Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-05 / 54. szám, kedd

1991. MÁRCIUS 5. . ÚJ SZÓM MOZAIK MÁSOK ÍRTAK KIÉ LESZ A FÖLD? A földről és. a szövetkezeti tulajdonról szóló törvényjavaslatot még az elmúlt év novemberében kellett volna megtárgyalnia a parlamentnek. Az illetékességi törvény kapcsán kialakult viták miatt azonban csak most került a programba. Február 13-án a parlament mindkét kamarájának gazdasági bizottságai úgy döntöttek, hoíjy leállítják a törvénytervezet megvitatását. Miért szakították meg a kérdés megtárgyalását, kérdeztük Václav Humpált, a Szövetségi Gyűlés mezőgazdasági bizottságának elnökét: — Eredetileg egyetlen, a kormány, illetve a Gazdasági Minisztérium által kidolgozott javaslat került a parlament elé. Ezt újabb javaslatok követték, mégpedig Tyl képviselő javaslata, a kommunista párt tervezete, valamint a CSNT képviselőinek újabb javaslata. A nézetek különbözősége azonnal felvetette a problémákat, amelyek a bíróságon kívüli rehabilitációval függöttek össze, ezért kellett a földtőrvényjavaslatok megtárgyalását megszakítani. Nem világos ugyanis, hogy melyik javaslat szolgál majd alapul az érdemi tárgyalásokon. Ha időközben nem születik megegyezés, a bizottságok különböző javaslatokat fognak megvitatni, s az alkotmányjogi bizottságra hárul majd a feladat, hogy eldöntse a kérdést. A szövetségi miniszter helyettese, Adamec úr ezért közös találkozóra hívta össze a javaslatok előterjesztőit, hogy egy mindegyik félnek megfelelő javaslatot dolgozzanak ki. Ha sikerül a megegyezés, a kérdést a parlament március 5-e és 9-e között tárgyalná. (A cikket a múlt héten készítettük elő közlésre — a szerk. megj.) e Miben különbözik a kormány által előterjesztett javaslat a Tyl-féle tervezettől? — A kormány javaslata az 1948 februárja utáni törvénytelen módon államosított vagyon és földtulajdon visszaadását szorgalmazza az eredeti tulajdonosoknak, vagy ezek örököseinek. Természetesen létezhetnek esetek, amikor különböző okok miatt a tulajdont nem lehet visszaadni. Ebben az esetben pénzbeli térítést kell adni. A kormány javaslata továbbá lehetővé akarja tenni az egyénileg gazdálkodni akaróknak, hogy azok visszakapják mezőgazdasági tulajdonukat, ingóságaikat. Tartalmazza azt a feltételt is, hogy az egykori tulajdonosnak vissza kell kapnia a tőle egykoron elvett vagy szövetkezetbe bevitt eszközöket, takarmányés vetőmagkészletét. A kompenzációt a jelenlegi árakon kell végrehajtani, hiszen a jelenlegi feltételek között a tulajdonos nem tudna miből kezdeni. A kormány tervezete a Tyl-féle javaslattal ellentétben nem foglalkozik a transzformációval, vagyis a szövetkezeteknek a tagrészek tulajdonosai szövetkezetévé való átalakításával. Feltételezi, hogy ezt a kérdést a földműves-szövetkezetekről szóló törvény novellája fogja megoldani. Ez a novella már elkészült, s a földtörvénnyel egyidőben vagy közvetlenül utána kerül jóváhagyásra. • A kormányjavaslat szerint milyenek lesznek a jövő mezőgazdasági szövetkezetei? — Szó sincs a volt efsz-ek hasonmásairól, amelyek politikai erőszak útján jöttek létre. A tervezet szerint (és a mezőgazdasági szövetkezetekről szóló törvény novellája alapján) a majdani szövetkezetek a tulajdonosok önkéntes társulásai lesznek. A Tyl-féle javaslat szerint a szövetkezeti vagyonrész csak a földtulajdonosoknak járna, a szövetkezet pedig egyedül a földtulajdonosok társulása lehet. Megkérdeztük Miroslav Tyl képviselőt is: • Mit tart a tárgyalások és a megegyezés legnagyobb akadályának? — A kormány egy éve nem képes konkrétan megfogalmazni, milyenek lesznek jövőben a mezőgazdasági szövetkezetek. Nincs világosan kimondva: olyanok lesznek mint eddig voltak, vagy pedig ezt és ezt a konkrét elképzelést javasoljuk. Rešpekt, 1991/8. ÁTKÉPZÉST IGEN, DE... „Fél munkahelyének elveszítésétől? A munkáltató Javaslatára vagy % munkanélküliség következtében vállalkozna átképzésre?" Ezt a két kérdést tettük fel 50 szlovákiai, 25-45 éves lakosnak. Olyanokat kérdeztünk meg tehát, akik a legtöbb terhet kénytelenek magukra vállalni a gazdasági és szociális változások következtében. A megkérdezettek fele nő volt, 78 százalékuk pedig 2-4 gyermekes családot fenntartó. A képzettségre is rákérdeztünk: 19,5 százalékuk főiskolai végzettségű, 28,5 százalékuk érettségizett, 48 százalékuk szakközépiskolát végzett, 4 százalékuk pedig csupán alapiskolai végzettségű volt. Az utóbbi 12 hónapban a munkahelyi átszervezéseket a megkérdezettek 16 százaléka tapasztalta saját bőrén, került más munkabeosztásba, tisztségbe. A megkérdezettek 25 százaléka érzi a munkanélküliség közvetlen veszélyét, 48 százalékuk nemmel felelt erre a kérdésre, 27 százalékuk pedig bizonytalanságban él munkahelyén. A munkáltató javaslatára a megkérdezettek 80 százaléka lenne hajlandó átképzésre, közülük nem túlságos lelkesedéssel (a mi mást tehetnék jelszó jegyében) egynegyed részük vállalkozna más szakma elsajátítására, a megkérdezettek 20 százaléka azonban egyáltalán nem (ez utóbbiak csoportjába főleg a főiskolát végzettek és a szolgáltatásokban dolgozó nők, elárusítók tartoznak). A megkérdezettek zöme bírálóan szólt a foglalkoztató szervezetekről és az illetékes hivatalokról, mondván, semmit sem, illetve csak nagyon keveset tettek az átképzésért. STANISLAV VANČO Práca 1991/47 KINCSES ELŐD MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MÁRCIUSA • 15. Telefonon beszéltem az RMDSZ Maros megyei szervezetének egyik alelnökével, dr. Kikeli Pállal, aki elmondta, hogy a másik alelnökkel, Káli Király Istvánnal együtt rejtekhelyre vonult (de megadta a telefonszámát — lehallgatott telefon mellett nem biztos, hogy ha keresik, nem találják meg őket). Javasolta, emlékeztessem az embereket a megbékélés, az összefogás fontosságára (ebben már rutinom volt, Udvarhelyen háromszor is beszéltem), s amire nem gondoltam: küldjem haza az embereket, mert provokációtól kell tartani. Beszédem román változatában (azért, hogy értsék a vatrások is), felszólítottam a tömeget a távozásra, de hiába. (Erre még visszatérek.) Ezek után kellett a tüntető tömeghez szólnom. Magyar és román nyelvű beszédemnek képben és hangban rögzített szövege így szólt: Kedves Vásárhelyiek! Dragi tirgumureseni! Nagyon nagy felelősség egymás után két nap beszélni. Tegnap mások egészen mást vártak tőlem, mint amit ma kell mondanom. Véleményem az, hogy itt csak a megbékélés a járható út. Csak abban az esetben van jövőnk, ha megbízunk egymásban, ha nem állandóan gyanakodva nézünk egymásra, ha nem hagyjuk magunkat félrevezetni a szélsőségesek által. Szerintem a tegnapi tüntetés tipikus esete volt annak, hogy néhány felelőtlen szélsó'séges agyában megszületett beteges ötlet milyen szörnyű fájdalmakat okozhat, milyen fasiszta pogromhangulatot idézhet elő. Természetesen kérni fogjuk majd, hogy a tegnapi tüntetés szervezőit állítsák az igazságszolgáltatás elé, büntessék meg őket. De nem szabad általánosítani. Meg kell nézni pontosan, ki mennyire hibás, a büntetést egyénre kell szabni. Tehát ne általánosítsunk, nagyon szépen megkérem a vásárhelyieket. Jól tudom, hogy nagyon sok marosvásárhelyi román megdöbbenéssel állt és felháborodott a tegnap történtek miatt. Ezekkel az igazi demokratákkal kell összefognunk azért, hogy a betegagyúakat elkülönítsük, mert ezekre nekünk nincs szükségünk. Mindenesetre nagyon lényeges, hogy civilizáltan viselkedjünk, hogy azt a szimpátiát, amit