Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-25 / 97. szám, csütörtök

KULTÚRA .ÚJ SZÓ, A CSEMADOK - KICSIT ALULNÉZETBŐL PESTI NAPLÓ £ I —^ kimondom, CsemaZ0& dok, nekem nem az H I wl országos elnök, nem a társelnökök, a főtitkár, az országos választmány, a központi apparátus, mégcsak nem is a járási választmányok és titkárságok jutnak eszembe, hanem az az öt és fél száz alapszervezet és bennük emberek ezrei, akik különböző művészeti és közművelődési formákban "teremtik és terjesztik a kultúrát, Pozsonytól Nagyszelmencig. Az én szememben: ők a Csemadok. Az a Csemadok, ahol a kézzel fogható értékek születnek. így a szövetséggel kapcsolatos valamennyi régi és új kérdés is innen, azaz alulról felfelé nézve foglalkoztat engem, nem pedig fordított irányból. Mielőtt egyikre, másikra kitérnék, anélkül, hogy láttam volna az új alapszabálytervezetet, leírom, az én elképzelésem szerint a csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége azonos alapszabályzathoz kötődő alapszervezetek, valamint a különböző szakmai társaságok olyan laza szövetsége, melyben ezek az alakzatok külön-külön önálló jogi személyként, egyenrangú partnerként működnek, nem direktívák, utasításos irányítási rendszer, hanem kölcsönös ajánlások alapján, jól működő információs hálózatot is feltételezve. A központi és járási apparátusok — az országos, illetve járási választmányok tanácskozásainak eredményeit, határozatait figyelembe véve — koordináló, szervező, közvetítő, külhoni és belföldi kapcsolatokat kezdeményező és ápoló, ha közvetett úton is, de szakmai-módszertani kérdésekben is segítséget nyújtó szerv feladatát töltenék be; természetesen továbbra is (fő)szerepet vállalva a kulturális, irodalmi napok, valamint az amatőr művészeti seregszemlék lebonyolításában, mely rendezvényekről nem szabad lemondanunk. Egy biztos: a Csemadok új alapszabályát és szerkezeti felépítését úgy kell kialakítani, hogy minden elemük - a munkát szolgálja, nem pedig politikai vagy személyes érdekeket, ahogy eddig történt. (Noha igaz, azért dolgozni is lehetett. Más kérdés, hogy hogyan, és egyáltalán miben merült ki a Csemadok-tevékenység egyegy településen.) E

gyszer már leírtam, a lényeg műveléséhez, a munkához — most aztán már igazán — adva van a keret. Egyrészt a társulások megszületésével, melyek örvendetesen izmosodnak, másrészt az alapszervezetben. Csak dolgozni kell. Kellene. De ki fog? Ez itt a kérdés — ma! Hányan áldoznak majd ezután szabad idejükből anyagi hasznot nem hozó kulturális-művészeti-közművelődési tevékenységre, olyan „aprómunkákra" is, melyekkel például egy kiállítás előkészítése jár. Az évzárók, valamint a nemrégiben lezajlott járási konferenciák tapasztalatai nem adtak valami sok okot optimizmusra. Eredményekről alig szóltak a beszámolók, mert nem is nagyon voltak eredmények, különösebb hiányérzet nélkül nyugtázták, hogy az elmúlt év politizálással telt, kevésbé munkával. Általában hiányzott a kritikus szembenézés. Kíváncsi vagyok, például, mit hoznak az idei tavaszi fesztiválok. Adná Isten, hogy rácáfolnak a beszámolókra, Az elmúlt évekhez képest kevesebben is voltak az évzárókon, előfordult, hogy mindössze nyolc-tíz ember, vagy csupán a vezetőség jelent meg. És a legtöbb Csemadok-tagot számláló járásban megtörtént, ami még soha: mintegy húsz szervezet nem küldte el képviselőjét a járási konferenciára. Egyedi jelenségek lennének ezek? Aligha. Ezért mondom: számomra fölösleges szócséplés minden olyan beszéd, hozzászólás, felszólalás, tirádás okoskodás