Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-12 / 60. szám, kedd

1991. MÁRCIUS 12. ÚJ szól MOZAIK MÁSOK ÍRTÁK HOGYAN FOGYJUNK LE TÍZ KILÓT? Roman Kováč, a Csehszlovák Szakszervezeti Szövetségek Konföderációjának elnöke foglalkozását tekintve nőgyógyász-szülész, és egy orvos nehezen képzelhető el kellő szociális érzék nélkül. Családja — felesége, valamint fia és lánya, akik egyébként ikrek — Pozsonyban él, az apuka pedig Prága és a szlovák főváros között ingázik. Nehéz megmondani, kinek van rá most nagyobb szüksége. A családjának, a betegeknek, vagy éppen a szakszervezeti központnak. • Doktor úr, mi az igazság abban, hogy március után le akar köszönni magas szakszervezeti tisztségéről? — Erről az elnökség dönt. Persze, ha egy orvos huszonöt esztendőn át igyekszik tökéletesíteni szaktudását, nem szeretne mindent elfelejteni. A szakszervezeti vezetőnek pedig amolyan társadalom orvosának kellene lennie. • Megvádolták már önt kriptokommunistasággal, baloldali populizmussal és szociális demagógiával. — A szakszervezetek mindig is a szociálisan gyengébbekhez húznak. • Gyakran hangsúlyozta, hogy nem akar a kormány ellen dolgozni. Nem akarja támadni reformpolitikáját. Ma pedig nem csupán a kormányfő' a vezető' személyiség a kormányban, hanem az a miniszter is, aki a jobboldali párt élére állt. A parlamentben pedig vele, illetve támogatóival vívják a legnagyobb csatákat. És a kormányválság lehetősége sem kizárt. — Mindenekelőtt leszögezném, hogy egy ilyen válságra lenne a legkevésbé szüksége társadalmunknak. Tény azonban, hogy a vezető politikai körökben megjelentek azok, akik a jobboldalhoz tartozónak nevezik magukat. A jobboldal definiálása azonban még eléggé homályos. Támogatói ma még inkább azzal tűnnek ki, hogy megfeledkeznek a szociális szempontokról. Baloldali, illetve szociális beállítottságú politikusból ma még kevesebb van, vagy legalábbis nem olyan hangosak. Talán azért nem, mert ha valaki ma nálunk azt a szót ejti ki a száján, hogy baloldal, azonnal ultrabaloldalinak titulálják. Ez paradox fejlődés. A politikai pártok és áramlatok mindig a társadalom belső szükségletei alapján jöttek létre. • Ön szerint ez a helyzet nálunk még nem következett be? — Éppen most van az a pillanat. Mind népesebbé válik a rosszabb szociális helyzetbe kerültek rétege, de még nem formálódott ki a baloldali pártja. Ami pedig a jobboldalt illeti, az ugyan ideológiai szempontból már formálódik, de még hiányzik az erős gazdasági, vállalkozói háttere, mely létfontosságú számára. • Amennyiben a kormányt támogatják, támogatják népszerűtlen intézkedéseit is... — Mi támogatni akarjuk a korrpányt. Ugyanakkor elvárjuk, hogy teljesíti az egyeztető tanácskozásokon született egyezményeket. A nemzetközi mezőnyben is. És nem csupán a Nemzetközi Valuta Alap elvárásaira gondolok, hanem Európa Szociális Chartájára is, amelyhez ugyancsak csatlakoznunk kellene. • Tehát, amint mondja, megegyezésre törekednek. Ennek ellenére az álTh'ános egyezmény elfogadását követően csaknem önt tekintették az inflációs spirál beindítójának. — A kormány az általános egyezményben rögzített minimálbért 1850 koronás összegben javasolta jóváhagyni, végül is 2000 koronában egyeztünk meg. A szakszervezetek a foglalkoztatottaknak nem egészen a 2 százalékáért vállalták a felelősséget, azokért, akiket ez a bérkiegyenlítés érint. Azok ugyanis, akik nem keresték meg az 1850 koronát, mintegy 6 százalékkal többen vannak, tehát körülbelül a foglalkoztatottak 8 százalékát érinti a minimálbér. Szeretném hangsúlyozni, hogy főleg nőkről van szó, akik zömmel a textiliparban, az egészségügyben, illetve