Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-21 / 117. szám, kedd

7 !3Sä KULTURA •UBHHHBBHi Hffii ÚJSZÓi A

mióta létezik, támadják. Az absztrakt nonfiguratív festészet, különösen a szándékolt tárgyatlan festészet, amely kizárólag a tisztán ábrázoló elemek (ecsetvonások, foltegyüttesek, színnyalábok) hathatós társításával teremti meg az elvonatkoztatott látványt, a képzőművészet sokat, a legtöbbet vitatott területe. Elmarasztaljuk (olykor méltatlanul is), csak mert nehezen azonosítjuk, kevésbé értjük a nem látható, elvont jelentést. Való igaz, hogy komoly szellemi erőfeszítést igényel az ábrázolásról (a tárgyi jelleg ábrázolásáról) és a jelentésről (a valósággal közvetlen kapcsolódó jelentésről) is lemondó képzőművészet jelrendszerének megfejtése. De ez még nem ok arra, hogy az általunk — talán csak fejletlen vizuális befogadóképességünk miatt — megfejthetetlennek mondott műalkotást, a belső indíttatású, elvontabb stílusú festményeket öncélúaknak, önmagukon nem túlmutatóaknak tartsuk, a puszta formalizmus vádjával bélyegezzük meg. Flületes szemlélődés, mélyebb vizsgálódás, műtörténeti elemzés nélküli értékelés eredménye lehet az olyan megítélés, amely a nonfiguratív festészetet az esztéticizmus szintjére fokozza le. A művészet hagyományos értelmezése szerint a képzőművészeti probléma emberi, társadalmi probléma is, minthogy a vizuális művészi megnyilvánulás az objektív valóságról esztétikai minőségekkel alkotott kép, tehát az anyagi világ, az emberi, társadalmi realitás művészi értékű tükre. Ezt senki se vonja kétségbe a drámai helyzetet, epikus történetet, konkrét élethelyzetet közvetítő természetelvű képek, sőt az elvonatkoztatott, egyszerűsített formákkal ábrázoló, de még a tárgyi világ látványából kiinduló kompozíciók esetében sem, minthogy a látvány és a valóság közvetlen kapcsolata nyilvánvaló. Vannak a valóságnak azonban a látható realitáson túli, láthatatlan jelenségei is, amelyek valamilyen információátvitelre alkalmas közeg révén, valamilyen konkrét formában képesek a tényleges megnyilvánulásra, ezáltal megismerhetők. Nézzünk egy példát! Az ember bizonyos helyzetekben, bizonyos lelkiállapotban a keze ügyében lévő papírra vagy valamilyen tárgyra ákombákomokat firkál. Az ákombákom az ember belső, (lelki) folyamatainak, láthatatlan világának vizuális kivetítődése. Ezekből a kusza jelekből új ismereteket szerezhetünk róla, olyanokat, amilyeneket semmilyen más, gondolat, érzelem kifejezésére alkalmas eszköz (beszéd, gesztus, mozdulat) nem képes tolmácsolni. (Más kérdés, hogy ezeket a jeleket, amiként az absztrakt képzőművészet jeleit is, milyen mértékben vagyunk képesek megfejteni, tudunk-e ismereteket szerezni belőlük.) Ezt a láthaA LATHATATLAN VILÁG KÉPEI A NONFIGURATÍV FESTÉSZET ÉS A VALÓSÁG tatlant próbálják láthatóvá tenni a belső indíttatású festmények. Lehet, hogy a művész gondolatára utaló jelzésekből nem értjük meg a vizuális jelentést, de minthogy a konkrét tárgyról lemondó, szándékolt jelentés nélküli tárgyatlan festmények a belső folyamatokat, az emberi lényeget kifejező létező objektumok, a képzőművészeti problémát esetükben sem értelmezhetjük kizárólag a formai és a mesterségbeli vonatkozások összességeként. Addig semmiképp, amíg ezekről a vizuális megnyilatkozásokról, amelyeken nincsenek objektív vonatkozások az ábrázolás és a jelentés között, bizonyíték hiányában nem tudjuk abszolút biztosan eldönteni, hogy a láthatatlan jelenségek adekvát képei-e