és siránkozás, amely nem a munkára, a lehetőségek, feltételek keresésére, illetve bővítésére irányul, egy olyan helyzetben, amikor a szövetségen belül kétségtelenül létező problémák mellett sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, fékező hatást váltanak ki a külső, gazdasági-szociális körülmények, a minden területen zajló átalakulás, mely naponta befolyásolja, egyelőre nem kedvező irányban, a közérzetet, a közhangulatot. Persze, ettől függetlenül foglalkozni kell olyan belső kérdésekkel is például, hogy az alapszervezetek tagsági díjból származó bevételeiből mennyi menjen a központi kasszába, egyáltalán menjen-e, amikor már az üzemek se nagyon akarják, illetve tudják támogatni a helyi kultúrát. Helyes-e, ha a tagság létszámát, következésképpen a bélyegekből, valamint a rendezvényekből származó bevételek összegét tekintve gyengébb járásokat az erősebbek pénztárcájából segítik? Hogyan alakul majd az együttműködés ezután a kriminális helyzetbe jutott művelődési házakkal? Stb, F É

ppen mert ilyen — átmeneti — ez az időszak, nem léphetünk ki belőle, át sem ugorhatjuk, háttérbe sem húzódhatunk, már csak azért sem, mert perifériára sodorhat bennünket a társadalmi mozgás. Fellengzősen hangzik ugyan, de a vég nélküli szövegelések korában nem lehet elégszer leírni: bennünket, mint nemzeti kisebbséget, nem a szavak mentenek, őriznek meg a jövőnek, hanem a tettek. Ha másként nem megy, a Csemadok életében is nagyobb szerepet kell juttatni a pénznek, minden munka honorálásának, egyebek között a Csemadok keretében született és közkinccsé tehető kulturális-művészeti „termékek" eladásából származó bevételből. Látnunk kell, a még nem is olyan távoli évektől eltérően, ma már kevésbé hajtó- és teremtőerő a magyarságtudat, a lelkesedés, az erkölcsi kötelesség, a küldetéstudat, elkötelezettség messianisztikus hitek. Egyszer talán majd jönnek olyan idők a mi tájainkra is, hogy sima hobbi lesz az amatőr művészeti munka, a klubtevékenység, találkozók szervezése. Amikor különösebb célzatosság nélkül önmaguk szórakoztatására játszanak gyerekek, felnőttek, egész közösségek. De addig — dolgozni kell. Ehhez pedig megfelelő — művelt, diplomáciai, menedzseri, teljesítményorientált adottságokkal, illetve hajlamokkal megáldott — vezetőkre is szükség van, minden szinten. Szabadjon leírnom, számomra legalább olyan fontos kérdés, hogy kik alkotják egy-egy falusi, városi alapszervezet vezetőségét 'és hogy ki áll az élén, mint az, hogy ki az országos választmány elnöke vagy főtitkára. A helyi közösségekre gondolva, tudjuk, a múltban is mennyi múlott egy-egy emberen. A Csemadok-tagság zöme passzív tagság. Az okok ismertek. Mozdul, ha mozdítják, mozgósítják. Ha nem, úgy is jó neki. Viszont örül, ha valami nagyszerűnek lehet alkotó résztvevője, vagy csupán részese. A Csemadok-alapszervezetek között még napjainkban is kevés az olyan, melynek élén koncepciózus, kezdeményező szellemű emberek állnak. Szerintem, ez a másik fő probléma, melynek a megoldása a formális létezés helyett eleven Csemadok-életet, értékteremtő tevékenységet eredményezne. De hogyan megoldani? A szövetség korábbi járási bizottságainak, titkárságainak, illetve a helyi nemzeti bizottságoknak a mindenekelőtt politikai szempontokat érvényesítő beavatkozása nem sok sikerrel járt. Talán most mindenütt hatékonyabban segíthet e téren is a lakosság által megválasztott helyi önkormányzat, hiszen végeredményben az adott közösség ügyéről van szó. És, ha komolyan veszi önmagát, feladatát, a megfelelő emberek felkutatásában (igen, felkutatásában) ugyancsak segíthet a járási választmány és titkárság, esetleg együttműködve a helyi önkormányzattal. Mondtam volna elsőként a helyi Csemadok-tagságot, csakhogy, mint jeleztem volt, őt a legtöbb helyütt most az érdekli a legkevésbé, kik az alapszervezet vezetői. A

Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének élére pedig új vezetők kellenek. Bármennyire is húz a szívünk a mostaniak egyikéhez-másikához, és jó szavunk is van róluk, a Csemadok sorsa nem lehet szimpátia, nem lehet érzelmek és végképp nem klikkérdekek kérdése. Ha a Csemadokról, akkor kultúránkról, következésképpen egész nemzeti kisebbségünkről van szó. Amikor új vezetőket mondok, akkor új stílust sürgetek, ha úgy tetszik, stílusváltást. Vegyük már észre azt is, hogy a Csemadok nemcsak az ötven-hatvanéveseké. Felnőtt közben egykét nemzedék, és sorjáznak a fiatalok, akik másra vágynak, mást akarnak. Más az ízlésük, a világképük. Ne csak arra legyenek jók, hogy a taglétszámot növeljük velük. Persze, fölvetődhet a kérdés, ha a szakmai társaságok és alapszervezetek autonóm jogokat élveznek és önállóan dolgozhatnak, vajon nem mindegy-e akkor, kik a legfelsőbb vezetők. (Rosszmájúan: miért ne lehetne esetleg éppen olyan ember, aki munkát keres. Jaj, csak ez ne legyen szempont!) Bizony nem mindegy. Részben a fentebb vázolt lehetséges szerepek, feladatok miatt sem, részben meg azért, mert a Csemadokot, mint a csehszlovákiai magyarság talán legismertebb szimbólumát is, kifelé úgyszintén képviselni kell és nemcsak külföldön, hanem elsősorban itthon. Az alapvetően megváltozott, illetve változó realitások közepette pedig nem lenne jó, még kevésbé perspektivikus megoldás, ha olyan személy képviselné, aki bármilyen, de legfőképpen erkölcsi és politikai szempontból kikezdhető, sebezhető a múltja miatt, függetlenül attól, hogy az a múlt az illető elvtelen viselkedéseinek nyomán vagy önhibáján kívül alakult úgy, ahogy. Mert nem nyílnak ki előttünk az itthoni ajtók! A Csemadok sem él légüres térben, és nem élhet önmagába zárkózva. Az lenne a halála. Örvendezhetünk egymásnak, összeborulhatunk könynyes szemekkel, tapsolhatunk felállva, csak nem biztos, hogy a taps után lenne mire visszaülnünk — kicsúszhat alólunk a szék. Ezért nem tudom elképzelni azt sem, hogy ne fizetett elnöke legyen a Csemadoknak. Lehet — majd valamikor. De ma teljes mellszélességgel keli képviselni a szövetséget kifelé, nem lehet úgy, hogy „benézek a Csemadokba, ha időm engedi". V

égezetül, visszakanyarodva a lényeghez, a munkához. Róla kell elsősorban szólnia a közelgő közgyűlésnek, keresve természetesen a gépezet működésének hatékony eszközeit, formáit, módszereit. Szomorú lenne, és az egész szövetség holnapjára nézve nem kis veszéllyel járna, ha a közgyűlés személyi vitákba torkollna, vagy panaszládává válna, vagy önsajnálatba zuhanna. Mert akkor egyúttal szakadékba is. Akkor pedig már igazán nem a munkára összpontosíthatunk, hanem bajlódhatunk, azon töprenghetünk, hogyan másszunk ki a mélyből. BODNÁR GYULA TÓTH LÁSZLÓ ACALÉK ELMARADT VTTÁKHOZ: ML A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAIR? N. A csehszlovákiai magyar fogalma alatt tehát — szakítottam félbe a megszabott terjedelmet kimerítve a múlt heti jegyzetemet — mi a csehszlovákiai magyaroknak évtizedekig csupán egy részét értettük. Igaz, tetemes részét, de ez nem adhat felmentést mulasztásaink, a tudatunkból emberek tízezreit kitörlő nagyvonalú könnyelműségünk vétke alól. Hiszen a Dél-Szlovákia magyarlakta területein viszonylag egységes tömbben élő magyar nemzeti kisebbség, akárhogy is csűrjükcsavarjuk a dolgot, a csehszlovákiai magyarságnak egy része csupán, még akkor is, ha eddig általában azonosnak véltük vele. Sőt, véljük még ma is nemegyszer. Jóllehet ezen a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbségen kívül létezik egy csehszlovákiai magyar diaszpóra is, méghozzá rögtön két-, mi több: háromféle vetületben. Először is itt vannak, ugye, a Cseh- és Morvaországban élő — egy-két (két-három?) tízezres nagyságrendet képviselő — magyarok. Róluk, különösen az utóbbi hónapokban, főként 1989 novemberétől még csak-csak szó esik; szövetséget is alakítottak maguknak, ami ugyancsak érzékelhetőbbé teheti a jelenlétüket, hallhatóbbá a hangjukat. Ám az elmúlt évtizedekben, különösen a konszolidációnak becézett kollektív morális züllés — ami természetesen nemcsak morális volt, de e jegyzet szempontjából most elegendő csupán erre az egyetlen szférára utalnom — csodálatos húsz éve alatt (jobbára) a hallgatás és az elhallgatás jutott nekik sorsul. A csehországi magyarokat körülvevő hallgatásnál is nagyobb némaság és kitaszítottság (magára hagyatottság) sújtotta a szlovákmagyar etnikai határ fölött, ÉszakSzlovákiában — feltehetően már csak néhány ezres (néhány százas?) nagyságrendben — élő magyarokat. Mert a csehszlovákiai szórványmagyarság, csehszlovákiai magyar diaszpóra következő rétegét ők alkotják, illetve kellett volna alkotniuk. S mi más ez is, ha nem önkéntes öncsonkítás? Egy 1945. december 4-i keltezésű — tehát még a csehszlovákiai magyarságot ért jogfosztottság és üldöztetések kezdeti szakaszában született —, Gyöngyösi János magyar külügyminiszternek megküldött, máig ismeretlen memorandum — egyébként az is csak mostanában kezd napfényre kerülni, hogy e vészterhes időszaknak, a „hallgatás éveinek", egyebek között, milyen gazdag memorandumirodalma van! — még a következőket szögezi le: a szlovákiai magyarság egységet alkot, a szórványok és a tömb együtt képez csak élő organizmust. A nyitrai, szepesi, sárosi, zempléni magyar szórványok, a kassai, pozsonyi magyarok, a bányavárosok és a határmenti kisvárosok, a Csallóköz és Kisalföld tömbmagyarsága nélkül nehezen tudnak létezni." Hogy ez mennyire így van (így volt), arra az azóta eltelt negyvennegyvenöt esztendő a bizonyíték! A nemzetiségi kérdés megoldására csehszlovákiai magyar viszonylatban a nemzeti kisebbség (hol drasztikus, hol fokozatos) felszámolásának, ellehetetlenítésének, nemzeti (ségi) tudata gyengítésének minden alattomos eszközét felhasználó kommunista hatalom uralkodása alatt (egyes esetekben jóvátehetetlenül) sikerült megbontani — időnként, bizony, csehszlovákiai magyar segédlettel is — a csehszlovákiai magyarság egységét, illetve tagjaiból, képviselőiből eltüntetni/kiirtani annak tudatát. Olyannyira, hogy — ha emlékezetem nem csal — a diaszpóra-viszonyok között élő (cseh)szlovákiai magyarok sajátos érdekeinek képviseletét 1991. ÁPRILIS 25. az elmúlt esztendő választási harcaiban teátrálisan vagdalkozó (kisebbségi magyar) pártok egyike sem tűzte konkrétan és közvetlenül a programjára. (Talán nem kecsegtettek elegendő szavazatszámmal ahhoz, hogy érdemes lett volna számításba — emberszámba? magyarszámba? — venni őket?) Úgy érzem, érdemes volna újból elgondolkodnunk ezeken a dolgokon, összefüggéseken (is). Végül létezik csehszlovákiai magyar diaszpóra — ugyancsak többször beszéltem és írtam már erről — külföldön is. A Pesti naplóm mostani feljegyzésének első