a tegnapi önmérsékletünkkel kivívtunk, mert nagyon nehéz volt nem kimenni az utcára, ne játsszuk el. Nekünk szükségünk van a román és az európai demokrata közvélemény támogatására, másképpen nem vívhatjuk ki az egyenjogúságot, ami megillet minket és minden kisebbséget. Tömeg: Európa velünk van! Európa velünk van! Én: Szeretném hangsúlyozni, mi nem előjogokat kérünk, mi nem akarunk senkinek a kárára egyenjogúságot, mi csak azokat a jogokat kérjük, amelyeket már a Gyulafehérvári Nyilatkozatban is megfogalmaztak 1918-ban, ami benne van a párizsi békeszerződésben, a Helsinki Nyilatkozatban, minden olyan nemzetközi egyezményben, amit az utolsó negyven évben Románia Európában és az ENSZ-ben aláírt. Tömeg: Jogainkat akarjuk! Én (románul): Kedves polgártársak! Tegnap is elmondtam, hogy én az egység híve vagyok. (...) Ha Marosvásárhely egészséges teste kiveti magából azt a néhány beteg sejtet, amely megrontotta az együttélésünket, (...) vissza tudjuk állítani azt a csodálatos egységet, amely a decemberi forradalom idején jellemzett bennünket, amikor fiaink egymás mellett áldozták életüket itt, a Mártírok terén. (...) Ügyelnünk kell arra, hogy a helyi sajtóban ne kapjon helyet olyan anyag, amely például Los Angelesben jelent meg, de itt szül viszályt, mert felébreszti a románokban azt a gyanút, hogy a magyarok Erdélyt akarják. Szégyen, hogy ilyen megjelenhetett a helyi sajtóban, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy durva hamisítványról van szó. (...) Nemsokára felolvassuk az RMDSZ programtervezetét, utána megkérek mindenkit, menjen haza. (Megjegyzésem: ezt a tervezetet végül is Kikeliék nem juttatták el hozzám.) Tömeg: (románul): Nem megyünk, (magyarul) Most vagy soha! Megvárjuk! Kérésem nem talált meghallgatásra — a magyar tüntetők attól tartottak, ha szétszélednek, a román tömeg leszámol a székházban lévő vezetőkkel, és egyenként alaposan helybenhagy vagy legyilkol minden elfogott magyart. Nyilvánvaló, hogy ha a beözönlőkkel szemben nem a tüntető tömeg veszi fel a harcot, a mérleg sokkai kedvezőtlenebbül alakul, akkor nem 4 magyar halálos áldozattal, hanem sokkal többel kellene számolnunk. Vitathatatlan, a tömeg véleménye helyes volt, jobban tudták, mit kell tenni, mint mi. Juncu Nicolae, a Nemzeti Parasztpárt Maros megyei elnöke mindjárt utánam szólt a tömeghez, (románul): (...) Az elnök úr kabinetjével beszéltem. Iliescu úr házon kívül van, őt órakor kezdődik a Végrehajtó Büró gyűlése. Kérem, legyenek türelemmel, akkor majd megmondja, mikor jön el ide is. Tömeg: Iliescu! Juncu Nicolae (románul): Felhívok mindenkit, itt, a téren levőket, a Grand Hotel előtt állókat és a Városi Polgármesteri Hivatal eló'tt állókat is, legyenek türelemmel, megpróbáljuk megoldani a helyzetet. Beszédem befejezése után figyelmeztettek, olyan értesüléseket kaptak a NEIT Maros megyei vezetői, hogy a Régen környéki felfegyverzett román parasztok megint gyülekeznek. Ezért felhívtam Mihai Chitac tábornok belügyminisztert, és követeltem, hogy a két tüntetó' tábort megfelelő' erőkkel válasszák szét, és akadályozzák meg a Görgény völgyi, Régen környéki felfegyverzett román parasztok újabb beözönlését. Hangsúlyoztam, a 19-i vandalizmus sokat ártott Románia nemzetközi megítélésének, el kell kerülni a megismétlődését. Mihai Chitác belügyminiszter megnyugtatott, hogy már kiadta a parancsot Gambrea ezredesnek, Maros megye rendó'rparancsnokának a két tüntető tábor megfelelő' erőkkel való szétválasztására és az esetleges Marosvásárhely-ellenes beözönlés megakadályozására. A .megfelelő" erő mintegy 80 milicistából álló kordont jelentett (20—22 000 ember fékentartására), s ez a román támadáskor nyomtalanul eltűnt, .felszívódott". Ezt a kordont kb. 13.30 órakor állították fel, az RMDSZ követelésére intézkedett Scrieciu loan generális, első alelnök. Az események ismeretében elmondható, hogy hasznos lett volna önvédelmi intézkedésekkel kiegészíteni a hivatalos védelmet. Chitac belügyminiszterrel folytatott beszélgetésem befejezése után mindjárt telefonhoz kértem Gambrea Gheorghe ezredes megyei rendőrparancsnokot, aki biztosított, megtette az intézkedéseket a Görgény völgye lezárására azért, hogy a román parasztok ne tudjanak kijönni a völgyből, s így nincs módjuk arra, hogy leutazzanak Marosvásárhelyre, ahova .nem lehet behatolni". Ezt követó'en felhívtam a Bukarestben tartózkodó Királyt, aki elmondta, hogy a maga részéről mindent megtesz, minden illetékessel beszél. A baj elhárítása édekében figyelmeztetett, gondoljunk az önvédelem megszervezésére is. Beszéltem Stanculescu hadügyminiszterrel is, aki közölte, útban van Marosvásárhelyre egy miniszterhelyettes, hogy megfelelő' intézkedéseket foganatosítson, de az azonnali katonai közbelépést nem volt hajlandó elrendelni. (Csütörtökön folytatjuk) PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ TEUES BÉKE, VISSZAÚT NINCS Márai írja, 1944-ben: „Egy nap Losoncon. Teljes béke. De akkor már inkább áldozatnak maradni Pesten." Nem tudom, mit értett Márai ez alatt. De elképzelhetőnek tartom, hogy valami olyasmit érezhetett, mint én, amikor öt-hat esztendővel ezelőtt, évekig tartó, gyötrelmes töprengés után úgy döntöttem, hogy eljövök otthonról. A hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében álltak az órák, állt az élet odahaza. Állt az élet, és az én életem is állt. Úgy gondolom, a teljes béke volt ez a mozdulatlanság: kéknél kékebb volt az ég, zöldnél zöldebb volt a fű, s borús időben is vidám napocska mosolygott le a létező szocializmus egéről. Mindössze az a bökkenő az egészben, hogy teljes béke nincs. Illetve ha van, az: halál. Vagy éppen: öncsalás. Az ember győztesnek hiszi magát, úgy pusztul el. Eljöttem hát: otthonról haza. Ha mér pusztulni kell, legalább öncsalás nélkül. Úgy, hogy az embernek még csak lehetősége se legyen az öncsalásra. Itt, ebben az országban, ebben a városban, az emberi létezés olyan bugyraiba vettetett mindenki már akkor is, melyekben a pusztulásért is meg kellett küzdeni, melyekben még a pusztulást sem adták ingyen. Vagy ez is csupán megideoiogizálása egy magad vállalta helyzetnek, mert kiutat éppen semerre nem látsz belőle? Mégis öncsalás lenne? Az ember tényleg nem tud ideológiák nélkül élni? Tényleg nem tud hazugságok nélkül? Míg otthon voltam, harmincegynéhány évig mindig előttem volt, mintegy mentségvárként, a lehetőség: bármikor eljöhetek onnan, bármikor hazajöhetek ide. Megnyugtató helyzet volt az így. Onnan még volt egy (ki) utam — ide. Innen már nem vezet oda visszaút. MÁRAI, A POLITIKUSOK ÉS A TENGER Márai Naplója. Nemesveretű, bölcs, kiegyensúlyozott, férfias próza ez. És méltóságteljes: szinte árad belőle a létezés méltósága. Most, olvasva, egyszerre érthetetlenné válik számomra, hogyan lehettem meg eddig nélküle. Ha a szervezet hosszabb időn keresztül nélkülözni kénytelen valamilyen táplálékot, ásványi sót, vitamint, attól még élni tud, legfeljebb csak valamelyik része nem fejlődik ki teljesen, elsorvad, beteges lesz, működésében komplikációk lépnek föl. Vajon mi nem fejlődött ki, mi sorvadt el, mi lett beteges bennem Márai Naplója nélkül? S bennünk? Hányféle ajunkbajunk, hányféle tragédiánk lett volna elkerülhető, ha megértjük, ha merjük megérteni, amit ó'?l Csak irodalmilag felkészült, művelt embereknek szabadna vezetniök egy nemzetet, országot. Közhely, hogy a politikusoknak jobban oda kellene figyelniök az