Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-16 / 89. szám, kedd

1991. ÁPRILIS 16. IÚJSZÓA MOZAIK MÁSOK ÍRTÁK PETR MILLER: CSAK MŰKÖDŐ GAZDASÁG MENTHET MEG BENNÜNKET • Gyakran vannak ilyen látogatói, miniszter úr? — Többnyire inkább levelet kapok. Rengeteg Szép levelet kaptam nyugdíjasoktól azóta, hogy március 1-jétől felemelték a nyugdíjukat. De olyan leveleket is kapok, amelyekben azt kifogásolják, hogy csak a nyugdíjasokra gondolok, a többi társadalmi csoporttal pedig nem törődöm. Előfordult, hogy egy anya azt írta: ennek és ennek a nyugdíjasnak csökkentsem a járadékát, mert nincs rá szüksége, hiszen három macskát tart, azokat eteti a nyugdíjából, miközben nekik nem elég a jövedelmük. Tudom, sokan most nehéz helyzetbe kerültek. A gazdaság, sajnos, nem úgy működik, ahogy kellene, a létfenntartási költségek pedig növekednek. A gazdasági miniszterek tanácsán éppen ezt a kérdést akarjuk kötetlenül megvitatni. • Ön milyen álláspontra helyezkedik? — Igen sok kérdésről kell szólnom. így például a minimálbérről, a bérfejlesztési koncepcióról, a szociális védőhálóról, a szociális kiadások finanszírozásának módjáról stb. Látom, hogy az inflációs hatások vala- mivel gyorsabban kezdenek szorítani, mint eredetileg gondoltuk. Igy sok intézkedést újra kell gondolni, mégpedig mind a szociális szükségleteket és a minimálbért, mind a nyugdíjakat illetően. Eredetileg azzal számoltunk, hogy a létfenntartási költségek 20 százalékkal növekednek. A valóságban 32 százalékos volt, a növekedés. Másrészt — mivel az Általános Egyezményben leszögeztük, hogy elviselhető mértékben csökken a reálbér — úgy vélem, hogy a szociális jövedelmeknek is csökkenniük kell. Azonban attól tartok, hogy e csökkenést nem sikerül elfogadható szinten tartani, hogy az állami költségvetésnek nem sikerül szavatolnia azt, amire a kormány kötelezte magát. A kormánynak ezért meg kell vitatnia. hogyan lehetne mégis feltölteni a szociális célú kiadások alapjait. • De hiszen az árliberalizálás hatására az állami költségvetés bevételei is növekedtek... — Én is ezt feltételeztem. Csakhogy háromszor volt korona-leértékelés. A gyakorlatban ez az emberi munka jelentős elértéktelenedését hozta magával. A csehszlovákiai kohász ugyanolyan munkadarabot állít elő, mint kollégája a német Mannesmann cégnél, és a munkadarab minősége is ugyanolyan, ugyanakkor német kollégája fizetésének csak egynegyedét kapja. Miért? így is felmerül a kérdés: nagy mértékű devalvációra került sor, ugyanakkor nem sikerül külföldön is értékesíthető termékeket gyártanunk. Akkor mire volt jó a leértékelés? A külkereskedelemből nem áramlanak a költségvetésbe olyan összegek, amilyenekkel számoltunk. További kérdés: fellendítettük az idegenforgalmat. A jövedelem azonban nem növekedett belőle. Hova lett a kereskedelmi bevételek és az adók növeléséből származó pénz? Ezekre a kérdésekre hiába keresem a választ. • Mi történik, ha a szociális szféra nem kap erőforrásokat? — Ezt a kérdést is meg kell válaszolnunk. Nem akarok jövendőmondó lenni, de tény, hogy ha szociális feszültségek és nyugtalanságok keletkeznek, gazdaságunk jelenlegi „ereje" mellett kártyavárként összeomolhat az ökonómiánk. Például 4-6 százalékos munkanélküliséggel számolunk, ami kb. 480 000 személyt jelent. De mi lesz, ha ennél nagyobb lesz a munkanélküliek száma? Márciusban 7 milliárd körüli összeget irányoztunk elő nyugdíjra, de júliusban is ugyanennyire lenne szükség, miközben már csak 3 milliárdunk van. A harmadik növelést novemberre tervezzük, de miből? • A helyzet nem könnyű. Az em* berek többsége