Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-11 / 85. szám, csütörtök

1991. ÁPRILIS 11. ÚJ szól HAZAI KÖRKÉP 4 A BŰN BŰNT SZÜL KITERVELT RABLÓTÁMADÁS - MEGRENDELÉSRE? REFLEX LESZNEK ÍGY BOLDOG CIGÁNYOK? Az elmúlt évtizedekben általában négy-ötévenként fedezték fel a cigánykérdés megoldásának biztos receptjét. Központilag elhatá­rozták, hogy a pérök lerombolása után a roma családokat, fehérek" közé kell telepíteni. A módszer nem vált be; faji alapon marcangolni kezdték egymás idegeit az újdonsült szomszédok. Nemsokára új ukázt fogalmaztak a minisztériumokban, és ennek értelmében a korábbi módszernek éppen az ellenkezőjét kezdték érvényesíteni; külön lakóházakat építettek számukra, és a sajtóirányító szervek meghagyták az újságíróknak, hogy attól kezdve „cigányszármazású polgártársak" elnevezést használjanak színes írásaikban. Központi­lag azt is elrendelték, hogy az óvodákban, alapiskolákon külön, kisebb létszámú osztályokat létesítsenek, és külön e célra instruált tanító nénik elsőrendű feladatává tették az így összpontosított roma­gyermekek szobatisztává, kulturált állampolgár-palántává nevelését. A legközelebbi intézkedés ennek éppen az ellenkezőjét tartalmazta, így a barnabőrű nebulók a legközelebbi tanévben újból elvegyültek magyar és szlovák kortársaik között. Voltak intézkedések, amelyekre csak pirulva tud visszaemlékezni minden jóérzésű ember; az állami költségvetésből elkülönítettek egy összeget, amelyet olyan cigány­asszonyok között osztottak szét, akik hajlandók voltak magukat sterilizáltatni. Állítólag nemzetközi emberijogi fórumok is foglalkoztak a kérdéssel a szocialista humanizmus nem nagy dicsőségére. Neve­lők különlegesen felkészített csapatát állította csatasorba a társada­lom a cigánykérdés megoldására, járásonként külön hivatal foglalko­zott a hátrányos helyzetű népcsoport tagjaival, volt időszak, amikor úgy instruálták a rendőrséget és a bíróságokat, hogy bánjanak kesztyűs kézzel a roma törvénysértőkkel, de öt esztendő sem telt el, már meg is kapták a korábbival ellentétes eligazítást. Ez a kurta, de távolról sem teljes felsorolás is jól bizonyítja, hogy a roma-kérdés megoldására tett kísérletek történetében ötletekben nem volt hiány. Az eredmény pedig enyhén szólva siralmas. Egy általános következtetést viszont mindenképpen megfogalmazhatunk: központi utasításokkal, intézkedésekkel nem oldható meg a kérdés. Nem is oldották meg. Most, az új viszonyok között naponta olvashat­juk a híreket: az egyébként is romló bűnözési statisztikában ijesztő részaránnyal szerepelnek a romák, és csak találgathatjuk, hogy az e ennek a kiváltó oka, hogy elbocsátáskor elsősorban a cigányok kerülnek sorra, vagy más tényezők játszanak közre. A „más tényezőket" ismerjük. Ilyen tényező például, hogy igen sok cigánycsalád oly nyomorban él, hogy tagjai számára a börtönbe kerülés nem jelent büntetést. Ellenkezőleg, sokuk számára ez élet­színvonal-emelkedést jelent, mert a „javító-nevelő intézetben" kosz­tot-kvártélyt kapnak. Ez ma a nyers valóság. Ma, amikor ilyen címmel jelent meg az ország egyik legrangosabb napilapjában egy közlemény: „Nem létezik romakérdés". A szerző a címmel arra utal, hogy Ján Čarnogurský miniszterelnök­helyettes egy kormányülést követően kijelentette: „mostantól kezdve a romákat már nem tekintjük külön szociális csoportnak, amely különleges társadalmi gondoskodást anyagi alapot igényelhet". Merész kijelentés, amelynek következményeit