az iskolaügyben dolgoznak. Hangsúlyoznom kell, hogy a minimálbér a bruttó kereset. Ebből még le kell vonni az adót. • A maradékból meg lehet élni? — Tudja, hogy mennyibe kerül egy napi 1600 kalóriát tartalmazó diéta? Ilyen csak orvosi felügyelet mellett tartható, hogy ne károsodjon az ember egészsége. Az új, legalacsonyabb árak alapján számítottuk ki egy ilyen diéta költségeit, és havi 1000 koronára rúgtak. És garantáltan 10 kilót lefogy az így „diétázó". Amennyiben az államnak nincs pénze a meghatározott minimálbérek kifizetésére, nem kellett volna megengednie az alapvető létfenntartási költségek emelkedését. A kormány költségvetésében még nem szerepelt számos oiyan tétel, amelyek ára nagyon megemelkedett. A létfenntartási költségek 25,8 százalékos emelkedéséről szól az első negyedévre vonatkozó költségvetés. Az már olyan határ, amelyet számos család egyszerűen nem visel el. Hana Labudová Rudé právo, 1991/54 A GAZDAG ORSZÁGOK SZOCIÁLIS KIADÁSAI Az elmúlt évtizedekben világszerte jelentősen megváltoztak a szociális védőháló működése szempontjából elsődleges gazdasági és politikai viszonyok. Azoknak az országoknak a száma, melyekben legalább egyféle szociális program létezik, 145-re nőtt (az 1937-es 57tel szemben). Ezek közül a szociális célokra (művelődés, egészségügy, öregségi és rokkantnyugdíj, munkanélküli segély, táppénz stb.) fordított kiadások elsősorban a gazdaságilag fejlett országokban nőttek meg jelentősen. Számszerűleg 1985-ben egy lakosra számítva a legmagasabbak Svédországban voltak (4300 USD), míg a legalacsonyabbak Japánban (2200 USD), annak ellenére, hogy az efféle kiadások növekedésének üteme épp az utóbbiban a legnagyobb. A legfejlettebb országok közül a szociális közkiadás9k részaránya 1986-ban az Egyesült Államokban volt a legalacsonyabb, viszont az elért bruttó nemzeti termék (GDP) magas értéke következtében az egy lakosra eső összeg (3550 USD) a harmadik helyet jelenti a világon. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy minden civilizált országban igyekeznek valamiféle kollektív szociális védőháló kiépítésére. Ez alól nem kivétel még az egyén saját sorsáért vállalt felelősséget deklaráltan hirdető Egyesült Államok sem. A túlméretezett szociális védelem viszont, ahogy ezt Svédország nehézségei is mutatják, a gazdaság viszonylagos meggyengüléséhez vezethet. Ott a szociális közkiadások növekedési üteme már hosszabb ideje magasabb volt a gazdasági növekedésnél és ez bizonyos mértékig rontotta a gazdaság rugalmasságát és konkurenciaképességét. Mindez jól mutatja, a gazdag országok sem engedhetik meg maguknak, hogy hosszabb távon teljesítőképességükön felüli sűrűségűre szőjék a szociális védőhálót. Helena Kociánová Lidové noviny, 1991/49 KINCSES ELŐD MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MÁRCIUSA • 17. A történteket röviden így lehet összefoglalni: A járműveken (autóbuszokon, teherautókon, tehervonaton, személygépkocsikon) odaszállított, mintegy 10 faluból(!) verbuvált, felfegyverzett és leitatott román parasztok csapata, a Grand-szálló előtt álló román tüntetőkiáltal takarva, teljesen váratlanul a magyar tüntetők előtt termett, s a rendőrlánc elpárolgott. A románok azonnal a le.gbrutálisabban csépelni kezdték a magyar tüntetőket. A fegyvertelen magyarok rémülten menekültek. Pillanatok alatt kiürült a tér. A nőket és a gyerekeket behívtam az Egységtanács székházába. \ A megfutamodott magyarok jórésze megpróbált felfegyverkezni, hogy visszatérjen a küzdőtérre. Szétszedték a főtér padjait (onnan lehetett tudrii, ki a magyar, hogy zöld lécet szorongatott a kezében), kerítéseket, megragadtak