Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-01 / 51. szám, péntek

RIPORT 1991. MÁRCIUS 1 GY HELYSZÍN s itt maradt. iái ez a falu, és ebből 280-300 amit röviden ember tud szlovákul. Akik az „államásó, az nem nyelv" tudásának a hiányát sérelil mindennel mezik,' azok - csodák csodája - véletlenül mindig a 70-80 éves örei a bögellői gekkel találkoznak. Aki mindenáron megtanulni rneg akar sértődni, az folyvást talál rá okot. I mérnökök is Az alsó tagozatos kisiskola válto3lt aki Prágá- zatlanul működik, Csicsay Lajosné lit az egyete- folytatja az évtizedekkel ezelőtt Iketmelenge- megkezdett munkát. A kéttagú taniy sok gyerek- testület akkor ellenállt a körzetesílett, aki helyt- tésnek, amikor mindenütt az iskolák j a mienk, de összevonásának ésszerűségét biokunk. Apro- • zonygatták. Talán ennek is köszönMesebeszéd, hető, hogy Bögellőn az emberek 'lovákul meg- megmaradtak annak, amik voltak. ) lelket szám- TÓTH MIHÁLY >Z VELED, ISKE? FALU NAGY GONDJAI veretnék jutni, lég jó két órát átom, ha gyaék a Laborcot követhetném alyó úszó jégazok csendes sát, mégis vésbé romanilasztom. Az äk ígérkezik ardei ssvény< éppen latyaító keveréktől, ekete porától. :etszennyezérí létesítmény n, valamint az rnyostól, minektáros saiakihetek". Azoárul a Laborc piciny felett. A falut déllö, félig kiszájyobb áradás veszélyezteti /kor azonban száz hektáros iáit a rövid utzsorok, néhol Ihagyott, elna<ire messziről vei végigmér, Isten!" után ú Itat idéző udés sorvadó falnyújtott sóhajionsült polgárz Tibornétól. - fűzi hozzá ía egyre fogy, pontosabban nláláskor még 133-an. portát, üresen sze, s néhány jy-két öreg él. elmegy, elkölVajánba, s ki íaszoija. íségük" oka? ökét, jelezvén, sjti. - Én nem a, nekem jó itt, gyekszem így gott" falu vaDlyan társadalibb települéSeebben a kis sgben is van gondok is vanelí villanytelep íörnyezetet, az üetet. Sajnos, zést kell csököket „elkerget/telep energokorszerűsíteni, év múlva jóval ül majd a leveIt majd három enne! Csak azt goldható, akkor az itt élő embe-. • a tervezéskor, gondoltak voln nem sorvadiem ilyen ütemhogy a szén-ifüstölt" innen. dent elkonfiskált tőlünk... S meg is tette, minden bírósági tárgyalás, végzés nélkül. Hiába írtunk Prágába, kérve a legfelsőbb bíróság segítségét, kártérítést nem kaptunk... Néhány házzal odébb az 1910ben született özvegy Grosz Péterné „regél" - a körülötte settenkedő két kis dédunokájának is - családja és Iske küzdelmes múltjáról. Mondatait, szavait szépen fűzi egymáshoz. Látszik rajta, hogy nemcsak a szülőfaluját, a szomszédos Bést, zárta mélyen a szívébe, hanem Iskét is. Kedves neki ez a kis falu gondjaival, örömeivel együtt. Hangja csak akkor csuklik el, amikor arról beszél, hogy annak idején a második világháborúból hiába várta haza férjét meg akkor, amikor a fiatalon elhunyt menyét említi. - A gyászos bajokat leszámítva nem mondhatok rosszat erről a csöpp faluról. Kérdésemre nem tudnak biztos választ adni. Azt mondják, a gazdálkodás formájáról már a fiatalabbak hivatottak dönteni, hiszen a munka dandárját nekik kell már elvégezni. Nekik, az utódoknak. -A mezőgazdaság jövője sok mindentől függ - így Sípos úr -, de biztos, hogy az itteni termőföld aranyat ér. Jó termést ad a korai burgonya, a dinnye, a búza, a kertekben pedig a zöldség. No persze, nem önmagától. Meg kell azért izzadni akár főállásban, akár mellékállásban, vagy mindkettőben, mert ugye, falun csakis így tud boldogulni az ember. S nemcsak a földműves, hanem az is, aki az iparban, vagy másutt dolgozik. A kisiskolát megszüntették a helyi földműves-szövetkezet körzetesítése tovább gyengítette a településünk lakosságmegtartó erejét, ám melyik milyen mértékben, azt nehéz kideríteni. Úgy gondolom, egyik a másikkal összefügg. Másrészt a villanytelep sok embernek ad munkalehetőséget. - ön szerint hogyan lehetne megállítani Iske sorvadását? Mivel kellene kezdeni a „gyógyterápiát"? A válaszon gondolkodva a „végtelenbe" néz és csak utána mondja: - Nehéz kérdés. Nehéz, mert talpra állni, önerőből felemelkedni, megerősödni igen körülményesnek, szinte lehetetlennek tűnik. Kevés • a fiatal, a nyugdíjasoknak pedig egykettő kivételével, mintha már mindegy lenne... Ha az élet úgy alakulna, hogy néhányan még visszaköltöznének, ha sikerülne bevezetni ide a vezetékes, közművesített ivóvizet, ha visszaállíthatnánk a kisiskolát, mert lenne rá igény, akkor... Igaz, mindez pénz kérdése is. - Bizakodik? - Hogy bizakodom-e? Boldog lennék, ha utódaink nem kényszerülnének elmenni innen, ha komolyabb gondok nélkül élhetnének itt, és úgy szeretnék Iskét, mint szüleink, nagyszüleink szerették. Iske négyszázhektáros határa a múltban elegendő volt a helyi szántóvetőknek: Az ötvenes években létesített földműves-szövetkezetnek hatvan-hatven tagja volt. Ma a falubeliek közül négyen dolgoznak a mezőgazdaságban. A helyi gazdasági udvaron többnyire más faluból bejáró emberek gondozzák az állatokat. Mindezt a közelmúltban nyugdíjba vonult Orosz Benjámintól tudom meg, miközben szomszédjához, Sipos Benjáminhoz igyekszünk. O gépkocsivezető a községben. A fia ugyanott géplakatos. - Ha nem jön közbe semmi, akkor már csak néhány hónapig vagyok a szövetkezetben, mert a hatvanadikat taposom - árulja el magáról bemutatkozás közben. Az érdekel, milyennék látják a falu jövőjét, mivel hallottam, hogy a hetvenes években Iske, Bés, Vaján és Deregnyő társulásával létrejött nagy szövetkezetből Deregnyő most kivált, és... A villanytelepen dolgozó Kenyherc házaspárral otthonunkban beszélgetek. Iskolás lányuk a másik szobában tanul, óvodás fiuk pedig ott settenkedik körülöttünk. - Krisztiánt az imént hozta haza Vajánból Jakub Mónika apukája. Helyben ugyanis nincs óvoda, így aztán egyszer mi visszük és hozzuk a két óvodába járó gyereket, máskor Mónika szülei. Persze, gépkocsival, mert kinek van annyi ideje, hogy órák hosszat várakozzon a buszra - vázolja a „tanyai" körülményeket a fiatalasszony. - Nincs más megoldás, hiszen lehetetlen, hogy itthon maradjak vele, amíg nem megy iskolába. Egy fizetésből eddig sem tudtunk volna tisztességesen megélni, hát még most, a mostani árak mellett! - Bésben nemrég nyitottak óvodát - veszi át a szót a Veskócról származó fiatalember -, de nálunk nincs erre kilátás. Kevesen vagyunk, kevés a gyerek is. További nyomós érveket is felhoznak. Évekig építkezési zárlat volt itt... Egészségtelen a kutak vize, de azzal senki sem törődik, pedig .. A csecsemőknek, gyerekeknek Vajánból hordják szüleik a vizet... A kis üzletnek az árukínálata sem nagy... - Reménykednek abban, hogy mire gyermekeik felnőnek, jobb lesz itt az élet? - kérdezem. A megannyi többi kérdésre is vállrántással válaszolnak. Értem. Mi lesz veled, kis Krisztián...? GAZDAG JÓZSEF (a szerző felvétele) A csendes Iske... RAGASZKODNAK NYELVHEZ, SZÜLŐFÖLDHÖZ A kilencvenedik életévéhez közeledő Csutorás házaspártól hallom, hogy valamikor pezsgőbb élet volt a faluban. - Igaz - emeli fel hangját emlékezés közben János bácsi -, az sem volt rózsás világ, az is alaposan próbára tette, elnyűtte az embert. Éppen minap mondtam a feleségemnek, - ugyanis mi már csak kettecskén vagyogatunk