Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-17 / 90. szám, szerda

KULTÚRA -V I TIZENNÉGYÉV UTÁN AZ ÚJVIDÉKI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA A THÁLIÁBAN 1977. november 27. Nem véletlenül került ide ez a dátum. Akkor mutatták be az Újvidéki Színházban Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékát, amellyel nemrég a Kassai Thália Színházban vendégszerepelt a vajdasági színtársulat. Ilyen időtávlatot tudatosítva, óhatatlanul is felvetődik a kérdés: mennyiben azonos a mostani játék azzal, amit. Ljubomir Draškič annak idején megrendezett? Persze, nyomban kérdezhetem: hogyan lehet erre a kérdésre választ keresni? Kritikusként tiszteletben tarthatnám mindazt, amit Gerold László újvidéki kollégám írt a Híd 1978. 1. számában, viszont nem tennék eleget annak az Íratlan etikai törvénynek, mely szerint csak a látott előadások mérhetők össze. Márpedig jómagam nem láthattam ama tizennégy évvel ezelőtti bemutatót. Néhány dologban mégis eligazít Gerold kritikája. Ezek szerint ugyanúgy megmaradt az előadás lezsersége, a színészi gesztusok, illetve a Molnár Ferenci-i miliőt híven másoló színpadi helyszínek közötti disszonancia. Ennek nyomán a kassai nézőben ugyanúgy megszülethetett a játék láttán egyfajta kettősségérzés. Draškič ugyanis megfejelte Az, hogy március végén Kassán a Thália Színházban vendégszerepelt az Újvidéki Színház, több mint puszta színháztörténeti tény. Két különböző országban élő magyar nemzeti kisebbség színházainak kapcsolatát jelzi a szereplés. Nehéz eldönteni, hogy kinek szolgál majd nagyobb eszmei haszonnal a kölcsönös vendégjáték, az azonban bizonyos: a kassaiaknak szükségük van a megmérettetésre, a tapasztalatokra, amelyek ebben az esetben akár nemzetköziek is lehetnek. - Faragó Árpád, az Újvidéki Színház igazgatója a Kassán bemutatott Molnár Ferenc-vígjáték, a Játék a kastélyban egyik főszereplője. Az első előadás után milyennek látja a kassai közönséget? - Mondhatom-e azt, hogy rossz, amikor sikerünk van? Az viszont kétségtelen tény, hogy más, mint az újvidéki. Nem rosszabb, nem jobb, egyszerűen más. Ráadásul az előadás első perceit tönkretették a televíziósok. Bevilágították a nézőteret, így a nézők alig láttak valamit is a színpadból. Ha tudjuk, hogy ennyire érzéketlenek, nem engedtük volna az előadás alatti felvétel készítését. - Számunkra meglepetés volt a vendégszereplésük, bár ön többször megfordult Kassán. Milyen formái várhatók együttműködésüknek? Molnár kastélybeli játékában az eredetileg a színfalak mögött lejátszódó szerelmi jelenet párbeszédét a látvány komikumával. Igaz, hogy Kassán hiányzott az Újvidéken háttérként használt tükör, amely megkettőzte Balog Annie primadonna és Almády, a bonviván igencsak komikus szerelmi jelenetét, a színpadon mégis megjelent egy újabb rétege az emberi nevetségességnek. Ez pedig nem más, mint a színészek valóságos életkora és a molnári figurák éveinek száma közötti különbség időközbeni megnövekedése. Ilyetén Almády hálószobai udvarlása amolyan öregedő süketfajd-dürrögésként ingerli a nézők rekeszizmait. Balog Annie művésznő látható érettsége pedig nemcsak saját menyasszonyi mivoltát, de a vőlegényként szenvedő Ádámot, a fiatal zeneszerzőt is nevetségessé teszi. Elvégre ki ne mulatna azon, hogy a primadonna érett bájaira vágyakozó zeneszerzőt alakító Balázs Piri Zoltán kissé infantilisre veszi a figurát. Ez a Játék a kastélyban, miközben elejétől a végéig érzékletesen kidolgozott rendezői ötletek dúsítják fel, egészében véve nem vált ki harsány nevetést. Helyette inkább - Most a Thália Színházon a sor, hogy ellátogassanak hozzánk. Erre valószínűleg az évad vége felé kerül sor. Számunkra fontosak az ilyen vendégszereplések, sokkal fontosabbak, mint például az a kisvárdai fesztivál, ahová összeterelik a kisebbségi magyar színházakat. Ráadásul ott olyan érzése van az embernek, mintha valami nagy-nagy hálával tartozna. Sokkal hasznosabbnak tartom a közvetlen, kétoldalú kapcsolatokat, hiszen azok az igazi szakmai találkozások. - Egy, tizennégy esztendővel ezelőtt bemutatott darabbal jöttek Kassára. Mennyiben hordozza magában ez az előadás azt a színházat, amelyben megszületett? - Visszagondolva a hetvenes évekre, nekem Harag György jut eszembe. A neves kolozsvári rendező huzamosabb ideig dolgozott színházunk társulatával. Az ő kezenyoma azóta is meglátszik az együttesen. Csehov-triptichonja - a Három nővér, a Cseresznyéskert, a Ványa bácsi - meghatározta színházunk sorsát. Halála egy, folyamataiban pontosan kimutatható közös munkának vetett véget. Bár a Játék a kastélyban rendezője más nemzet fia, ez a munkája egy jellegzetes Molnár-értelmezés. Ezzel együtt színházunk egyik közönség- és szakmai sikere. a jellemek kesernyés komikuma és bölcs öniróniája kezd működni. Ki tudja megállapítani, hogy ebben mennyi része van annak a közel másfél évtizednek, amely a bemutató óta a színészeken is nyomot hagyott? Mert ha hiszünk Gerold László kritikájának, hogy a bemutató a rendező saját játékmesteri ötletei nyomán Molnár Ferenc dramaturgiájának sok tekintetben új elemeit hangsúlyozta, akkor Kassán már azt is láthattuk, amit aligha a rendező ötlött ki. Az előadás első pillanatában színpadra dobott utazótáskák tulajdonosai Turai (Faragó Árpád), Gál (Fejes György) és Ádám (Balázs Piri Zoltán) triójából az ír-kettős a nagy manipulátorok nyugalmával és látszólagos kívülállásával cselekszik. Faragó Árpád (Turai) a biztos kezű, az éles szemű írót játssza el, akinek Fejes György (Gál) figurája rendszeresen feladja a sziporkázó molnári szellem labdáit. Ők ketten mintha azt is tudnák, hogy a Balázs Piri Zoltán alakította zeneszerzőfiúnak kell .ez a kis csalódás és szerelmi gyötrődés ahhoz, hogy ők ketten neves operettszerzővé avathassák. A primadonna utolsó házassági - Harag Györgyön kívül számos neves rendező dolgozott már Újvidéken. Innen nézve, igencsak nyitott szellemiségűnek tűnik fel a színházunk. Mennyire érvényes ez manapság? - A nehezedő körülményeink ellenére is igyekszünk megőrizni azt a nyitottságot és színvonalat, amelyet a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján értünk el. Most rendezett nálunk Halasi Imre, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház igazgatója. Valószínűleg Babarczi László és Székely Gábor is rendez majd Újvidéken. - A Szlovákiai magyar színházakat ismerve, kissé irigykedve lapoztam fel Thália című színházi lapjukat. Igencsak érdekes színházi életet tükröz. - Fontosnak tartjuk, hogy a nézőt ne csak a színlappal szólítsuk meg. Szükséges, hogy az előadásokról, a műhelymunkáról, a szándékainkról tájékozottak legyenek. Ezért született annak idején ez a lap, amely mostanság rendszeresen megjelenik. Tükre mindannak, ami bennünket foglalkoztat, feszít és meg is határoz. - Kiderül a lapból, hogy közönségneveléssel is foglalkoznak. Jelenleg mi a legnagyobb gondjuk? - Mindenekelőtt a közönség, lehetőségét veszélyeztető kalandként jeleníti meg az Almádyval folytatott flörtöt F. Várady Hajnalka. Furcsa vívódást játszik el, hiszen a dürrögő bonviván ostromának ellent is áll, meg nem is. így olyan komikum születik, amely kétértelműsége ellenére megmarad a jóízlés határain belül. Az Almádyt játszó Frenczi Jenő inkább türelmetlenségében esetlen és ügyetlen szerető, így a kastélyból való távozását egyben férfiúi megsemmisülésként érzékelteti. Az 1977-es bemutató óta a titkár szerepét László Sándor vette át. A figura megteremtése bohózatba illő külsőségeivel tűnik ki a hálószobán kívüli játék egészéből, márpedig a Ljubomir Draškič rendezte Molnár-vígjáték színpadi komikuma igencsak céltudatos. Ezért nem lehet véletlen, hogy a primadonna és a bonviván szerelmi légyottját a fenékfal lebontásával láthatóvá tevő jelenet és a Titkár figurája azonos felfogást igazol. A két rendezői ötletnek ugyanaz a célja: a játék egészét játékmesterek és játékfigurák akcióira bontani. Márpedig a játékmesterek (a két író, a lakáj) itt amolyan bölcs humorral hasznot húznak az egészből, ugyanakkor a játékfigurák (a primadonna, a bonviván, a fiatal zeneszerző és a titkár) igencsak nevetséges balekok. Azt már nem Molnár Ferenc súgja ímeg nekünk, hogy rajtunk is múlik, hová tagozódunk be. „Igyekszünk megőrizni a nyitottságot és a szín vonalat" (Méry Gábor felvétele) amely egyre kevésbé fordul a színház felé. Közönyt tapasztalunk, ami sokszor lehetetlen helyzetbe hoz bennünket, hiszen előadások maradnak el, mert nem jön el a közönség . Talán a most ismét érezhető veszély a színház felé fordítja a nemzetiségüket, anyanyelvüket féltő embereket. Reméljük, ez hamarosan így történik, s a színház igyekszik helytállni abban a zűrzavarban, melyet nacionalista gyűlölködés a Vajdaságban is előidézett. DUSZA ISTVÁN 1991. ÁPRILIS 17. BULVÁR? Régi írásaim között böngészve, riportra bukkanok, melyben gyerekek vallanak szüléikről, az otthoni légkörről. Emlékszem, az a tudományosan is bizonyított tétel indított akkor a téma megírására, mely nagyon leegyszerűsítve így szól: a gyerek mindennapi magatartását, viselkedésétteljesítményét, tanulmányi előmenetelét befolyásolja, sőt meghatározza a családi háttér minősége, milyensége. (A kivétel erősíti a szabályt.) Ez, persze, annyira nyilvánvaló összefüggés, hogy nem szükséges a tudománnyal előhozakodni. Pedagógusok a megmondhatói, hogy nemcsak az alkat, az adottságok, képességek szintjén vannak különbségek a gyerekek között, hanem aszerint is, hogy ki milyen családi körülmények között él, illetve milyen családi körülmények közül érkezik naponta az iskolába. Legélesebb jegyekben a szeretet- és harmóniahiány, az alkoholizmus megannyi következménye, a szülők örökös, tragédia rémképét előrevetítő veszekedéseinek, verekedéseinek a nyomai látszanak meg. Eme negatív hatások elöl aztán különböző módon és formában próbálnak menekülni, illetve védekezni ellenük valamiképpen. Nem ritkán a szembefordulást, az erőszakot, a devianciát választva. De a gyerekek között járva, más negatív megnyilvánulásait is tapasztalni az ismétlődő lelki, gyakran testi sérüléseknek: idegesség, kisebbrendűségi komplexus, szétszórtság, érdektelenség, szerepjátszás stb. Mindezt tükrözte az a régi riport, melyről most eszembe jut: hasonló vizsgálódást kellene végezni a felnőttek, elsősorban a vezetők körében is, illetve mindjárt,,magasabbra" lépve: a honi politikai vezérkar és a parlamenti képviselők körében. Mint erkölcsi feddhetetlenségük, műveltségük, felkészültségük, legalább annyira érdekelne engem, hogy milyen családi közegből érkeznek naponta munkahelyeikre, a politika, a nyilvánosság különböző fórumaira. Érdekelne egészségi állapotuk, hány tablettával élnek naponta és milyenekkel, érdekelne, uram bocsá', rendben van-e a szexuális életük, és mindaz, ami a lelki-tudati kiegyensúlyozottsághoz ugyancsak nélkülözhetetlen, főként zajos időkben. Annyi minden kell ahhoz, hogy az ember normális legyen. Vajon sokuk zilált, kapkodó, agresszív megnyilvánulásaiban nem az egészség, a biológiai egyensúly hiánya, álmatlan, ideges, paplanostul-párnástul más(ik) szobába költöztető éjszakák keservei mutatkoznak-e? Ne legyünk szemérmesek. Vajon nem az önkielégülés és önkielégítés különböző, ágyon kívüli formái ezek a megnyilvánulások, például ott a szónoki emelvényeken, vagy a tévé kamerái előtt? Merthogy valamilyen egyensúlynak mégiscsak lennie kell, valamilyen módon el kell érni, a testben és lélekben egyaránt. Ez már bulvár, mondhatná valaki. Vájkálni mások magánéletében? Nem, nem bulvár. Ellenkezőleg, véresen komoly kérdés itt, nálunk, a mi esetünkben, akik abnormális évtizedekből jöttünk át a mába, sok egyéb baj mellett lezüllesztett erkölccsel, felborult értékrenddel, érzelmi szempontokból lepusztult családokból és családokkal, fejfájással, szexuális zavarokkal, beteg emberek komor-közönyös tekintetével, hónuk alatt gyógyszeres csomaggal. Vajon kivételek-e politikusaink? Nem. Ők sem november tizenhetedike után születtek. Ugyanabban a deformáló társadalmi közegben éltek, amelyben mi mindnyájan. Persze, az is lehet, hogy - most már - többékevésbé rendben van bennük, valamint szűkebb környezetükben minden, és ami furcsa megnyilvánulásokat én a biológiai egyensúly hiányának tulajdonítok, az nem más, mint: politika. Pontosabban: szintén politika. Mely negyven esztendő betegségeitől csak így, vergődve, csapkodva, acsarkodva, kiabálva képes megszabadítani önmagát és az országot. Azért mégsem ártana egy biológiai-egészségügyi-szociológiai felmérés. Csak lennének-e olyan őszinték politikusaink, amilyenek a gyerekek? (bodnár) A KÖLTŐ KISAJÁTÍTÁSA SZISSZENET A KÖLTÉSZET NAPJA UTÁN József Attila születésnapja, április 7 7-e hosszú idő óta egyben a magyar költészet napja is. Az idén azonban kevéssé érezhettük az ünnep genézisét, József Attila-i eredetét. Az ünnepségek során József Attiláról alig esett szó, a születésnapi alkalom sem oldotta föl azt a zavart csendet, amely a rendszerváltás óta a költő körül honol. S ha valahol mégis szóba hozták művét, akkor abban nem volt köszönet. Mint például április 14én, vasárnap délelőtt 11 órakor, a Kossuth Rádió Gondolat-jel című műsorában. A szerkesztők a népszerű kulturális műsort ezúttal József Attila utóéletének szentelték. A kerekasztal-féle beszélgetés résztvevői (a két neves irodalomtörténész s a még nevesebb költő) azonban egyáltalán nem nevükhöz és József Attila nevéhez méltón beszéltek a nem mindennapi „témáról". Felületes megállapításokat tettek, a hatalmas József Attila-irodalom közhelyeit mondták újra, s még a költő (aki pedig kortársa s jó ismerője volt József Attilának) sem vette a fáradságot, hogy valami mást is mondjon egykori kollégájáról, mint hogy őt József Attila „irritálta", mert úgymond „bolond volt", s a bolondokat nem szereti. (Elmondta persze - s ez szolgáljon becsületére! - azt is, hogy ő természetesen ennek ellenére is zseniális költőnek tartotta szerencsétlen sorsú kortársát.) A beszélgetés másik két résztvevőjének nyilatkozatából viszont csak az derült ki egyértelműen, hogy József Attila is Petőfi és Ady sorsára jutott, azaz őt is kisajátította a mindenkori rendszer, legsikeresebben és legkompromittálóbban Rákosi és Kádár rendszere, elannyira, hogy napjainkban felrójuk a poétának hogy „proletár költő" volt, pedig „csak" négy hónapig volt a kommunista párttal aktív kapcsolata, s „proletár költő" tulajdonképpen sosem volt, sőt életének utolsó éveiben erősen polgári liberális eszmék jegyében élt. S úgymond most jött el az ideje, hogy a költőt valóban „csak" költőként értékeljük, a kisajátító jelzők hordaléka nélkül. S mondtak imígyen a kerekasztal résztvevői egy és ugyanazon szájjal tüzet és vizet, s nem vették észre, hogy ezzel ők sem tesznek mást, mint „kisajátítják" József Attilát. Ezúttal az éppen konstituálódó „polgári liberális" rendszer nevében, mert ugye, ha a költő „proletár" nem volt, de „polgári liberális" annál inkább, akkor mi ez, ha nem újabb kisajátítás? Nem, József Attila valóban nem volt „proletár költő", s ha ideig-óriáig mégis az volt, akkor költőségének rovására volt az. De költőként éppen úgy nem volt „polgári liberális" sem (mellesleg, ha már az utolsó éveit eszmékkel kell összefüggésbe hozni, akkor én inkább egy sajátos „freudi egzisztencializmussal" hoznám összefüggésbe, s nem a „polgári liberalizmussal"), ő egyszerűen költő volt, aki megrázó költői mélységgel élte meg korát, s benne a legkülönbözőbb eszméket és életformákat. S ha ezek közül az eszmék és életformák közül egyet elhallgatunk vagy az egyet a többi rovására éppen hogy kiemeljük, akkor nem biztos, hogy a költőt meghatározó „költői mélységet" teljességében föl tudjuk fogni. A kisajátítás tehát ilyen értelemben megengedhetetlen csonkítás. A „kerekasztalhoz" visszatérve pedig a régi rómaiak jutnak az eszembe: Si tacuisses... A Gondolat-jel április 14-i „kerekasztalánál" talán még a hallgatás, a csend is okosabb dolog lett volna! TŐZSÉR ÁRPÁD VÁRJÁK A KASSAIAKAT INTERJÚ FARAGÓ ÁRPÁDDAL, AZ ÚJVIDÉKI SZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL