Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-26 / 72. szám, kedd

1991. MÁRCIUS 26. MOZAIK 6 MÁSOK ÍRTAK A KÖZPONT NEM HÁTRÁLHAT Mi változott tulajdonképpen a vállalatoknál? Nyilván nem általánosíthatunk, de inkább csupán valamilyen árnyékmozgást tapasztalhattunk, mintsem reális cselekedeteket. Kevés helyen tisztították meg asztalukat a gazdaságtalan tevékenységtől. A csökkenő eladást nem kísérte a termelés csökkenése. A drágább hitelek iránti kereslet sem fog csökkenni. Megváltoztak a vállalatok rendszerfeltételei, a vállalatok magatartása azonban korántsem változott. Úgy tűnik tehát, hogy a makrogazdasági feltételek nem hatnak a mikrogazdasági szubjektumokra. Vagy a vállalatok megszűntek ésszerűen viselkedni. Vagy minden másképpen van? Persze, a vállalatok csakis ésszerűen viselkedhetnek. Ha pedig valamilyen aránytalanságot tapasztalunk, az egy következő tényező hatásának a következménye. Nem új keletű dologról van szó. Lehetséges, hogy nem neveztük mindig a nevén, de jelen volt. Az ésszerű elvárások elmélete teljesen pontosan megmagyarázza a mai helyzetet. A vállalatok nem csupán az adott feltételek szerint reagálnak, hanem az általuk elvárt feltételek szerint is. Bár ezt nem szívesen ismerik be, e tekintetben gazdagok a tapasztalataik. Hiszen eddig a dolgok mindig valahogy elrendeződtek, minA lap munkatársának kérdéseire Jozefína Dvoráčková, a pozsonyi fővárosi munkahivatal igazgatóhelyettese válaszolt: • Hány munkanélkülit tartanak nyilván, és hányan jutottak munkához az önök közvetítésével? — Januárban 411 embernek segítettünk az elhelyezkedésben. Ugyanakkor 5760 azoknak a nyilvántartottaknak a száma, akiknek még mindig nincs munkájuk. Közülük 3431-en részesülnek munkanélküli segélyben. A különbséget azok képezik, akik az előző munkahelyükön megkapták a végkielégítést, vagy nem tesznek eleget a támogatás igénybe vételéhez szükséges feltételeknek. Tehát azok, akik legalább 12 hónapot nem dolgoztak le. dig volt megoldás... csak ki kellett várni. Ma a passzivitásból nagyon sokan átmentek a nagyon is erőteljes aktivitásba. Kétségbe vonják a restriktív költségvetési politikát. Támadják a reform lényegét, mondván, káoszt, felfordulást idéz elő. Szociális következményeket emlegetnek. Támogatást igénylő kérvényeket fogalmaznak meg... egyszerűen arra törekednek, hogy saját feltételeikhez igazítsák a körülményeket ahelyett, hogy ők igazodnának a feltételekhez. Ha viszont e gondolkodásmódot képviselőknek csupán jelzi valaki, hogy régi módon gondolkodnak, azonnal tiltakoznak. Legyen azonban a nyomás bármilyen erős, a központ nem engedhet. A kemény gazdasági feltételek ugyanis nem jelentik azt, hogy az állam nem visel semmilyen felelősséget a gazdaság alakulásáért. Az államnak azonban nem csupán a mára kell tekintettel lennie, hanem a holnapra is. Ilyen síkban kell megfogalmaznunk szándékainkat és céljainkat. A vállalatoktól ésszerű magatartást várunk el, azt, hogy nyilvánvalóan a piac felé orientálódnak. A központ ebben a helyzetben nem hátrálhat. A vállalatok hamarosan észreveszik, hogy már nem várhatnak könnyebb feltételeket. EDUARD ŽITŇANSKÝ Hospodárske noviny, 1991/52. szám Az ilyenek azonban nagyon kevesen vannak... • A szervezetek munkahelykínálata elegendő? — Ez eléggé relatív. A szervezetek bejelentik a megüresedett helyeket, telefonon pontosítják, amennyiben a helyzet változik, mivel a számítástechnika még nem működik. Kínálatukban azonban legfeljebb egy, esetleg két hely szerepel... A szakképzett munkások