Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-30 / 101. szám, kedd

7 PUBLICISZTIKA 1991. ÁPRILIS 30. Ml LESZ A KÖNYVEKKEL? Az álmoknak az a legjobb tulajdonságuk, hogy ébredéssel végződnek. Kiábrándulással, ha szép, • megvalósíthatatlan volt az álom, megkönnyebbüléssel, ha nyomasztó, keserves álomból vergődünk a felszínre. Akár így, akár úgy, az ébredés elkerülhetetlen. Negyven évnyi szundikálás után, amikor a kommunista ideológia mókusketrecében tömegek álmodtak jólétről és szabadságról, vagy aludtak elnehezülve, nyitott szájjal, álomtalanul, valószínűleg a művészek várták, áhították, esetenként sürgették az ébredést legtürelmetlenebbül. Hisz ők voltak a mindent elszürkítő, reménytelenül sivár és unalmas jóléti rendszer legmostohább gyermekei, akiket a hatalom ugyan megtűrt, sőt, egyiküket-másikukat néha vállon veregetett, olykor-olykor cukrászdába hívta és hajókirándulásra, am a kedélyeskedő, de bikacsökkel felvigyázó kirakatpolitika fogdmegjei állandóan résen voltak: aki neveletlenül viselkedett, vagy ne adj'isten, komolytalanul vette a szocreál operettesített, megálmodott modelljét, az egyedülvaló szent ideológiát, az nem számíthatott rigójancsira vagy marcipános előjogokra. Az fűtő volt ós hivatalnok, kirakodómunkás, esetleg börtönlakó. Na, de csak felébredtünk, hál'istennek, gondolná az ember. Most aztán nyújtózzunk egy jókorát, és próbáljunk felejteni. Vagyis hogy: emlékezni.

1 Feledni a görcsöt, a belső cenzort, a lektorijelentés-írók packázásait és emlékezni a közeli és távoli múltra. Hiszen felszabadultunk testileg, lelkileg, a cenzorokat elvitte az ördög, az értékrend lassan átrendeződik, most aztán kisöpörni az agyakat és a fiókokat... Gondolná az ember, és szétnéz: hol vannak a könyvek? Mi ez a „hirtelen ránk szakadt aszály, a félig üres színházi nézőterekkel, a kiállítótermek ruhavásáraival, ezzel az egész jégkorszakkal? Hol vannak a regények, a verskötetek,- amelyeket szomjasan vár az olvasó a negyveneves hibbantás után? Hol a tényirodalom megnyomorított valóságunkról, a történelmi szembenézés, az ideologiai koloncoktol, a feljelentő dilettánsoktól, az irigy cenzoroktól megtisztult irodalmi élet fellélegzése? Mi lesz a könyvekkel? Ismerősöm, egy ,külhonban inkább elismert, mint a honban megbecsült költő mondja a minap: a kiadónak felkínált kéziratára azt a választ kapta, hogy nem lehet kiadni, mivel a leendő könyv kétszázezer korona ráfizetést „jövedelmezne" a kiadónak. Egy másik költő barátom szerint lassan jövedelmezőbb lesz tökmagot termeszteni, mint verset írni, mivel egy átlagos nagyságú tökből legalább két flekknyi írásnak megfelelő honoráriumot lehet profitálni, márpedig tököt ültetni a hülye is tud. Butikolni, mütyürt árulni lényegesen kevesebb szürkeállománnyal is lehet. A kiadói főszerkesztő pedig töri a fejét, mi legyen a megoldás,, amikor az állami támogatást 'ezentúl úgy képzelik el csöpögtetni, hogy elébb a kiadandó könyvek listáját kérik, s majd eldöntik, mire adnak, mire nem adnak. Minek akkor a kiadó, kérdi a főszerkesztő, akkor kiadhatják a kormány okostónijai is a könyveket. Netán új cenzúra lenne kialakulóban? Vagy egyedül az alapítványok jelentenének megoldást? Honi viszonyaink, a krónikus tőkehiány ismeretében (amikor az olvasó lassan