vagy nem. Addig el kell fogadnunk, hogy a képzőművészeti alkotás nézésekor elénk táruló látvány egy autonóm közeg jelrendszere révén létező realitás, olyan tartalom, amilyet teljességében, minden komponensével egyező előfordulással egyetlen más médium sem tud megteremteni. Akkor viszont ezek a képek, jóllehet a művész intellektuális képességeivel behatárolt, de mégiscsak az anyagi világ esztétikai minősítéseiként értékelendők. Ezt a feltételezést erősíti annak a kiállításnak a szellemisége, amely a nyolcvanas évek francia festészetéből ad ízelítőt, s amelyet előbb a Szlovák Nemzeti Galériában installáltak, majd Prágában rendeznek meg. A nyolcvanas évek francia festészete a természetelvű síkbeli képzőművészet újrafelfedezésére törekszik. A természetelvűség ez esetben nem a természet formáinak másolását jelenti, hanem egy olyan szemléletet, amely abból indul ki, hogy az absztrakt formát, a tárgy nélküli képet maga az anyag határozza meg. A természet-, illetve anyagelvűség a konkrét valósághoz való kapcsolódást jelenti ugyan, de a művészi alkotófolyamat eredménye, a látvány mégsem azonosítható a természetben előforduló konkrét képpel. A művészek ugyanis a megörökítésre a tárgyi világban azt a tisztán képzőművészeti tárgyat, azokat a jelenségeket keresik, amelyeket lényegében csak a vizualitás képes közvetíteni. Abból a feltevésből indulnak ki, hogy a művészeten túli területen (a valóságban) létezik egy olyan rejtett realitás, amelynek szabad szemmel nem látható viselkedése, hatásmechanizmusai, biológiai folyamatai, lényegi összetevői valamilyen külső hatásra vizuális jelek formájában nyilvánulnak meg. Feltételezik tehát, hogy a festészet a képzőművész számára egy olyan autonóm közeg, amely a természetnek és az anyagnak azt a jellegét, lényegi megnyilvánulásait, a valóságnak azt a művészi beavatkozás nélkül láthatatlan tartományát mutatja meg, amelyet esztétikai minőségek révén más médium nem képes feltárni. A vizuális jel tehát a művész találékonysága révén a realitáson túli világ láthatóvá tett komponenseit ábrázolja, nem a reális előfordulásra, hanem a művész gondolatára utal. Vagyis a tartalom vizuálisan kifejtett gondolat, amelyben a természetről szerzett, rendszerezett ismeretek fejeződnek ki. Említett példánkkal rímel Francois Rouan festészete. A gondolkodás anatómiája érdekli. Az ákombákom formák, színes foltok halmozásával annak a folyamatnak a kivetítésére törekszik, amely az emberi agyban a külső világ ingereit értelmes gondolattá, összefüggő ítéletekké rendezi. Nehezen tudnánk szavakkal kifejezni az anyagnak azt a tulajdonságát és megnyilvánulását, amelyet különböző ráhatások váltanak ki rajta. Christian Jaccard a nagyméretű fehér vásznat olajjal keni be, majd különféle anyagokat helyez el rajta. Ezután az olajos felületet meggyújtja. A műtárgy az a látvány, amelyet az égés nyomai hagynak a vásznon. Az égetés hatását az anyagon csakis a vizualitás képes közvetíteni. Pierre Faucher a fehér vászonra felhordott fehér gipszből egy elszáradt falevél erezetét nagyítja ki. A felvitt gipsz felületi kiképzése pontos mása a levél „csontvázának", amely azáltal válik szinte mikroszkopikus felvétellé a levélről, hogy a fehér gipszfelületet fekete tussal satírozza. Az absztrakt forma a növényi szövet szabad szemmel nem láthátó élettani sajátosságait vetíti elénk. Philippe Favier harmincöt különböző nagyságú és alakú halkonzerv-dobozból álló miniatűrsorozata a szorongás állapotának