belátja, hogy a szociálpolitikára szánható összegek korlátozottak. Viszont azt sem várhatjuk, hogy bárki elájul a boldogságtól, ha a nyomorszint közeledése jelenti számára a távlatot... — Tisztázzunk egy kérdést: nálunk a szociálpolitika a prioritások Petr Miller szövetségi munka- és szociális ügyi miniszter titkárságán várakoztunk, hogy elbeszélgethessünk vele a gazdasági miniszterek tanácsának ülése előtt, amikor egy 40 év körüli, sovány férfi vonta magára a figyelmünket. Eltökélten haladt a miniszteri dolgozószoba felé. „Önt előjegyeztük?" — kérdezte a titkárnő. A látogató erre félvállról odavetette: „Nem, de most majd előjegyeznek. Munkanélküli vagyok, éhes vagyok, időm, hát az van elég, így várhatok". közé tartozik. Ez már abból is következik, hogy a munka- és szociális ügyi miniszter tagja a gazdasági miniszterek tanácsának. A többi miniszternek ő mondja meg, hogy egyegy előkészített gazdasági intézkedés még elviselhető-e a lakosság számára, vagy sem. így a szociálpolitika a gazdaságpolitika egyenrangú részeként érvényesül. Ezért hozták létre a szociális védőhálót, ezért igazítjuk hozzá a jövedelmeket a költségek növekedéséhez. • Van, aki úgy véli, hogy szociálpolitikánk csak a következményeket kezeli, de nincsenek komplex megelőző intézkedései. Tehát nem aktív... — Szerintem aktív. Például abból a szempontból is, ahogy a szociális ellátás rendszerét értelmezi. Tavalytól áttértünk az alapok rendszerére, és e rendszernek 1993-tól kellene működnie. Működése az adótörvény működéséhez kapcsolódik, ezért nem vezethető be azonnal. Már jóváhagyták a betegbiztosítási rendszer koncepcióját, most kerül sor a társadalombiztosítási alapelvek jóváhagyására, illetve a társadalombiztosítási rendszer finanszírozása koncepciójának kidolgozására. Tehát autonóm, az állami költségvetéstől független rendszerek alakulnak ki. Korábban nálunk soha nem valorizálták a nyugdíjakat. Mi most ezt is megtesszük, és ennek során az átlagbérek növekedéséhez igazodunk. Bevezettük a szülői hozzájárulást, ami szociális bérnek is tekinthető. Növeltük a táppénz és a szülési segély összegét. Kidolgoztuk a minimálbérről szóló törvényjavaslatot. A szociális védőháló számos vonatkozásban már realizálódott. Mindez talán nem az aktív szociálpolitika megnyilvánulása? • A legfontosabb azonban mégis az aktív foglalkoztatáspolitika lenne... — Igaza van, itt valóban vannak problémák. De elemezzük a kérdést. Az, hogy az állami költségvetésből fizetjük a munkanélküli segélyt, az valóban passzív elem. A dolgozók szerkezetátalakítás keretében való ellátása azonban már kétségkívül aktív elem. A munkáltatónak bizony alaposan meg kell gondolnia a dolgot, mielőtt valakinek felmond. Egyezményben rögzítettük, hogy az elbocsájtott dolgozó kéthónapos bórt kap kielégítésként. A szakszervezet kezdeményezésére három hónapra szóló bér is kifizethető. Ezt, szerintem már jól meg kell gondolnia a munkaadónak. A kisvállalkozásfejlesztési program is aktív eleme a foglalkoztatáspolitikának. • De mit szól, miniszter úr az új munkahelyek kialakításához. Amikor a szakszervezetek kimondják ezt a két szót, hogy: aktív foglalkoztatáspolitika, főképp erre gondolnak. A gyakorlat nem szívderítő. — Egyetértek. De ha azt kérdi tőlem a munkanélküli, hogy „most mit csináljak?", csak azt kell válaszolnom: „Nem tudom". Munka- és szociális ügyi miniszterként egyelőre semmi mást nem mondhatok. E kérdésre a gazdasági minisztereknek kell válaszolniuk. Ez mellébeszélésnek tűnhet, de nem az. Ostrava környékén például csökkentik a széntermelést, és 60 ezer ember feleslegessé