pillanatnyilag fel sem lehet mérni. Gyökerei vagy az ország anyagi helyzetében keresendők, vagy a kérdés felületes megítélésében. A nyilatkozatból én azt olvasom ki, hogy roma polgártársaink vonatkozásában is kitört a teljes liberalizmus. Tehát boldoguljon mindenki, ahogy tud. Nyilvánvaló, hogy a cigánykérdés ilyen megközelítése a probléma szőnyeg alá söprését jelenti, és a szőnyeg ugyancsak vastag és poros. Várható, hogy az álláspontot nem is néhány éven, hanem már hónapokon belül revízió alá kell vonni. Ugyanis a cigánycsaládok jelentős részének a szegénysége annyira mérhetetlen, annyira min­den elképzelést felülmúló, hogy e népcsoport gondjai egyszerűen nem vethetőek össze más társadalmi rétegek gondjaival. Az elmara­dottság és a tudatlanság, a babona és a régi életmódhoz kötődés számukra teljességgel lehetetlenné teszi a felemelkedést. Lehetet­lenné, ha nem gyámolítják őket. Talán azoknak a családoknak a példájából kellene kiindulni, amelyek már a maguk erejéből is léptek a péróból való kiszabadulás felé. Talán a koncepciózus felvilágosító munka lenne az az impulzus, amely elindítaná (legalább egy részüket) a felemelkedés felé. Talán egy emberi szó is segítene a magárahagyottság állapotában. Talán. .. TÓTH MIHÁLY Kovács József bácsi tizenhét éve a dunaszerdahelyi Csallóközi Múze­um vendégkísérője. Nyugodtan él­vezhette volna öreg napjait, hiszen már nyolcvanéves, de ő képtelen volt megválni a Sárga kastélytól. Úgy őrizte, vigyázta, szerette, akár a sajátját. Nem restelt lehajolni min­den szemétkéért, az igazgatóval írásban tudatta, hogy valahol megla­zult egy csavar, kiesett a szög stb. Mindenről tudott, mindent észrevett. Amikor az egyik szék lába eltört, olyan szomorú lett, mintha a háza égett volna le. Egyszerűen Józsi bácsi a múzeumba, a múzeumhoz tartozott. Ezért is volt képtelen dr. Mag Gyula, az igazgató felbontani vele a, munkaszerződést. Évekig csak ő járt be szombatonként, va­sárnaponként, nyolc és több órákat töltött a múzeumban, holott pénzt - ezer koronát - csak négy óráért kapott. Ám jött egy minisztériumi rendelet, mely szerint hetven éven felülieket a múzeumokban nem al­kalmazhatnak, így Kovács Józseffel is tudatták, ez év májusától nem tartanak igényt munkájára. Tizen­nyolc munkatársa úgy tervezte, Jó­zsi bácsitól szépen elbúcsúznak, ajándékot és virágot vesznek neki, megvendégelik, megköszönik mind­azt... A sors meggyorsította az eseményeket... Mint minden vasárnap, április 7­én is pontosan délben bezárta a mú­zeum kapuját és hazaballagott, ebédelni. Ám öt perccel egy előtt már várta a látogatókat. Egyvalaki meg is érkezett - öt perccel egy után. Belépőjegyet vásárolt. Arra kérte az öregurat, vezesse végig a múzeumon és szlovákul mondja el a tudnivalókat. Minden úgy történt, mint az elmúlt esztendők alatt már ezerszer. Az első emeletre vezető lépcsőkön Józsi bácsi felhúzta a ze­nélő órát, majd az előcsarnokban elmondta az ott látható fegyverek történetét. így érkeztek el, ők ketten, ismét az előcsarnokba, oda, ahol három vitrinben hat fegyver, pisztoly volt kiállítva. Ekkor a 35-40 éves, zömök, vagy 165 centiméter magas férfi hirtelen kést (tőrt?) rántott, és ráparancsolt az öregre, hogy ne mozduljon, hasaljon a földre. Józsi bácsi annyira meglepődött, hogy le­gyökerezett a lába. A rablótámadó egy kalapáccsal összetörte a vitri­MÁSOK ÍRTÁK MŰKÖDIK A ZÁLOGHÁZ A népszerű pozsonyi esti újság, a Ve­černík (43. sz.) beszélgetést közölt az elsó