Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-01 / 51. szám, péntek

I 1991. MÁRCIUS 1. íÚJSZÓM RIPORT Népszámlálás '91 MIÉRT VAN SZÜKSÉG A NÉPSZÁMLÁLÁSRA? Nem korunk találmánya a népes­ség összeírása, az elsőről a Biblia ad hírt, amikor is úgy oldották meg a kérdést, hogy elrendelték, minden­ki térjen vissza szülővárosába, hogy számba tudják venni a lakosságot. Európában az 1800 y-as évektől van­nak rendszeres népszámlálások. 1950-től az ENSZ is szorgalmazza az összeírásokat, azóta általában az évtizedek végén végeznek nép­számlálásokat és az egyes orszá­gok alapadatait összegezve kimuta­tások készülnek arról, hányan is élünk Földünkön. Az idén, illetve tavaly összesen 136 országban ké­.szítettek vagy készítenek a miénk­hez hasonló leltárt. Mi a belpolitikai jelentősége az ilyen összeírásoknak? A gazdasági, társadalmi, kulturális, szociális fejlő­dés, a területfejlesztés, a közigazga­tás további irányvonalának megha­tározásához nélkülözhetetlen átfogó képet kapunk társadalmunk legki­sebb egységeiről, a családokról, de ugyanúgy a nagyobb közösségek­ről, egy-egy község, város, járás lakosságáról is. Életünkben sok minden megváltozott az elmúlt évti­zedben, ennek statisztikai kimutatá­sa is szükséges jövőnk alakításá­hoz. Külön jelentősége van a nem­zeti kisebbségek szempontjából. Pontos számunk és területi elhe­lyezkedésünk ismerete az egyik fel­tétele annak, hogy az állam nemze­tiségi politikája figyelembe vegye jo­gainkat és igényeinket. Az adatokat a legkorszerűbb technika segítségével dolgozzák fel. Az első eredmények, mintegy 60 mutató összesítése júniusban vár­ható. Ezután két éven belül kiadják az egyes területi egységek, városok, községek köteteit, valamint a rész­kérdéseket is feldolgozzák. így nem­csak a központi államigazgatási szervek, hanem a községek is fon­tos adatokhoz jutnak például a fog­lalkozások alakülásáról, a demográ­fiai helyzetről, a lakásokról, az isko­lázottságról. Ez megkönnyíti a helyi önkormányzatok döntéshozatalát a községek fejlesztését illetően. Hosszú előkészítő munka előzte meg a népszámlálást. Hogy ered­ményes lesz-e a szervezők, a szám­lálóbiztosok és ellenőrök, valamint az adatfeldolgozók tevékenysége, az nem kis mértékben attól is függ, hogy hogyan töltjük ki a kérdőíveket. Először bonyolult feladatnak tűnik a sok kérdés megválaszolása, de ha rászánunk egy kis időt és elolvassuk a magyarázatokat, rájövünk: nem boszorkányság az egész. -csi­Kisebbségi létünk rövid hetven éves történelmében a népszám­lálásnak számunkra talán még so­hasem volt akkora jelentősége mint ennek, amely előtt most állunk. Miről is van szó tulajdonképpen? Az el­múlt évtizedek hazugságokkal és manipulációkkal elért statisztikáival szemben, most mindenkinek lehető­sége lesz azonosulnia önmagával és becsülettel kinyilvánítani nemze­tiségi hovatartozását. Egyedül csak rajtunk múlik gyermekeink, unokáink jövője, ha a megszámláláskor ke­vésnek találtatunk, becsapjuk ma­gunk előtt az ajtót! Kit fognak képvi­selni az Európa Tanács strasbourgi tanácsban? Kit fognak képviselni a világ előtt? Kiknek kérhetjük majd a magyar óvodákat, iskolákat, a magyar szentmiséket? Szinte egy­csapásra lerombolhatunk mindent, amit