Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-12 / 60. szám, kedd

1991. MÁRCIUS 12. ÚJSZÚM HIT és ÉLET 8 VILÁGOSSÁG „Drágul körülöttünk az élet, azért megfontoltabbak lettünk. Ha kezünkbe veszünk egy árut, meggondoljuk, megvegyük-e vagy se. Ennek kapcsán jut eszembe: vajon ugyanilyen megfontoltan viselkedünk életünk lelki és szellemi síkján is?" — így kezdi vasárnapi elmélkedését az egyházi magazinban Gábor Bertalan esperes-plébános, majd továbbviszi a gondolatot azzal, hogy ha megfontoltabbak lennénk lelki és szellemi síkon is, jobban vigyáznánk, mit engedünk közel magunkhoz, s mi az, ami szennyezi a lelket. A hétköznapok sodrában elszennyeződött lélek megtisztulásra és felüdülésre vágyik. A szeretet és az önfeláldozás az a közeg, amelyben a leggyorsabban és leghatékonyabban meg tud tisztulni és újjá tud születni. A szeretet az az érzés, amely sok felesleges tehertől meg tud szabadítani bennünket. Például a bűn terhétől. A bűn terhe alatt roskadozó ember nem tud igazán szeretni, mivel elsősorban önmagát szereti — és sajnálja. A szeretetre képtelen embernek soha sincs békéje. Nyugtalan, mert állandóan új és új kívánságok, vágyak hajtják, gyenge, mert testének és érzékeinek nem tud parancsolni. S mivel úgysem tudja minden kívánságát kielégíteni, gyakran szomorú vagy bosszús is. „A szív igazi békéje a szenvedélyek és kívánságok megfékezéséből, nem pedig azok kielégítéséből származik. Éppen ezért az érzéki és a világban elmerülő ember szívében nincsen békesség, hanem csak a buzgó és igazán hívő lélekben"— írja Kempis Tamás a Krisztus követése című művében. Az egyházi magazin központi témáját ezúttal is irodalmi szemelvények és zeneművek részletei egészítik ki. (Adásidő: Vasárnap 8,30—9,00 és péntek: 13,30—14,00.) - ma AZ ISTENTISZTELET Krisztus egyházának egyik legalapvetőbb feltétele, a múlt drága hagyatéka, a jelen bizonyító ténye és a jövő biztató záloga az istentisztelet: ahol az Istennek az emberhez szóló szava, az IGE hirdettetik. Megszívlelendő az a bibliai történet (Csel. k. 10,33), amely a pogány római százados, Kornéliusz ránk maradt bizonyságtételéről tudósít: .Most tehát mind itt vagyunk az Isten színe előtt, hogy meghallgassuk mindazt, amit rád bízott az Ur." Bizony, mennyivel több áldás fakadna istentiszteleteinkből, ha minden hívő egyháztag ilyen lélekkel venne részt rajtuk. Mert az istentiszteleteken elhangzó igehirdetés az Isten színe elé állít bennünket minden alkalommal. Magunkra kell venni Istennek benne megnyilatkozó akaratát, amely útmutatás és parancs is számunkra. De az igehirdető is másképpen végezné szolgálatát, ha mindig tudatában lenne annak, hogy nem az emberi bölcsességet, hanem Isten szavát, parancsát várja tőle. Mert: „Ahogy az eső és a hó megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küzdtem." (Ézs. 55, 10-11) Vörös Béla, református lelkész BAJOR ANDOR (1927—1991) Úgy temették el Kolozsvárott, ahogy nagy személyiségeket szokás: pompával. Sok-sok tisztelője, világi és egyházi méltóságok rótták le kegyeletüket. Főként szatirikus és humoros írásaival vált ismertté, ezért sokan elcsodálkoztak, amikor Fodor Sándorral elindították a gyulafehérvári római katolikus egyházmegye hetilapját, a Keresztény Szó-t. „Szerkesztőségünk még farizeusokat üggyel-bajjal a munkatársai közé sorolhat, viszont képtelenek leszünk (...) a betűt csak betűnek tekintő írástudókat toborozni, különösen a romániai magyarság köréből. így hát olyan írástudókkal dolgozunk együtt, amilyenek vannak, a Keresztény Szó címén. Aki jobbat tud, vegye át a szerkesztését. Demokratikusan." — írta az induláskor. Mint a Keresztény Szó főszerkesztője igyekezett minden keresztény hetilapjává tenni e katolikus lapot, és a romániai magyar irodalom legjobbjait sikerült megnyernie munkatársainak. Egy évig állhatott a lap élén. b.f.a A VÁKUUMTÓL ISTENIG „Egyszer egy vonaton utazott egy kisfiú. Amikor