szlovákiai zálogház tulajdonosával, Miroslav Slovajsával. Az olvasók többsé­ge inkább csak régi filmekből ismeri ezt a fajta úgynevezett vállalkozói intéz­ményt. A tulajdonos elmondta, hogy 1-4 hétig terjedő időre vesznek át kölcsön ellenében letétbe különböző tárgyakat. Kiváltáskor, az ellenértékként nyújtott pénzösszeg visszaszármaztatása után heti 5 százalékos kamatot is felszámíta­nak, ami időarányosan növekedik: két hét utun 10 százalék, háromhetente 15, egy hónap elteltével pedig 20 százalék a ka­mat. Ezenkívül napi 5 koronát kérnek kezelési költségként. Nemcsak olyanok keresik fel a zálog­házat, akik átmeneti pénzzavarral küsz­ködnek. A tulajdonos bevallotta, hogy olyan érdeklődők is feltűnnek, akikről lerí, hogy felveti őket a pénz. A ligetfalusi zálogház átvesz mindent, ami értéktárgy: aranyat, villanyfogyasztót, hangszert, fényképezőgépet - sőt férfibunda is sze­repel a nyilvántartásban. Eleinte Német­országban jártak áru után, nehogy üresen tátongjanak a polcok. Bazáráruval is kí­sérleteznek. Az egyik helyiség régi búto­rokkal van berendezve - egy kastélynak nek üvegeit, bepakolta a zsákmányt és távozott. Miután becsapódott a kapu, Kovács úr lemerészkedett. Kiment az utcára, ám a tolvajt már nem látta. Ezután felhívta a múzeum igazgatóját, aki értesítette a rendő­röket. A rendőrök néhány percen belül a helyszínen voltak. Az isme­retlen férfi kereket oldott. Ennyi a történet, melyhez még hozzátartozik az is, hogy a fegyvere­ket a múzeumalapításkor olcsó pén­zért, mindössze alig 1500 koronáért vásárolták - ám ma ötvenezer schil­lingért könnyen pénzzé lehet tenni őket. A 18. és 19. századból szár­mazó külső gyújtású pisztolyok gya­korlatilag használhatatlanok, csak műgyűjtők számára értékesek. Elmentünk a rendőrkapitányságra is megtudakolni, hol tart a vizsgálat. Takács Zoltán százados főnöke en­gedélye nélkül nem volt hajlandó nyilatkozni. Az meg a hét végéig - Takács szavai szerint - elérhetet­len. Viszont álljon itt dr. Mag Gyula feltételezése: - Kitervelt munka volt. Szerintem megbízásból lopott az il­lető. Úgy vélem, határon kívülre akarják kicsempészni a pisztolyokat. A tolvaj azért járta végig a múzeu­mot, hogy meggyőződjék, egyedül van kísérőjével. Valaki valamit kiagyalt, a másik véghezvitte, ők, vagy mások, ki­csempészik a zsákmányt az ország­ból... Bún bűnt szül, láncreakció ez. Nem is a pénzbeli értékről van szó, sokkal inkább arról, hogy az eltulaj­donított tárgyak pótolhatatlanok. Az 1964-ben alapított múzeumba eddig egyébként háromszor törtek be. 1980-ban az „úri szobából" öt ezüst tálcát és két alpaka gyertya­tartót vittek el. Ezután szereltették be a bejárati riasztót. Miután egy alkalommal valaki az ablakon levő rácsot is kifeszítette - ekkor nem tűnt el semmi - az ablakokat is bevonták riasztó fóliacsíkokkal. Ám azóta a környék lakóit éjjelenként gyakran szirénabúgás verte fel, mert a „szerkentyű" olyan érzékeny, hogy akkor is megszólal, ha vihar van. Ezért aláírások gyűjtésével pró­bálták elérni, hogy a riasztóberende­zést leszereljék. Mindaddig, mig meg nem történt a pisztoly lopás. Ekkor döbbentek rá, mennyire fon­tos védeni a múzeum vagyonát. Kü­is becsületére válna. A régiségkereske­dés egyébként azzal kecsegtet, hogy Po­zsonyon kívül is sikerül megvetni a lábu­kat. A reklám is kínál lehetőségeket. Ilyen szándékkal népszerűsítik a Pozsony és Bécs közötti országúton elhelyezett hang­szigetelöt. Holtszezonnak számít a jelenlegi