Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-22 / 118. szám, szerda

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. MÁJUS 22. „ÖRDÖGÖT BABUSGATUNK" Jan Némec - újra itthon Perverz cseh groteszk. Az irodalom meggyalázása. Az erőszak népszerűsítése. Ilyen és ehhez hasonló címeket adtak írásaiknak azok a cseh kritikusok, akik elutasították és lehúzták Jan Némec most bemutatott, A királyi szerelem fényében című alkotását. Mások felső fokon, elismeréssel szólnak róla, azt írják: Némec remekművével új fejezet kezdődik a cseh filmgyártás történetében. A nézők pedig? Prága legnagyobb belvárosi mozijában hetek óta kint a tábla: Minden jegy elkelt. A királyi szerelem fényében kasszasiker a Vencel téren. Jan Némec. ötvenöt évből tizenöt Amerikában; itthon rövid- és nagy játékfilmek, ott tévé-, dokumentumés videofilmek'. A hatvanas évek cseh új hullámának egyik legmarkánsabb, Škvoreckýszerint legproblematikusabb személyisége a tengerentúlon egyetlenegy mozifilmet sem forgatott. A királyi szerelem fényében a negyedik nagy lélegzetű munkája; neve Az éjszaka gyémántjaival vált ismertté 1964-ben, ezt követően készítette a külföldön is komoly sikert arató, kafkai ihletésű Az ünnepségről és a vendégekről című filmjét, majd A szerelem mártírjait, 1967-ben. ,,Az ember ugye, nem játékfilmrendezőként születik... érdeklődési köre van, vonzódik valamihez. Én zenésznek készültem, zongorista akartam lenni vagy klarinétos, de az érettségi után a barátom hatására a filmművészeti főiskolát választottam. Később, aztán, a hatvanas évek közepén belekeveredtem a politikába, de annyira, hogy Novotný még letartóztatási parancsot is kiadott ellenem. A szerelem mártírjai és A királyi szerelem fényében között huszonhárom év telt el, de hogy szünetet éreztem volna? Egyáltalán. Forgattam, dolgoztam, volt munkám elég, Amerikában sem kellett tétlenül ücsörögnöm, csak hát játékfilmek helyett zenés-, politikai és dokumentumfilmeket rendeztem. Például Czeslaw Miloszról, a Nobeldíjas lengyel költőről. Csinálhattam volna persze mozifilmeket is, de a felkínált lehetőségek közül egyik sem tetszett, az én forgatókönyveimre pedig ők mondtak nemet. A hiba természetesen bennem voit: nem tudtam és nem is akartam benyalni magamat azok kegyeibe, akik pénzzel és hatalommal rendelkeznek. De mint minden rosszban, ebben is volt valami jó: megmaradhattam annak, aki voltam és vagyok, nem kellett feladnom az egyéniségemet. Ivan Passer, aki talán nyolc filmet forgatott Amerikában, azt mondta, egyetlenegy munkáját vállalja csak fel, a többi csupán arra volt jó neki, hogy kifizethesse belőlük az adósságait. Engem sem az itteni rendszer, sem az amerikai gépezet nem tudott sarokba szorítani, és erre most nagyon büszke vagyok. Én mindig azt csináltam, amihez kedvem volt, amivel szemben ellenszenvet éreztem, az elől a lehétő leggyorsabban elmenekültem." Jan Némec 1989 decemberében jött haza. Itthoni, játékfilmjeinek forgatókönyvírójával, Ester Krumbachovával szinte azonnal munkához látott. A történetben, amelyet írni kezdtek, három embert állítottak a politikai változások fókuszába. Az „élenjáró" kommunistát, aki egyik napról a másikra veszítette el minden kiváltságát, a szabadon gondolkodó értelmiségit, aki éveken át börtönben ült és az opportunistát, aki az új helyzetben egyfolytában azon töpreng, kinek az oldalára álljon. Már az utolsó oldalak voltak csak hátra, még