megkérdezték tőle, merre tart, azt válaszolta: Én édesapámmal megyek. Szerintem ez a hit: gyermeki bizalom az Istenben, az Úr Jézusban, aki vezet engem, aki tudja, mit hoz a holnap, mert ő már ott van. Ezért nem fontos, hogy hová megyek ós miért. Biztos vagyok benne, hogy ha nem is értem, ami velem történik, annak akkor is megvan az oka. Lehet, idővel majd megértem, az is lehet, hogy nem, de ez nem is lényeges." Nem mindig gondolkodott így T.i. Bár keresztyén családban született, s gyerekkorától kötelességtudóan látogatta a templomot, hosszú ideig nem volt benne igazi hit. A prédikációk nem szólították meg őt. Amikor felkerült Pozsonyba az egyetemre, abbahagyta a templombajárást is. Sosem volt ateista, de hívő sem. — Vákuumban éltem — emlékezik —, s csak három éve találtam meg a kiutat. Az Úr olyan embert küldött hozzám — máig ő a lelkileg hozzám legközelebb álló személy —, akin keresztül nemcsak kétségeimre kaptam megfelelő választ. Sokat mesélt nekem az életéről, hogy gondban-bajban hogyan segítette őt a hit, s számomra ezek voltak a legmeggyőzőbb érvek. Egyszer azt mondta a barátnőm: te olyan félkeresztény vagy. Olvasod ugyan a Bibliát meg imádkozol, de egy kereszténynek szüksége van a közösségre is. Akkor kezdtem el újra templomba járni. Emlékszem, az első bibliaórára, amikor Mózes 5. könyvéből arról olvasott a püspök urunk, hogy Mózes kivezeti az izraelitákat Egyiptomból, s azok nem akarnak továbbmenni. Nagyon megragadott ez a részlet. Éreztem, hogy engem is hív az Úr, s ha nem hallgatok rá, talán soha többé nem lesz lehetőségem. Ettől nagyon megrémültem, s könyörögve fordultam hozzá, adjon nekem erős hitet, hogy követhessem Őt. Meghallgatott. S azóta annyi csodálatos dolog történt az életemben. Persze nem mindig volt könnyű csak hinni és semmi másra nem alapozni... A HIT CSODÁI — Angolszakos vagyok, de sosem sikerült a szak- mában elhelyezkednem. Már kezdtem belenyugodni, hogy lassacskán elfelejtem az angolt, mígnem Máté evangéliumából a tálentumokról szóló részt olvasva megértettem: kezdem elásni atálentumot, amit az Úrtól kaptam, s ez megengedhetetlen. Sok kísértés és pszichológiai nyomás leküzdése után otthagytam a jól jövedelmező, s akkoriban már egyfajta karriernek számító állásomat, hogy 1989. november elsejétől szabadúszó legyek. Sokan őrültnek tartottak, hiszen az abszolút bizonytalanságot választottam. De én bíztam az Úrban, s ő megsegített. Az első hirdetésre, hogy magánórákat adok, ötvenketten jelentkeztek, s a forradalom még több lehetőséget kínált az angoltanároknak. Számtalan jelét adta az Úr a közellétének. Tavaly télen nagyon meghűltem, tanítani sem tudtam, s mivel „maszek"-ként még rendezetlen volt a helyzetem, nem tudtam, melyik orvoshoz tartozom. $ akkor jelentkezett egy orvos, aki Pozsonyban volt egyhónapos továbbképzésen és a szabadidejében angollal akart foglalkozni. Nem kellett orvoshoz mennem, őt küldte hozzám az Úr, hogy meggyógyítson. Gyönyörű évet töltöttem itthon. Csodálatosan alakult a diákokkal való kapcsolatom is. Közben az Úr megvédett engem azoktól az intrikáktól, amelyek ez idő tájt minden munkahelyen bekövetkeztek. Az áremelések után nem mindegyik diákom engedhette meg magának továbbra a magánórát, s kezdtek engem is érinteni a gazdasági nehézségek. Mégsem akartam állást keresni, gondoltam azért még anyagilag is kibírom valahogy. Ősszel azonban felhívott egy távoli ismerősöm, hogy az egyetemen pályázatot tűztek ki angolszakos tanári állásra. Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen, mert a hajunk szála sem görbülhet meg az Úr tudta nélkül, így jelentkeztem. A megbeszélés előtt imádkoztam. Nem arra kértem az Urat, hogy nyerjem meg a pályázatot, hanem arra, hogy igazítson engem az Ő akarata szerint. Az állást én kaptam meg. Ma, amikor annyi embert elbocsátanak, énrólam ennyire gondoskodott az Úr. ÉLŐ KAPCSOLAT ISTENNEL T.I. beszélgetésünk során többször hangsúlyozta, hogy a történésláncszemek ilyenfokú egymásbaillése nem szemfényvesztés, nem belemagyarázás — egyedül és csakis Istennek s a belévetett hitnek köszönhető. Érdekelt hát, miből táplálkozik az ő hite. —A nagy evangelizációkon kialakuló hangulat sokakat megérint, de mivel nincs utógondozás, azaz nincs közösség, amelyben az ember megvitathatja felmerülő kérdéseit, nincs, aki imában hordozza (ez talán a legfontosabb), az egész folyamat gyakran lezárul. Nagyon fontos, hogy ha mint gyermek fordulok az Úrhoz, s új életet akarok kezdeni, őszinte szívvel mondjak el Neki mindent. Bár Ő mindent tud, elvárja, hogy megvalljam előtte a bűneimet és kérjek bocsánatot. A múltat mindig rendezni kell. Én minden napomat imádkozással kezdem. Kérem az Urat, hogy nyijssa meg a szívemet, fülemet, hogy megértsem az Ő üzenetét. Ezután elolvasom a napi igét, elgondolkodom rajta, majd újból imádkozom. Az Úr elé viszem á nap minden várható problémáját. Tőle kérek bölcsességet. Nagyon fontos'az i m a, hisz az Úrral való élő kapcsolatot jelenti. Ha az ember templomba sem megy, a Bibliát sem olvassa, imádkozni sem imádkozik, nem hallja az Úr hívását. Bár minden ember életében történhet valami, ami mégiscsak elvezeti a templomba vagy imára, Bibliaolvasásra ösztönzi. Vannak kérdések, amelyekre én sem tudom a választ. Egyrészt, mert még csekély a Bibliatudásom, másrészt elfogadom, hogy csak annyit érthetek meg, amennyit az Úr megvilágított előttem. A szülő is a kisgyerek fejlettségi fokától függően válaszol annak kérdéseire. Hiszem, hogy ahogyan növekszem a hitben, egyre többet érthetek meg. Ezt válaszolom a nem hívő vagy kereső embereknek is, ha kérdésekkel fordulnak hozzám, s én nem tudom a választ. Nem szabad erőszakoskodni. Fontos, hogy a megfelelő időben a megfelelő szavakat mondjuk, de még fontosabb, hogy cselekedeteink tükrözzék a hitünket. Mert ahogy az Jakab levelében áll, a hit is, ha cselekedetei nincsenek, önmagában meghal. Sok ember számára a hívő élete maga a Biblia. LAMPL ZSUZSANNA MARGITKA Mindenki csak Margitkának szólította, mert a lényéből áradó jóság és törékeny alkata ismerőseiből önkéntelenül is kiváltotta a becéző képzőt. Huszonöt évvel ezelőtt ismertem meg. Akkor már tíz éve dolgozott egy csecsemőotthonban, ahol mindenki kedvelte. Nem akart példakép lenni, csak a munkáját végezte becsülettel. Egy alkalommal felháborodva újságolta nekem, hogy a gyerekek számára kapott narancsot az ápolónők elosztották egymás között, és amikor megdöbbenve számon kérte tőlük a gyerekek hiányzó gyümölcsléadagját, kinevették. — Ugyan menjen már, nővér, meglesznek ezek narancslé nélkül is. Ha az anyjuk mellett hagyták volna őket, még enni se kapnának. Nyomorult kis fattyúk ezek! Maga is jobban tenné, haafenenagy becsületessége helyett többet törődne saját magával. Ráférne a narancs magára is, hisz olyan sápadt, hogy rossz magára nézni — replikázta az egyik munkatársa. Margitka egyszerűen öltözködött és soha nem festette magát, ezért egyesek koránál idősebbnek, mások meg fiatalabbnak vélték. Az utóbbi főleg akkor fordult elő, amikor Margitka valamelyik kis védencével játszott. Ilyenkor csodálatos tisztaságot sugárzó, szinte átszellemült mosoly ült ki az arcára. Munkahelyén talán csak a káderes tudta róla, hogy apáca, pontosabban egy feloszlatott rend tagja. Azt meg végképp senki sem feltételezte róla, hogy több évet töltött a hírhedt pankráci börtönben. Évek múltán Margitkát a főnöke jobb fizetésű beosztásba javasolta. Ő azonban nem örült neki. — Jól jönne a magasabb fizetés a nyugdíj előtti években, de ha arra gondolok, hogy előveszik a káderlapomat és újból kezdenek faggatni: miért ítéltek el, tartom-e á kapcsolatot a nővérekkel, mikor, hol, kivel találkoztam, miről beszéltünk, elfog az iszonyat— mondta aggódva. A nyugdíjkorhoz közeledve egy alkalommal számolgatni kezdte szolgálati éveit, s közben megjegyezte, hogy ebbe nem számítják be a börtönéveket. Eddig nem akartam megkérdezni, hogy miért került börtönbe, mert azt hittem, nem szívesen beszél róla, de most önkéntelenül erre terelődött a szó. Megkérdeztem hát, miért tartóztatták le annak idején. — Hosszú története van annak — kezdte, és láttam rajta, nem sérti a kérdésem. — Mielőtt feloszlatták a rendünket, egy idős atya misézett naponta a kápolnánkban. Beteges ember volt. Egy napon mise után elmondta nekünk, hogy napok óta egy civil férfi van a nyomában. Biztos benne, hogy őt figyeli. Hitetlenkedve hallgattuk. Egyikünk meg is kérdezte tőle, hogy lát-e rá valami okot. Erre azt válaszolta szomorkás mosollyal: „Nem kell ma arra komolyabb ok". Elmondta: rendszeresen levelezik Amerikában élő nővérével, de legutóbbi levelében nővére arra panaszkodik, hogy hónapok óta nem kap tőle egy sort sem, pedig ő szorgalmasan írja a leveleket. Eszerint leveleit valószínűleg elkobozzák. Hetekig törte a fejét, vajon mi nem tetszhetett a cenzúrának a leveleiben, míg rájött, hogy üdvözöltette gyermekkori barátját, aki egy világszerte ismert szerzetesrend főnöke lett. Csak ez lehet a megfigyelés egyetlen oka, gondolta az atya. Biztattuk, ennyi talán még nem elég ahhoz, hogy megfigyelés alá vegyék, s bizonyára nem lesz ennek folytatása. Másnap azonban hiába vártuk az atyát. Pár sort kaptunk tőle, hogy el kellett utaznia. Egy hét múlva egy férfi kereste fel a főnöknőnket. Elmondta, hogy az atyát körözik s mostanáig nála volt, de nem meri tovább rejtegetni. Éjjel behozza autóval és egy idős aszszonynál helyezi el, de kéri: naponta egyszer vigyünk neki meleg ételt. A főnöknőnk úgy döntött, hogy ezzel a feladattal engem bíz meg, mert az atyának naponta inzulininjekciókra volt szüksége, én pedig képzett ápolónő vagyok. Naponta jártam az öregasszony házába, ami eleinte nem volt feltűnő, de mások is megfordultak nála s nyilván valaki gyanút fogott, mert egy idő múlva engem is követni kezdett egy férfi. Szóltam erről a főnöknőnknek, s ő úgy döntött, hogy az atyát mielőbb biztonságosabb helyre kell juttatnunk. Megfigyelőm megtévesztésére a megszokott idő helyett csak késő este mentem az atyához s vittem neki egy fekete kendőt és egy női köpenyt. Ezt felvette és az éj leple alatt kimentünk az állomásra. Látszólag senki sem kísért bennünket. A vonat is szinte üres volt, de amikor úticélunkhoz értünk, az állomáson rendőrök vártak ránk és mindkettőnket letartóztattak. Hónapokat töltöttem vizsgálati fogságban, míg államellenes összeesküvésben való részvétel vádjával bíróság elé nem állítottak. Hat évre ítéltek s ebből négyet le is töltöttem Pankrácon, majd egy amnesztia alkalmával kiengedtek. A kihallgatásokon mindig az igazat mondtam, de ők mást akartak tőlem hallani. Néha úgy éreztem, nem is érdekli őket az igazság. Később megtudtam, hogy az atya még az ítélet kimondása előtt meghalt. Megkérdeztem Margitkától, hogy mit érez azok iránt, akik börtönbe juttatták. — Mindennap imádkozom értük és sajnálom őket, amiért ilyen becstelen munkát végeztettek velük. De az is lehet, hittek abban, amit akkor hirdettek, mármint, hogy az egyház az állam fő ellenfele. Pedig, ha hagyták volna, hogy szociális otthonokban és kórházakban dolgozhassunk, az államnak csak hasznára lettünk volna. A mi rendünket is feloszlatták, mint a többi rendet. Most civilben járunk, de lélekben hűek maradtuk a fogadalmunkhoz. Tudjuk, hogy a rendőrség nem nézi jó szemmel, ha évente kisebb csoportokba verődve lelkigyakorlatot tartunk, de mi vállaljuk az ezzel járó esetleges veszélyeket — mondta akkor. Margitka azóta nyugdíjas lett, s bár egészségét megviselték a börtönévek, betegsége ellenére még ma is súlyos betegeket ápol otthonukban — természetesen ingyen. Közben a rend visszakapta kolostorát, s Margitka végtelenül hálás az Úristennek ezért a változásért. LŐRINCZ KATÓ Szerkeszti: BALÁZS F, ATTILA