Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-12 / 60. szám, kedd

DOKUMENTUM . ÚJ SZÓ, 1991. MÁRCIUS 12. E

sterházy Lujza 1899-ben született Nyitraújlakon. Esterházy János gróf és Elisabeta Tarnowska lengyel grófnő elsőszülött gyermekeként. Nevét 1923 decemberében ismerte meg szélesebb körben a kisebbségi magyarság. Ekkor a pozsonyi bíróság hat és fél hónapi vizsgálati fogság beszámításával egy évi börtönre és 20 000 korona büntetésre ítélte, kémkedéssel vádolva őt. Az ok: Ostenburg ezredes menyasszonya volt, aki a Károly-puccs idején sokat szerepelt. Esterházy Lujza 1925 februárjában szabadult ki a fogházból. Még egyszer megpróbálták belekeverni ilyen, sőt még nagyobb koncepciós színjátékba, a „Tuka-perbe". Épp Lengyelországban tartózkodott, amikor a ipozsonyi vizsgálóbíró beidézte. Rögtön vonatra ült és meg sem állt Pozsonyig. Most még annyi . terhelő anyagot sem tudtak összekapargálni ellene, mint első ügyében, azért végül lemondtak róla, hogy a perbe belekeverjék. Esterházy Lujza a harmincas évek elejétől kezdve vett részt a kisebbségi közéletben, s főleg rendkívüli szociális érzékenységével tűnt ki. Ekkor kapcsolódott be a Szlovák Katolikus Ifjúsági Egyesület leánytagozatának és a Katolikus Főiskolások reformmozgalmának munkájába. Állandó cikkírója volt a Prochászka Kör kassai folyóiratának, az Új Életnek, annak megindulása, 1932 óta egészen 1944-ben bekövetkezett megszűnéséig. Sinkó Ferenc, a lap egykori főszerkesztője írja róla: „Hamarosan meg kellett állapítanunk róla, hogy fiatalkori tapasztalatai hamar ráébresztették arra, mi minden forog kockán a kisebbségi életben és milyen kötelességek hárulnak őrá, aki maga volt a megtestesült nyugtalanság és aktivitás. Első, nálunk megjelent cikke, amely a Szociális Testvérek által rendezett első kassai rendezvényről szóló beszámoló volt, máris szociális hangvételű volt: olyan odaadó és kiképzett embertípusra van szükség — hangoztatta —, amely segíteni tud a vergődőknek, védelmébe veszi a gyengéket és kizsákmányoltakat, Szlovenszkón, a történelmi erők ezen súrlódási területén, a nemzeti és szociális ellentétek ütközőpontján bátorítást tudnak nyújtani a nyomort szenvedő, küzdő, nyugtalan, torzsalkodó, lázasan vetélkedő, problémáikkal birkózó és délibábokat kergető embertársainknak. "Publicisztikájának lényegi pontjai ezen kívül az ifjúság erkölcsi nevelése, az ELFELEJTETT MAGYARJAINK ESTERHÁZY LUJZA etnikum és a humánum fogalmának együttgondolása, és a jézusi parancson alapuló ellenségszeretet. Tájékunkon — megelőzve korát— nagyon korán foglalkozni kezd a nőkérdéssel, főleg a kisebbségi sorsközösségben élő nők helyzetével kapcsolatban. Állandóan napirenden tartja a szlovák—magyar megbékélés kérdésének szolgálatát is. Szilárd erkölcsi világnézetével, kérlelhetetlen humanizmusával nemegyszer jelent szilárd szellemi és erkölcsi támaszt öccse, Esterházy János politikai pályájának fordulópontjain is. Öccsével együtt Szlovákiában marad 1938 után, és a második világháborút követően a családi fészekben, Nyitraújlakon élte meg János gróf elhurcolását, a szülői ház kifosztását, vagyonuk teljes elkobzását. Pozsonyi tartózkodása idején őt magát a pozsonyi magyarokkal együtt hurcolták el patrongyári, majd a ligetfalusi internálótáborba. Innen nemzetközi összeköttetéséből adódó segítséggel sikerült megszöknie. Pater Riquet, a francia ellenállás jezsuita hősének támogatásával Párizsba menekült és ott hoszú ideig munkatársa volt a francia katolikus egyház menekültügyi irodájának. Több ezer magyar menekült sorsát gondozta személyesen, főleg az 1956 utáni időszakban. 1966. március 30-án fejezte be életét, távol szeretett szülőföldjétől, Párizsban. Párizsi tartózkodásának legelején, 1946-ban számos erőfeszítéssel megpróbálta megakadályozni öccse halálos ítéletének végrehajtását, illetve az orosz táborokban való elpusztulását. A párizsi békekonferencián 1946-ban a magyar misszióban Révay Istvánnal együttműködve küzdött a csehszlovákiai magyarság megsemmisítése ellen. Részben e célból íródott emlékirata, amely egyben a csehszlovákiai magyar kisebbség érdekében írt védőbeszéd is. Remélhetőleg, rövidesen a csehszlovákiai magyar olvasóközönség számára is rendelkezésre áll az emlékirat teljes tartalma B

ár a franciáknak írta, minden sora ma is aktuálisnak tűnik. Ezért közlünk belőle egy részletet most, amikor úgy tűnik, újra nagyon sok múlik a politikai élet vzető személyiségein, s azon, hogy a megbékélés, vagy az ellenségeskedés lesz-e népeink, nemzeteink jövőbeni osztályrésze. (M. k) FELHÍVÁS CSEHSZLOVÁKIA FELELŐS VEZETŐIHEZ ÉS AZ EGYMÁS ELLEN HARCOLÓ SZIVEKHEZ Ti, csehszlovák politikai felelősök, komolyan gondoljátok, hogy a kisebbséget megnyomorító intézkedéseitekkel megvédhetitek hazátok biztonságát, amelyre annyira vágytok? Igazán hiszitek, hogy egy ilyen út végén találjátok meg államotok részére a biztonságot? Hogyan hihetitek ezt,amikor a történelmi tapasztalat az ellenkezőjét bizonyítja? Emlékezzetek: Hitler a lengyelek millióit űzte ki otthonaikból. Ez nem szolgálta Németország biztonságát. Nagyon is sokszor kellett megtapasztalni, hogy ezek az embertelen eszközök nem vezettek a boldogsághoz. Ezzel éppen ellentétben a történelem sohasem tudta bebizonyítani, hogy az emberiesség eszközei balszerencséhez vezettek volna. Én azt hiszem, ha a nemzetek megpróbálnának politikájukban a humanizmus útján elindulni más nemzetek felé, ha barátsággal közelednének feléjük, amire az emberek szomjúhoznak, olyan csodát élnének meg, amely felülmúlja minden vágyukat. Ti mindketten, a cseh és a szlovák nép is emberiességre hivattatok. A cseh költészet jellemzője, hogy nagyon figyel mindenre, ami emberi. És a szlovák jellem természetéből fakad az emberiesség sok gesztusa, mert szerető és szívélyes nép. Könyörüljetek hát meg a mi magyar népünkön, akik a ti hatalmatokban vannak. Ti azt felelitek erre, hogy államotok biztonsága követeli meg a nemzeti kisebbségek eltávolítását. A különböző népek együttélése államotok keretén belül — így mondjátok — állandóan fenyegeti biztonságtokat. De figyeljétek meg a svájci példát Miért nincs ott szó fenyegetettségről? Mert a három ott élő nemzet egyike sincs egy rosszabb értékrendre lefokozva: egyiket sem kezelik kisebbségként. A három nép, amely Svájcot alkotja, egyenlő partner. Egyenlő társ. A svájci állam mindhármuk közös tulajdona. Olyan közös tulajdon, amelyet készek megvédeni utolsó csepp vérükig. Ez a három nép egyaránt kívánja államuk biztonságát, a svájci haza biztonságát. Mindegyiknek vannak saját anyanyelvi intézményei. Svájc tehát pluralista állam, a pluralizmus konkrét megvalósítója. Vajon egy vegyes lakosságú országnak a pluralista állam nem emberib^ megoldás, mint a nemzeti állam, amelyet oly sok hazafi kíván magának Közép-Kelet-Európában? Az olyan szövetségi állam mint Svájc, nem egyezik-e jobban a Teremtő elgondolásával? A Történelem Urának az elképzelésével, aki megengedte, hogy bizonyos országokban különböző nyelveket beszélő népek éljenek? A svájci szövetségi állam nem igazodike jobban a természetes jogokhoz, mint a nemzeti állam, amely arra törekszik, hogy asszimilálja a kisebbségeket, vagy kiűzze őket szülőföldjükről. Nem tudnátok-e elgondolkodni ezen, szlovákok és csehek, a közép- és kelet-európai országok békéje és barátsága érdekében? És most hozzátok fordulok, magyar kisebbségünk tagjaihoz, honfitársaimhoz, hozzátok, akikkel együtt dolgoztunk azért a népért, amelyet szeretünk és amelyet most elűznek országukból, vagy méltánytalan szolgaságba döntenek. Tudom és érzem, barátaim és testvéreim odahaza, hogy ha most egy jövőbeni kibékülésről beszélek köztünk és ellenségeink között, ezzel megsértem szíveiteket és méltatlankodástokat váltom ki, mert azok után, amit el kellett szenvednetek, úgy érzitek, hogy nem lehetséges a kibékülés; az igazságtalanságok, amelyeket velünk szemben elkövettek, jóvátehetetlenek. Igen, ha a feldúlt otthonokra, a szétszórt családokra és összetört, megbántott, kiűzött és deportált szívetekre gondolok, akkor engem is kísért az érzés, hogy a kibékülés csehszlovák ellenségeinkkel nem iehetséges, mert a rajtunk esett sérelem meg nem bocsátható. De szeretett barátaim — nem tudom, gondoltok-e arra, hogy 1939 óta Európában csupa jóvátehetetlen dolog történt. Nem tudom, ti tudjátok-e, hogy francia, belga, holland, dán, norvég és cseh férfiak és asszonyok tízezrei pusztultak el a hitleri haláltáborokban. És hogy a lengyelek milliókra tehető hozzátartozóikat siratják, akik a Gestapo börtöneiben és a lassú halál táboraiban szenvedtek ki. Nem beszélve a Kelet-Lengyelországból a szovjet NKVD által 1940-ben elhurcolt tömegekről, akiknek nagy része nyomtalanul tűnt el a Szovjetunióban. Oroszország nyugati részén pedig a náci megszállók hóhérai tizedelték meg a lakosságot. És a zsidók, akik több mint 6 millió életet vesztettek a haláltáborokban és gázkamrákban! S gondoljatok azokra, akik a szétbombázott városok törmelékei alatt lelték halálukat, a németekre, akik fáklyaként égtek el a városukra hullott foszforbombáktól. S végül itt van Ázsia! Hirosima népe, akiket az atombomba pusztított el. Soha senki sem teheti jóvá ezeket a veszteségeket, sem orvosolni nem lehet azt, amitől a népek szenvedtek. Ezek mind mély kétségbeeséssel a lelkükben úgy érzik, hogy teljes lehetetlenség kibékülni azokkal, akik ezeket a szörnyűségeket elkövették. De hát akkor, ha ennyi nemzet telítődött ilyen érzésekkel, hogyan lehet itt békét teremteni? Ha a nemzetek továbbra is azt hiszik, hogy nincs semmi kilátás a megbékélésre, hogyan kerülhetők el az újabb háborúk, a végnélküli bosszúállások sorával és az atombombával, amely mindent elpusztít? Testvéreim, úgy gondolom, hogy elértünk a történelemnek ahhoz a pontjához, ahol a háború és az azt követő idők által megnyomorított összes nemzetnek s köztük a miénknek is majd választania kell két változat: az atombomba és a Miatyánk között. Szent meggyőződésem, hogy azok a nemzetek, amelyek az utóbbit választották és a megbocsátás útjára lépnek, boldog éveket fognak megélni és érezni fogják a Történelem Urának az áldását. Magyar testvéreim, akik azon a vidéken éltek, amelyet annyira szeretünk, szívemben őrzöm a reménységet, hogy mi is azok közé fogunk tartozni, akik ennek az áldásnak részesei leszünk, Montrésor — Paris — Soisy sur Seine 1946 december—1948 júniusáig RÁKOSI ERNŐ HAGYATÉKA U KALLÓDOTT EL „Nem tudom, hogy hitelt érdemlően valaha is kideríthető lesz-e, mi lett Rákosi Ernő festőművész hagyatékával" — írja Szaszák György az Új Szó 1991. február 6-i számában megjelent cikkében. Szuchy M. Emil a lap 1991. február 28-án közzétett írásában a válasz lehetséges forrásaként „az illetékes osztályvezető urakat vagy a kassai nomenklatúrás alkalmazottakat" jelöli meg. Nos, ma már a Csemadok munkatársai között ilyenek nem találhatók, sőt olyanok sem, akik az örökhagyás körülményeit és feltételeit valóban pontosan ismerik. Viszont a felvetődött kérdések súlya nem engedi meg, hogy ez ok legyen a válaszadás elbagatellizálására, ezért mint az ügy felderítésével megbízott Csemadokalkalmazott, vállalva az illetéktelenség vádját, s tudatában a vállalkozás korlátainak, kísérletet teszek arra, hogy a tagságot és a lap olvasóit a lehető leghitelesebben tájékoztassam Rákosi Ernő Csemadokra testált vagyonának sorsáról. Mindenekelőtt azt kell leszögeznem, hogy a szellemi és a tárgyi örökséget külön-külön kell megvizsgálnunk. Annál is inkább, mivel az előbbivel való sáfárkodás állandó összefüggésben vari az emberi tényezővel, nevezetesen a Csemadok-vezetésben az elmúlt tizennyolc év alatt végbement többszöri változással, míg az utóbbi, dokumentumokkal alátámaszthatóan, adott állapotként rögzíthető. A továbbiakban elsősorban a tárgyi örökség sorsáról kívánok szólni, a szellemit csak részben érinteni. ^ Ahogy az Új Szóban is közölt végrendeletben olvasható, a Csemadok örökölte Rákosi Ernő minden ingatlan és ingó vagyonát. Ez 63 384 korona értékű házból és telekből, 48 835,30 korona bankbetétből, 5400 korona értékű berendezési tárgyakból és használati eszközökből, valamint 95 480 korona értékű festményből, tanulmányrajzból és könyvekből állt. A becslésért az örökös 3100 korona illetéket fizetett. 1974. február 27-én a Csemadok — mint a Rákosi Ernőtől örökölt eperjesi k/ertes családi ház tulajdonosa — csereszerződést kötött két házaspárral, akik egy kassai ház társtulajdonosai voltak. Az ingatlanok tulajdonjogának kölcsönös átruházásával és 77 394,83 korona értékkülönbözet kiegyenlítésével a Csemadok birtokába került Kassán az a Kovács utcai épület, amely ma is a Csemadok járási és városi titkárságának otthona. 1975. július 4-én a Csemadok KB Elnöksége megtárgyalta az eperjesi városi képtár kérelmét, melyben kérték a Rákosi-képek átadását a képtár gyűjteményébe. A jegyzőkönyv tanúsága szerint az elnökség úgy döntött, hogy a „preéovi városi galéria kérelmének eleget tesz, a hagyaték részét képező képek egy részét átadja a Preéovi városi galériának, egy részét a komáromi Dunamenti Múzeum rendelkezésére bocsátja, valamint pár képet meghagy a titkárság számára". A valóságban nem ez tőrtént, hanem a Csemadok — minisztériumi jóváhagyással — a kassai Kelet-szlovákiai Képtárral kötött gazdasági szerződést és 1975. november 1-jén átadott számára ötvenkilenc olajfestményt 91 600 korona értékben. Ez azt jelenti, hogy a Duna Menti Múzeumba a Csemadokból nem került semmilyen kép, s ami a titkárság számára maradt, az tizenöt akvarell és tanulmányrajzok. Valamennyi ma is megtalálható a Csemadok pozsonyi épületében. A művész könyvei, egyéb írásos anyagaival egyetemben, a stószi Fábry-házban nyertek elhelyezést, naplója (vagy annak tördéke, mert Szuchy M. Emil szerint a mintegy három kilónyi sűrűn teleírt „kutyanyelv" csak töredéke a festő jegyzeteinek) a Csemadok levéltárában bárki számára hozzáférhető. Ami a berendezési tárgyakat és a zongorát illeti, azok használható részét a Csemadok értékesítette. Ennyit rejt magában a Rákosi-dosszié. A száraz tényekből mindössze annyi olvasható ki, hogy a Csemadok minimális befektetéssel Kassán székházhoz jutott. Hiányoznak viszont a motívumok, amelyek a mai állapotokat „eredményező" cselekvésre ösztönözték a Csemadok akkori vezetőségét. Ma már nehezen deríthető ki, hogy miért nem rendeztek be emlékmúzeumot az eperjesi házban, s miért adták át a képeket a galériának (hacsak azt nem fogadjuk el indokként, ami a szerződésben szerepel, hogy a képtár szakszerűbben tud róluk gondoskodni s jobban hasznosíthatja őket). Mindenesetre, az akkori körülményeket ismerve, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy beleéljük magunkat a döntéshozók helyzetébe. Amit még szintén tényként kell kezelnünk, az a végrendelet szövege. Ha nehezen is, de olvasható, hogy Rákosi Ernő az örökös kötelességeként a temetés lebonyolítását jelölte meg, valamint azt, hogy gondoskodjon a sírjáról. Hogy képes lett volna-e a Csemadok a festő emlékét másként is ápolni — s itt már a szellemi örökséget érintjük —, a kérdésfeltevés félig-meddig költői. Válasz többféle is lehetséges, az igentől a talánon keresztül a nemig. Ki-ki vérmérséklete, a tények ismerete és realitásérzéke szerint adhatja meg. Mi a Csemadok részéről annyit leszögezhetünk, hogy a váiasznak igennek kellett volna lennie, s hogy a Csemadoknak meg kellett volna találnia a megfelelő formát. A magam részéről — a szerecsenmosdatás gyanúját elkerülendő — nem kívánok erre bővebben kitérni, de a Csemadok ezek után bizonyára keresni fogja annak módját, hogy Rákosi Ernő örökségének ne csak a tárgyi, hanem a szellemi összetevője is méltóképpen szolgálja a csehszlovákiai magyarságot. Ehhez remélhetőleg a magyar képzőművészeink formálódó közössége is segítséget nyújt. HORNYÁK ISTVÁN