eddig nagy nehezen elértünk, ha nem tudatosítjuk döntésünk je­lentőségét, ha nem lesz elég bátor­ságunk a népszámlálási íven ma­gunkat magyarnak vallani. PELLER ISTVÁN, az MDKM ógyallai helyi szervezetének elnöke A legutóbbi, tehát az 1980-as népszámláláskor Cseh­szlovákiában összesen 579 617 fö, ebből a Szlovák Köz­társaságban 559 490 személy, azaz a szlovákiai népesség 11,2 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Még ma, több mint tíz esztendővel később is kívánatos emlékezetünkbe vésni, hogy az 1980. november 1-jei állapot szerint Szlovákia 580 városában és községében a magyar nemzetiségű lakosság részaránya vagy megha­ladta a 10 százalékot, vagy több mint 100 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Az így csoportosíthatók száma 552 792 fő, ami a szlovákiai magyarság 98,8 százaléka. Az említett városokból és községekből 497 található a magyarlakta vidéken, ahol a népszámlálás idején 550 657 magyar nemzetiségű személy élt, a szlovákiai magyarság 98,4 százaléka. Az e területen kívül eső 11 helységben további 2135 magyar lakott, de ezek számará­nya valamennyi városban és községben 10 százalék alatt maradt. Egyébként a magyar nemzetiségű lakosok részaránya 486 helységben lépte túl a 10 százalékot, 464 községben és városban pedig meghaladta a 20 százalé­kot is. Azoknak a településeknek a száma, amelyekben a magyarság a helyi lakosságnak több mint a felét alkotta, pontosan 399 volt. Ebből 321-ben elérte a 70 százalékot, 164 községben pedig még a 90 százalékot is túllépte. 1980-ban csak egyetlenegy község volt az országban, amelynek minden lakosa magyar nemzetiségű, s ez Jéne a Rimaszombati járásban. Tíz évvel korábban: 1970. december 1 -jén viszont még négy község volt Szlovákiá­ban, amelyet teljes egészében magyarok laktak: Bögellö a Dunaszerdahelyi, Dobfenek és Jéne a Rimaszombati, valamint Iske a Tőketerebesi járásban. A KONYHA FALUN VAN EGY TÉMA-NÉ Ahogyan neki megyek a ködnek, úgy akár a jénei hegynek is mehet­nék, ha a faluba vezető út hirtelen nem ágazna el kétfelé. Az efféle ködök ugyanúgy megülik a gömöri tájat, mint az ember tüdejét, s még jó, hogy csak a lélegzést nehezítik, s nem a lelket és a gondolkodást. Pedig a történelemnek mondott nyughatatlan szekeres alaposan megrakta a jénei ember vállát. JOBBÁGYOK ÉS NEMESEK LESZÁRMAZOTTAI Ebben a faluban kétféle házat lát az ember. Az egyik fajta a régmúlt jómódú gazdáié volt, a másik a ma falusi polgáráé, legalábbis azoké, akik itt maradtak, s nem mentek el a remélt könnyebb élet után a közeli városokba. Ingáznak vagy a rima­szécsi szövetkezet gazdasági udva­rain dolgoznak. Bár az utóbbi tevé-' kenység már nem marasztalja a fia­talabbakat, hiszen az 1980-as nép­számlálás idején csak magyarok lakta faluba a szövetkezet egy szlo­vák családot hívott, hogy ellássák a jénei gazdasági udvar állatait. Megőrzik-e unokáiknak a ma Jé­nén élő és egyre magasabb korú emberek azt a falut, amelynek egy részét még eredeti architektúrájával láthatja az idetévedő idegen? Már­pedig még most is van mit megőrizni a régi nemesi udvarházak építészeti hagyományait és a parasztgazdasá­gok célszerűségét idéző faluképből. Ila Bálint írja Gömör megye című monográfiájának