tárgyi megnyilvánulása. Egy-egy doboz aggasztó sötétségébe zárja a pusztuló természet érzékeléséből fakadó félelmeit kivetítő jeleket. miként a francia festők alkotásai bizonyítják, a tiszta képzőművészet tükre, az absztrakt kép, a nonfiguráció nem puszta esztéticizmus, formalizmus. A nyolcvanas évek francia festészetében a tiszta képek a civilizációs problémákról, a természetközeli életérzésről szólnak. TALLÓSI BÉLA leieKei A MŰVELŐDÉSI HAZAINK SORSAROL ELHANYAGOLHATÓ KÉRDÉS? Fenn tudnak-e maradni művelődési házaink, valós irányítói tudnak-e lenni a helyi kulturális életnek, ha az állam megvonja tőlük a t anyagi támogatást? E nem termelő' szféra hátterébe szorításának mi lesz a hatása néhány éven belül? Mékkora anyagi és erkölcsi veszteség éri a falvakat, ha — úgymond: átmeneti időre — bezárják művelődési házaikat? Mit lehetne tenni védelmükben? — ezekkel a kérdésekkel indultam el helyzetfelmérő körutamra a Galántai járásba, Mátyusföid egy kis részére, ahol a század elején beindult polgárosodás hatására már a harmincas években sorra épültek a művelődési házak, s adtak otthont a helyi színjátszóknak, a különböző egyleteknek, szövetkezeteknek, s váltak a falu szellemi életének központjává. Lőrincz József és Vincze Gábor évtizedek óta a legjobb nevű népművelők közé tartoznak, színjátszó körök, kisszínpadok tagjaiként és vezetőiként ismeri ők eta Jókai Napok és a különböző fesztiválok közönsége. Mindketten a galántai regionális kulturális központ dolgozói, s pontos képük van az egyes falvak gondjairól, eredményeiről. • Vincze Gábort kérdezem, szerinte milyen a helyi kultúra helyzete napjainkban? — Ez minden esetben a helyi önkormányzatoktól függ, márpedig a helyi önkormányzatok helyzete nem rózsás, tudniillik még mindig nem tisztázódott, hogy mik azok a bevételi források, amelyekből gazdálkodhatnak. így a régi gyakorlatnak megfelelően, a helyi kultúra kérdése az esetek kétharmadában a társadalmi élet perifériájára szorul. Igaz, az önkormányzatokról szólótörvény egyik cikkelyében úgy fogalmaz, hogy indokolt esetben a költségvetés kultúrára fordítandó részét állami hozzájárulásból is fedezhetik, de ez nem szabály, csupán lehetőség. Szlovákia gazdasági helyzetét ismerve azonban, azt hiszem, joggal vagyok szkeptikus az állami támogatást illetően. Járásunk falvainak egyharmadában döntöttek úgy, hogy az intézményesített helyi kultúra kerüljön be a helyi költségvetésbe. Ezeken a helyeken van esély az eredményes munkára Hogy példákat is mondjak: Deákiban, Zsigárdon, Pereden úgy ítélik meg a helyzetet, hogy „a művelődési ház, könyvtár, mozi a falué, fenntartásukattehát oldjuk meg helyben". Egyetlen probléma ez esetben is az, hogy az állam nem utalja át azokat a pénzösszegeket, amelyeket eddigajárási bizottságokon keresztül eljuttatott a helyi kultúra számára. Az államnak sincs pénze—a helyi önkormányzatnak sincs, így aztán bekövetkezhet egy olyan helyzet még a több ezer lelket számláló nagy falvakban is, mint például Farkasd, Negyed stb., hogy úgy döntenek: nincs szükség a helyi kultúrára. Pontosabban azt szeretnék, ha a kultúrházvezető egy személyben lenne népművelő, könyvtáros, gazdasági felelős, tehát az intézmény igazgatója, de fűtője és'takarítója is egyben. Ez pedig elfogadhatatlan, ez egyenlő a népművelő munka leértékelésével, negálásával! Igy aztán előfordulhat hogy egy időre kénytelenek lesznek bezárni művelődési házaik kapuit Ismerve afalusi művelődési házak műszaki állapotát, elhanyagoltságát a folyamatos karbantartás elhagyása azt eredményezheti, hogy mire rádöbben afalu vezetése az okozott kárra, arra, hogy helyi kultúra nélkül szétzilálódik afalu, már nem lesz mit megnyitni, mert ezek az épületek használhatatlanokká válnak. Az újraépítés költségeire pedig jobb nem is gondolni. Szomorúnak látom a jövőt. Meggyőződésem, hogy bármilyen kulturális rendezvény megszervezésére, a művelődési házak fenntartására, az ott dolgozók béralapjára pénz kell, ezt a pénzt pedig kulturális tevékenységgel nem lehet kitermelni. A helyi kultúrának szüksége van ál lami támogatásra. Ha ez el marad, fennál I az intézmények kommercializálódásának veszélye, főtevékenysgük a diszkók, mulatságok szervezésére, a termek bérbe adására redukálódik, s elveszik a népművelés lényege. Márpedig művelődésiház-hálózatunkat még a két háború között azért építették ki, hogy az közhasznú, kulturális, társadalmiszolgáltatásokat nyújtson a helyi lakosságnak. • Ha összezsugorodnak vagy visszafejlődnek a helyi művelődési házak, a hajdani járási népművelési központok jogutódai, a mai regionális kulturális központok is jelentőségüket veszítik. Mi erről a véleménye Lőrinc? Józsefnek? — Igy van. Noha ezek a járási központok fölfelé delimitálódtak, közvetlenül aSzlovák Kulturális Minisztérium alá tartoznak személyi állományukkal, ingóságaikkal és ingatlanaikkal egyetemben. A minisztérium járásonként 15-17 személyt foglalkoztat 1991 végéig, utána ez a szám várhatóan 5-6 főre csökken, hiszen a költségvetés jószerivel csak a terembért, villanyt, gázt és a béralap egy töredékétfedezi. lgaz,jogunk van sajátvállalkozások beindítására, de a rendelkezésünkre álló irodahelyiségekben nem szervezhetünk semmilyen rendezvényt amiből esetleg bevételünk lehetne. Mteddig is módszertani központ voltunk, feladatkörünkettekintve továbbra is az vagyunk, s a járásban az amatőr művészeti rendezvények szervezői. A gyermek- és felnőtt szavalóversenyek, a bábjátszó-, színjátszó versenyek megszervezése, aszakmai, módszertanitanácsadás pedig valóban nem hoz profitot Pedig minderre a tevékenységre szükség van, bár lehet, a többségtől túlságosan elütő mércével nézem a világot. Szerintem a művelődési házak is akkor töltenék be szerepüket, ha olyan helyi fórummá tudnának válni, ahol összejöhetnek a hasonló gondolkodású emberek, hogy véleményt cseréljenek, fejlődjenek. Időközben rá kellett jöjjek, az emberekből kiveszett az igény, hogy összejöjjenek egy kis eszmecserére, s ennek nemcsak az állandó pénzszerzési hajsza az oka.. * * * Amíg a kultúrában dolgozó emberek helyzete, jövője bizonytalan, addig számolni kell azzal, hogy sokan elhagyják a pályát, az újraszervezés gondjai pedig etéren is nagyobbak lesznek, mint a probléma folyamatos megoldása lenne. CSANAKYELEONÓRA 1991. MÁJUS 21 EGY POFON ES... Szellemes megoldáshoz folyamodott legutóbb a Výber című szlovákiai lap, mely a fejléc tanúsága szerint 378 hazai és külföldi újságból közöl hetente cikkválogatást. A Tvorba idei 15. számából átvett terjedelmes szlovákiai beszélgetést azzal ajánlja a nemzetiségi problémákra túlérzékeny olvasóknak, hogy az első két bekezdés után azonnal fussák át a röviflke befejezést, s úgy térjenek rá a tulajdonképpeni szövegre. A higgadtabbakat viszont arra bíztatja, hogy a poént csak hagyják a végére. Nos, a cikkre és az így tálalt újraközlésre utólag reagálva talán elárulható, hogy mi is a csattanó. Viktória Kafková, prágai újságírónőnek a pozsonyi látogatását bevezető, a megérkezés utáni első élményével indul a szóban forgó írás, mely a Tátra alatt nem cikáznak villámok címet viseli. A szerző egy meg nem nevezett pozsonyi szálloda folyosójának félhomályban hirtelen a faltól elváló „szellemalakok" gyűrűjébe került. Majd nagyon is e világi és félreérthetetlen szavak kíséretében ("Tűnj el, te rohadék") kiadós pofon figyelmeztette, hogy földi lényekkel került összeköttetésbe. Úgy érezte, beteljesült, amit elutazása előtt kolléganője megjósolt: „Meglátod, hogy majd jól elagyabugyálnak". Számtalan jó tanácsot kapott, hogy lehetőleg mindenütt beszéljen szlovákul, mert a Morván túl a nacionalizmus, a sovinizmus, a fasizmus • és még számtalan izmus uralkodik, s a cseh nyelv használatával lincsveszélynek teszi ki magát. Ilyen látomásokkal viaskodva várta a további fejleményeket. Nemsokára azonban a nem várt kellemes meglepetések hangulatában tisztázódott az első esti fogadtatás háttere is: „A pofont a szállodában a kurváktól kaptam, mert azt hitték, hogy be akarok pofátlankodní a körletükbe". A cseh újságírónő lépten-nyomon előzékenységet tapasztalt. A szeparatista gyülekezeteket is hiába kereste. Csak a Szlovák Nemzeti Tanács ülésezése idején találkozott handabandázó, sörgőzös fiatalokkal és 75 év körüli, görbe botjukkal fenyegetőző nyugdíjasokkal, akik, amikor csehül szólt hozzájuk, melegebb égtájakra küldték. Látogatása végén arra a felismerésre jutott, hogy a Csehszlovákia keleti fe lét célbavevő cikkeket nem a „legépületesebb, a Vencel térről vagy pedig a morva-szlovák határon áthaladó vonatablakból kitekintve írni". Meglehetősen gazdag volt a pozsonyi beszélgetőpartnerek skálája. A cseh-szlovák együttélés kérdéskörében megszólalók között az első helyen szerepelt Grendel Lajos író, aki az FMK vezetőségi tagjaként is válaszolt a feltett kérdésekre. Valamennyien hangsúlyozták, hogy a szlovák elszakadási törekvések gerjesztői nem azonosíthatók az egyenjogúságot és ugyanakkor a csehszlovák állami együttélést óhajtó többséggel. A szélsőséges jelenségeket mindkét oldalon dramatizálják, ami Szlovákia és Magyarország vonatkozásában is jelentkezik, hangsúlyozta Grendel Lajos. Oldott hangnemben folyt a beszélgetés, amire jellemző, hogy az újságírónő megőrizte az élő beszéd közvetlenségét. Grendelt is így idézte egyhelyütt: „Potrebovaly bychom k tomu — do riti, teraz mám iba maďarské slovo — no... sťrizíivost". Éppen ezért a megértés szellemét árasztó, nem túl gyakori, derűs hangvételű írás a szlovákiai magyar olvasót — akár a Tvorbát, akár a Výbert lapozgatva— kissé óvja a véleménynyilvánítástól: nehogy őt is a túlérzékenység és az okvetetlenkedés vádja érje. De alighanem eltűnődik azon, a jóindulatú és rokonszenvesekben a cseh újságírónő miért nem faggatta Grendel Lajost arról is, hogy miként látják a szlovákiai magyarok saját helyzetüket a csehszlovákiai népközösségen belül. Valószínűleg az olvasó érdeklődését felcsigázó Výber sem nagyon számol vele, hogy az olvasóknak lehet egy olyan kategóriája is, mely a csehszlovák viszonyról szóló írást erre kíváncsian, benne ezt mohón keresgélve veszi kézbe. Mert hisz az esetleges villámok az itt élő magyarokat is sújtják. S ők maguk ezek elhárítását úgy óhajtják, hogy közösségként is igénylik az egyenjogúságot a Tátra alatt és az egész cseh-szlovák viszonyrendszerben. Annak szerves részeként, s nem valamiféle pótlólagos kiegészítő elemként. (sf) Francois Rouan: Kompozíció (Ľudmila Mišurová felvétele)