Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-04 / 79. szám, csütörtök

5 VILÁGPOLITIKA mÚJSZÓi 1991. ÁPRILIS 4. K

omoly aggodalmakat keltett a Szovjetunióban Irak gyászos háborús veresége. Politikai körökben amiatt, hogy a térségben tovább növekszik és talán állandósul az amerikai befolyás, miközben a szovjetek egyre gyakrabban kiszorulnak onnan, többek között a háborúval kapcsolatos politizálásuk következményeként. A katonai köröket pedig szinte sokkolta az a felismerés, micsoda műszaki fölényben vannak nyugati vetélytársaik. A szovjet tábornokokkal ellentétben tudatosan nem használom az „ellenség" kifejezést, a szovjet—amerikai és az összeurópai leszerelési megállapodások után én azt túl erősnek tartom. Ők nem... Parancsnoki körökben kezdetben nagy volt a magabiztosság, ami imponáló. Mindaddig, amíg ki nem derül róla, hogy elbizakodottság. A pontos koreográfia szerint zajló szövetséges légitámadásokat úgy értékelték, mint a hatalmas iraki szárazföldi erőktől való félelem jelét. Ekkor jósolta Viktor Filatov vezérőrnagy, a hadtörténeti folyóirat főszerkesztője, hogy a háború az Egyesült Államok vereségével fog végződni. A szovjet lapok még február első napjaiban is szinte kivétel nélkül ilyen és hasonló véleményektől hemzsegtek, A Krasznaja Zvezda, a hadsereg lapja azt írta, az amerikai F 15-ösök a nyomába sem léphetnek a szovjet repülőgépeknek. Névtelenül idéztek a lapok egy amerikai pilótát, aki állítólag azt mondta, az amerikaiak harci morálja a mélyponton van. S a szovjet olvasók úgy tudták, a szíriai védelmi miniszternek is az a véleménye, hogy az USA rakétatechnikája elmaradott, a Patriotok nem tudják megsemmisíteni a Scudokat. Arról is beszámoltak, hogy az amerikai helikopterek lezuhannak a homokviharban, de a szovjetek, azok igen, azok még akkor is repülnek. Pedig a szovjet hadvezetés ekkor már pontosan tudta, mi is a helyzet, hiszen a harcok megkezdésének pillanatában bővítették a műholdas hírszerzést és a térség elektronikus megfigyelését. Az adatokat egy operatív csoport dolgozta fel. Mégis folytatódott a csalás és önámítás. Persze, reális vélemények is elhangzottak, szerencsére többek között éppen Jazov védelmi miniszter szájából. A marsall mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a szovjet légvédelemnek vannak „gyenge pontjai". Később kiderült, nem pontok ezek, hanem komoly hézagok. A legkorszerűbb szovjet vadászgépek, a MIG 29-esek teljesen tehetetlenek voltak az amerikai F 15-ösökkel és F 16-osokkal szemben, rendre alulmaradtak a légicsatákban. A SAM típusú repülőgép-elhárító rakéták is egyszerűen hatástalanok voltak az amerikai gépekkel szemben. A néhány szövetséges repülőgépet, amit Iraknak sikerült lelőnie, a húsz évvel ezelőtt kiMegtörténhet ez velünk is? — tették fel aggódva a kérdést a szovjet tisztek. Igen, megtörténhet — kellett rádöbbenniük, s nagyon helyeselték, hogy a konstruktőrök nyomban munkához láttak. Kérdéses azonban, képesek-e valóban lényegesen korszerűsíteni a szovjet fegyvereket, amire igazán szükség lenne nemcsak a másik oldal fölényének tudatában, hanem legalább olyan mértékben a fegyverzetcsökkentés miatt. Az elektronika és a van Kulikovnak, hogy az iraki katonák nem voltak valami túl lelkesek, de a megszállottsággal határos harci kedv sem segít akkor, ha a tank páncélján úgy halad át az ellenséges lövedék, mint a kés a vajon... Vannak még lelkes optimisták a szovjet fegyveres erőkben, de remélhetőleg nem rájuk fognak hallgatni. Nyikolaj Petrusenko, a szovjet parlamentben ismertté vált egyik „fekete ezredes" egyszerűen kijelentette: nem igaz, hogy Irak nagy vereséget szenvedett, az amerikaiak hazudnak, s ebben még a nemzetközi sajtó is segít nekik. Petrusenko, szerencsére, még csak ezredes, így csak szónokolhat, a „nagyok" dolgába nem szólhat bele. Sajnos, a fiatal nemzedékből a helyzetet reálisan látók sem nagyon. Irakban ugyanis nemcsak a technika vizsgázott rosszul, hanem az egész szovjet stratégiai doktrína. Ennek lényege, hogy