iránti kereslet a legnagyobb. Gondot okoz a képesítés nélküliek elhelyezése, de gondot okoz a középvagy főiskolát végzetteké is. A főiskolát végzettek közül az építészeknek találunk a legnehezebben megfelelő állást, a közgazdászok most nagyobb eséllyel pályázhatnak. • Az állást keresők mely kategóriájának elhelyezése jár a legtöbb nehézséggel? — Egyértelműen azokkal a fiatalokkal van a legtöbb gond, akik csupán az alapiskolát végezték el, vagy megszakították tanulmányaikat. Még a közelmúltig is legalább idénymunkásként el tudtuk őket helyezni néhány fővárosi vállalatnál, így többek között a Figaróban, a Kozmetikában vagy a Fémfeldolgozó Vállalatnál. Mára viszont már ezekben sem tartanak rájuk igényt. Sőt, közülük többnek elegendő a munkanélküli segély, hiszen ha munkaviszonyban lennének, nem keresnének annyit... A törvény lehetővé teszi, hogy. annyit fizessünk az alapiskolát végzett fiataloknak, mint a főiskolai végzettségűnek, akinek már esetleg családja is van, és valamit már tett is szakmájában. • Bizonyára olyan emberekkel is találkozott, akinek egyszerűen nem fűlik a foga a munkához... — Természetesen, igen. Az már az első találkozás során nyilvánvaló számunkra, hogy kinek elegendő a segély. Több helyet is felajánlunk a jelentkezőknek. Elmennek a felkínált munkahelyre, de már az ajtóban állva meggyőzik a munkáltatót, hogy üsse be igazolványába a pecsétet, miszerint a hely foglalt. Persze, nem csodálkozom a munkáltatókon sem, hogy belemennek ebbe a játékba, hiszen senki sem akar olyan dolgozót, akinek nincs vonzalma a munkához. A tapasztalatok szerint azok, akik visszaélnek a támogatás lehetőségével, saját maguk bontották fel a munkaviszonyt. Ki tudja, milyen ösztönzésre... Azok az emberek, akiknek a munkahelye szervezési vagy egyéb okok miatt szűnt meg, arra törekednek, hogy mielőbb új helyet találjanak maguknak. Tudatosítani kell azonban, hogy munkanélküli segélyt csupán egy évig kaphat a munkanélküli, utána csak szociális segélyben részesülhet, és ez kevesebb. • Az átképzéseket már beindították? — Az emberek még mindig kicsit félnek tőle, és sok szervezet még csak most kezdi az átképzést. A munkát keresők közül pillanatnyilag nyolcan részesülnek átképzésben. Egy főiskolát végzett munkanélküli például kőművesnek képezi át magát, egy másik hegesztőtanfolyamra jár... A többiek számítástechnikai tanfolyamot, nyelvtanfolyamotvégeznek, svan, aki a menedzseri szakma alapjait igyekszik elsajátítani. SILVIA PACHEROVÁ, Bratislavský týždeň, 1991/10 PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ BIZTATÓ JELEKRŐL Valamelyik nemrégi jegyzetemben B. Kiss Tamás személye és határokon túli, így a csehszlovákiai magyarság érdekében (is) kifejtett igyekezete kapcsán érintőlegesen már szóltam A Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítványról. Bár a budapesti Rákóczi Szövetségnek ez az alapítványa alig egy esztendeje működik csak, áldásos és ösztönző hatását egyre szélesebb körben és egyre erőteljesebben érezni a mind jobban elszegényedő, s az állami támogatások elapadásának következtében már-már a puszta létéért küzdő csehszlovákiai magyar közélet és művelődés különböző területein. Vaskos iratcsomóban lapozgatok most, az Alapítvány titkárságának az eddigi tevékenységéről szóló jelentésében. A dokumentum belső használatra készült, így természetesen nekem sem lehet szándékomban, hogy visszaélve a személyemnek szóló bizalommal, kifecsegjem annak egyes, a szélesebb nyilvánosságra érthető módon nem tartozó mozzanatait. Ám van a jelentésben valami, amit a legkevésbé sem kell titkolni, sőt, bizakodással tölthet el mindenkit ebben a bizakodásra, reményre nem sok okot adó világban. A támogatásban részesített pályázatok nagy számára, az Alapítvány rendkívül sokrétű tevékenységére gondolok. Bizony, már maga a támogatási kérelmek, illetve a támogatásban részesített pályamunkák és tevékenységi körök egyszerű témakatalógusával is oldalakat lehetne megtölteni! Mert ebben a témakatalógusban szlovákiai magyar szellemi földrajzi lexikon, rozsnyói lexikon, a magyar irodalmi hagyományok kárpátaljai lexikona, az Ipoly menti születési szokásokat és hiedelmeket feldolgozó tanulmány, a zoboraljai és a székely hitvilág összehasonlító vizsgálata, templomrestauráláshoz szükséges anyagok beszerzése, a Sarló szociofotós vonulatának elemzése, Esterházy Lujza életművének vizsgálata, a csehszlovákiai magyar kisebbségre vonatkozó külpolitika történetének kutatása, csehszlovákiai magyar képzőművészeti album, továbbá egy, a csehországi magyarokról szóló rádióműsor, valamint különböző csehszlovákiai magyar kiadók, lapok, intézmények és (Csemadok-) szervezetek munkájának, rendezvényeinek támogatása, budapesti lapok, egyesületek, szervezetek és előadók szlovákiai magyar vonatkozású tevékenységének segítése, s természetesen a Rákóczi Szövetség működésének, rendezvényeinek és kiadványainak, valamint a Regio című, elsősorban csehszlovákiai magyar érdeklődésű kisebbségtudományi szemle terjesztésének és eladásának a felkarolása egyként szerepel. E hangsúlyozottan szűkre fogott felsorolás legalább két dolgot bizonyíthat első pillantásra is számunkra (persze többet is, de most elégedjünk meg e kettővel). Először is, hogy milyen nagy szükség van a csehszlovákiai magyarságot (is) segítő külföldi támogatásokra és alapítványokra (többre is szükség volna, s magától értetődően nemcsak magyarországiakra). Másodszor pedig, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kényszerű tespedtsége és visszaszorítottsága sem tudta nagyobb mértékben elfojtani nemzeti kisebbségünkben az önismeret, a múlt feltárásának igényét, ami ráadásul az első adandó alkalommal régóta nem tapasztalt, mondhatni elemi erővel tört fel belőle és fogalmazódott meg. Tulajdonképpen nem is történhetett másként, hiszen a jövőbe tekintő embernek fél szemét a múlton kell rajta tartania, a jövőt akaró embernek a múltat, saját múltját kell elsőként birtokba vennie. Miként Orwell mondja valahol: „Akié a múlt, azé a jövő." ARRÓL, HOGY A TRAGÉDIA-TUDÁS Ami tragédiánk volt egykor, tudásunk, tapasztalatunk is lehet ma. Ilyenképpen, példának okáért, a jogfosztottság 1945-1949 közé eső évei nemcsak iszonyú fejezetét képezik történelmünknek, a csehszlovákiai magyarság történelmének, hanem elévülhetetlen tudásunkká, emlékezetünkből, sőt, génjeinkből kitörölhetetlen tapasztalatunkká nemesedett tragikus örökségünket is jelentik egyben. A LÉTRŐL ÉS TUDATRÓL A lét határozza meg a tudatot? Most érezzük csak igazán, a lét tudattal szembeni elsőbbségét hirdető pártállam kimúltával, mennyire a (szocialista ön) tudat határozta meg mifelénk évtizedekig a létet! POSTALÁDA Postaláda... Azt hiszem, nem szép szó, a szavak szépségversenyén aligha díjaznák a nyelv tudorai. És mégis szeretem. Nemcsak konkrét, hanem szimbolikus jelentése, metaforikus jelentéstartalma miatt is. De nemcsak a szót szeretem, a postaládákat is szeretem. Illetve a postaládámat, mindenkori postaládáimat. Nekem a postaláda maga a megtestesült titok, az