néhány nap, és elkészül a forgatókönyv, amikor Némec meggondolta magát. A forgatás első napjától a bemutatóig egy-másfél év telik el... mire közönség elé kerül a film, úgy hitte .senkit sem fog érdekelni. „Ladislav Klíma könyvét, a Sternenhoch herceg szenvedéseit tizennyolc évesen olvastam, és már akkor is nagyon szerettem. Hatvannyölcban-hatvankilencben ez lett volna a következő játékfilmem, de bejöttek az oroszok és már nem kezdhettem el. Klíma mindig szálka volt a hatalom szemében, ezt a regényét 1910-ben írta, de csak halála után, 1928-ban jelentették meg. És nemcsak azért, mert nem követte azt az utat, mely szerint az irodalomnak a „jót", a „legjobbat" kell szol, gálnia, hanem mert par excellence individualista volt. Pontosan úgy élt, ahogy írt: szabadon, mindenféle korlátok, kötöttségek nélkül. Családja nem volt, vendéglőkben lakott, ivott mindent, ami iható volt, ha éhezett, még a patkányhúst is megkóstolta. Čapek vagy például Jirásek engem egyáltalán nem érdekelnek, az én számomra Klíma a legizgalmasabb író. Milan Kundéra szerint a cseh irodalomnak három óriása van: Hašek, Kafka és Klíma, összehasonlítani persze képtelenség lenne őket, mert mind a hárman más mezsgyéken járnak, Klíma a valóság és a fantázia határán. A regényéből készült forgatókönyvet természetesen nem hagytam itthon, mikor elmentem. Előbb a németeknek, aztán a svédeknek, majd az angoloknak kínáltam fel, de nem kellett sehol, még Amerikában sem. Mi ez? - kérdezték. Politikai szatíra? Komédia? Rendhagyó szerelmi történet? Horror? Egyik sem. Nem tudták beskatulyázni, hát azt mondták: köszönjük, erre nirlcs pénzünk. Én most azt írtam a film első kockáira, hogy véres komédia Klíma regénye nyomán. A királyi szerelem fényében tehát nem egy az egyben adja Sternenhoch herceg szenvedéseit... vannak jelenetek, amelyek a könyvben sokkal vadabbak, sokkal borzalmasabbak. A regény cselekménye 1910-ben játszódik, én áthoztam a mába, a jövő felé közelítve. Nem hišzem, hogy tiszteletlenül bántam az anyaggal Klíma sem önmagát, sem a világot nem vette komolyan, • így az lett volna részemről a legnagyobb dőreség, ha minden sorához, minden képéhez mereven ragaszkodtam volna." Sokkoló, idegborzoló, bizarr, helyenként szürrealisztikus képsorokból áll a film. A hercegi pár nászéjszakája például mindenről szól, csak szerelemről nem, a nő kazánházban, elképesztő körülmények között szüli meg gyermekét, de a csecsemővel még ott, az alagsorban végeznek, a hercegnő a saját apjának metszi át a torkát, de tömlöcbe csak akkor vetik, amikor megcsalja a férjét. „Klíma regényében még több az erőszak, a durvaság, a kegyetlenség, mint a filmben, de hát az életünk is ilyen most... ha gyűlölünk valakit, ölni tudnánk haragunkban. Aztán leülünk a tévé elé, nézzük, mi történik a világban, hol folyik több vér, közben jóízűen falatozunk, iszogatunk, közben azt gondoljuk: ilyesmi nálunk nem történhet meg. Tévedés. Minden megtörténhet. A legrosszabb is. Azért csináltam meg ezt a filmet, hogy magunkba szálljunk GONDOLATOK A XVI. DUNA MENTI TAVASZ VERSMONDÓVERSENYÉNEK KAPCSÁN H

