Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-03 / 78. szám, szerda

PUBLICISZTIKA HOGYAN TOVÁBB, CSEMADOK? wmm . a — Csemadok járási Imn m9 konferenciáit követő és LBM az országos közgyűlés élőtti — csendesebb időszak a műhelymunka ideje kellene, hogy legyen. Azt hiszem, rendkívül szükséges, hogy alaposan átgondoljuk .céljainkat, leszűrjük a tanulságokat és, hogy a megváltozott viszonyoknak 'megfelelően sikerüljön egy olyan működőképes modellt kialakítanunk, amely hosszú távon biztosíthatja a szövetség életképességét, Megvallom, hiányolom, hogy az alapkoncepcióról nem indult nyilvános vita. Nézzünk szembe a tényekkel: a Csemadok az új körülmények között vajúdik, nem találja helyét, s egyelőre az új struktúrák lehetőségeit is csak kóstolgatja. A Csemadoknak az egypártrendszerben elfoglalt helyzetéből adódott jellemzőiből több elem kikopófélben van. A húzóemberek küzöl sokan mással foglalkoznak (a pluralizmus velejárója), ma már nem a Csemadok az egyedüli hely, ahol magyarként, szervezetten, társadalmi, érdekvédelmi, sőt kvázi politikai tevékenységet lehet (kell) folytatni. A Csemadok ma már nem az „ellenegységfront", nem is az egypártrendszer dekoratív nemzetiségi bokrétája, a sanda beolvasztási szándékok eszköze sem. Annál élesebben vetődik fel a kérdés: milyen legyen az új Csemadok, melyek legyenek tevékenységének pillérei, és milyen irányokba. Ennél a mozzanatnál van szükség az alapos műhelymunkára; én csak néhány problémára próbálok választ adni, a teljesség igénye nélkül. Abból a meggondolásból kiindulva, hogy elsődleges megtartó erőnk továbbra is nemzetiségi kultúránk, a Csemadokra e téren a jövőben is pótolhatatlan szerep hárul. Az iskolarendszer és az állami kulturális struktúrákhoz helyesen igazodva: kulturális megtartó és húzóerővé kell válnia. E szerep a következő, gazdaságilag nehéz időszakban csak felértékelődik. A Csemadoknak a jövőben fel kell hagynia a bürokratikus munkastílussal, s menedzser típusúra kell változtatnia azt. Az eddigieknél jobban kell integrálni az értelmiséget; ezt jelentheti egy olyan megoldás is, hogy életképes együttműködési modellt dolgoz ki a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságával, az újságírók szövetségével, a már létrejött vagy majdani tudományos társaságokkal, regionális kulturális szervezetekkel stb. Pályázati módszerrel kell támogatnia mindenekelőtt a csúcsteljesítményeket sejtető kezdeményezéseket. A fenti célok megvalósításáról rugalmasabb, korszerűbb szerkezeti felépítés kialakításával kell gondoskodni. Véleményem szerint az új Csemadok élén egy elnök és egy vagy két alelnök álljon, akik a csehszlovákiai magyar kulturális, tudományos stb. élet megbecsült személyiségei lennének, s tisztüket társadalmi funkcióban látnák el. Ők képviselnék a szervezetet kifelé, ők állnának az országos vezetőség élén, ők határoznák meg a tevékenység fő irányvonalát. A

végrehajtó-szervező struktúra élén a főtitkár álljon, lehetőleg középkorú, menedzseri hajlamokkal megáldott egyéniség. Ó irányítaná, szervezné a Csemadok konkrét tevékenységét, az országos vezetés intenciáinak szellemében. Közvetlen irányítása alá tartoznának az egyes függetlenített ágak igazgatói (titkárai) és a területi titkárok is. Azt, gondolom, nem kell különösebben indokolnom, hogy a gazdasági tevékenységnek egyre nagyobb figyelmet kell szentelni a jövőben, s itt nemcsak a kultúrával összefüggő tevékenységre gondolok. Rugalmasabbá kell tenni a területi titkárságok munkáját; e téren a kumulált funkciókat is elképzelhetőnek