idő­szak. Karácsony előtt viszont negyedmilli­ós forgalmat bonyolítottak le. Már kuriozi­tásban is részük volt. Egy taxisofőr autót helyezett letétbe, rövid időn belül ugyanis nagyobb összeget kellett kapnia, ezért gond nélkül feláldozta az autót, amiről kiderült, hogy nem is az övé. Óvatosan kezelik a kamaszokat, akik a szülők tudta nélkül üzletelnek. Érződik az áremelés okozta sokk is. De az üzlet minden való­színűség szerint kifizetődik. NÉVVEL VAGY NÉV NÉLKÜL? A Národná obroda március 25-i szá­mában jelent meg Tibor Ferkonak a fenti kérdést feszegető glosszája: „AČ úr a Kultúrny životban (24. évfolyam 35. szám) felrótta nekem, hogy a Ki kicsoda előtte és utána cimmel, a Národná obro­dában 1990. november 27-én megjelent cikkemben a névtelenségbe burkoltam azokat, »akiknek nem akartam ismerni a nevét«. Hát igen, jól jönne egy pár név, hogy a szenzáció végül is reklammal tetőzzön. Csakhogy számomra nem "ef­féle névről« van szó, hanem ahogy mon­lönben a riasztóberendezés múlt év december 23-án is meggátolt egy feltételezett lopást. -Akkor, hajnali háromkor, az is­mert visító hangra ébredtem, itt la­kom a közelben - idézi az esemé­nyeket dr. Mag Gyula. - Azonnal a múzeumba siettem és azt tapasz­taltam, hogy a főbejárati ajtóval szemben levő ajtó tárva van. Észre­vettem, hogy kifeszítették a zárat és fúrót is használtak. Mivel megszólalt a riasztókészülék, elmenekültek, be sem jöttek az épületbe. A rendőrség nyomban itt volt, de mivel a tettes vagy a tettesek, eltűntek, ők is ma­gamra hagytak. Kértem a múzeum védelmét, hiszen az ajtót nem lehe­tett bezárni, ezt azzal utasították vissza, hogy nekik más dolguk is van és a problémát oldjam meg magam. Az utóbbi, ahogy mi mond­juk: a „Kovács-ügy" után, hatéko­nyabb biztonsági berendezés be­szerelését tervezzük. Egy osztrák cég ajánlkozott, nem olcsón. Sajnos, mindeddig nem tudjuk, képesek va­gyunk-e fedezni a költségeket, hi­szen az év elejétől a minisztérium nem hagyta jóvá költségvetésünket. A mostani berendezés elavult, pedig amint ezt az utolsó rablótámadás is bizonyítja, szükség van rá. Az oszt­rák cég elképzelése szerint a ven­dégkísérő magánál tarthatná, és szükség esetén azonnal megszólal­tathatná a riasztót. A közelmúltban egy műértővel beszélgettem. Elmondta, hogy míg évekkel ezelőtt három-öt múzeum­rabláskor kérték ki szakvéleményét, manapság hetente akad ilyen jellegű munkája. Az eltulajdonított tárgyakat többnyire külföldön értékesítik. Nyil­ván a dunaszerdahelyi pisztolyok­nak is ez lett a sorsuk. Ez esetben engem mégis Kovács bácsi személyes sorsa ragadott meg a leginkább. Azé az emberé, aki szívvel-lélekkel őrizte a múltat, a múzeumot. Vele, sajnos, nem be­szélhettem. Testileg-lelkileg össze­roppant, az igazgató úr szerint, még a hangját is elveszítette, így kényte­len-kelletlen időnap előtt a szerző­dését is felbontották. Nyilván szá­mára ez egy újabb nagy csapás. A bún bűnt szül. A támadáson, rabláson túl, egy élet értelmének elvesztését... OZORAI KATALIN dani szokás "jelenségről«. igy volt ez annak idején Ľubomír Feldeknek a színé­szekről szóló versével is. A vers nem egy meghatározott színészről szólt, de a szí­nészek jelentkeztek, mindegyik a saját nevén, úgy mint most Ač úr. De ahhoz hasonlóan, ahogy az »efféle név« elvenné a vers értelmét, az én cikkemben bármifé­le név, lett légyen az konkrét jelenségnek a hordozója, ellentétbe kerülne az alapve­tő szabadságjogokról szóló alkotmányle­véllel. Tehát Ač úr nehezményezi a nevek hiányát a totalitárius rendszer maradvá­nyának tekintve ezt. Nekem viszont egy más cikkben másutt a név igenis gondot okoz. A Slovenské národné noviny ban (1991. 