a gyalogságra és a páncélosokra helyezi a hangsúlyt, a légierőnek csak másodrendű szerepet szán. Ezt a stratégiát vették át az irakiak is — és ráfizettek. A szövetséges légitámadások még a szárazföldi csata előtt megtizedelték az iraki erőket. S feltételezem, éppen ezek a pokoli bombázások demoralizálták a katonákat. Arról azonban egyelőre nem beszél a szovjet vezérkar, hogy módosítani kell ezen a stratégián. Mentség nincs erre, de magyarázat igen. A marsallok mind a második világháború veteránjai, akiknek — lévén, hogy akkor győztek — szilárd meggyőződésük, a kurszki csata volt az igazi: némi légi előkészítés után támadásba lendültek a tankok, mellettük-mögöttük pedig a gyalogosok tömege... Ők ezt tartják jónak, ők ezt tanulták, s nekik van igazuk, mert több csillag van a válllapjukon, mint a fiataloknak, akiknek most fáj a fejük, igazi MIGrénjük van a gyenge szovjet légierő miatt. V

alamire jó volt azonban a hadvezetésnek és az őket támogató konzervatív parlamenti erőknek Irak veresége: követelik a katonai költségvetés (az idén 96,5 milliárd rubel) lényeges növelését. De ez aligha fog megtörténni. Nemcsak azért, mert ezzel a gorbacsovi vezetés elvesztené az enyhüléssel szerzett nemzetközi presztízsét, hanem főleg amiatt, mert egyszerűen nincs pénz. Kenyérre sem, nem még fegyverre. GÖRFÖL ZSUZSA PARLAMENTI CSATA A FŐVÁROSÉRT Heves költségvetési vita dúlt az elmúlt hetekben a Bundestagban, de még ez sem akadályozta a Berlin-, illetve Bonn-párti képviselőket abban, hogy folytassák az egyesítés óta húzódó szópárbajukat a legfelsőbb állami szervek székhelyéről. A keleti honatyák — akik természetesen Berlin mellett kardoskodnak — kaptak a válsághelyzet adta lehetőségen, merész támadásba lendültek a parlamentben, mondván, illendő lett volna legalább e döntő jelentőségű kérdésről, vagyis a német egység finanszírozásáról a Spree partján fekvő hivatalos fővárosban határozni, ott, ahol kézenfekvőek az új tartományok óriási gazdasági problémái. Bizonyára Richard von Weizsácker memoranduma buzdította fel őket. Az elnök egyértelműen Berlin mellett áll ki. Szorgalmazza, hogy ne csak az államfő, hanem a parlament és a kormány is költözzön át Berlinbe; ő nem hajlandó „politikaioptikai megtévesztés" céljából csupán „díszletként szolgálni a fővárost". Segíteni kell abban — érvel Weizsácker —, hogy Berlin valóban elnyerje papíron rögzített státusát. Annál is inkább, mert az európai integrációs folyamatban épp Berlin játszhatna ösztönző szerepet, fontos összekötő -, közvetítőpont lehetne Párizs és Moszkva között. Vannak, természetesen, más érvek is, amelyek Berlin mellett szólnak: a keletiek számára nagy esély lenne a gazdasági mizéria gyorsabb leküzdésére, arra, hogy városuk megszűnik szürke hátsó udvar lenni. Sokat nyom a vita mérlegén az a tény is, hogy a negyven évig megosztott metropolis az újraegyesített ország szimbólumává vált, s mint olyannak, most folytatnia kellene történelmi szerepét. Évtizedeken keresztül arról volt szó, azzal hitegették a népet, hogy a német parlament, a kormány majd egyszer visszatér Berlinbe. Az esetleges újabb szószegés nem válna az egyesítési folyamat javára — bizonyítják ezt az „adócsalással" összefüggő mostani események, a kemény keleti reagálások. Hogy, hogy nem, erre az indokra rábólintott Hans-Jochen Vogel, az ellenzéki szociáldemokraták vezetője is. Persze, a Bonn-imádók egyáltalán nem voltak meghatva Weizsácker agitálásától. Válaszlépésként a legkülönbözőbb, s ha nem is új, de ésszerűnek tűnő érvekkel álltak elő. Úgy vélik, hogy a még mindig bizalmatlan európai szomszédok számára az egykori „provinzstadt" mint főváros egyfajta megnyugvást jelent. Bonnal, a szábad föderatív demokrácia jelképével kapcsolatban lehetetlen hegemonisztikus törekvésekre gondolni, szemben az újraegyesített, hatalmas Berlinnel. No, és a legsúlyosabb érv: a költözködés jócskán megterhelné az amúgy is gyorsan üresedő államkasszát. Természetesen, nem egyik napról a másikra kellene előteremteni az