mindent, ami alkalmasnak tűnt és visszatértek a székház elé. A Grand szállóig szorították vissza a románokat. Megjegyzem, a marosvásárhelyi magyarság olyannyira el akarta kerülni az összecsapásokat, hogy csak a hatodik román támadásra (január 25. Régen, február 9, március 16, 17, 19) vágott vissza. A legelső sebesültek, halottak mind magyarok voltak, ez is bizonyítja (a videofelvételeken kívül), hogy kik indították a támadást. Ezeket az adatokat zároltatták a vatrás orvosok. A magyarok a térre vezető utcákban barikádokat emeltek, ezért amikor nagy késve megérkezett a három tank, a székház jobboldalán levő utcában a „Látó"-szerkesztőség épületének magasságában elakadtak, nem tudtak tovább menni. Többszöri kérésemre a magyarok szétszedték a barikádot, s így a három tank beállhatott a Grand-szálló Főtér felőli végébe, lezárva a főtérre, a székház előtti térre vezető utat. A tankok megérkezése felbátorította a románokat ("a hadsereg velünk van"), akik egyre agresszívabban kezdték dobálni a magyarokat. Egy billenő teherautóval kockakövet hozattak, egy másik autóval benzint, s Molotovkoktélokat gyártottak és azokkal hajigálták a magyarokat. (Ezeket az adatokat a szemtanúk szolgáltatták nekem, mivel én végig a székházban voltam.) Egyesek szerint a vatrások a tankokból is szívtak le üzemanyagot Molotov-koktél készítése céljából. A sikeres dobálózás után a románok elkezdtek átugrálni a tankokon, s újra előre törtek. Az újabb román támadásnak este 8 órakor a marosvásárhelyi cigányok segélycsapata vetett véget. A marosvásárhelyi magyar cigányok nagyon jól felfegyverkezve, fehér ingbe öltözve (hogy felismerjék egymást), azt kiáltván: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok", a magyarokkal közös támadásba lendültek, és visszaverték a románokat a tankokon túlra. Egyik vezetőjük azt mondta nekem: Kincses úr, mi ne jönnénk segíteni a magyaroknak, hiszen mi magyar cigányok vagyunk, nekünk fáj, ha ütik a magyart! Azt is hozzátette: ma maguk, holnap miEzek után a románok csak dobálóztak, de a tankok vonalán túl nem merészkedtek. A román támadás után felhívtam Gambrea ezredes rendőrparancsnokot és megkérdeztem, hogyan lehet, hogy csak így biztosította Marosvásárhelyt a román támadás ellen? Mire Gambrea foghegyről azt válaszolta: „mit tegyek, nem állt elegendő erő a rendelkezésemre". A rendőrség viselkedéséről az igazságot egy áprilisi „Panoráma" adásban elmondta dr. Úri Előd orvos, a régeni RMDSZ szervezet akkori alelnöke (azóta a vatrás halálos fenyegetések elől áttelepült Magyarországra): Régen határában csak addig tartóztatták fel az autóbuszokat és teherautókat, ameddig felgyűlt vagy 12 jármű, utána éppenséggel egy rendőrségi autó vezette őket Marosvásárhelyre. Többször is felhívtak Kovászna és Hargita megyei illetékesek, s megkérdezték, hogyan segíthetnének rajtunk, mondván: többezer ember mindenáron le akar utazni Vásárhely megsegítésére. Azt mondtam, ilyen segítségre nincs szükség, ne szélesítsük a konfliktust. Javasoltam: állandó telefonhívásokkal bombázzák Iliescut, Stanculescut, Petre Románt, Chitacot, szóval a román illetékeseket, bírjak rá őket végre, hogy intézkedjenek. Én is többször visszahívtam Iliescu elnököt és Stanculescú hadügyminisztert is, akik csak ígérgették a segítséget, s a két miniszterhelyettes elutazását emlegették mint megoldást, mondván, a hadügy- és belügyminiszter-helyettesek Marosvásárhelyre érve megteszik a szükséges intézkedéseket. Nem tudom miért; de a két úr csak másnap (21-én) volt látható a városban, 20-án távoltartották magukat az eseményektől. Látván, hogy az összecsapások folytatódnak, senki sem tesz semmit azért, hogy meggátolják az erőszak eszkalációját, felhívtam Petre Roman miniszterelnököt s bemutatkoztam neki. Nagyon kurtán annyit mondott románul: ismerem. Pedig soha nem találkoztunk, telefonon sem beszéltünk. Azonnal eszembe ötlött Cojocaru tábornok februárt fenyegetőzése (akkor azt mondta, hogy haditörvényszék elé állíttat, már megbeszélte a miniszterelnökkel). Közöltem, hogy a megfelelő katonai lépéseket egy tartalékos őrnagy fogja ecsetelni a miniszterelnöknek. Nagy Gézának adtam át a kagylót. Az őrnagy úr elmondta, melyek a szükséges lépések, hogy a vérontásnak végetvessenek. Petre Roman visszaadatta a kagylót nekem, és közölte, hogy egy órán belül egy gyalogos zászlóalj Marosvásárhelyen lesz. Mindez 20.30 és 21.00 óra között történt, amikor még csak két halottról és 100 sebesültről értesültünk. (Csütörtökön folytatjuk) PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ A TÖRTÉNELEM LOGIKAJA (ADALÉK) Recsegnek, ropognak a szovjet birodalom eresztékei. A magát bevehetetlen és elpusztíthatatlan erődnek hirdető építményről most derül csak ki, milyen ingatag talajra épült: falai megroggyanóban, tartóoszlopai elmozdulóban, gerendái rothadóban, ajtóit-ablakait ki-be csapkodja a szél. A balti államok, Oroszország, Ukrajna, Moldávia... — országok, nemzetek, népek próbálgatják egyre eltökéltebben meg-, illetve visszaszerezni a világhatalmi álmok megszállottjai által elorzott függetlenségüket, s most látszik csak igazán, hogyan kényszerítette rá sorsfordító lépésekre a nagyhatalmi önkény és önkéntesség látszatát. Hogy ismétli-e magát a történelem vagy sem — nem tudom és nem is akarom eldönteni. Ám hogy benne minden egy sajátos és határozott logika szerint bonyolódik, illetve rendeződik el — bizonyosra veszem. Mert bár ha az ember nem is léphet kétszer ugyanabba a folyóba, ezredszer is képes ugyanabba a hibába esni. S pontosan ebben látom a történelem sajátos, határozott logikáját: minduntalan szigorú következetességgel korrigálja, amit benne az ember időről időre elront. De miért írom most mindezt? Montesquieu közel kétszázhetven esztendővel ezelőtti grandiózus álma jutott eszembe Európa egységéről (Reflexions sur le Monarchie universelle en Europe). Ki gondolná például, hogy a mostanában mifelénk annyira időszerű, s újságjainkban, kinyilatkoztatásainkban egy-, mással versengve helyet kapó eszmék bizonyos körében is az ő gondolatai visszhangzanak, és amit az ázsiai „nagy birodalmakról" írt, az akár e jegyzetem első mondatában említett szovjet birodalomra vonatkoztatva is egyenesen modellértékű lehet. íme: „Egy nagy birodalom szükségszerűen megkívánja az uralkodó despotikus tekintélyét, mert csak az elhatározás gyorsasága egyenlítheti ki a helységek nagy távolságát, ahová a végrehajtandó parancsoknak el kell jutniok; a kormányzókat és távoli közigazgatási hatóságokat a félelem tartja vissza a hanyagságtól. Enélkül a birodalom egyes részeinek decentralizációja következnék be; a különféle népek, megunva az idegennek érzett uralmat, saját törvényeik szerint kezdenének élni. Ezért kell Ázsiában az államhatalomnak mindenkor despotikusnak lennie, mert ha itt nem fokoznák végletekig a rabszolgaságot, úgy megkezdődne az ország szétbomlása..." Uralkodók, hadvezérek, politikusok! Ne gyűlöljétek a tudós filozófusokat, s ne is mosolyogjatok rajtuk megvetően. Ti érdekeket képviseltek az egyik oldalon, folyamatokat elemeznek ők a másikon. Ezért van az, hogy ők már évekkel, évtizedekkel, -századokkal, sőt -ezredekkel előttetek tudják, hová vezet az út, melyen ti még csak épp elindultatok. S bizonnyal bölcsebben kormányoznátok a rátok bízott népet, nemzetet, országot, ha engednétek általuk kormányoztatni magatokat. NO COMMENT! Szöszmötölés megsárgult újságlapok között, az eltűnt idő nyomába eredő emlékező elme szabad portyázása. Ilyenkor szinte mindegy, hová nyúlsz. Egy ilyen véletlen mozdulat adta kezembe a minap a Práca egyik huszonhárom évvel ezelőtti számát. A csehszlovák kormány frissiben kinevezett alelnökei válaszoltak abban arra a kérdésre, hogy milyen érzéssel és célkitűzésekkel lépnek hivatalba, s véleményük szerint mit várnak tőlük az emberek? A megkérdezettek egyike — Peter Colotka és Ota Šik mellett— a Szlovák Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének falai közül a politikai élet színterére (újból) kilépő, s újrakezdett karrierjének első (tánc) lépéseit lejtő Gustáv Husák volt. Híres/hírhedt elvtársunk s parancsolónk az első kérdésre válaszolva elmondta, leghőbb vágya, hogy az országot segítse „egy olyan fejlett szocialista és demokratikus európai állammá kiépíteni, melynek minden lakója elégedett lesz". A kérdés második részét illetően pedig úgy vélekedett, hogy az emberek „a hiányosságok, hibák és személyes sérelmek orvoslását, a politikai, nemzeti és gazdasági problémák gyors megoldását, a politikai szabadság és emberhez méltó közélet, valamint a perspektíva és biztonság megteremtését" várják tőle. Ennyi. Kommentár nincs. Ezúttal nem szükséges. FEUEPY?ÉS A BEFELE TÁGULÓ KÖRRŐL Nem tudom, ki hogy van vele, de én néha kívülről látom magamat. Megyek az utcán és látom magamat, amint megyek az utcán. És így tovább. Most éppen azt látom, amint barátom dunaszerdahelyi lakásában „pesti" naplóm e feljegyzéseit rovom. Ma vasárnap van, az Új Szónak dolgozom egész délután. Ide tegnap érkeztem, holnap Pozsonyba készülök Nap-béli barátaimhoz egy fontosnak látszó megbeszélésre, holnapután Tatabányán szerkesztek délelőtt, de délután már ismét odahaza, Budapesten ülök egy értekezleten. Tegnapelőtt még Bécs utcáit jártam a lányaimmal, a Burg köveit koptattuk, a Volksoper jegypénztáránál számolgattuk szorongva soványka Schillingjeinket, hogy futja-e belőlük legalább a kakasülőre. Monoszlóy Dezsőék Húspiac utcai (Fleischmarkt strasse) lakásában ücsörögtünk elmúlt időkön tűnődve, mai és holnapi gondokon töprengve. A most nálam levő három könyvet a császárvárosba is magammal cipeltem: Milan Kundéra Búcsúkeringő című regényéről a budapesti Nagyvilág kért recenziót, a Sziveri János-féle Új Symposionra emlékező, Újvidéken megjelent Ex című antológiáról a kecskeméti Forrásnak kellene írnom, Vajkai Miklós Lusta por című kötetét egy, Budapesten tervezett csehszlovákiai magyar novellaválogatáshoz használom. Jegyzetfüzetemben egy Chicagóba küldendő válaszlevelem piszkozata, tárcámban Budapesten élő erdélyi barátom üzenete, s meghívó egy kárpátaljai kollégám előadására. Az írógép mellett balról a kitűnő jugoszláviai szlovák irodalmi lap, a Nový život legfrissebb száma, benne a jeles költő, Paľo Bohuš emlékiratával, melynek egy fejezete a mi tragikus sorsú Esterházy Jánosunkról szól, akinek cellatársa volt valamelyik csehszlovákiai börtönben, jobbról egy, szintén a nemes lelkű grófra emlékező írás kézirata ugyancsak Budapestre származott pozsonyi ifjú történészbarátom tollából... A felsorolás itt nyugodtan abbahagyható, hiszen ennyiből is nyilvánvaló, hogy a sokféleség menynyire látszólagos itt. Pontosabban: mennyire ugyanazon a körön belüli. Úristen, negyven éven keresztül mennyi időm és erőm ráment arra, hogy e körből kitörjek! Ma már tudom, hogy ebből a körből is megközelíthető a végtelen. Mert ez a kör az életem. Mert ez a kör befelé tágul.