eleven misztikum, a várakozásra késztető örök remény. Mindig tartogat valamit számomra. Egy levelet innen, egy újságot onnan, egy értesítést, üzenetet amonnan. Vagy egyszerűen csak az ürességet. Ez utóbbi esetben véghetetlenül szomorú vagyok, vigasztalanul magányosnak, elhagyatottnak érzem magam. Van úgy, hogy többször is megnézem naponta. Olyankor is, amikor tudom, már volt a postás, egyszer már kiürítettem a tartalmát, aligha valószínű hát, hogy találok benne valamit. De mégis. Hátha. Hátha egy távirat, egy expresszlevél, egy eltévedt üzenet, bármi. Tulajdonképpen mindegy, mi, s talán az is mindegy, hogy van-e benne valami vagy nincs. Szertartás az egész, s ez a fontos benne, a rituális jelleg. Annyira belém rögződött már ez a kíváncsi várakozás, ez az örökös készenléti állapot, annyira a kezemben van már az a mozdulat, mellyel a kulcsot a zárba helyezem, elfordítom, majd kinyitva a láda ajtaját egyetlen pillantással felderítem, van-e benne valami, hogy ha történetesen elkerülnék egy lakatlan szigetre, a tucatriporterek tucatkérdéseiben szereplő három dolog egyike, amit oda magammal vinnék, bizonyosan a postaládám lenne, s én fölszerelném szépen egy kezem ügyében levő fára, vagy Robinsonmód összetákolt kalyibám bizonyára rosszul csukódó ajtajára és mindennap — mi több, feltehetően napjában többször is — megnézném, érkezett-e postám valahonnan. Hát persze hogy nem érkezik majd sehonnan, ezt én is jól tudom, nem is érkezhet, hiszen azért lakatlan sziget egy valamirevaló lakatlan sziget, hogy a postahajók (majdnem postavonatot írtam!), postarepülőgépek, netán postahelikopterek, sőt a postagalambok is messze elkerüljék! Az embernek szüksége van a rítusokra, legyenek bármilyenek is azok, nem tud élni nélkülük. Nálam ilyen rítus ez az egész postaládamánia. Persze, akkor vagyok a legboldogabb, amikor fölnyitva ajtaját, szinte dől belőle a sok levél, újság, papírfecni, miegymás. Ilyenkor talán azt se bánnám, ha egyszer annyi postám lenne, hogy végeérhetetlenül zuhogna rám az egy közepes női retikülnél nem nagyobb ládából, s egészen betemetne. Ez esetben azt is el tudnám képzelni — legalábbis végtelenül stílusos lenne —, ha koporsóm oldalára szerelne fel valaki egyet. A gyásztáviratoknak, levélbeli részvétnyilvánításoknak, a halálomat hírül adó s rólam nekrológokat közlő újságoknak, a gyászbeszédeknek. Gyanítom, hogy még egy utolsó erőtlen mozdulattal — igen, azzal a megszokottal — valahogyan kinyúlnék a koporsómból, s reszketeg kézzel emelném be magamhoz postaládámból az utolsó napi postámat. KINCSES ELOD MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MARCIUSA • 21 Mialatt mi tárgyaltunk, a Grand előtt folyt a vatrás románok magyarellenes tüntetése. Érdekes elszólalása volt Pop Dumitrunak, aki elmondta, már január végén jelezték Iliescu elnöknek a magyar veszélyt. Felidéztem, mikor említette elnökünk a „szeparatizmust" a tévében: január 25-én. Egy másik, a júniusi bukaresti bányászakció tükrében még érdekesebbnek tűnő vatrás közlés; elmondták: már Székelykocsárdon (Razboeni) voltak a bányászok, de visszaküldték őket. Lám, milyen világosak az összefüggések! Megpróbáltuk elérni, hogy a vásárhelyi eseményeket nemzetközi bizottság vizsgálja ki — hallani sem akartak róla. Érthető, az igazság kiderítését minden áron meg akarják akadályozni, a későbbiekben ismertetett büntetőjogi „megoldások" ismeretében teljes mértékben megmagyarázható ez a magatartás. Sikerült egy közös közleményt megfogalmazni, amelynek szerintem a