tartom, a járási székhelyekről való esetleges kivonulás viszont végzetes visszalépés lenne. Az utóbbi időben kiemelt téma a Csemadok és vezetői politikusi voltának, illetve apolitikusságának kérdése, mely körül sikerült is alaposan összekuszálni a nézeteket. Az én véleményem a következő: el kell választani a Csemadok legfelsőbb vezetését a Csemadok más vezetőitől és a Csemadok tagságától. A Csemadok, mint szervezet, az én véleményem szerint is, legyen apolitikus. Ez szerintem azt jelenti, hogy a Csemadok tevékenységébe, rendezvényeire lehetőleg ne „vigyünk be" politikai problémákat. Miriden állampolgárnak joga van politikai és kulturális tevékenységre; az előbbit a politikai mozgalmakban, pártokban, azok rendezvényein gyakorolja, a Csemadok rendezvényei lehetőleg valóban kultúránk fejlesztését szolgálják. Ott az emberek a kulturális tevékenységük során gyümölcsözően együttműködhetnek, függetlenül attól, hogy mely pártok tagjai és milyen politikai nézeteket vallanak. Líraian megközelítve a kérdést, legyen a Csemadok a jobbik, kulturált énünk gyülekező helye. E vonatkozásban megvallom, a parlamenti többpártrendszer viszonyai között nem tudok mit kezdeni a Csemadok deklaráltan felvállalt érdekvédelmi szerepével; véleményem szerint, ez teljességgel a politikai mozgalmakra tartozik. Újabb kérdés: a Csemadok vezetőinek tagsága a politikai mozgalmakban. Ebben a kérdésben, érzésem szerint, erpsen differenciálnunk kell; racionális megközelítést ajánlok. A politikai mozgalmak legfelsőbb vezetőinek elsőrendű kötelességük, hogy a napi politikai történésekben aktívan részt vegyenek. Ez egyben azt is jelentheti, hogy egyegy állásfoglalás vagy egyéb politikai manőver miatt komoly összeütközésekbe kerülhetnek a parlamenti vagy végrehajtó hatalom más képviselőivel, s ez esetleg árnyékot vethetne a Csemadok érdekében történő fellépésükre is. Ezt elkerülendő, javaslom, hogy a Csemadok elnöke, társ- vagy alelnökei, főtitkára és országos jellegű tevékenységét irányító igazgatói (titkárai) ne legyenek azonosak a politikai mozgalmak elnöki, országos alelnöki, főtitkári, országos szintű titkári funkciókat ellátó személyiségeivel. Ezzel, ismétlem, a Csemadokot védenénk meg a napi politika viharaitól. Járási és helyi szinten viszont, szerintem, öngyilkosság lenne: megtiltani az esetlegs személyi átfedéseket. Itt már a toleranciára és önmérsékletre kell apellálnunk és arra, hogy a független, kulturális tevékenységet kifejtő Csemadok léte pártokon felüli érdek. Meggyőződésem egyébként, hogy ezekben a kérdésekben még az országos közgyűlés előtt megállapodást kellene elérnünk. V

égezetül, szeretnék még néhány szót szólni a tevékeny ség finanszírozásának egynémely vonásáról. Véleményem szerint, megengedhetetlen, hogy az állam erről a területről egy elegáns vagy kevésbé elegáns manőverrel kivonuljon. Itt a politikai mozgalmakra rendkívül nagy feladat hárul: ki kell harcolni, hogy az állami költségvetés bizonyos része minden évben rendelkezésre álljon kulturális célokra. Világos, hogy reálértékben ez rendkívüli módon függ az ország gazdasági helyzetétől és ahhoz sem kell hat közgazdasági diploma, hogy megjósoljuk, az elkövetkező években ez az összeg csak csökkenni fog. Stratégiai cél kell legyen, hogy az állam valóban elismerje, a kisebbségek kultúrájának megmaradása (fejlesztése) össztársadalmi érdek, tehát rendelkezésre bocsátják az állami össztermék egy bizonyos százalékát. Nekünk pedig létre kell hoznunk egy legitim fórumot — itt kaphat óriási szerepet a már többször