az egy szem napilapot is kínnal-keservvel tudja járatni) támaszkodjunk a külföldi tőkére? Szabadságunkat, a szellem önállóságát megőrizendő — koldulni kényszerüljünk? Akad-e épeszű milliomos, aki dollárjait kulturális szempontból értékes, ám vallalkozói szempontból veszteséges kiadók alapításába fekteti? Hogy aztán rossz szájízzel nézze ízléstelen marakodásunkat, s nyelje a személye ellen intézett sötét, politikai támadásokat? Az ember óhatatlanul álmodozni kezd, s arra gondol, hogyan lehetséges, hogy Hollandiában, Franciaországban még mindig írnak verset, amikor a könyvek példányszáma ott is legfeljebb egy-két ezret ha elér, vagyis, eleve ráfizetésesek. Igaz, egy viszonylag gazdag ország bőkezű költségvetéséből csak csurran-cseppen kultúrára is, különösen ott, ahol a szellemi tőkét a legjobb hosszútávú befektetésnek tartják. Nálunk, sajnos, József Attilának van igaza: Aki szegény, az a legszegényebb. De azt már a fene sem érti, hogyan képzelik az ország pénzügyeivel foglalkozó urak, hogy a sajtó, a könyvkiadás, a kultúra önellátó legyen, s még sápot is húzzanak belőle, amikor a nyomda- és papírárak szégyentelenül megemelkednek, amikor forgalmi adóval sújtják azt az ágazatot melyet a világ valamennyi normális kormánya támogat. Érthető, hogy az állam nem támogathat mindent: oktatásügyet, nyugdíjasokat, munkanélkülieket, egészségügyet, nagyüzemeket. Ám ha a polgár vásárlóképtelenné válik, ha a vállalkozástól anyagi felemelkedést, viszonylagos jólétet remél, ha meggazdagodni szeretne, mert évtizedekig az egyenlősdi kalodájába szorították, nem lesz adakozó. Állambácsi pedig nem ad. A szegény erínber nem könyvet vesz, hanem kenyeret. A szegény országnak ezek szerint le kell mondania a kultúráról, s el kell butulnia, szatócsok országává válnia, élire rakni a garast. Pedig az aknamunkát, amely a négy évtizedes despotiznuist megdöntötte, az írók is segítették. Az íróknak nincs hatalmuk, de nélkülük* a hatalom is ellenőrizhetetlenné válik', s majd ő osztogatja a pecséteket és rendeleteket, hogy föl ne ébredhessünk egészen. Egyre többen mondják nyugaton: ki ne öntsétek a gyereket is a fürdővízzel, óvakodjatok kritikátlanul követni a mi példánkat, s ugyanazokat a hibákat elkövetni, amiken mi már rég túl vagyunk. Egyelőre tehát marad a remény, hogy illetékesék csak odafigyelnek az intő szóra. Vagy mégis költő barátomnak lesz igaza, s menjünk tök magot termeszteni? KÖVESDI KÁROLY CSÖLLE ELŐRELÁTÓ... ... mégis ledorongoló kritikát kap egy nagymegyeri elárusító bódén díszelgő, valóban csak magyar nyelvű felirattal egyetemben. Hol máshol, mint a Zmena független (?) hetilap 81. számának 7. oldalán, Pedig kétségtelen, hogy Csölle úr igyekezett a nyelvtörvény kedvében járni, s nem akarta magyar felirattal bosszantani (netán elriasztani) a többségi nemzet derék, esetleg a Csöllecsárdában falatozni óhajtó képviselőit. Minden bizonnyal ezért írta angol nyelven a vendégcsalogató tábla szövegét. Igy akar magyar, szlovák s titokban angol vendégeket nyerni légi halászcsárdájába. Jó néhányszor láttam már a feliratot a fő út melletti villanypóznára erősítve. Tetszett az ötlet. Azt a jó humorérzékkel megáldott magyart juttatja az eszembe, aki a reszlovakizálás időszakában nem szlovák — ahogy a többségi bosszúvágy