a házban, mert a fiunk Nyugt-Szlovákiában, a lányunk pedig Leleszen lakik -', hogy életemben sok temetésen voltam már, de nem emlékszem, hogy valakiről elmondhatnám: élt nyolcvan évet. Régebben rövidebb ittlétet engedett az embernek az élet. János bácsi élő krónika. Még emlékszik a vízimalomra, a templom építésére, s minden komolyabb eseményre. Sorolja, mennyi „férfinépet" söpört ki az összetartó, dolgos faluközösségükből az első világégés, mennyi katonájuk esett el a későbbi háborúban, kik tűntek el örökre a „málenkij robotra" kivezényelt lakosokról. Azt mondja, ezek a tények is mind oda tartoznak a szűkebb és terjedelmesebb régiónk „történelem-könyvének" lapjaira. Amikor elmondja, mennyire megdézsmált gazdaság fogadta a számára kilenc hónapig tartó „kényszermunka-távollét' ' befejeztével, egy kis szünetet tart, aztán témát vált. - Gazdálkodtunk, műveltük a földet. Mert a föld nagy érték, kincs. Mindent megad a vele rendesen törődő embernek. Mindent. Múltba révedve folytatja: - Mi is a földből igyekeztünk megélni, nevelni, taníttatni a gyerekeket. Nem volt könnyű, mért hol a kötelező állami beadás, a kontingens volt nagy, hol az időjárás nehezítette munkánkat és tett próbára minket. Meg előfordult, hogy alig tudtuk értékesíteni a gabonát és az eladásra hizlalt jószágot. Aztán... 1951-ben jött az utasítás, hogy az állam minÉleterő, ragaszkodás a szülőföldhöz, tudatos szembefordulás a mindenkori hivatallal - mindez a családi házakat látva rövid szemlélődés után is megállapítható Dobfenek mai polgárairól. A történelmi kútfők szerint nagy gyakorlatra tehettek szert ebben a mindenkori ittlakók. 1682 és 1700 között egy korabeli dézsmajegyzék szerint, Gömörnek ezen a vidékén található falvak egy részével együtt, Dobfenek is elnéptelenedett, s földjei, jobbágytelkei az urakra szálltak. A Gortva-patak völgyében a Medvesalja falvaihoz tartozó Dobfenek is a Barkóságnak mondott dél-gömöri területen található. Tőzsér Árpád szűkebben vett szülőföldje ez a táj, hiszen keletre innen Dobfenek szomszédságában van Gömörpéterfalva, költőnk szülőfaluja. Viszont nyugatra egy másik falu, Gömöralmágy terül el. Persze a földrajzi okoskodás hamar megfeneklik, ha tudomásunk van róla, hogy Gömörpéterfalvát és Dobfeneket csupán az utóbbi két-három évtizedben köti össze minden évszakban járható út. így hát Dobfenek közigazgatásilag Gömöralmágyhoz könnyebben volt kapcsolható, amikor több tucat gömöri faluhoz hasonlóan a felsőbbség az itt élő alig kétszáz magyar szülő- és lakóhelyét is pusztulásra ítélte. Pusztulásra? Akkor igazán elgondolkodtató a fogalom, ha látjuk, amit látni kell, ami a dobfenekieket a múltban is jellemezte. A különleges hajviseletet - „barkót" - hordó juhászok keménysége, rátartisága, a Barkóságot lakó ember céltudatossága és hajthatatlansága az utóbbi évtizedek történelmi megpróbáltatásai során is megmutatkozott. Bár még él bennük bizonyos félelem, kiváló alkalmakkor elmesélik, hogyan mentették vissza magukat a csehországi deportálásból... Voltak családok, akiket Roudnice nad Labem környékére vitt az akkor „önkénteseknek" mondott munkára a vonat. Vagyonuktól, házuktól, földjüktől megfosztott emberek dolgoztak az észak-csehországi nagybirtokokon. Kocsisok, pásztorok voltak, de az állatok közelében a szülőföld vágyása mozgatta gondolataikat. Hiszen voltak páran, akiknek Dobfeneken maradtak öreg szüleik, várandós feleségük, beteg családtagjuk vagy a gyerekeik. A munkabíró emberek és asszonyok kényszerű távozása után megjelentek a faluban a házfoglalók, az idegenek, akik