óriási összegeket, ám az a sok milliárd (becslések szerint 5060 milliárd márka), amibe a kormányhivatalok, minisztériumok áthurcolása és az elhanyagolt KeletBerlin „fővárosítása" kerülne, elpocsékolt pénz lenne. Ezen túlmenően pedig Bonnt és környékét a gazdasági katasztrófa peremére sodorná a képviselők, diplomaták, hivatalnokok tömeges kivonulása — védekeznek a Rajna mentiek. Mit szól mindezekhez a legfőbb illetékes, Helmut Kohl? Ellentétben az elnökkel, az SPD és az FDP vezetőivel, eddig hallgatott, még nem látott okot arra, hogy Berlin vagy Bonn miatt belépjen az arénába, ahol az üres szavak helyett már aláírásokkal teli listákkal és parlamenti határozati javaslatokkal viaskodnak a képviselők. Most a húsvéti ünnepek után még keményebb lesz a harc, hiszen, ha másban nem is, de abban egyetértésre jutottak a Bundestagban, hogy a nyári szünetig mindenképp dönteni kell a főváros ügyében. Jelenleg a többség szíve Berlinért dobog, ám az ész Bonnt diktál. A helyzet elemzői szerint így van ezzel a kancellár is. Ki kell hát várni, merre billen a mérleg. URBÁN GABRIELLA MIGrén Az amerikai vezérkar: Colin Powell vezérkari főnők, Richard Cheney védelmi miniszter és Norman Schwarzkopf, a főparancsnok (Telefoto: ČSTK—AP) fejlesztett, radar irányítású ZSU 234 típusú rakétákkal sikerült „leszedni". Csakhogy a legtöbb esetben az amerikai repülőgépekről úgy sikerült kilőni a rakétákat a gondosan kiválasztott pontcélokra, hogy a gépek nem is kerültek az iraki radarok hatósugarába. Hasonlóan alakult a helyzet a szárazföldi harcok megindulása után is. A szövetségesek 4000 iraki tankot semmisítettek meg, sok volt köztük a nagyon korszerűnek tartott T 72-es. Közben az amerikaiak két harckocsit vesztettek, két további pedig csak megsérült. Az irakiak óriási hátrányban voltak. Szovjet tankjaikban ülve az éjszakában nem is látták az ellenfelet, amely sorra lőtte ki őket... számítógépek terén a Szovjetuniónak több generációs lemaradása van. Félvezetők, mikroelektronika, párhuzamos kiértékelések, mesterséges intelligenciák, robotizálás, softwar— a Pentagon, közelről megismerkedve a szovjet haditechnikával, elsősorban ezeket sorolta fel, mint a lemaradás fontos területeit. Több magas rangú szovjet tiszt még mindig azt állítja, hogy nem a technikával volt a legnagyobb baj, hanem az „emberi tényezővel". Ezen a véleményen van Kulikov marsall is, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek volt főparancsnoka, az iraki katonai arzenál létrehozásának egyik fő közreműködője. Abban bizonyára igaza MEG EGY ELKESEREDETT PROBALKOZAS MUDZSAHID-REMÉNYEK Már rég nem szerepel a lapok címoldalán Afganisztán, a kis hírek is csak március közepe óta szaporodtak meg. Ügy tűnik, hogy az afgán felkelők még egyszer megpróbálják katonai úton dűlőre vinni a dolgot Kabullal. Mint minden tavasszal, amikor a hegyekben megkezdődik az olvadás, a mudzsahidek is elindítják nagyobb szabású katonai akcióikat. Most a kelet-afganisztáni Hoszt várost szeretnék bevenni, s ezzel megnyitni az utat Kabul felé. De intenzitásukat tekintve hol vannak a mostani harcok az egy-két évvel ezelőttiekhez képesti Inkább elkeseredett kísérlet ez, Hoszt stratégiai jelentősége nem túl nagy, de a mudzsahideknek égető szükségük van a legkisebb sikerre is. A maguk és a külvilág számára egyaránt. Főleg azért, mert nem akarják elveszíteni a már amúgy is megcsappant külföldi anyagi támogatást. Nézzük ennek okait. Szaúd-Arábia 12 év alatt hozzávetőleg nyolc milliárd dollárt költött az afgán ellenállás támogatására. Viszont a radikális csoportok, főleg Gulbuddin Hekmatjar fundamentalistái (pártjuk a Hezbe Iszlami) az Öböl-háborúban az irakiakat támogatták. Csak két mérsékelt csoport állt ki a Bagdad elleni nemzetközi koalíció mellett, delhi források szerint ezek küldtek is vagy 300 •harcost Szaúd-Arábiába. Tény, hogy az egyébként is széthúzó ellenzéket az Öböl-háború még jobban megosztotta. Ami a mudzsahidek legnagyobb patrónusát, az Egyesült Államokat il-. leti, az utóbbi