válik. Amikor bárkit megkérdeztem a gazdasági miniszterek közül, hogy mi lesz az átképzéssel, illetve hogy milyen új termelési ágazatokat vezetnek be Ostraván, senkitől nem kaptam választ. Legfeljebb azt mondták, hogy a tájegységek tudják a legjobban, mi a teendő. Pedig kétségbevonhatatlan, hogy ilyen sok munkanélkülinek a problémája az állam jelentős segítsége nélkül nem oldható meg. Úgy vélem, a hibát a gazdasági programok tisztázatlansága körül kell keresni. Nincs megfelelő termelésfejlesztési és -visszafejlesztési gazdaságpolitika. Nem akarok hangulatot kelteni minisztertársaim rovására, de tény, hogy a kormánynak meg kellene mondani, hol milyen beavatkozásokra kell sort keríteni. Egyszóval: a kérdés megoldása nem rám tartozik. • Miniszter úr, ön a regionális munkanélküliségről is véleményt mondott már. Úgy gondolom, másmás lesz a helyzet Csehországban és Szlovákiában. Ebben az esetben hogyan megy végbe a munkanélküli segély folyósítása. Hiszen létrehozták a nemzeti költségvetéseket... — Komoly probléma. Ugyanis ilyen célú föderális költségvetési tétel nem létezik, és szövetségi munkahivatal sincs. Nem tudom, hogyan történjen az eszközök átcsoportosítása. Szlovákiának kisebb a lakossága. a munkanélküliek száma azonban ugyanolyan, mint Csehország. ban. Ugyanilyen helyzet állhat elő, ha a nemzeti köztársaságok színvonalán társadalombiztosítási alapot hoznak létre. Az is bonyolítja a helyzetet, ha valaki egyszer Szlovákiában, másszor pedig Csehországban dolgozik. Netán nemzetközi egyezményt kell kötni? Mindent egybevetve: a munka- és szociális ügyi miniszter csak úgy vaktában nem ígérgethet. Ismernie kell a konkrét adatokat, számokat, programokat, ágazatfejlesztési szándékokat, megvalósítható költségvetéseket. Enélkül semmit se tehet. • Sokat vitatkozunk manapság a minimálbérről, illetve ennek a létfenntartási költségekhez való igazításáról... — Szerintem a minimálbér egyáltalán nem tartozik az Általános Egyezménybe. Itt szociális garanciáról van szó, aminek megtartását az állam elrendeli. Ennél kevesebbet nem kaphat a munkavállaló. Ezért e vonatkozásban a szakszervezeteknek egyáltalán nem kellene véleményt nyilvánítaniuk. Van azonban a minimálbérnek egy nagy hátulütője, amiről szólni szeretnék. Ha a létfenntartási költségek növekedését veszszük alapul, a minimálbérnek már most 2600 koronának kellene lennie. Ez azt jelentheti, hogy nemsokára az egész országban minimálbérért dolgoznak. Vannak a megoldásra elképzeléseim, ezeket azonban még pontosítani kell. • Miniszter úr,, ön is dolgozott valamikor a szakszervezetekben. Most a „másik partra" került. Hogyan folyik a szakszervezetekkel az együttműködés? Hogyan kellene dolgoznunk? — Nagyon röviden: a szakszervezeteknek sem szabad csak azok oldalán állniuk, akik csak követelnek, de tenni nem akarnak. Tisztában kell lenniük gazdasági helyzetünkkel. Szívesen venném, ha maguk a szakszervezetek terjesztenének elő javaslatokat az aktív szociálpolitikát illetően. Sondy, a szakszervezeti szövetségek hetilapja, 1991/14 RÁÉRŐSEN (Méry Gábor felvétele) PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ ADALÉK ELMARADT VITÁKHOZ: Ml A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR? i. Azon töprengek, föltettük-e már valaha is a kérdést: mi a csehszlovákiai magyar? Nem emlékszem rá. Pedig önmeghatározásunk, önazonosságunk alapját képez(het)i ez a kérdés (is). Persze, kézenfekvő a válasz, s valahogy eddig, kimondatlanul is, ehhez tartottuk magunkat: csehszlovákiai magyar a Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségű állampolgár. De: ilyen egyszerű lenne? Csehszlovákiai magyarnak lenni pusztán földrajzi határok kérdése? Vagy csupán az állampolgárságé? Nem kishitűség ez?. Hiszen ha csak kicsit is belegondolunk ebbe az egészbe, tüstént rájövünk, hogy ez a kérdésre adható válaszoknak csupán az egyike. S itt, ezen a ponton akár rögvest bele is bonyolódhatnék e probléma általam kivetett hálójába, ám szerencsé(m)re e rövidke jegyzet nem a legalkalmasabb terep rá. Különben is vitát kellene nyitnunk, vitát kellett volna nyitnunk már rég erről a kérdésről. Éppen ezért a lehetséges változatok és esetek egy ilyen vita érveiként való sorolása helyett most csupán személyes (megszenvedett?) tapasztalatomat mondom: csehszlovákiai magyarnak lenni lényegesen több ennél. . S bár e helyen a példák bozótosát is szeretném elkerülni, egyet mégiscsak megkockáztatnék. Tehát, hogy mást ne mondjak, itt, Magyarországon, újra meg kellett tanulnom, teszem azt, magyarul. Igen, szó szerint. Hivatalban, gyógyszertárban, vendéglőben, de még sorolhatnám, hol mindenütt, jó idéig gond volt számomra — magyarnak a magyarral — megértetni magamat. Mi több, egy másfajta időszámítást is meg kellett tanulnom, egy másfajta életritmust (biológiai ritmust!) is el kellett sajátítanom. Azt már csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy áttelepülésem után immár másodszor kellett szembesülnöm egy másik magyar nyelv elsajátításának a kényszerével. Tudniillik, mivel, ugye, Budapesten'születtem, s csak ötéves koromban kerültem, immár egy megtanult (beszélt) nyelv birtokában egy kis csehszlovákiai magyar faluba (s nem egyszerűen fővárosból vidékre), nemcsak afféle jövevényként, hanem a nyelvemmel is egyik napról a másikra idegen lettem az új környezetemben. Most már elmondhatom, hogy sokáig, nagyon sokáig borzasztó problémáim voltak ebből: a nyelvi idegenséget, a szociológiai, kulturális és egyéb értelemben vett kisebbségiségeté

n először magyarként, magyar környezetben tapasztaltam meg. S csak aki volt már hasonló helyzetben, az tudja igazán elképzelni, mit érezhet az az. ötéves gyerek, aki magyar anyanyelve, nyelvhasználata miatt válik magyarok gúnyolódásának céltáblájává? Summa summárum: én először kisebbségi magyarok között voltam — pestiként — még kisebbségibb magyar. Ami olyannyira megviselt, hogy jószerével csak most, közel négy évtized elteltével vagyok képes először beszélni erről a sokkról. És ugyanez játszódott le — persze, felnőtt fejjel, tehát valamivel védettebben, de nem kevesebb megalázó helyzet és lelki gyötrelem nélkül —, amikor visszatértem ide, ahonnan elindultam, tehát megint csak magyar környezetbe. Bizony, furcsa, valóban furcsa dolgok ezek. Duray Miklós nyilatkozta, még tavaly, az év elején, amikor Amerikából hazajött, s akinek a fia odakint született: „Azonban a fiamnak van egy hátránya velem szemben: én itt élek Csehszlovákiában, csehszlovák állampolgár vagyok, itt van a szülőföldem. A fiam szülőföídje az Egyesült Államokban van, és ha itt fog élni, még azt sem mondhatja, hogy itt születtem." Nos, mit mondjak én, aki ugyan nem ott született, igazi szülőföldjének mégis azt tartja, ahol öt éves kora óta, harminckét éven keresztül élt, aki ugyan éppen négy esztendeje, hogy (újból) magyar állampolgár, csehszlovákiai magyar identitásénak tudja/vallja magát mégis, s aki bár— immár ötödik esztendeje újból — a szülőföldjén, sőt a szülővárosában él, egyedül csak Csehszlovákiában érzi igazán otthon magát. Namármost nékem ezek szerint önmagammal szemben lenne, nem is egy, hanem nagyon sok hátrányom? Az általunk tragikusan, sőt, öncsonkító módon elfeledett Peéry Rezső vetette papírra 1948-ban, két esztendővel azután, hogy szülővárosából — Pozsonyból —, illetve szülőföldjéről, az őt teljes jogfosztottságba és létbizonytalanságba, valamint az emberi megaláztatások elképzelhetetlennek hitt poklába taszító hazájából elmenekült: „...A haza nem politikai fogalom, hanem földrajzi: elsősorban dűlőket, majorokat és városokat jelent." Majd nem sokkal ezután ugyanerről így írt honvágytól gyötörtén: „...a haza nem ország és állam (...) hanem puszták, falvak, dűlők, dombhátak, folyóközök és fennsíkok." Csehszlovákiai magyarnak lenni tehát valószínűleg több és más, mint azt eddig — ismétlem: kishitűen — gondoltuk. Mert: mi a nemzet? Egy meghatározás, Csoóri Sándoré, a lehetségesek közül: „szellemi, nyelvi, történelmi képződmény, határon túli hagyományokkal, s közös reflexekkel." Vajon nem lehet-e alkalmazni ezt a meghatározást a nemzeti kisebbségekre is? Hiszen ha bármelyik elemét külön-külön megvizsgáljuk, hogy érvényes-e az valamely nemzeti kisebbségre, esetünkben a csehszlovákiai magyarságra is, mindegyiknél igennel kell felelnünk. Tehát a kisebbségi magyar is ugyanúgy viszi magával szellemi, nyelvi, történelmi kötődéseit, örökségét, génjeiben elraktározódott tapasztalatait, sőt reflexeit is új „hazájának" s új állampolgárságának keretei közé, mint bármelyik nemzet fia. Vagyis pontosan ugyanúgy, ahogy valaki megmaradhat magyarnak a világ bármelyik sarkában, az ember — elvileg — nemcsak Csehszlovákiában, hanem Budapesten, Bécsben, Svájcban, Kaliforniában vagy Buenos Airesben is lehet csehszlovákiai magyar. Helyesebb tehát, ha a „Mi a csehszlovákiai magyar?" kérdésének megválaszolásánál nem az átrajzolható határokból, s nem is a feladható/elvehető állampolgárságból, hanem kinek-kinek az. identitástudatából indulunk ki. Abból, hogy ki minek vailja magát. Az, hogy hol, ez esetben véleményem szerint másodlagos kérdés. Persze, természetesen asszimilálódhat is az ember. Ami nemcsak feuenos Airesben, Kaliforniában, Svájcban vagy Bécsben, hanem Budapesten is megeshet egy csehszlovákiai magyarral. Sőt, odahaza is. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy mindez, bármennyire fájdalmas is olykor, mindenkinek a legszigorúbban vett magánügye: az asszimiláció nemcsak lehetőség — s nemcsak jellem — kérdése, hanem, akár tetszik, akár nem, emberi jog is. Ami engem illet, Budapestről Izsára kerülve én már egyszer, úgymond, asszimilálódtam. Magyarországiból csehszlovákiaivá, többségi magyarból kisebbségi magyarrá. Másodszor, Csehszlovákiából viszszakerülve Budapestre, már ha akarnék, se tudnék: megmaradok, amint erről már többször írtam, nyilatkoztam, kisebbségi magyarnak, többségi környezetben. A csehszlovákiai magyarság jelenlegi identitászavarainak, az önbecsülésében, önértékelésében mutatkozó torzulásoknak jó része, mert szép számmal találhatnánk példákat ezekre is, nézetem szerint az önmeghatározását megcélzó kérdések elmaradására vezethető vissza. Persze, nemcsak arra, hiszen az elmúlt négy évtizedben, egy-két esztendőt leszámítva, szinte semmi nem kedvezett az ilyen kérdéseknek. Elmaradásuk tehát lényegében érthető is, ami azonban nem ment föl senkit az alól, hogy ki-ki legalább magában, magánhasználatra eltöprengett volna egy kicsit mélyebben e kérdések fölött, amire tapasztalatom szerint nemigen került sor. így természetesen nem csodálható, ha mi a csehszlovákiai magyar fogalma alatt csupán a csehszlovákiai magyarok egy részét értettük. S'szégyellem ugyan, de be kell vallanom, hogy erre szintén csak itt, Magyarországon jöttem rá.