allgattam a kicsiket és a nagyobbakat, s mindegyre a felnőttek értékrendjét kerestem. Értékrendet, mely a választott versekből nehezen volt kikövetkeztethető. A verseket és a gyerekeket hallva, látva még kevésbé. Egyetlen és megfellebbezhetetlen „rend" az értékzavar, amely - úgy 'látszik - a tehetséges gyerekeket ilyen jellegű megmérettetésre felkészítő - éppen ezért vitathatatlanul igényes - felnőtteket ugyanúgy meghatározza, mint azokat, akik szülőként vagy pedagógusként nem jutottak el ilyen szintű tudatosságig. Mert a gyerek kezébe első olvasmányként verset adó felnőtt nem ösztönszerűen, nem a szeretet odavissza működő feltétlenségeitől hajtva nevel. Ráadásként igyekezetét megtetézi azzal is, hogy az olvasás első sikerélményeit - befolyásának érvényesítésével - a gyerek ne másképpen, csakis úgy szerezze meg, ahogyan azt apja, anyja vagy tanítója elképzeli. Nem arról van tehát szó, hogy a verssel közvetlenül - írás-olvasás útján - most ismerkedő alsó és felső tagozatos alapiskolás gyerekek szabadon, saját belátásuk szerint olvassanak és mondjanak verset. A felnőttek számára - Dunaszerdahelyen így tetszett - sokkal fontosabb az, hogy a gyerek tévedhetetlennek, biztos ízlésűnek, általuk jó irányba befolyásoltnak. tessék, szemben a korosztályában (I. és II. kategória) még mindig oly meghatározó szerepet betöltő játékkal, játékossággal. A játék véletlenszerű, ezért gyakorlatilag csak a valamilyen módon mindig a kreativitást, esetleg az áthághatóságot megszabó szabályokkal terelhető az előre kijelölt korlátok közé. Márpedig az írni és olvasni megtanított gyerek ki van téve annak a „veszélynek", hogy maga igyekszik majd eldönteni, mi tetszik neki. Ez a tetszés pedig éppen a választás, az olvasás, a felfedezés, vagyis: az irodalom nagy játékának a befolyása alá kerül. S egyben kikerül az irodalommal, ebben az esetben a verssel nevelni akaró felnőtt befolyása alól. Pedig a befolyásolás helyett inkább a kreativitást, a felfedezés csodáját segítő „szabályokat" kellene meghatározni. Olyan könyveket kell a gyerek kezébe adni, amelyekből a versek kizárják a gyermek választása során az ízléstelenség, a felnőtt bárgyúság rigmusokba szedett darabjainak a választását. A tehetséges versmondónak tartott gyerek - meggyőződésem szerint - jóképességű ember, akinek egyik pontosan felismert adottságát fejleszti nevelője vagy szülője. Ezért nagyobb bűn nincs, mint amikor a felismert tehetséget a pedagógus meg sem kísérli a választás lehetőségeihez elvezetni. Mert nem verset kell választani a gyereknek, hanem a versválasztáshoz elegendő értékes irodalmi alkotást kell elé rakni. Az értékből csak értéket tud választani a gyerek, viszont a versmondók versenyén meggyőződhettünk róla: a pedagógusok vagy gyenge Verseket, meg rossz költők költőietlen alkotásait kínálták fel - a választás kreativitását eleve korlátozva -, vagy kiváló költőknek a gyerek lelkivilágától idegen, kiváló verseit adták a kezükbe. Mégcsak veieueriül sem volt a mezőnyben olyan gyerek, akinek esetében természetes módon találkozott volna a vers és a versmondó. A kisebbek a verses mesékhez ragaszkodtak, amelyekben a mégoly kiváló költőink műveinek esetében is csak a rímekbe szedett történetet adták vissza. Szinte elveszett a beszédben az egyes versek nyelvi meghatározottsága: a rímek játéka, a ritmusképletek pontossága. Már amelyik versben volt ilyen. Alig volt természetes hanghordozás, ezzel szemben igencsak sok gyerek utánozta a felnőttek kedélyeskedő mórikáló, gügyögő gyermekversmondását. Más értelemben terelte rossz irányba a gyereket a felső tagozatosok kategóriáiban (II. és III.) az a felnőtt, aki a rábízott tehetségre olyan terhet rakott, amelyet az eleve nem bírhatott el. Tapasztalt felnőtt versmondóknak is nagy próbát jelentő költemények mellett éppen a második kategóriában tűntek fel azok a versek, amelyek költői egy letűnt politikai kurzus igényeihez alakított didakszissal voltak hivatottak a gyerekeket terelgetni. A felnőtt ne adjon a fiatal olvasó kezébe ilyen könyveket! Az igényességnek a versválasztás tör utat, s ennek nyomában jó versmondás születhet. Rossz verset mégoly erőteljes tehetséggel is csak rosszul lehet elmondani, s a rossz irodalom rossz gondolkodást szül. Kétségtelen, hogy iskoláink oktatásközpontúságát magukon viselik végre és feltegyük a kérdést: mi zajlik itt, mi van velünk, honnan ez a sok agresszivitás bennünk? A legismertebb cseh színészeknek, Ivana Chýlkovának, Boleslav Polívkának, Jirí Bartoškának, Josef Abrhámnak, Pavel Landovskýnak és a népszerű rockzenésznek, Vilém Čoknak adtam a főszerepet, hogy a nézők rádöbbenjenek: köztünk is élnek, akik ölni, gyilkolni képesek, akik fütyülnek a tízparancsolatra, az erkölcsi normákra... az elmúlt negyven év etikája hazugságokra, álnokoskodásra épült. Filozofálni, erkölMéry Gábor felvétele esi leckéket adni nem akartam, csupán azt szeretném elérni a filmmel, hogy a néző undort érezzen azok iránt, akik emberi mivoltukból kivetkőzve értékeket és életeket pusztítanak el. A cseh filmek kilencven százaléka 1968-tól mást sem papolt, csak azt, hogy mi jók vagyunk, kedvesek és szeretetreméltóak, hibátlanok és példamutatóak. Nem igaz! Nemcsak a testnek, a léleknek is megvan a maga ördöge, és mi nagyon jó viszonyban vagyunk ezzel az ördöggel. Szeretjük, babusgatjuk őt, eszünkben sincs kiűzni magunkból. Menzel vagy Herz biztos, hogy finomabban, szórakoztatóbban mondaná el mindezt, én viszont szeretem nevén nevezni a dolgokat. Ha az a gyerek nem szerelemből születik, akkor nem szép, hanem kétfejű. Mint a filmben. A kritikusok közül sokan most a legdurvább jelzőket írják a nevem mögé, olyan is van, aki szerint én egyenesen őrült vagyok. A többiek és a nézők, úgy látszik, értik, miről beszélek. Prágában eddig még senki sem verte szét kalapáccsal a felesége fejét." SZABÓ G. LÁSZLÓ az efféle versmondóversenyek is. Iskoláink ilyetén való determináltsága eleve gátat vet annak a játékos kreativitásnak, amely az olvasni már tudó kisdiák számára az irodalom, ebben a megközelítésben a vers fejleszthet ki. Amint az számos esetben, így a bábjátszó és a színjátszó gyerekekkel foglalkozó pedagógusok gondolkodásában is, az oktató szándékot felváltotta a nevelés és az alkotóképességek sokoldalú fejlesztése, remélhetőleg ugyanez végbemegy a versmondókkal foglalkozó felnőttek gondolkodásában is. EhhezTpersze, nem lesz elegendő az eddigi ismeret, elvégre á világ pedagógiája éppen a kreatív személyiség fejlesztésében mérföldekkel jár előttünk. Közben mifelénk visszaszorulóban az olvasás, s ami olvasáskultúránkból még kimutathatóan fennmaradt, azt is uralja az értékzavar, s bizonytalan értékrend. Végül is csak azt a szakmai közhelyet tudom leírni, hogy gyermekvers nincs, csak jó és rossz vers van. Gyerekek viszont vannak, akiknek képességeik különbözőek, így ki-ki a maga lehetősége szerint választhat verset. Választani azonban csak akkor lehet, ha eléggé bő a kínálat, amelyben véletlenül sem fordulhat elő másodrendű vagy kváziirodalom. Ehhez kell a felkészült felnőtt, meg ahhoz, hogy a kiválasztott verset elemezze, a gyermek számára addig ismeretlen alkotóelemeit, játékosságát és gondolatiságát kibontsa. Ekkor már nem marad más hátra, mint az anyanyelv fövényeinek és az ezeket a törvényeket adó szépségeinek a megismertetése. A többi az érzelem és a gondolat játéka - a lélek és a tudat gyönyörű játéka. DUSZA ISTVÁN FILMJEGYZET A DIÁKLÁNY Az az egyetlen szerencsénk, hogy olykor még az öntudatos francia diáklányoknak is szükségük van egy kis kikapcsolódásra, lazításra. Másként könnyen megeshetett volna, hogy a Claude Pinoteau rendezte vígjátékban egyszerűen elmarad a Nagy Találkozás. Mármint a Valentine-é és Edouard-é. Hálával tartozunk tehát a találékony forgatókönyvíróknak, hogy rögtön a film elején beiktattak egy jelenetet: valahol Franciaország egyik síparadicsomában egy felvonókabinba kerül a két főszereplő. Szerelem első... nem, második látásra: Edouard részéről. A lány: ügyet sem vet rá. Szerelem?! Pontosan ilyesmire van most neki ideje, amikor utolsóéves a Sorbonne-on, másodállásban tanít és ez még mind semmi. Vár rá a mindent eldöntő legeslegutolsó vizsga, amely - ha hinni lehet a filmnek - annyira komoly dolog, hogy a tudást szomjazó leányzókra huzamosabb ideig visszafogott életmódot kényszerít. Edouard, a bohém fiatal zenész azonban nem hagyja magát lerázni, végül is megismerkedik -a lánnyal, kedves esetlenségével belopja magát Valentine szívébe. S mivel kissé unalmas lenne, ha a fiatalok másfél órán keresztül azt bizonygatnák boldog önfeledtséggel, hogy mennyire szeretik egymást, a film szerzői egy kis konfliktussal fűszerezik a történetet. Persze, nincs szó véresen komoly dolgokról, kibékíthetetlen ellentétekről. Inkább csak olyanokról, amelyek a film végére megnyugtatóan oldódnak meg. Hőseink kapcsolatában az egyik fő problémának a „fáziseltolódás" bizonyul. Az állandóan elfoglalt, komoly Valentine egyedül az esti órákban-tudna pár szabad órát szakítani a magánéletére, Edouard-nak viszont zenészként este kezdődik a munkaideje - ha éppen nem koncertkőrúton van együttesével. Ezen kívül - valljuk be töredelmesen - Valentine kissé féltékeny is, hiszen barátja körül esetlen mackóssága ellenére (vagy talán éppen ezért) csak úgy nyüzsögnek a nők. Felhőtlen, boldog napok, majd nagy összeveszések váltják egymást, de azért nem kell izgulnunk, mert előre sejthetjük: feltartóztathatatlanul közeledik a happy end. A film legfőbb vonzereje természetesen a szép és tehetséges Sophie Marceau, akinek filmes pályafutását pár évvel ezelőtt éppen Pinoteau indította el a Házibulival. A rendező most újra egykori felfedezettjére bízta a főszerepet. Sőt, megkockáztatnám azt is, hogy a filmet egyenesen az ő kedvéért írták. Ives fíodallec kamerája szinte „körüludvarolja" a fiatal francia színésznőt. A történet egyébként is gyönyörű, meleg színekben és fényekben pereg előttünk, ami látványnak ugyan nagyon kellemes, ám egyben finom figyelmeztetésnek is vehetjük: ez nem a szürke valóság. Sophie Marceau szemmel láthatóan nagy élvezettel vetette bele magát a játékba. Azt pedig már biztosan nem az ő, hanem inkább a film alkotóinak számlájára kell írni, hogy a rokonszenves diáklányon elég korán kiütközik jövendő foglalkozásának egyik ártalma, a „mindenkit meg kell nevelni"-szindróma. Edouard szerepében a nálunk kevésbé ismert Vincent Lindoní láthatjuk. Se többet, se kevesebbet nem nyújt számunkra ez a vígjáték, mint amennyit valójában jogunk van elvárni tőle: könnyed szórakozást. MISLAY EDIT A VERS LEGYEN JÁTÉK