8. szám) a névtelenséget sejtető zárójeles Ištvák azért veszi célba Rudolf Chmelt, mert állítólag a pártideológus Jan Fojtík nemegyszer kijelentette róla, hogy az egyik legfelkészültebb a Prágába ke­rült szlovákok között. Ezután többes számban olyan vélekedés kap hangot, hogy "kétségtelenül ez volt a döntő ok a jelenlegi diplomáciai megbízatásáról döntő kinevezés során...« Igen, most már helyben vagyunk. Nekem fölöttébb hiány­zik a szerző és úgy vélem, a "nemegy­szer kijelentette" helyett ugyancsak hivat­kozni kellett volna, mikor, milyen alkalom­mal történt ez. Szó. ami szó. jómagam nem voltam jelen, de a verebek azt csiri­pelték, hogy az ideológus roppant dühbe gurult, amikor a Slovenské Pohíadyban V. Petrík Fojtikova elvtársnöt pellengérre állította a Tvorbáoan megjelent brezsnye­vi elkötelezettségű cikkéért. Csakhogy az ellenzéki Slovenské pohľady n kívül a "legfelkészültebb szlovák« rovásán szerepelt a magyar disszidensekkel: Göncz Árpáddal. Konrád Györggyel, Kiss Gy. Csabával, Hankis Elemérrel. Mészöly Miklóssal, Varga Györggyel fenntartott szakmai, politikai és kifejezetten baráti kapcsolat is. Ahány író, annyi forradalom utáni magyar állami és írói tekintély. De mindez a Nem mondd senkinek rovatba már valahogy nem illik. Nos, valahogy úgy van ezekkel a nevekkel, mint a naptár lapjaival. Van, amit kitépünk és eldobunk, van, amit megtartunk. S ez épp olyan jelenleg, mint a színészet, ami elveszett illúzióink sanyarú világában. A KÖZÖS NYELV: EURÓPAI BELÉPŐJEGY A Reportér című cseh napilapban (1990. 12. szám) Jirí Kubínek glosz­szával reagált a szövetségi nyelvvel kapcsolatos vitára. ,,A nemzeti nyelvnek van egy rop­pant hátránya. Azonkívül, hogy vi­szonylag összetettek (az angolt is beleértve), nem semlegesek. Köz­vetítik a gazdaságot, a kultúrát, az életmódot stb. Innen ered, hogy a nagy nemzetek épp a saját nyelvü­ket szorgalmazzák. Ebben ott van a hazafiság, de elsősorban a biznisz a meghatározó. Mesterséges nyelv megalkotása kínálja a megoldást, minthogy ez egyforma esélyt kínálna mindenki számára. A gondolat valószínűleg nem túlságosan eredeti. Az ilyesfaj­ta nyelv előnyei kézenfekvőek: sem­leges, könnyen elsajátítható és kö­telezővé tehető. Az egyedüli hátrány talán csak az, hogy épp olyan utó­pisztikus látványnak tűnik, mint a kommunizmus, a gondolat nép­szerűsítése pedig merő Don Quijo­te-izmusnak számít. De hát nem is olyan régen az egyesült Európa gondolatára is így tekintettek. Talán a legelőnyösebb Európa számára és exportcikként egyaránt a viszonylag kevéssé ismert interlin­qua lehetne. Szókincsét a nemzet­közileg legismertebb szókészletből meríti. Ez főleg latin és görög erede­tű. Vagyis európai és világméretű hagyományokat ölel fel. A szókép­zés egyezményes szabályai lehető­vé teszik a nyelv szüntelen gyarapo­dását magas szintű kollektív nyelv­tudományi leleményről van szó, ép­pen ezzel különbözik elődjeitől: az eszperantótól és az idotól. Az inter­linqua lehetőségeit tekintve sokkal több ember számára hozzáférhető, mint az angol. A javaslatom a következő: támo­gatom a gondolatot, hogy valameny­nyi nép az anyanyelvéhez ragasz­kodva az interlinquát is ápolja. Talán nem is lenne számunkra ez rossz belépőjegy Európába tartva. (sf)

Next

/
Thumbnails
Contents