bizony birtokolni akartak. Történtek esetek, hogy a közeli magyarországi falvakból és a Csehországból viszszaszökdöső dobfenekiek a határ magyar oldalán élő kenyerespajtásaikkal, juhásztársaikkal összefogva bizony meg-megijesztgették az új "„honfoglalókat'. Tudják azt is, hogy azok nagyrésze nem alföldi szlovák volt, hiszen nem értettek a mezőgazdasághoz, meg nem is szlovákul beszéltek. Mikor, milyen módon érték el, hogy ezek az idegen családok elhagyják a házakat és a falut? Az idős emberek bizonyára tudják. -A fiatalok viszont azt tudják, hogy a rendszerváltás után milyen nehézségekkel néznek szembe, ha az elvett telkek jogviszonyát tisztázni akarják. Szó Adolfot a tavalyi helyhatósági választásokon a Független Magyar Kezdeményezés jelöltjeként választották meg Dobfenek polgármesterének. - Ha jól meggondoljuk, akkor a mi gömöralmágyi közigazgatásunk ideje alatt, csak hátrányaink növekedtek. A valóságban megvannak ugyan azok az objektumaink, - kultúrház, üzlet, vízvezeték - amelyek még az ilyen kis falunak is nélkülözhetetlenek, de állapotuk szinte használhatatlanná teszi ezeket. Fel kellene újítani valamennyit, de úgy tűnik, hogy erre most se igen lesz pénzűnk. Idén január elsején végre elszakadtunk Almágytól. Az elmúlt évtizedben megállt a fejlődés, s ezt leginkább azzal tudom érzékeltetni, hogy a falu házainak fele valójában engedély nélkül épült. Nem akartak építési engedélyeket adni, ez a nép meg itt akar élni, nem volt más választása. Különleges feladatunk lesz, hogy rendezzük az elvett ingatlanok tulajdonviszonyait. Mondhatnám azt is, hogy valójában a legtöbb ember jogi értelemben nem a saját telkén építkezett. Ezért is vártuk nagy érdeklődéssel a kárpótlási tövényt. Számunkra létkérdés, hogy visszakapjuk azt, amit pusztán a magyarságunk miatt vettek el tőlünk. Gyakorlatilag mi ezt már viszszaszereztük, de jogilag és telekkönyvileg kell rendezni a dolgokat. Történt olyan eset is, hogy az 1968ba meghalt öregek földjére építkeztek volna az örökösök, csakhát „de jure" ez az örökség nem létezik, mert az állam 1945 és 1948 között elvette. Ez a tény is bizonyítja, mennyire szűk látókörűek egyes cseh és szlovák politikusok. Mi nem mentünk el, mi nem vagyunk idegen állampolgárok, mi nem is több ezer hektárt követelünk vissza, de arra a kevésre, ami a miénk, arra igényt tartunk. Az említett esetekből az is kiviláglik, hogy a csehszlovákiai magyarokat rehabilitáló törvény elmaradása esetén a saját földterületeinket kell visszavásárolnunk attól az államtól, amely jogfosztottságunkban, jogtalanul elvette azt. Persze enélkül is nagy a bizonytalanság, hiszen a falu polgármestereként ugyanúgy várakozni kényszerülök, mint a választóim. Tisztázatlanok a pénzügyi forrásaink, nem tudjuk, mire lesz lehetőségünk és mire nem. Csak az a bizonyos, hogy az emberek lépni szeretnének. Innen nem mentek el annyian, mint a közeli vagy távolabbi falvakból. Nem jobbak a körülményeink, dehát a maradás, a ragaszkodás mással is indokolható, mint az állam kínálta életfeltételekkel. A dobfeneki polgármestert az övéi választották, olyan magyarok, akik az elődeik földjéhez ragaszkodva indulattal vagy csendes makacssággal, de szembefordultak a rájuk mért sorssal. Elszakadva a kényszerű közigazgatási gyámságtól, 1991-től ismét önálló község polgáraiként keresik a boldogulást. Biztos vagyok benne, hogy meg is találják. Ugyanolyan természetességgel keresik a fejlődés útjait, mint ahogyan a népszámláláskor egy kitétellel magyar nemzetiségűnek vallhatja magát a falu. (-dn-) PÉNTEKI LEVÉL ÖNMAGUNKRÓL Nem egyetlen kolumnára szorult levélke dolga eldönteni: büszkék legyünk-e rá vagy sem, hogy indulatos nép a magyar. A világ olyan nemzetként Ítéli meg a magyarságot, amelyre nem a hideg számítás, nem a földhözragadt észjárás a jellemző. Más lapra tartozik - és ez is számos történelmi sorsfordulóval bizonyítható hogy az elmúlt századokban inkább kárunk, mintsem hasznunk származott lobbanékonyságunkból. Történelmünkben erről a vesztes háborúk és az elbukott • forradalmak tanúskodnak. Nemegyszer hittük, hogy görögtüzszerűen föltámadó indulataink minden ellenállást elsöpörnek, ám a józan tények mindig fölibénk kerekedtek. Hasonlóképpen a história oktat bennünket arra, hogy a szélcsendes évek hosszabb-rövidebb sora mindig arra késztetett: indulatosságunkat háttérbe szorítva meg kell tanulnunk kompromisszumot kötni. Példa erre a legutóbbi negyvenvalahány év, amelynek során a rugalmas megalkuvók bizonyos eredményeket is mondhattak magukénak. A szemellenzős ideológia jellemezte kor szelleme azt sugallta: aki az értékeket át akarja menteni egy jobb korba, az legalább részben adja meg a hatalomnak ami jár neki. ennek fejében a hatalom is szemet huny afölött, ami,,semleges" érték, vagyis nem túl veszélyes reá nézve, így volt az országosan csakúgy, mint kisebb(ségi) méretekben. Akinek tehát - például csehszlovákiai magyarként - sikerült kilúgoznia önmagából az indulatokat, s nem futotta el a düh az igazságtalanság, az ostobaság, a nemzeti kisebbségek jogainak megnyirbálása és egyéb képtelenségek tobzódását tapasztalva, az úgy-ahogy ki tudott egyezni a környezetében élő kisebb-nagyobb hatalmasságokkal, s többékevésbé tehette a magáét. Azaz: ,,csak" be kellett tartani a játékszabályokat. Pokolba mindezzel! - mondhatnám fölöttébb indulatosan, az érem másik oldalát tekintve. Miféle rend (volt) az, amely kipusztítja az emberből a szókimondó nyíltságot, hogy helyébe számító megalkuvókészséget állítson? Mifére rend az, amelyben évtizedeken át a célirányos kompromisszum a „korszerű" példakép? Mondom mindezt annak okán, hogy küszöbön a népszámlálás; s ennek kapcsán újra meg újra eszebe jut: Közép- és főként KeletEurópában nyelv és nemzet, nyelv és qemzetiség majdnem egy, mármár egyre megy. Aki ebben a régióban nyelvet cserélt, előbb-utóbb nemzetet és nemzetiséget cserélt. Csak a neve jelezte még egy ideig - amíg meg nem változtatta vagy változtatták hogy apja, nagyapja, dédapja nem szlováknak, hanem magyarnak, nem magyarnak, hanem németnek, nem németnek, hanem éppenséggel horvátnak született. Most ne firtassuk, hol és mikor (volt) önkéntes, hol erőltetett, hol pedig erőszakos ez a folyamat; hol és mikor volt rendkívüli erkölcsi-érzelmi vonzereje a befogadó, az aszszimiláló nemzetnek. Törvényszerű, hogy kisebbségek olvadtak be a többségbe, s a legritkábban fordítva. Nem titok: többséginek lenni mindenkor valamelyest előnyösebb; bár éppen itt rejlik a mérce, amellyel bármely korszak, ország és többség nemzetiségi politikája mérhető. Ahol tudatosan előnyösebbé tették - és teszik - a többség státusát (azaz hátrányosabbá a kisebbségét), ott elpusztul(t) a demokrácia. Ahol viszont éppen ellenkezőleg: ellensúlyozzák azt az objektív hátrányt, amely már csak a számtani arányoknál fogva is jellemzi a kisebbség helyzetét, ott a többség is mindig szabadabb. Ebben a levélben nincs szó politikáról. Vagy csak éppen annyiban, amennyiben a hazai magyarság számát jelzően is egy népszámlálás rátelepszik a mindennapjainkra. Elvem és meggyőződésem ugyanis, hogy élni fontosabb, mint meghunyászkodni.