első kötetében. ,,Az a körülmény, hogy a kalandozá­sok megszűntek és minden lakatlan terület királyi föld lett, melyből a tele­pes előkelőknek már I. István sokat adományozott, még növelte a bi­zonytalanságot. (....) A telepítés eleinte nagyobb csoportokban tör­tént, egy-egy felbomlott törzs részeit összefüggő területen helyezték el, olykor közelebb az eredeti szállás­helyhez, máskor távolabb attól. (...) Gömörben csak a már ismert Keszi­és Kér-töredékek s a Rima menti Jéne faluban a Jenő törzs részei mutathatók ki." Ugyanabban a mo­nográfiában olvashatunk arról is, hogy a Jenő-törzs kötelékeiből kivált nagycsaládé volt a mai Jéne, de hozzátartoztak a környék falvainak területei is. Ezekrők egy 1410-ből származó Zsigmond király elrendel­te átírásból tudhatunk, amely egy 1244. évi adásvétel kapcsán említi ezt a birtokot. Jéne múltja egy-egy helytörté­nésznek igencsak sok érdekességet tartogatna, ha lenne ott ilyen eltö­kéltséggel élő ember. Míg 1431-ben csupán három parasztportát írtak össze, s a falut kisnemesek lakták, addig 1700 táján már szinte csak a nemesi kúriákat veszik számba az iratok. Felfigyeltető, hogy az újkori fejlődés - szemben a középkorival - ezen a vidéken inkább az állapo­tok konzerválódását jelenti. Ezek az egykor jómódú falvak a tizenkilence­dik század végén hanyatlani kezd­tek, majd az e századi két világhá­ború és az üldöztetések sok eset­ben megpecsételték sorsukat. Jénéhez hasonlóan az elöregedő, kb. 200 lelket számláló falvak tucat­jai vannak Gömörben. Legtöbbjük­ben nincs iskola, községháza, taní­tó, pap. Az üzletben vagy kocsmá­ban is csupán a legszükségesebb dolgokat árusítják. VÁRAKOZÁS ÉRZŐDIK Arany Elemér nyugdíjas tanítóval vágunk neki a falu egyetlen utcájá­nak. Kalauzom időnként el-elenged egy sóhajt: - Ez a ház lakatlan. Abban is egy özvegyasszony lakik. Emezt a ket­tőt meg ugyanaz a személy birtokol­ja. Mire lehet itt még számítani? - teszi fel a kérdést, s gondolva, azt, hogy aligha tudom a választ, nyom­ban folytatja: - Talán, ha visszajönnének a fia­talok. Most igencsak megnehezedik az élet városon, falun mégiscsak könnyebben boldogulhatnának. Még akkor is, ha továbbra is eljárnak dolgozni. Nem tudom, mit várunk, de valamit éreznek az emberek. Sza­badon lehet építkezni, nem tiltják már a falu létezését. Bennünket ed­dig semmibe vettek. Azt hitték, hogy majd nindenki elfut a városokba, s a házakat elpusztítja az enyészet Ha nem jön a változás, talán igazuk is lett volna. Alig van már olyan porta, amelynek öreg lakói hétvége­ken ne várnák haza otthonukból ki­szakadt fiatalokat. Ezek többsége máshol épített magának házat, vá­rosokban vagy nagyobb falukban, de a kpnyha falun van. Ha a neheze­dő gazdasági helyzetben rákény­szerülnek, biztosan hazajönnek. A RAGASZKODÁS DRÁMÁJA Az a ködből váratlanul elém buk­kant hegy néhány évtizede vagy kilátó is volt. Az 1945 utáni üldözte­tések Jéne magyarjait csak látszatra kímélték meg. Kimentették magukat a fenyegetettségből, de a lelkükre telepedett félelmet a mai napig nem tudták elűzni... Akkor éjszakánként kémlelték a rimaszécsi utat, nem jönnek-e a katonai teherautók, hogy utasaik körülvegyék a falut. A szó legtisz­tább és legnemesebb