javasolt kulturális parlament —, amely dönt többek közt az anyagiak felhasználásáról, a struktúrák mindenkori átszervezéséről. Ez a mechanizmus — együtt egy újabb elemmel, a vállalkozói réteg remélhető támogatásával és az esetleges kulturális magán- vagy egyéb közösségi vállakózásokkal — vezethetne el kulturális önigazgatásunk megteremtéséhez. Ez persze hosszútávú feladat, de elképzeléseink tisztázásával már most foglalkoznunk kell. CSÁKYPÁL GALIBA A BÉRES-CSEPPEK KÖRÜL? NEM PÓTOLJÁK A HAGYOMÁNYOS TERÁPIÁT! Nem én találtam ki, egy rákkutatótól hallottam, hogy az utóbbi időben mintha szaporodnának az öngyógyítók — vagyis azok az emberek, akik a klasszikus gyógymódok helyett az ún. alternatív orvolás valamelyik válfaját választják, s fogadják el egyedüli reményként a gyógyulásra. Ha rák — akkor Béres-cseppek... Körülbelül ugyanabban az időben, amikor az SZK Egészségügyi Minisztériuma engedélyt adott a Béres-cseppek árusítására, a hazai onkológusok állásfoglalást tettek közzé. Ennek lényege röviden: elvben nem ellenzik a Béres-cseppek alkalmazását, ám azt semmiképp sem fogadják el, hogy a Béres-cseppeket valaki gyógyszerként szedje akár megelőzés, akár gyógyítás céljából. Egyben felhívják a közvélemény figyelmét, hogy a Béres-cseppek nem pótolják a hagyományos terápiát, s az utóbbi elutasítása a cseppek javára a beteg állapotának romlását idézheti elő. Aztán lecsillapodtak, a kedélyek, a drogériák pultjain megjelent a BéresPlusz, szépen el is fogyott, de most az ellentábor újra hallatni kezdi a hangját. Megkérdeztem hát, níi is a galiba a Béres-cseppek körül. A legilletékesebb, azaz az említett állásfoglalás értelmi szerzője, dr. Ivan Manka docens, a Szlovák Onkológiai Társaság elnöke válaszolt. — Az állásfoglalás előkészületi stádiumában bementem a minisztériumba — mert kötelességemnek tartottam tájékoztatni a minisztert szándékunkról. Mondtam, hogy nekem nem kimondottan a Béres-cseppekkel van bajom, csupán erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy a gyógyítás tudományos, azaz bizonyított módszerei mellett álljak ki. Voltak ugyanis olyan eseteim, amikor a páciensek elutasították a hagyományos kezelést a Béres-cseppek miatt. Egy nagyon jóravaló fiatalember például elhozta hozzám az édesanyját. Meg is egyeztünk, hogy felveszem az osztályra, de a fiú végül mégis arra kért, hogy várjunk még egy hetet. Én ebbe beleegyeztem, mert az egy hét nem jelentett semmit a betegség lefolyásában. Csakhogy ők három hónap múlva jelentkeztek újra, az édesanya már sokkal rosszabb állapotban volt, nem is tudtuk meggyógyítani. Csak hosszantartó unszolásomra vallotta be a fia, hogy a Béres-cseppekkel próbálkoztak... Ez is jelzés volt számomra, hogy nem hallgathatok. Én különben nem vagyok esküdt ellensége az alternatív módszereknek, bár ez a nálunk meghonosodott kifejezés enyhén szólva megtévesztő. Külföldön ún. „unprove", azaz nem bizonyított módszerekről beszélnek, míg az"alternatív" kifejezés egyenlőségjelet tesz a módszerek közé. Főleg a rákkutatásban minden ötlet, minden gyógymód óriási jelentőségű lehet, de csak abban az esetben tudom elfogadni, ha kísérlettel igazolják a feltételezett hatást. Márpedig Béres úr nem engedi tesztelni a cseppeket. — Én láttam a dr. Béres kálváriájáról szóló filmet, s abban többször is elmondta, már évek óta próbálkozik annak elintézésével, hogy a szert hivatalosan teszteljék. Ön viszont ennek ellenkezőjét állítja. Akkor mi az igazság? —Én a filmet nem láttam, de abban biztos vagyok, hogy Béres úr nem teljesítette a kipróbálás