legértékesebb pontja a második, amelyik így szól: „2. — Az RMDSZ képviselői kinyilvánították a magyar lakosság Románia területi integritása iránti lojalitását, és hogy az RMDSZ nem szándékszik és sosem szándékozott kiszakítani Erdélyt az ország egészéből. A Vatra Romaneasca Szövetség tudomásul vette az RMDSZ ezen álláspontját és tájékoztatni fogja erről a román közvéleményt." Úgy vélem, állandóan ezt a pontot kellene lobogtatni a Vatra Romaneasca előtt követelve, hogy adott szava értelmében ilyen irányú propagandát fejtsen ki. A kultúremberek ugyebár betartják adott szavukat. Másnap, március 23-án újraválasztották a NEIT Maros megyei és marosvásárhelyi tanácsának végrehajtó bizottságát. Egy román fiatal azt javasolta, azt az 5 románt és 5 magyart, akit a másik fél a leginkább vitat, hagyjuk ki a vezetésből. Én is rajta voltam ezen a listán, Király Károly (aki önként lemondott a Maros megyei elnöki tisztéről), volt a listavezető, a románoknál pedig Júdea és Scrieciu. Csak egy kivételt tettek, Pop Dimitruval. A Vatra Romaneasca képviselője hiába volt rajta a népszerűtlenségi listán, benne'hagyták a vezetőségben. Leváltásunk után odajött hozzám Ion Scrieciu tábornok és megköszönte korrekt működésem. Törvényes leváltásom egyáltalán nem bántam, már régebben észleltem (még a Covintul Libernek adott interjúmban is elmondtam), sok értelme nem volt tevékenységünknek, annál is inkább, mert a gyakorlati kérdéseket a polgármesteri hivatalok oldották meg. Be kellett látnom, amikor elvállaltam az elnöki tisztséget, abban bíztam, sikerül az ország szekerét a demokrácia irányába, az egyenjogúság megteremtésének irányába elindítani. Az eredmény gyászos, a miértekre keressük a választ. A két nap alatt még beszéltem Gelu Voicannal — egy alkalommal azt kérdezte tőlem: ezek (vagyis a vatrások) miért utálnak annyira, miért tartanak szélsőségesnek, hiszen ate intellektusoddal, lelki alkatoddal nem lehetsz szélsőséges? Azt válaszoltam, biztos azért, mert próbáltam reagálni lépéseikre, s valószínű, előfordult, hogy keresztülhúztam számításaikat. Egy alkalommal legorombította Tira Vasile őrnagyot, mondván, már figyelmeztették, hogy fejezze be a nyílt uszítást. Hozzátette, ügyelj, mi más módszereket is tudunk alkalmazni. (Sajnos, ezt mostanáig nem bizonyították.) Még azt a tervemet is elmondtam Voicannak, szeretnék ővele együtt felmenni Bukarestbe, hogy ott mondjam el az igazat. Közlésem meglepte, eléggé kényszeredetten, de igent mondott. Ez a kényszeredett „igen", amiből azt a következtetést vontam le, Bukarest nem akarja az igazságot hallani, és az a tény, hogy március 23-án este a katonaság megtagadta hazaszállításomat (annak dacára, hogy talán a legagresszívabb vatrás tüntetés zajlott, még Gelu Voicant is kifütyülték), mondván, ők ejtőernyősök, nincs autójuk, elgondolkoztatott. A román tüntetők mentalitására jellemző, hogy március 23-án este az aznap megválasztott utódom, Kolozsváry Zoltán mérnök lemondatását is követelték. A lényeg: egyáltalán ne legyen magyar vezető. Sajnos, ezek a vatrás követelések azóta rendre meghallgatásra találnak a legfelső vezetésben. Másnap, 24-én reggel családostól vidékre utaztam. Értesülve a kedvezőtlen fejleményekről (ezekre nem térek ki), s fontosnak tartva az igazság kimondását Marosvásárhelyről, úgy döntöttem, igénybe veszem érvényes útlevelem, s külföldre utazok. Március 30-án léptem át a román—magyar határt, s kezdtem meg ideiglenes külföldi tartózkodásom. (Csütörtökön folytatjuk) A FOGLALKOZTATÁS BÖKKENŐI