értelmében gazdálkodó parasztok lakták Jénét. Most zárójelben megjegyezhetném, hogy azon honfoglaláskori Jenő tör­zsi nemzetiség elszegényedett ne­mesei, akikről Ila Bálint kutatásaiból is tudunk. A legmódosabb gazdának Jéney Dezsőnek 50 hektárnyi földje volt. Fenyegetettség érzése azok­ban a hónapokban messze űzte el őt innen. Eladta minden ingóságát, s valahol Hajdú-Biharban szerzett egy tanyát, s ott is halt meg. Érde­kes, hogy nemcsak a legtehetősebb jénei, de a legszegényebbek is el­menekültek a kitelepítés elől Ma­gyarországra. Viszont a többiek ma­radtak. Úgy tartja a szájhagyomány, hogy az akkori rimaszécsi segéd­jegyző meg a katonatisztek is meg­vesztegethetők voltak. Jó bort sze­reztek, állatokat vágtak, összegyűj­tötték a pénzt és meginvitálták a ki­telepítésben legilletékesebbeket. Többször is körül volt állva a falu, mégsem vittek el innen egyetlen családot sem. Röviddel azután egy szlovák fia­talember és anyja költöztek az ittma­radt Jéney Dezső-féle portára. De sem a földdel, sem a gazdasággal nem bírt az ismeretlen helyről jött fiatalember. Egy év múlva odébb állt. így maradt meg Jéne önmagához és nyelvéhez hü falunak. Csak mint­ha mostanság fogyna el életereje, s hagyná el a történelemben töretlen életkedve. A REMÉNYSÉG LEGKISEBB FIA Milyen kiterjedésű a nagyvilág egy ötéves jénei gyerek fejében? Tudja-e, sejti-e az ,,itt" és az „ott", közötti különbséget? Az itthon átél­hető otthon szeretettel teli légkörét érezve elkalandozik-e képzelete az ismeretlenbe. Persze hogy el, hi­szen Jéney Attila ötéves jénei polgár most is édesapját emlegeti: - Csak ne essen semmi baja! - ismétli meg édesanyját, aki már elmondta, hogy az anyagbeszerző­ként dolgozó édesapa Handlován rekedt. Tegnap este a kisfiú könnyes szemmel bújt az őt vigasztaló anyjá­hoz. Jéneyék negyedik gyereke a kisfiú. Három nagylányuk volt már, amikor a család szemefénye megér­kezett. Ö így beszél nővéreiről: - Szilvia iskolában tanít. Tudod, ott a rimaszécsi vasútnál. Andrea a tornaijai gatyagyárba jár. Alica meg most itthon van szünidőn. Fod­rásznőnek tanul Zólyomban. - Akkor jól tud szlovákul? - Tud, de én is tanulok, mert oviba járok. Ágika nene visz a fél­nyolcas busszal, de most nem jár, mert szünidő van az iskolásoknak. Aztán a négy kutyáról beszél, az egyik jó hajtókutya. a másik farkas­kutya, majd sorolja a neveiket: Dun­cso, Matyi, aki hajtani is tuql, Morzsi és Bujzi. Attila szereti a palacsintát, a pampuskát, s most nagyon várja édesapját. Játékautóiról beszélget­ve minduntalan az anyagbeszerzők kiszámíthatatlan útjait járó édesapá­ra fordítja a szót, hiszen a legtöbb játékot tőle kapja. Jéney Attilának álmai vannak. Nagy-nagy kamiont vezet, s mellette ül Jéney Aladár, az édesapja is. De álmaiban vele van édesanyja, meg Klári nagymama, s nővérei. A hatal­mas udvar, a csűr, a még mindig nevelt tehénke és a csűr mögött kószáló rókák. Az idei téllel remélhetőleg az a hosszú társadalmi tél is elmúlik, amely a jéneieket nem engedte ki­bontakozni. A régi kúriákra emlékez­tető házakba talán visszatérnek azok, akiknek most is az otthont jelenti ez a völgy. Hiszen a városok­ban „itthon" lehetnek, de az otthon tudata a faluhoz köti őket. Több ezer