feltételeit. Először is el kell árulni a szer pontos összetételét, s tudtommal Béres úr erre nem hajlandó. Továbbá felsorolja, hogy a cseppek gyógyítják az epilepsziát, cukorbajt, leukémiát, stb., de a tesztelés egyik alapkérdésére, hogy a szer melyik gyógyító hatását akarja kipróbálni, valószínűleg nem tud válaszolni. A tesztelés különben hosszú, akár több évig is elhúzódó folyamat. Magába foglalja az ellenőrzött klinikai kísérletet is. Ez annyit jelent, hogy például ötven páciens kap Béres-cseppeket, ötven nem kap, s közben mindkét csoportot hagyományos módszerekkel is kezeljük. Ha a cseppekkel is kezelt csoportnál bizonyos idő eltelte után jobb eredmények mutatkoznának, akkor bizonyítottnak tekinthetnénk a cseppek gyógyító hatását. De mint mondtam, tesztelésről egyelőre szó sincs. — Ha ez a helyzet, miért engedélyezte a minisztérium a cseppek behozatalát? — A cseh egészségügyi minisztérium nagyon helyesen azzal indokolta meg a behozatali tilalmat, hogy nem bizonyított a cseppek gyógyító hatása. Eközben a mi minisztériumunk azzal indokolta a behozatalt, hogy ezzel megakadályozza a feketepiaci árusítást, valamint azt, hogy a feketézők teával hígított cseppeket forgalmazzanak. De én nem Béres doktor ellen harcolok! Átéltem mára lengyel petróleumot is. Lengyelországból hordták az emberek, s a saját szememmel láttam, ahogy a páciensek itták. S ma már se híre, se hamva. Igy lesz ez a Béres-cseppekkel is. Ami viszont őszintén bosszant, hogy Béres úr itteni képviselője, Schmidt úr vállakozóknak szóló lapban hirdeti a Béres-cseppeket. Miért nem egészségügyiben hidet? Vagy mást is mondok. A Smena szerkesztőjének kérdésére, hogy miképp gyógyítják a cseppek a cukorbetegséget, Schmidt úr azt válaszolta, hogy serkentik a hasnyálmirigyműködést és ezzel a cukortermelést. Ez merő képtelenség, ugyanis a hasnyálmirigyben inzulin termelődik, az inzulin pedig csökkenti a cukorszintet. Ezzel a válaszával Schmidt úr teljesen diszkvalifikálta magát. — De dr. Béres említette, hogy más országokban is alkalmazzák a cseppeket. — Én egy 250 ezer oldalnyi információt tartalmazó CD-lemezről próbáltam ezirányú adatokat szerezni, de az ott talált Béres Amerikában él, és nem azonos a cseppek feltalálójával. Ám nem kell mindjárt a világba menni. Nekünk Eckhardt professzor, a magyarországi Onkológiai Intézet igazgatója, jó ismerősünk. Miért állt volna Béres úr útjába, ha bebizonyosodik az igazáról? — Mert ő orvos, dr. Béres meg nem. — Ezt nem hiszem. Én orvos vagyok, de minden értelmes dolgot kész vagyok elfogadni. Nem biztos, hogy orvos fogja megtalálni a rák ellenszerét, bár neki vannak erre a legjobb feltételei, de akárki is lesz az, mélységesen tisztelni fogom. — Tehát manapság már nincs olyan, hogy létezik egy zseni valahol, aki a saját hazájában nem próféta, s a világ ezért sosem fog róla tudomást szerezni? — Nem, ez szerintem lehetetlen. Előfordulhat, hogy valaki nem talál odahaza megértésre, előfordul, hogy némelyik orvos elvből elutasítja a nem orvos eredményeit. De az onkológusok nagy többsége nyitott. Ezenkívül rengeteg lehetőség van a bemutatkozásra. Amerikában komoly tudományos folyóiratok foglalkoznak az uprove módszerekkel, s amennyiben ezek hatásosnak bizonyulnak, az orvostudomány részévé válnak. A szakirodalomban viszont semmi nyoma dr. Béres munkásságának. Ugyanígy az 1989-es hamburgi onkológiai világkongresszusnak is volt egy unprove módszerekkel foglalkozó külön szekciója. Béres úr ide is eljöhetett volna... Felelőtlenség 84 koronáért árusítani a „reményt", jegyezte meg beszélgetésünk során Maňák docens úr. Én úgy gondolom, ez mellékes kérdés, hisz a reménynek, ha pénzért adják is, nincs ára. Mindenünket odaadnánk az egészségért, amikor az már nincs. A Béres-cseppekkel végül is nem olyan rossz a helyzet. Az orvosok toleránsak, s csak arra kérnek bennünket, amíg segíteni tudnak, ne fordítsunk nekik hátat. Pontosabban: addig ne fordítsunk nekik hátat, ameddig még tudnak segíteni. LAMPL ZSUZSANNA ELDURVULUNK? Sajnos, minden jel arra mutat, hogy igen. Az olyan kisebb-nagyobb megnyilvánulásokra gondolok, amilyeneket lépten-nyomon egyre gyakrabban tapasztalhatunk. Akadnak napok, amikor a szokottnál is bővebben kijut az ilyen elszomorító „élményből". Tegnap ilyen napom volt. Kocsiba szálltam, hogy a szomszédos lakótelep áruházába menjek bevásárolni. Az áruház előtti parkolóhelyet foglaltnak találtam. Hiába fürkésztem, hova állíthatnám kocsimat. Végül a bejáratnál hagytam. Ekkor az egyik Ladából durván kiszólt egy férfi, hogy miért nem a mögötte levő üres helyet foglaltam el. A bejáratnál torlódó kocsiktól azonban én azt a helyet nem láthattam. Vagyis a modortalan megjegyzés egyáltalán nem volt indokolt. A férfi illedelmesen is jelezhette volna, hogy ott még van egy hely. Én mégis udvariasan megköszöntem neki, hogy figyelmeztetett. Ettől úgy meglepődött, hogy majd' kiesett a kocsiból. Mintha már el sem tudná képzelni, hogy udvariasság is van a világon. Hazafele menet egy személygépkocsi követett. Méghozzá féktávolságon belül. Az ilyesmi mindig okkal idegesíti az elöl haladó jármű vezetőjét. Engem sem éppen nyugtatott, izgultam, nehogy hirtelen fékeznem kelljen. Ez rövidesen be is következett. Amikor egy idős aszszony lépett az úttestre, a mögöttem haladó autó csak úgy tudott megállni, hogy csaknem belém ütközött. Vezetője ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, a fejét csóválta, mintha én lennék a hibás. Munkába villamoson indultam, mert el akartam kerülni az autózással járó bosszúságokat. Ám már a felszálláskor lehangoló megjegyzést kellett hallanom. Igaz, nem nekem címezték, de ugyanúgy elszomorított. Egy bácsi, öreges mozdulatokkal szállt ki a 12-esből. Az emberek szánakozva nézték, de egy középkorú asszony rámordult: „Leszáll végre, tata?" Mire munkahelyemre megérkeztem, még két-három ' hasonlóan „szívderítő" megjegyzést hallottam. Hogy miért ingerlékenyebbek és durvábbak az emberek bizonyos napokon, nem tudom. Talán éppen frontátvonulás van? Vagy túl magas a dátum, azaz messze a fizetés napja? Azt sem tudom, fokozódó bizonytalanságunk, állandóan roszszabbodó anyagi körülményeink okozzák-e, hogy egyre belátástalanabbak vagyunk. Tény, hogy úgy terjed ez az elszomorító jelenség, akár a ragályos betegség. Képtelenek vagyunk megállítani? (fülöp) MARAD A SZAKMUNKÁSKÉPZŐ Vállalataink egymás után szabadulnak meg fölösleges terheiktől. Mindenhol csak a fő tevékenység fenntartásának megőrzésére összpontosítanak, a többi kolonctól igyekeznek megválni, legtöbbször magánkézbe adással. Ilyen sorsra jutnak a vállalati szakmunkásképzők is, új tulajdonosuk az állam lehetne. Más a vélemény az utánpótlás-nevelés vállalati tulajdoban tar-., tásáról a pozsonyi Slovnaftban. Jozef Cimbora igazgató így vélekedik: — Bár ráfizetünk a szakmunkásképzőre, mégis szeretnénk megőrizni. Szociális szempontból. Egy kitétellel: lehetséges, hogy nem helyes ahogy akarjuk, de mi a Slovnaftban dolgozók gyermekeit részesítjük előnyben. Akár a vasútnál, ahol kedvezményes bérletet adnak az alkalmazottak családtagjainak. (jmk)