követelte —, hanem francia anyanyelvűnek vallotta magát. Ezen senki sem akadt fenn. Csölle úr reklámtábláját sem bírálta hónapokig senki. Csakhogy akadt egy túlbuzgó — bizonyos B. R. —, aki szlovák anyanyelvén kívül aligha ismer más világnyelvet. Ennek tudható be, no meg elvakult nacionalizmusának, hogy az angolul írt feliratot is magyar szövegnek bélyegezve, elvakultan támadja azt. Corpus delictiként lobogtatja, s mint a nyelvtörvény bebizonyított megszegésének elrettentő példáját tálalja. A gyűlölet kéjében olyan magaslatokra is eljut, hogy két alkalommal is Mikloško (nem . pontosítja ugyan, de feltehetően az SZNT elnökének családjára utal) nagymamájától kéri-követeli, hogy szlovákra tolmácsolja a magyarnak hitt angol szöveget. Hiszem, hogy a szlovák olvasó, már aki olvassa a Zmenát, nem annyira elvakult, hogy az írás részrehajlását ne értené meg. Engem inkább az újságírói etika gátlástalan megtiprása aggaszt, és a magyargyűlölet lángjának tudatos táplálása bánt. MÁZSÁR LÁSZLÓ ESZ NELKUI „S kitántorgott Amerikába másfél, millió emberünk" — írta volt József Attila 1937-ben, Hazám című versében. Aligha sejthette még akkor a költő, hogy két évtized múlván, majd később ig újabb százezrek szöknek-menekülnek külföldre, és nemcsak Magyarországról, hanem ebből az egész közép-kelet-európai térségből. Mely német gyarmat végül is csak ideig-óráig volt, hanem szovjet, az négy évtizeden át. Méghozzá olyan gyarmat, ahol nem csupán a szegénység érlelte az emberben a kivándorlás, pontosabban, a szökés gondolatát, látva közben, hogy „Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk", hanem a szabad gondolkodás és cselekvés elé emelt ideológiai-politikai korlátok is, melyek árnyékában mindvégig fortélyos félelem igazgatott minket, s még csak csalóka remény sem. Mentek, elmentek ebből az országból is rengetegen, hatvannyolc után. Még a nyolcvanas években is esztendőnként több ezren távoztak vagy maradtak kint. És a hatalom: mintha semmi sem történne. Sőt, mintha örült volna. Hát hogyne! Ugyanis zömében nem csendes, béketűrő kétkezi munkásoktól, földművesektől szabadult meg, akikre különben sem jellemző a helyváltoztatás, még a haza határain belül sem, hanem elégedetlenkedő, lázongó, újat akaró, kezdeményezni, vitatkozni merő értelmiségiektől. Mérnököktől, orvosoktól, tanároktól, tudományos kutatóktól, művészektől. S mint tudjuk, a mindenkori, totális diktatúrát gyakorló hatalom számára semmi sem veszélyesebb, iiletve nincs neki nagyobb ellensége a gondolkozó és saját véleményt alkotó embernél. Az aljasságot, ostobaságot elutasító, ugyanakkor teremtő gondolatnál. A tehetségnel. Áz idén nyolcezren disszidáltak —- mondták a pártközpontban, és ezzel be is fejezték a kérdést, ad acta került, mint általában a súlyos problémákat jelző más jelenségek. A disszidálás okairól, vagy hogy miként lehetne itthontartani a szürkeállománynak legalább a javát, arról szó sem esett, s ez nem is csoda, hisz ahhoz teret és szabadságot kellett volna adni a kreatív elmének, ám: még mit nem!, mindjárt felborítana itt mindent, egy-kettőre mi is repülnénk. A hatalom — folytatva a gondolatellenes, diktatórikus módon kirekesztő, mert más véleményt nem tűrő szemléletet és gyakorlatot — sikerrel valósította meg, országos méretekben, az ész, az értelem, a tudás trónfosztását, felülről lefelé, nagyon gyorsan eljutva a bölcsőig — az iskoláig, ahol, némely más szocialista országoktól eltérően, nem kellett ugyan a testet uniformisba öltöztetni, annál inkább egyebeket, legfőképpen a gondolkodást, melynek szüleményei így mindjárt ideológiai egyenruhában, frázisok végtelen seregének képében jelentek meg, minden nyilvános fórumról. kiszorítva, letaszítva a sorból egy kicsit is kilógó gondolatot. Az iskolában a magolást jutalmazták, nem a gondolkozást. Az kapott jelest, aki kívülről fújta a képleteket, számokat, lexikális adatokat. Aki nem ezt tette, hanem összefüggések után kutatott, a tankönyvtől eltérő véleményt próbált formálni, azt helyreküldték. A pedagógust pedig figyelmeztették vagy menesztették, ha netán mégis más értékrend szerint ítélt. Ha nem tetszett neki a központi egyenruha. (Fortélyos félelem igazgatott minket.) A nagybetűs Életben pedig végképp nem az észnek, értelemnek, tudásnak, tehetségnek volt értéke. Hanem — mondok-e újat? — a jó hosszú nyelvnek. Azt megfizették, azt fizették meg. Miközben a tehetség fizetéstől fizetésig élt, meg kölcsönből. Egy példa. Évtizedeken át nálunk (is) az elsőrendű politikai kérdések közé tartozott az újítómozgalom fellendítése. Papíron, vöröslő emelvényeken. A gyakorlatban: újítók ezreit verték at rendre, milliárdokat eredményező találmányokért kiszúrták a szemüket néhány koronával, vagy nem szabadalmaztathatták újításaikat, vagy eleve lehetetlenné tették munkájukat kisstílű vezetők. Közben nehéz milliókkal honorálták az ilyen-olyan hősöket, hősi tetteket megörökítő emlékművek középszerű alkotóit. Miért is tanult volna hát az ember, miért is akart volna többet tudni? Tömegek fordultak el undorral a tanulástól, legalábbis közönnyel, jószerivel csak a megszállottak tartottak ki mellette. Szerintem: ez az előző rendszer — ma is, továbbra is — legnagyobb károkat okozó öröksége. Olyannyira, hogy sem az iskolában, sem másutt semmi jele e téren a változásnak, annak, hogy valamicskét is növekedne újra tekintélye, valamint anyagiakban is kifejezett értéke az értelemnek, a tanulásnak, a tudásnak, a tehetségnek, sőt ellenük dolgozva, megmaradt csekélyke népszerűségük ellen, fölerősödött egy, már korábban megkezdődött folyamat: egyetemet, főiskolát végzett emberek, köztük sokan friss diplomások fordítanak hátat hivatásuknak, tanult szakmájuknak, s lesznek magánvállalkozók, maszekok (fagylaltosok, butikosok, viszonteladók, autószerelők, vendéglősök stb.). Világos: a nagyobb jövedelem reményében. Különben, teljesen érthető. Amíg a tudást nem fizetik meg, amíg egy fagylaltos havi keresete többszöröse, mondjuk,, a kutatómérnök havi bérének. Természetesen, nem az a baj, hogy az előbbié magas, hanem hogy az utóbbié alacsony. így tulajdonképpen nem is ágálhatok a jelzett folyamat ellen, sőt, akinek van pénze, vállalkozói hajlama és kedve, menjen, csinálja^ foglaljon platzot a piacon, amíg van ott szabad terület. Meg amíg van ilyen-olyan áru. És még néhány korona a vásárló zsebében. De mi lesz azután? Amikor így tovább már nem mehet? Ész nélkül... BODNÁR GYULA BARÁTKOZÁS A minap Burgenlandban járt néhány szlovák költő. A küldöttségnek tagja volt Ctibor Štítnický, a magyar irodalom évtizedek óta hűséges tolmácsolója. Megkérdeztük tőle, mivégre jártak Ausztriának e keleti tartományában. — Štítnický úr, milyen érzés fogta el, amikor megkapta a meghívást, hiszen ön hosszú évek óta nem hagyta el Pozsonyt és környékét? — Engem az a sík terület, melynek távolában a Fertő-tó tükrözi az eget, jobbról a Lajta-vidék dombjaitól ölelve, a Kis-Kárpátok szőlőtermő domborulataira emlékeztet, ha mondjuk Szentgyörgytől indulunk Bazinon keresztül Modor felé. Eisenstadtba, Burgenland központi városába kaptunk meghívást néhányan költők Szlovákiából, hogy vegyünk részt az ottani kulturális központ rendezte költői esten, amely része volt A kultúra nem ismer határokat elnevezésű művelődési programnak. — Kérem, mondja el, hogyan jött létre ez a határokon túli költői találkozó. — Mila Haugová és Štefan Žáry volt jelen rajtam kívül. Szerettünk volna minél meggyőzőbben bemutatkozni a burgenlandi közönségnek. Žáry már az odautazásunk alatt humoros irodalmi történetekkel szította bennünk a jókedvet az esti fellépésre. Egy csokor pozsonyi tulipánt vittünk Klara Köttner-Benigninek, az ismert osztrák költőnőnek és műfordítónak, aki az egész rendezvény kezdeményezője és persze lelke volt. Annak idején ő szervezte meg és vezette az osztrák költők estjét itt Pozsonyban a Ventúr utcában, és az ő közreműködésével már korábban is volt szlovák írók estje Burgenland több városában. Ő maga fordít szlovákból, s a verseket nagy átéléssel elő is adja. Ami a tevékenységét illeti, úttörő munkát végez, nem véletlenül tiszteletbeli tagja a Szlovák írók Társulásának. — Milyen élményeket gyűjtött ezen az irodalmi esten? — Eisenstadt nem mondható nagynak, inkább csöndes, de kiépített, gondozott és igen aktív kulturális életet élő város. Megmutatkozott ez abban is, hogy az előadótermet színültig megtöltötte a kíváncsi és, mint kiderült, igen^érzékeny publikum. Klara asszony egyenként bemutatott minket, néhány szóval fölvázolta eddigi pályánkat, majd valamennyiünktől verseket szavalt. Ezután mi következtünk, eredetiben olvastuk föl a néhány perccel korábban németül elhangzott verseket. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt: Mila Haugová intellektuális költeményei a szerelem őserejével foglalkoztak, Štefan Žáry költői tűzijátéka a világirodalom modern költészetének forrásaiból sistergett elő, az én verseim lírai etűdök voltak, tele különös nosztalgiával az ifjúság és az elvesztett szerelmes után. Es szikráztak itt még Ján Stacho és Rácz Olivér versei is, akik személyesen nem vettek részt az esten. A műsorba szervesen beleépült Ivan Kozáček szlovák fotóművész kiállítása, képei ott lógtak körben a teremben. A kulturális központ igazgatója, Thomas Mühlgassner mutatta be a művészt és érdekes alkotásait a közönségnek. A burgenlandi kulturális élet vezetőivel töltöttük ažután az este további részét, persze nem hiányzott a vidék arany nedűje sem, kóstolgattuk, s közben kovácsoltuk a további terveket a jövőre. — Tehát lesz folytatása ennek a meghívásnak? — Másnap, amikor útra keltünk hazafelé, nem is kellett búcsúznunk, hiszen néhány napon belül Klara Köttner-Benignit itt üdvözölhetjük újra, Budmericén, a szlovák írók alkotóházában, ahol a modern regényről tartunk nemzetközi konferenciát. (brogyányi)