hónapokban nagymértékben csökkentette a korszerű fegyverek — például a vállról kilőhető Stinger légvédelmi rakéták — szállítását a lázadóknak, nem alaptalanul tartva attól, ezek az eszközök az iráni mullahokon keresztül Libanonba, a szélsőséges síita Hezbollah kezébe kerülnek, s talán éppen amerikai célpontok ellen intéznének velük terrorista támadásokat. Nem csoda hát, hogy ismét a kabuli kormány légiereje, harci helikopterei (a szovjetektől kapták) a leghatékonyabbak. Tehát 1989 februárja, a szovjet csapatok teljes kivonulása óta még mindig nem született meg a béke, ráadásul a Nadzsibullah-rezsim katonailag kedvezőbb helyzetben van, mint két évvel ezelőtt. Óriási csalódás ez a mudzsahideknek, akik azt jósolták, hogy a kabuli kormányt a szovjet jelenlét megszűnése után pár hónap alatt tönkreverik. Akkor még Washington is hitt ebben. A hét ellenzéki szervezetet tömörítő (ún. pesavari hetek) szövetségnek nem sikerült egyetlen nagyobb várost sem elfoglalnia. Hónapokon át folyt a harc például Dzselalabadért, az ország második legnagyobb városáért. A cél az volt, hogy itt vetik meg lábukat, kikiáltják az Afganisztáni Iszlám Köztársaságot, s ezzel talán nemzetközileg elismertethették volna magukat. Másrészt a vérontás folytatását is indokolták volna, mert sokan bírálják a mudzsahideket hajthatatlanságuk miatt, hogy mereven elutasítják a tárgyalásos rendezést. Látni kell, a tűzszünethez, majd pedig a békéhez a mudzsahidek tárgyalási készsége mellett elsősorban arra lenne szükség, hogy Moszkva és Washington megállapodjon a szembenálló feleknek nyújtott katonai támogatás teljes beszüntetéséről. Ez a kérdés évek óta húzódik, s előbb-utóbb be kell következnie, hiszen a szovjet kivonulás után igazából már egyik nagyhatalomnak sem érdeke a válság életben tartása. Bár lehet, hogy ez sem elég, hiszen rengeteg fegyver van az országban, pisztolyt talán könnyebb venni, mint élelmiszert. Nadzsibullah már minden kompromiszszumra hajlandó lenne, kommunista pártja a múlt nyáron felvette a Haza Pártja nevet, lassan eltüntetik a kommunista szimbólumokat, s a kormány kifejezetten súlyt helyez az iszlám ünnepek megtartására. Az államfő tudja azt is, hogy az ellenzék nagy része számára az ő személye elfogadhatatlan. Nadzsibullah csak egy dologra nem hajlandó, arra, hogy pártját kizárják a hatalomból — ezt a katonai helyzet sem indokolja. Ugyanakkor tudja azt is, és ez számára fontos garancia, hogy Moszkva még nem találta meg az ő utódját. A Kreml ugyanis rendkívül tart attól, hogy a közép-ázsiai szovjet köztársaságokban, amelyekben a lakosság túlnyomó többsége muzulmán, követni fogják až afgán fundamentalisták példáját. Egyébként a mudzsahidek, s különösen a már említett Hekmatjar egyik fő célként hirdette meg a vallási fanatizmus és a nacionalista szenvedélyek szítását Tádzsikisztánban, Üzbegisztánban és Türkméniában. Erőteljes propagandát fejtenek ki annak érdekében, hogy a Szovjetunióban élő vagy 30 milliónyi muzulmánt Moszkva elleni lázadásra bírják. Nem mellékes, hogy Afganisztánban is jelentős lélekszámú tádzsik közösség él, az ottani tádzsik partizánok vezetője, Ahmed Sah Masszud, a szovjet elitcsapatok ellen is jól harcolt. Kétségkívül kulcsfigura maga az afgán államfő. Peter Scholl-Latour hamburgi újságíró, aki nemrégiben találkozott Nadzsibullahhal, így jellemezte őt: „Még sosem találkoztam politikussal, aki ennyire hasonlított volna egy ragadozóra. »Bikának« is nevezik, s rémtörténetek keringenek arról, hogy mit művelt korábban, a titkosszolgálat főnökeként. Nadzsibullah magas, bivalyerős férfi, kefefrizurával, nagy bajusszal. Úgy néz ki, mint egy természetfeletti hatalmas Sztálin. A legfelfigyeltetőbb a sárgás fényű szeme — mint egy veszélyes vadmacskáé. Amikor elmosolyodott, a népszerű Omar Sarifra emlékeztetett." Fontosnak tartottam ezt az idézetet, mert jellemző az emberre és politikusra egyaránt. Nadzsibullah eddig még sosem hagyott kétséget afelől, hogy a jövőben is számolni kell vele. MALINÁK ISTVÁN