Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-21 / 68. szám, csütörtök

1991. MÁRCIUS 21. SPORT EXTRA 8 VILLÁMFUTÓK Leroy Burrell amerikai atléta a közelmúltban káprázatos világcsúcsot ért el 60 m-en. Ö is, mint annyi más kiváló vágtázó, a Santa Monica Track Club tagja, azé a klubé, melyhek egy tucat 10 mp körüli százas futója van. E tényt valószínűleg sporttörténeti kuriózumként könyvelhetjük el. A Santa Monica Club sportolói Szöulban az amerikai férfi atlétikai érmek 60 százalékát szállították. Nevezetesen óaranyat, egy ezüstöt és egy bronzot. Hány kis és közepes nemzet lenne büszke ilyen éremkollekció megszerzésére! A texasi Houstonban működik a rendkívüli atlétaegyüttes. Edzéseik nem sokban különböznek azoktól, amelyeket a sprinterek az amerikai nyugati parton vagy Európában megszoktak. Száz méterek és kiegészítő távok végtelen sorozata, persze egyéni edzésterv szerint. Viszont mindez öszszeszólalkozások és szemrehányások, edződiktátorok és játékosuralom nélkül folyik. Igaz, a Santa Monica váltói szinte görcsösen összetartanak. A 4x100-as és a 4x400-as — mindkettő a világ leg'jobb időeredményeinek egyikét érte el — tagjai egyszerűen nem hajlandók mással futni. A klubtagságot és a váltótagságot is olyan privilégiumnak tekintik, amely a - világ sportemberei közül mindössze annak az alig több, mint egytucat fiatalembernek jár, aki az SMTC tagjának vallja magát. E kiváltság kifejezésének ter. mészetesen tárgyi alapja is van. A vetélytársak irigysége nemcsak a csapatszellemnek, a kimagasló és stabil időeredményeknek szól, hanem annak a könnyed természtességnek is, ahogyan a texasi fiúk a sikert viselik. No meg az életmódjuknak. A klub atlétája csak első osztályon utazik. Rá limuzin vár a repülőtéren, négycsillagos szállodában pihen és olyan startpénzt tesz zsebre, amely meghaladja a többiekét. A bűvös szó a csapatmunka. Ha a közönség Carl Lewis robusztus nekifutására kíváncsi a távolugrópályán, vele együtt Dany Everett és Mark Witherspoon rohamában és ugróstílusában is gyönyörködhet. Ha Burrell láthatóan csúcsformában készülődik a rajtra, akkor Joe DeLoach és Floyd Heard mozgásán szintén látni lehet, hogy itt világcsúcskísérlet következik. „Mi nem egyszerűen csak örülünk annak, hogy ebben a klubban sportolhatunk" — mondja Burrell. — „Mi ezt a jogot kivívtuk magunknak". A fekete futócsodák egyesületének i mázsát sok tekintetben maga Carl Lewis alapozta meg az elmúlt évtizedben. A klub motorja, vezéregyénisége, és ami mindennél fontosabb, a reklámja még mindig Lewis Prima. Már a houstoni egyetemen aratott első futóés távolugrósikerei után mindenkivel tudatta, hogy nem fog megelégedni a hagyományos atlétikai karrierrel. Elérte amit akart, s nem csak a maga számára. Az atlétikai versenyek rendezői többször is meggondolják, hogy a Santa Monicától bármit is megtagadjanak, akar a versenyfeltételek, akár a díjak tekintetében, hiszen a „nem" azzal a veszéllyel jár, hogy az atlétika leglátványosabb és legismertebb szereplőinek egy csapata kilép a produkcióból. Más kérdés, hogy Carl Lewis és Leroy Burrell a sportág profizálódásának hullámán anyagi revoe jutott, viszont az atléták kilencvenkilenc százaléka nem tagja a Santa Monicának, vagy egyéb előkelő klubnak. De ez már más lapra tartozik. Valószínűleg az augusztusi tokiói világbajnokság egyik fénypontja e sztárcsapat tagjainak szereplése lesz. (só) VOLT EGYSZER EGY VÁLTÓ Beszélgetés Szögedy Dénessel Kissé porosodó sporttörténeti ereklyének számít a csehszlovák 4x100as váltó bronzérme az 1969-es athéni atlétikai Európa-bajnokságon. A sportágat figyelemmel kísérő szurkolók még ma Is elismerően bólintanak, amikor a Kríž, Szögedy, Kynos, Bohman négyesről esik szó. A híres-nevezetes kvartett második embere Szögedy Dénes volt Most tornatanár. — A rőcei gimnáziumban kezdtem atletizálni (egyébként Licén születtem) Durdinec tanár irányításával és az érettségi előtt kerek 11 másodpercet futottam 100 méteren. Akkor, 1963-ban ez az eredmény jó időnek számított. Kacérkodtam a távolugrással és a futballal is. A futást választottam. • Hogyan kerültél kapcsolatba az ún. „nagy" atlétikával? — Érettségi után megkaptam a behívót Klatovyba. A parancsnokom sportszerető tiszt volt, így nyugodtan edzhettem és az eredmények csakhamar jelentkeztek: 100 méteren megnyertem a nyugati katonai körzet bajnokságát. Aztán a Šumavába vezényeltek. Ott se hagyott el a jó kedvem —• már ami az edzéseket illeti. Fölhúztam a katonai bakancsot, és irány az erdő. Tudtam, ha abbahagyom, vége. Edző nélkül, saját elképzelésem szerint készültem, „autodidaktaként" 10,8-at futottam. Ennek alapján részt vehettem a Brünnben rendezett hadseregbajnokságon, ahol a második lettem. Emil Zátopek is melegen gratulált. Mégis csak „vidéki" voltam. De nem sokáig. Csakhamar jelentkezett a Dukla Praha. • Mikor arattad első „rendes" győzelmedet? — 1967-ben Prága bajnokságán megnyertem a 100 méteres síkfutást, 200 méteren 21,2-őt futottam, a Rošický-emlékversenyen 10,3mal szakítottam át a célszalagot. Ezek a legjobb eredményeim. Rábeszéltek, maradjak a Duklában. És én „bezupáltam". • Kikkel kerültél kapcsolatba a katonasportolók közül? — Nagyon jó társaság voltunk, a váltónk sorozatban nyerte a bajnokságokat. Olyan neves atlétákat ismertem meg, mint például Odložil és a súlylökő Skobla. Barátkoztam a kézilabdázókkal, a focistákkal, az úszókkal. Közben elkezdtem tanulmányaimat a testnevelési főjskolán, egy évfolyamban voltam Čáslavskával, Jarda Holíkkal, Štrunccal, Brumovskýval... Aztán a Duklába jött focizni Móder Jóska, Pšurný, Szögedy Dénes ma (A szerző felv.) Suchánek. Valamennyien tudták, hogy magyar vagyok. De nem csináltak belőle ügyet. Dini, Dinile, Deneši néven szólítottak. Szívesen emlékszem ezekre az időkre. • Csaknem negyedszázad telt el az athéni bronzérem megszerzése óta. Hogyan tekintsz vissza ilyen távlatból az eseményre? — Jól kezdődött az 1969-es esztendő. Nem sokkal az Európa-bajnokság előtt beállítottuk az országos csúcsot, teljesítettük a kiküldetési szintet. Athénban megerőltetés nélkül jutottunk a döntőbe, ahol jobban is szerepelhettünk volna, de Kynos sérülten állt rajthoz, törött lábfejcsonttal versenyzett. Ha egészséges, biztosan fényesebb érmet nyerünk. • Meddig maradt együtt a kvartett? — Az 1972-es müncheni olimpiáig, közben többször változott az összetétele. Münchenbe titkos esélyesként érkezett a váltó, hiszen a helsinki Eb-n aranyérmet nyert. A finn fővárosban már Demeč futott helyettem. Nehéz időszaka volt ez az életemnek; sérülések, balszerencse gátolt a felkészülésben. • Hány évig voltál válogatott? — 1967-től 1972-ig. Sok emlékezete® versenyt vívtam Vítkovicén, az olaszok és a svédek elleni találkozókon. • Ma mennyit tudnál 100 méteren? — Mostanában nem gondolkodtam ezen. Azt hiszem, 12 másodpercen belül még célba érnék. • Mikor hagytad abba az aktív versenyzést? — A moszkvai olimpia után. Ebben szerepet játszott az akkor eluralkodott „uniformizált" edzői módszer is. Nem nagyon nézték, ki milyen testi felépítésű, mindenkit egyforma recept szerint gyakoroltattak. Úgy érzem, nem értem el képességeim maximumát. Ebben egyrészt a sérülések akadályoztak, másrészt a már említett tréningfolyamat. • Hogyan tervezted el magadban a 100 méter egyes szakaszait? — Eléggé gyenge volt a rajtom, de 60 métertől fokozatosan belelendültem; a hajrá volt az erősségem. Nekem az edzéseken inkább úgymond technikáznom kellett volna. • ??? — Lazító gyakorlatokat végezni, csiszolni a technikámat, mivel 181 cm magas és 88 kg súlyú voltam. • Hogyan alakult az életed, miután abbahagytad a versenyszerű sportolást? — Levelezői tagozaton elvégeztem a testnevelési főiskolát és hazatértem Gömörbe, Tornaiján telepedtem le. A helyi ruhagyárban dolgoztam testnevelő tanárként, jelenleg a gimnáziumban tanítok. A serdülő lányokkal és fiúkkal foglalkozom. Van közöttük néhány tehetséges atléta: Rovňanová, Kovalčík, Hubay Pista, Bancsi; az utóbbi szeret focizni is. pedig jó futó válhatna belőle, ha csak az atlétikára koncentrálna. • Nemrégen felkértek, vállald el a tornaijai focicsapat irányítását... — A városban gyakran váltották egymást az edzők, pedig nem dolgoztak rosszul. Gond, hogy sokáig mostoha gyerekként kezelték Tornaiján az utánpótlást, 23-24 éves korban már nem lehet valaki kezdő a sportágban. Véleményem szerint a jelenlegi gárda tagjainak gyenge az erőnléte, és a szakosztály anyagi feltételei sem ideálisak. Változtatni kellene a futballisták hozzáállásán is. Gondolok itt elsősorban az edzések rendszeres látogatására. Ez a minimum, amit egy játékos tehet. • Hogyan látod napjaink élsportját? — Régen elmúltak azok az idők, amikor mindenki annyit adott ki magából, amennyi benne volt. Pályafutásom végén már suttogták, hogy egyesek tablettákat szednek. Én sosem doppingoltam. Tapasztaltam azonban, hogy néhány versenyzőtársam, akit korábban minden gond nélkül legyőztem, egyszerre csak valamilyen varázsvessző suhintására rendre előttem végeztek. Ekkor jöttem rá: ajzószer van a dologban. • Mi a véleményed Ben Johnsonról? — Nagy futónak tartom, de nem az ideálom. Példaképem Josef Odložil volt. Célratörő, gerinces embernek ismertem meg, sokaktól eltérően nem volt köpönyegforgató. Amikor nem értett egyet az elveivel összeegyeztethetetlen „ukázokkal", kilépett a hadsereg kötelékéből. • Pénz és sport. Te voltál az első gömöri atléta, akit szárnyára kapott a hírnév. Jártad a világot, sok pénzt kerestél... — Ne hidd! A harmadik helyünkért fejenként 3000 koronát és egy nadrágra való szövetet kaptunk; no meg sportmesteri címmel tüntettek ki. Manapság rengeteg pénz áramlik a sportba és vannak dúsgazdag versenyzők. Az én időmben ez másképp volt. Kevesebb pénzért, de tiszta eszközzel versenyeztünk. BALAJTI ÁRPÁD AZ EV KEZILABDAZONOJE PREK0P0VA A VASASHOZ IGAZOL? A vágsellyei Duslo női kézilabdacsapata az elmúlt nyáron nagy fegyvertényt hajtott végre: először szerzett országos bajnoki címet. Az esztendő végén nem okozott különösebb meglepetést, hogy az év játékosának Zuzana Prekopovát választották. Gondolt-e erre a megtiszteltetésre? — Egyáltalán nem. Tavaly még a legjobb tíz között sem kaptam helyet. Tetézi örömömet, hogy a második helyen Irena Horváthová barátnőm végzett. Öt esztendővel ezelőtt együtt igazoltunk mostani klubunkhoz. Úgy tudjuk, már fiatalon bemutatkozott a felnőttek között. — Tizenhét évesen. Játékommal valószínűleg nem okoztam csalódást, a „divatváros" csapatának egyik kulcsembere lettem. Két évvel később megszületett a kislányom. Hat héttel utána már edzésbe álltam. A csapat akkor kieső helyen volt és úgy éreztem, a sorsdöntő mérkőzéseken segítenem kell a lányoknak. Sikerült a bentmaradás. A következő szezon már nem volt ilyen sikeres. — 1984-ben kiestünk az I. ligából, s több helyről is megkerestek. Én azonban nemet mondtam, vissza akartunk kerülni a legfelsőbb osztályba. Nem így történt. Ekkor kaptam ajánlatot a Duslótól. Elfogadtam. Trencsénben hallani sem akartak távozásomról. Szerencsémre azonban akkor még érvényben volt az ún. technikai átigazolás; ez azt jelentette, huszonhárom éves korig az egyesület engedélye nélkül mehettem felsőbb osztályba. Hogyan sikerült a beilleszkedés? — Egy év kellett a tökéletes átálláshoz. 1985 júliusában érkeztem Horváthovával Vágsellyére, a vezetők és a szurkolók nagyon bíztak benne, hogy dobogóra kerül a csapatunk. Csak a nyolcadik helyen végeztünk. A későbbiek folyamán javultak eredményeink, kezdett beérni Dušan Daniš mester munkája. Évek óta a bajnokság élmezőnyében foglalnak helyet, azonban csak 1990 nyarán sikerült feltenni az I betűre a pontot. — A tavalyi pontvadászat során hittünk abban, hogy egyszer már nekünk is sikerül megnyerni a bajnokságot. A Partizánske elleni döntőn idegesen játszottunk, de sikerült. Győzelmünk után leírhatatlan volt az örömünk és boldogságunk. Először léphettek kl a nemzetközi porondra. A kupasorsolás után a francia bajnok nem tűnt legyőzhetetlennek; a végén mégis a gall kakas kukorékolt... — Meg kellett fizetnünk a tandíjat. Először indultunk nemzetközi kupában és mindjárt a legrangosabban. A Metz csapatának két idegenlégiósa, a jugoszláv Galics és a szovjet Popova kapus mindkét összecsapáson kiváló teljesítményt nyújtott. Francia földön a játékvezetők is részrehajlóan bíráskodtak. El kell azonban ismerni, az ellenfél sokkal rutinosabb gárda volt a miénknél. Itt látszott meg, hogy a barátságos nemzetközi mérkőzések nem pótolhatják a kopameccset. Az utóbbin egészen más a hangulat. Hosszú ideje a bajnokság egyik legjobb átlövője, mégsem dicsekedhet sok válogatottsággal. — Annak idején a juniorcsapat állandó tagja voltam, a felnőttek között viszont csak 1990 januárjában jutottam szóhoz. Eddig 27 alkalommal ölthettem magamra a címeres mezt. Úgy érzem, még nem mondtam ki az utolsó szót. Amint említette, a múlt év eddigi legsikeresebb esztendeje, mégsem volt teljes a boldogság... —. Bizony nem! Decemberben egy dániai tornán lövéshez készülődtem, amikor hirtelen éles fájdalmat éreztem. Nem hittük, hogy komoly a sérülés, de a röntgenfelvétel egyértelműen kimutatta a törést. Gipszcsizma került a lábamra és csak februárban távolították el. Az orvosok szerint március végén már edzésbe állhatok. Addig erősítő gyakorlatokat végzek. Mit gondol, ha nem sérül meg szóhoz jutott volna a C-világbajnokságon? — Azt hiszem, az utazó keret tagjaként most ott lennék Itáliában. Bár posztomon az első számú játékos Ďurišinova. Azt beszélik, nem sokáig marad a Vág-parti városban, külföldre kacsingat... — A múlt nyáron a Budapesti Vasas szeretett volna szerződtetni, de a vezetők nem járultak hozzá a klubcseréhez. Maradtam. Június végén lejár a szerződésem, s ha minden a tervek szerint alakul, már Magyarországon kezdem az új idényt. Eddig hány gólt lőtt az I. ligában? — Trencsénben nem vezettem statisztikát. Az elmúlt év decemberében a Zlín elleni meccsen dobtam 800. gólomat. SZABÓ ZOLTÁN Prekopová lő, és a labda a hálóba tart... (Vojtiéek felv.)