szlovákiai magyaréi így. DUSZA ISTVÁN FORDÍTSA LE AZT, HOGY: BÖGELLO Van már jó ötven éve, hogy időről időre végigutazom a csallóközi or­szágúton. Betéve tudom a falujelző táblák egymásutánját, és ennyi évti­zed után az embernek még az útka­nyarok is belefészkelödnek az emlé­kezetébe. Szemtanúja voltam, ahogy a bogárhátú házak helyére jobbmódot bizonyító cseréptetős ott­honok épültek, és jelenlétemben zajlott a falu nagy átalakulása. Ha akartam, ha nem, leltárba vettem mindent, ami itt történt; láttam, ho­gyan szántották össze az egykori keskeny parcellákat táblákká, majd fejcsóválva azt is tudomásul vettem, ahogy az ésszerűsítés nevében a hatalmas táblákat szegélyező fa­sorokat, pagonyokat, csalitos része­ket is „elrendezték" a buldózerek. Bögellőn azonban még soha sem jártam. Igaz, 1956-ban (vagy talán egy évvel később?) majdnem bögellői tanító lettem, de azután mégis más­hogy hozta a sors. Az történt, hogy állást kerestem, és valaki azt mond­ta: van itt, Szerdahely mellett egy betöltetlen állás... A bögellői iskola. Végül még sem lettem „lámpás" Bögellőn (Gárdonyi után, szaba­don), mert a járási tanügyi osztály egyik vezetője falumbeli volt, és le­beszélt az állás elfogadásáról. Vala­mi ilyet mondott: Tudom, bajban vagy, Miska, de Bögellőt azért mégse...! Lehet-e és nagyon valószínű -, hogy ez nyereség volt e kisközség tanügye számára, de még valószí­nűbb, hogy számomra viszont vesz­teség, hogy hallgattam jóakarómra. Ahogy múltak az évek, számta­lanszor elrobogott velem a busz, vagy az autó arrafelé. „Bohelov - 3 km"! Ez olvasható az országút menti nagyközség szélén levő útke­reszteződésnél a táblán. Amióta autóval járok, néha meg is állok itt, és ízlelgetem a falu nevét. Bögellö. Valami ősi hetykeséget, rátartiságot vélek benne felfedezni. Ugyanakkor játékosságot is egy mákszemnyit. Egy szó mint száz: 1956 óta egy kicsit bögellőinek érzem magam. Kollégám, a televíziós riporter az­zal lepett meg a múltkor, hogy egy konferencia szünetében (a magya­rok és a szlovákok viszonyáról ta­nácskozott valami 50-60 tudós fér­fiú) ezt kérdezte tőlem: „tudod-e, hol van Begelé?" így mondta: Begelé. Persze, fél perc alatt tisztáztuk a kérdést, és jót derültünk. Jókedvem azonban nem tartott soká. Panaszkodott a bögellőiekre. - Házat vettem Bögellőn. Már va­lami tíz esztendeje oda járok szinte minden hétvégén, de az istennek se tudok velük az anyanyelvemen szót érteni... Most itt vagyok a községben, eszembe jut az epizód, a kocsma előtt csak úgy találomra megkér­dezem az egyik járókelőt: Ismeri K ; j„ urat? - A pozsonyi tévést? Hogyne is­merném! Ide jár víkendezni. Jól is­merjük.. . - Panaszkodott a bögellőiekre. Hogy nem akarnak vele szóba állni. - Nem-e? Hát, ez nehezen hihe­tő. Mert kérdem én: felépíthető egy ház oly módon, hogy a gazda ne állna szóba a munkásokkal, akik falat raknak? Vagy akik a tetőt ácsolják? Ugye, elismeri, hogy ez lehetetlenség? Egy ház nem építhe­tő fel emberi szó nélkül. Mi, bizony, mondjuk a magunkét. Meg K. úr, a pozsonyi tévés is a magáét. De megadjuk neki a kellő tiszteletet. Ebben maradtunk. Kezet fogtunk, mindegyikünk ment a dolga után. A bögellői azonban még utánam szólt: - Azt azonban rossznéven