részében mondottak alapján ez alatt azoknak a Csehszlovákiából elszármazott (kitoloncolt, elmenekült stb.) magyaroknak az összességét értem, akiknek távollétük évei vagy éppen évtizedei alatt is sikerült valamiképpen megőrizniük — és tudatosan megőrizniük! — (cseh)szlovákiaí magyar, szlovenszkói magyar, netán felvidéki identitásukat, s a maguk módján mind-mind igyekeztek (akár egyoldalúan is!) kapcsolatot tartani egykori szűkebb pátriájukkal, közösségükkel (és nem utolsósorban egymással is). A külföldön, tehát nem Csehszlovákiában élő csehszlovákiai magyar diaszpóra legnagyobb része természetesen Magyarországon él. Köztük is legtöbben az 1945 és 1949 (s nem 1948!) között kiebrudaltak vannak, de nem kevés azoknak a száma sem, akik az elmúlt évtizedekben, különösen az utóbbi egyben-kettőben kerültek át házassággal vagy álházassággal — az érdekházasság ugyancsak szociológiailag feldolgozandó újmódi módozata! — Magyarországra. Mert ilyen, tehát ez utóbbi is akadt szép számmal, s a menekülésnek erről a szocialista államok viszonylatában egyedül „törvényes" módjáról, amely az évek/évtizedek múltával meglehetősen tömeges méreteket öltött, s mi több, sajátos „üzletággá" is vált, ez idáig még mélyen hallgat a rendszerváltott magyar sajtó és politika is. Azt hiszem, ezeknek a — nem százaknak, hanem gyaníthatóan — ezreknek (tízezreknek?) a problémáját, miként a többiekét is, a kettős állampolgárság intézményének a Csehszlovákia es Magyarország viszonylatában (is) történő felállítása oldhatja meg a legrövidebb úton. Annál is inkább, mivel Európa emberibb, a szocialista építés diadalától megkímélt országaiban egyáltalán nem ismeretlen intézményformáról van szó, s csupán az egymással „testvéri" viszonyban álló szocialista országok között léteztek ezt az intézményformákat kizáró kétoldali egyezmények. S bár e „szocialista" országok deklaráltan is eltűntek Közép-Európából, a helyükbe lépett, s a demokratikus fejlődés felé elmozduló — vagy egyelőre arról inkább csak álmodozó? — államok közt ezek az anakronisztikus egyezmények még mindig makacsul tartják magukat. S erre nézetem szerint mind a csehszlovák, mind a magyar vezetésnek, mind pedig a csehszlovákiai magyarság politikai képviseleti szerveinek késlekedés nélkül gondolniuk kellene. De visszatérve a külföldön található csehszlovákiai magyar diaszpóra kérdéséhez, itt vannak még a nem Magyarországon élő, s a világ minden táján megtalálható, Csehszlovákiából elszármazott (persze, identitástudatukat nemcsak a szülőföldhöz kötődően, hanem személyiségük mélyebb rétegeiben is őrző) magyarok. A kérdés — Mi a csehszlovákiai magyar? — megnyugtató tisztázásával, illetve a fogalom általam (is) javasolt irányba történő tágításával jónéhány ebből, illetve csak ezután következő dilemma feloldásához, ön- és értékszemléleti zavar és ellentmondás eltüntetéséhez közelebb lehetne jutni a csehszlovákiai magyar társadalmi és szellemi (kulturális, művészeti stb.) élet megannyi területén. Mi mással fejezhetném be tehát e hosszúra nyúlt, ám a példák sorolását és a problémák részletezését így is elkerülő feljegyzést, mint azzal, hogy a közelmúlt évek/évtizedek afféle — igaz, kissé tétova, sokszor csak ösztönös és nagynagy hiányosságokat maga után hagyó — szellemi „önösszeszedése" után elérkezett az idő a csehszlovákiai magyarság egyfajta valóságos, lélekszámát az állampolgárságra szorítkozva meghatározó (és meghamisítható) statisztikai adatok mellett az identitástudat alapján történő számbavételére, önösszeszedésére is.