írókra, irodalomra. Gyanítom azonban, hogy ha az íróknak időnként sikerül is kezükbe venniük a politikát, érthetetlen módon olyan politikusokká válnak, akik elfelejtik azt — kénytelenek elfelejteni? —, amit íróként tudtak. Akik önmaguk ellenzékeként lépnének föl, ha még mindig írók volnának. Csakhogy már politikusok... De elhajoltam Máraitól. A tengernél éreztem azt, amit a Napló olvasása közben. Azt a fennköltséget, azt a teljességet. Istenem hallgatja úgy a saját hangját a tenger morajlásában, ahogyan Márai a Naplóját írja. Nem egyszerűen rabul ejt: a világ teljességét, valamikori egységét jelenti számomra. A SZERÉNYSÉG KLASSZIKUSA Peéry Rezső. Ami eddig látható volt belőle: a jéghegy csúcsa. Elfelejtett klasszikus? Elfelejteni csak azt lehet, akit egyszer már ismertünk, akinek a nevét megtanultuk már. De Peéry mégis klasszikus. A szerénység klasszikusa. Méghogy ő klasszikus? Ugyan, kérem! — mondaná. Egész életében nem akart mást, mint azonosnak maradni önmagéval. S görög sorstragédiák hőseire jellemzőn: rá is ment erre az élete. Azonosnak maradni önmagával, mert tudta, semmi mást nem adhat ennek a saját gyermekeit fölfaló Saturnus-világnak, semmi méltóbbat. Meg aztán, gondolom, elsősorban magához tartotta méltatlannak, hogy beérje kevesebbel. Ha valamiben klasszikus tehát, ha valamiben példa lehet, akkor az önmagával azonosnak maradásban. De minek csűröm-csavarom, minek bonyolítom a szót? Polgár volt. Polgár — Közép-Európában. Talán az utolsók közül való, mint Márai. Polgár volt, osztályához, nemzetéhez, kultúrájához hűséges — tehát, törvényszerűen, hazátlan. Többszörösen is. ("Hazám, én szolgállak és szolgálni akartalak! De ez az állam nem engedi!" — jut eszembe róla megint Márai.) Mégis övé volt a biztosabb haza. A szellem, az állandósult értékek, az erkölcs hazája. „Mikor a megfogható, az anyagi Európa rombadó'l körülöttünk, meg kell keresnünk a másik, a támadhatatlan hazát. A lélek, a hit, az eszmény országát és tájait." Peéry írja ezt, 1940-ben. És éppen —- kell-e mondanom? — Márairól. FELELGETÉSEK Peéry, 1939-ben: „A tizenkilencedik század évtizedekben gondolkozott, a századforduló években, mi néhány hónapja csak napokban és órákban." Márai, 1944-ben: „Az élet teljes távlatát elvesztettük. De kaptunk helyette valami mást, ami csaknem olyan teljes: a félórákat." Más. Peéry, ugyancsak 1939-ben: „Dosztojevszkij tanácsolja embertársainak, hogy éljenek úgy, mintha este meg kellene halniuk. A tanácsot nem túlságosan nehéz ma megfogadni. Ne tervezz és ne latolgass hívságosan. Rendezkedj be nyugodtan, mint aki utolsó óráit éli. Ápold kertedet, olvasd költődet, pepecselj, munkálkodj, álmodozz, így talán kibírjuk valahogy." Márai, szintén 1944-ben: „...mégis írom ezt a regényt; amíg Magyarország végzete felé rohan. Nem tudok másként segíteni, nem tudok másképp felelni az időnek, nem tudok másképp ellenállni, csak így: ha megkísérlem leírni ezt a regényt, amíg a többiek megkísérlik elpusztítani mindazt, ami Magyarország legmélyebb értelme volt: a műveltséget és emberiességet." Félelmetes, az ember szinte beleborzong. Itt már nem arról van szó, hogy két rokonlélek üzenget egymásnak. A kultúra, egy kultúra felelget így bennünk a kor által feltett kérdésekre. TÖRTÉNELEM, ÍRÓK Márai említi Naplójában Valéry Larbaud Sárga, kék, fehér-jét. A könyv abban az évben készült, amikor ő az első világháború után megérkezett Párizsba, s „arról beszél — írja —, ami akkor mindannyiunk szívében égett: hogyan lehetne visszatérni Európába?" Lehet, hogy most mi írjuk Valéry Larbaud könyvét? Mert lehet, hogy miként az írók összegzik időről időre a történelem tanulságait, úgy folytatja a történelem időről időre az írókat.