vesz­szük, hogy még mindig nem tanulta meg a falunk nevét. Ha ismeri, mondja meg neki. Azt is mondja meg neki, hogy tiszteltetem... For­dítsa le, ha tudja, azt a szót, hogy: Bögellö! Csicsay Lajos, a falu tanítója nagyjából azóta oktatja itt betűve­tésre a gyerekeket, amióta én a (va­lószínűleg) rossz tanácsot megfo­gadva nem jöttem el Bögellőre pe­dagógusnak. Feleségével együtt 1958-ban költöztek ide. Az igazgató úr már nyugdíjas, a felesége még mindig tanít. - Nem bánta meg, Lajos bátyám? - Micsoda kérdés! Most, amikor már idestova 35 éve itt működöm. Viszont tény, hogy én nem tanító akartam lenni, hanem tanár. Be is iratkoztam a főiskolára. Még mindig megvan az indexem. Egy nap, már főiskolás voltam, eljöttek utánam a járásról. Azt mondták: Lajos, senki se akar Bögellőre menni tanítónak. Nincs alkalmas emberünk. Hát, per­sze hogy ódzkodtam. Az osztályve­zető végül kimondta az utolsó szót: Ha magadtól nem jössz, Lajos, ak­kor pártfeladatul kapod. • így hát engedett a „szelíd" rábe­szélésnek, ide jatt, i A falu mindenese lett így foglal össze: „Síi voltam, de azon kív foglalkoznom kellett". - Valóban kóptele ember más nyelve a magyaron kívül? - A tanítványaimbc lettek, meg tanárok, \ ban is kiválóan helyt; men, de nekem az is li tő érzés, ha látom, ho bői olyan szakmunkái áll az életben. Kis fal szégyenkezésre nincí pó, a • nyelvtanulás, hogy itt nem tudnak £ tanulni. Körülbelül 36 ML LE! EGY KIS Vajánból Iskébe s Mivel az autóbuszra r kell várnom, jobbnak log indulok el. Meheti „őrző" töltésen is, £ a délnyugatnak tartó I tábláit, figyelhetném ütközéseit, torlódd a hosszabb távot, a k( tikus országutat v: ugyanis járhatóbbn a behavazott mezei­nél. Járhatóbb is, csa kos, szurtos az úttisz meg a „villanytelep" Egy ideig a környe séről is jól ismert ipi hatalmas kéményeibe úticélomat templomtc denestől elrejtő száz t hegyben „gyönyörkö kat elhagyva elém t partoldalában lapuló pülés. Nem először járok ről az élő folyóhoz öli radt „vizesárok" na idején megtelik, és a kerteket, olykor-ol védelmet nyújt a fél „szigetnek". Csendes, szinte ki ca. Foghíjasak a h; már kerítés sincs az í gyatott házak előtt. Az idős bácsi, a ráköszönök, tekinteti majd a halk „Adjoi tovább tesz-vesz a n varon. - Sajnos, öregedő lu Iske - hallom egy e tás kíséretében az új mesternötől, Révé: - Sohasem volt nagy de mostanában mini na. Tíz évvel ezelőt az 1980-as népszái 202-en éltünk itt, ma Tizenkét lakatlan álló házat számol ös olyat is, ahol csak e - A fiatalok többsége töznek Nagykaposra tudja még hova - pa - Miért? Mi „hütle Felhúzza szemöle hogy az okot csak s vágytam el innen sot a gyermekeimet is nevelni. Igaz „eldu gyünk, nincs nálunk mi élet, mint a nagyi ken, ám számomra községben, közössi vonzerő, érték. Hogy nak, az igaz. A kő; zúg és szennyezi a itteni szép termés Szerintem a szennye kenteni, s nem benni. ni". Igaz?! A villan blokkjait most kezdik azt mondják, néhány kevesebb szenny ke gőbe, mint az elmi évtizedben. Bár úgy nem értem, ha ez me miért nem gondoltak rek egészségére má illetve építésKor. Ha na, akkor falunk talé na, vagy legalábbis i ben. Mert kétségtele por sok embert „k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents