Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-21 / 68. szám, csütörtök

1991. MÁRCIUS 21. SPORT EXTRA 8 VILLÁMFUTÓK Leroy Burrell amerikai atléta a közelmúltban káprázatos világ­csúcsot ért el 60 m-en. Ö is, mint annyi más kiváló vágtázó, a Santa Monica Track Club tagja, azé a klubé, melyhek egy tucat 10 mp körüli százas futója van. E tényt valószínűleg sporttörténeti kurió­zumként könyvelhetjük el. A San­ta Monica Club sportolói Szöul­ban az amerikai férfi atlétikai ér­mek 60 százalékát szállították. Nevezetesen óaranyat, egy ezüs­töt és egy bronzot. Hány kis és közepes nemzet lenne büszke ilyen éremkollekció megszerzé­sére! A texasi Houstonban működik a rendkívüli atlétaegyüttes. Edzé­seik nem sokban különböznek azoktól, amelyeket a sprinterek az amerikai nyugati parton vagy Eu­rópában megszoktak. Száz méte­rek és kiegészítő távok végtelen sorozata, persze egyéni edzés­terv szerint. Viszont mindez ösz­szeszólalkozások és szemrehá­nyások, edződiktátorok és játéko­suralom nélkül folyik. Igaz, a San­ta Monica váltói szinte görcsösen összetartanak. A 4x100-as és a 4x400-as — mindkettő a világ leg­'jobb időeredményeinek egyikét érte el — tagjai egyszerűen nem hajlandók mással futni. A klubtag­ságot és a váltótagságot is olyan privilégiumnak tekintik, amely a - világ sportemberei közül mind­össze annak az alig több, mint egytucat fiatalembernek jár, aki az SMTC tagjának vallja magát. E kiváltság kifejezésének ter­. mészetesen tárgyi alapja is van. A vetélytársak irigysége nemcsak a csapatszellemnek, a kimagasló és stabil időeredményeknek szól, hanem annak a könnyed ter­mésztességnek is, ahogyan a te­xasi fiúk a sikert viselik. No meg az életmódjuknak. A klub atlétája csak első osztályon utazik. Rá li­muzin vár a repülőtéren, négycsil­lagos szállodában pihen és olyan startpénzt tesz zsebre, amely meghaladja a többiekét. A bűvös szó a csapatmunka. Ha a közön­ség Carl Lewis robusztus nekifu­tására kíváncsi a távolugrópá­lyán, vele együtt Dany Everett és Mark Witherspoon rohamában és ugróstílusában is gyönyörködhet. Ha Burrell láthatóan csúcsformá­ban készülődik a rajtra, akkor Joe DeLoach és Floyd Heard mozgá­sán szintén látni lehet, hogy itt vi­lágcsúcskísérlet következik. „Mi nem egyszerűen csak örülünk annak, hogy ebben a klubban sportolhatunk" — mondja Burrell. — „Mi ezt a jogot kivívtuk ma­gunknak". A fekete futócsodák egyesüle­tének i mázsát sok tekintetben maga Carl Lewis alapozta meg az elmúlt évtizedben. A klub motorja, vezéregyénisége, és ami minden­nél fontosabb, a reklámja még mindig Lewis Prima. Már a hous­toni egyetemen aratott első futó­és távolugrósikerei után minden­kivel tudatta, hogy nem fog meg­elégedni a hagyományos atlétikai karrierrel. Elérte amit akart, s nem csak a maga számára. Az atlétikai versenyek rendezői többször is meggondolják, hogy a Santa Mo­nicától bármit is megtagadjanak, akar a versenyfeltételek, akár a dí­jak tekintetében, hiszen a „nem" azzal a veszéllyel jár, hogy az at­létika leglátványosabb és legis­mertebb szereplőinek egy csapa­ta kilép a produkcióból. Más kérdés, hogy Carl Lewis és Leroy Burrell a sportág profizá­lódásának hullámán anyagi revoe jutott, viszont az atléták kilencven­kilenc százaléka nem tagja a San­ta Monicának, vagy egyéb előke­lő klubnak. De ez már más lapra tartozik. Valószínűleg az augusz­tusi tokiói világbajnokság egyik fénypontja e sztárcsapat tagjai­nak szereplése lesz. (só) VOLT EGYSZER EGY VÁLTÓ Beszélgetés Szögedy Dénessel Kissé porosodó sporttörténeti ereklyének számít a csehszlovák 4x100­as váltó bronzérme az 1969-es athéni atlétikai Európa-bajnokságon. A sportágat figyelemmel kísérő szurkolók még ma Is elismerően bólintanak, amikor a Kríž, Szögedy, Kynos, Bohman négyesről esik szó. A híres-ne­vezetes kvartett második embere Szögedy Dénes volt Most tornatanár. — A rőcei gimnáziumban kezd­tem atletizálni (egyébként Licén születtem) Durdinec tanár irányítá­sával és az érettségi előtt kerek 11 másodpercet futottam 100 méteren. Akkor, 1963-ban ez az eredmény jó időnek számított. Kacérkodtam a távolugrással és a futballal is. A fu­tást választottam. • Hogyan kerültél kapcsolat­ba az ún. „nagy" atlétikával? — Érettségi után megkaptam a behívót Klatovyba. A parancsno­kom sportszerető tiszt volt, így nyu­godtan edzhettem és az eredmények csak­hamar jelentkeztek: 100 méteren meg­nyertem a nyugati katonai körzet baj­nokságát. Aztán a Šumavába vezényel­tek. Ott se hagyott el a jó kedvem —• már ami az edzéseket ille­ti. Fölhúztam a kato­nai bakancsot, és irány az erdő. Tud­tam, ha abbaha­gyom, vége. Edző nélkül, saját elképze­lésem szerint készül­tem, „autodidakta­ként" 10,8-at futot­tam. Ennek alapján részt vehettem a Brünnben rendezett hadseregbajnokságon, ahol a második let­tem. Emil Zátopek is melegen gratulált. Mégis csak „vidéki" voltam. De nem so­káig. Csakhamar je­lentkezett a Dukla Praha. • Mikor arattad első „rendes" győ­zelmedet? — 1967-ben Prága bajnokságán megnyertem a 100 méteres síkfu­tást, 200 méteren 21,2-őt futottam, a Rošický-emlékversenyen 10,3­mal szakítottam át a célszalagot. Ezek a legjobb eredményeim. Rá­beszéltek, maradjak a Duklában. És én „bezupáltam". • Kikkel kerültél kapcsolatba a katonasportolók közül? — Nagyon jó társaság voltunk, a váltónk sorozatban nyerte a baj­nokságokat. Olyan neves atlétákat ismertem meg, mint például Odložil és a súlylökő Skobla. Barátkoztam a kézilabdázókkal, a focistákkal, az úszókkal. Közben elkezdtem tanul­mányaimat a testnevelési főjskolán, egy évfolyamban voltam Čáslavs­kával, Jarda Holíkkal, Štrunccal, Brumovskýval... Aztán a Duklába jött focizni Móder Jóska, Pšurný, Szögedy Dénes ma (A szerző felv.) Suchánek. Valamennyien tudták, hogy magyar vagyok. De nem csi­náltak belőle ügyet. Dini, Dinile, Deneši néven szólítottak. Szívesen emlékszem ezekre az időkre. • Csaknem negyedszázad telt el az athéni bronzérem megszer­zése óta. Hogyan tekintsz vissza ilyen távlatból az eseményre? — Jól kezdődött az 1969-es esz­tendő. Nem sokkal az Európa-baj­nokság előtt beállítottuk az orszá­gos csúcsot, teljesítettük a kikülde­tési szintet. Athénban megerőltetés nélkül jutottunk a döntőbe, ahol jobban is szerepelhettünk volna, de Kynos sérülten állt rajthoz, törött lábfejcsonttal versenyzett. Ha egészséges, biztosan fényesebb érmet nyerünk. • Meddig maradt együtt a kvartett? — Az 1972-es müncheni olimpiá­ig, közben többször változott az összetétele. Münchenbe titkos esé­lyesként érkezett a váltó, hiszen a helsinki Eb-n aranyérmet nyert. A finn fővárosban már Demeč futott helyettem. Nehéz időszaka volt ez az életemnek; sérülések, balsze­rencse gátolt a felkészülésben. • Hány évig voltál válogatott? — 1967-től 1972-ig. Sok emléke­zete® versenyt vívtam Vítkovicén, az olaszok és a svédek elleni talál­kozókon. • Ma mennyit tudnál 100 mé­teren? — Mostanában nem gondolkod­tam ezen. Azt hiszem, 12 másod­percen belül még célba érnék. • Mikor hagytad abba az aktív versenyzést? — A moszkvai olimpia után. Eb­ben szerepet játszott az akkor el­uralkodott „uniformizált" edzői módszer is. Nem nagyon nézték, ki milyen testi felépítésű, mindenkit egyforma recept szerint gyakorol­tattak. Úgy érzem, nem értem el ké­pességeim maximumát. Ebben egyrészt a sérülések akadályoztak, másrészt a már említett tréningfo­lyamat. • Hogyan tervezted el magad­ban a 100 méter egyes szakasza­it? — Eléggé gyenge volt a rajtom, de 60 métertől fokozatosan bele­lendültem; a hajrá volt az erőssé­gem. Nekem az edzéseken inkább úgymond technikáznom kellett vol­na. • ??? — Lazító gyakorlatokat végezni, csiszolni a technikámat, mivel 181 cm magas és 88 kg súlyú voltam. • Hogyan alakult az életed, miután abbahagytad a verseny­szerű sportolást? — Levelezői tagozaton elvégez­tem a testnevelési főiskolát és ha­zatértem Gömörbe, Tornaiján tele­pedtem le. A helyi ruhagyárban dolgoztam testnevelő tanárként, je­lenleg a gimnáziumban tanítok. A serdülő lányokkal és fiúkkal fog­lalkozom. Van közöttük néhány te­hetséges atléta: Rovňanová, Koval­čík, Hubay Pista, Bancsi; az utóbbi szeret focizni is. pedig jó futó vál­hatna belőle, ha csak az atlétikára koncentrálna. • Nemrégen felkértek, vállald el a tornaijai focicsapat irányítá­sát... — A városban gyakran váltották egymást az edzők, pedig nem dol­goztak rosszul. Gond, hogy sokáig mostoha gyerekként kezelték Tor­naiján az utánpótlást, 23-24 éves korban már nem lehet valaki kezdő a sportágban. Véleményem szerint a jelenlegi gárda tagjainak gyenge az erőnléte, és a szakosztály anya­gi feltételei sem ideálisak. Változtat­ni kellene a futballisták hozzáállá­sán is. Gondolok itt elsősorban az edzések rendszeres látogatására. Ez a minimum, amit egy játékos te­het. • Hogyan látod napjaink él­sportját? — Régen elmúltak azok az idők, amikor mindenki annyit adott ki magából, amennyi benne volt. Pá­lyafutásom végén már suttogták, hogy egyesek tablettákat szednek. Én sosem doppingoltam. Tapasz­taltam azonban, hogy néhány ver­senyzőtársam, akit korábban min­den gond nélkül legyőztem, egy­szerre csak valamilyen varázs­vessző suhintására rendre előttem végeztek. Ekkor jöttem rá: ajzószer van a dologban. • Mi a véleményed Ben John­sonról? — Nagy futónak tartom, de nem az ideálom. Példaképem Josef Od­ložil volt. Célratörő, gerinces em­bernek ismertem meg, sokaktól el­térően nem volt köpönyegforgató. Amikor nem értett egyet az elveivel összeegyeztethetetlen „ukázokkal", kilépett a hadsereg kötelékéből. • Pénz és sport. Te voltál az első gömöri atléta, akit szárnyára kapott a hírnév. Jártad a világot, sok pénzt kerestél... — Ne hidd! A harmadik helyün­kért fejenként 3000 koronát és egy nadrágra való szövetet kaptunk; no meg sportmesteri címmel tüntettek ki. Manapság rengeteg pénz áram­lik a sportba és vannak dúsgazdag versenyzők. Az én időmben ez másképp volt. Kevesebb pénzért, de tiszta eszközzel versenyeztünk. BALAJTI ÁRPÁD AZ EV KEZILABDAZONOJE PREK0P0VA A VASASHOZ IGAZOL? A vágsellyei Duslo női kézilabdacsapata az elmúlt nyáron nagy fegyvertényt hajtott végre: először szerzett országos bajnoki címet. Az esztendő végén nem okozott különösebb meglepetést, hogy az év já­tékosának Zuzana Prekopovát választották. Gondolt-e erre a megtisztelte­tésre? — Egyáltalán nem. Tavaly még a legjobb tíz között sem kaptam he­lyet. Tetézi örömömet, hogy a má­sodik helyen Irena Horváthová ba­rátnőm végzett. Öt esztendővel ezelőtt együtt igazoltunk mostani klubunkhoz. Úgy tudjuk, már fiatalon bemu­tatkozott a felnőttek között. — Tizenhét évesen. Játékommal valószínűleg nem okoztam csaló­dást, a „divatváros" csapatának egyik kulcsembere lettem. Két év­vel később megszületett a kislá­nyom. Hat héttel utána már edzés­be álltam. A csapat akkor kieső he­lyen volt és úgy éreztem, a sors­döntő mérkőzéseken segítenem kell a lányoknak. Sikerült a bentma­radás. A következő szezon már nem volt ilyen sikeres. — 1984-ben kiestünk az I. ligá­ból, s több helyről is megkerestek. Én azonban nemet mondtam, vissza akartunk kerülni a legfel­sőbb osztályba. Nem így történt. Ekkor kaptam ajánlatot a Duslótól. Elfogadtam. Trencsénben hallani sem akartak távozásomról. Szeren­csémre azonban akkor még ér­vényben volt az ún. technikai átiga­zolás; ez azt jelentette, huszonhá­rom éves korig az egyesület enge­délye nélkül mehettem felsőbb osz­tályba. Hogyan sikerült a beilleszke­dés? — Egy év kellett a tökéletes átál­láshoz. 1985 júliusában érkeztem Horváthovával Vágsellyére, a veze­tők és a szurkolók nagyon bíztak benne, hogy dobogóra kerül a csa­patunk. Csak a nyolcadik helyen végeztünk. A későbbiek folyamán javultak eredményeink, kezdett be­érni Dušan Daniš mester munkája. Évek óta a bajnokság élmező­nyében foglalnak helyet, azonban csak 1990 nyarán sikerült feltenni az I betűre a pontot. — A tavalyi pontvadászat során hittünk abban, hogy egyszer már nekünk is sikerül megnyerni a baj­nokságot. A Partizánske elleni dön­tőn idegesen játszottunk, de sike­rült. Győzelmünk után leírhatatlan volt az örömünk és boldogságunk. Először léphettek kl a nemzet­közi porondra. A kupasorsolás után a francia bajnok nem tűnt le­győzhetetlennek; a végén mégis a gall kakas kukorékolt... — Meg kellett fizetnünk a tandí­jat. Először indultunk nemzetközi kupában és mindjárt a legrango­sabban. A Metz csapatának két ide­genlégiósa, a jugoszláv Galics és a szovjet Popova kapus mindkét összecsapáson kiváló teljesítményt nyújtott. Francia földön a játékveze­tők is részrehajlóan bíráskodtak. El kell azonban ismerni, az ellenfél sokkal rutinosabb gárda volt a mi­énknél. Itt látszott meg, hogy a ba­rátságos nemzetközi mérkőzések nem pótolhatják a kopameccset. Az utóbbin egészen más a hangulat. Hosszú ideje a bajnokság egyik legjobb átlövője, mégsem dicse­kedhet sok válogatottsággal. — Annak idején a juniorcsapat állandó tagja voltam, a felnőttek kö­zött viszont csak 1990 januárjában jutottam szóhoz. Eddig 27 alkalom­mal ölthettem magamra a címeres mezt. Úgy érzem, még nem mond­tam ki az utolsó szót. Amint említette, a múlt év eddi­gi legsikeresebb esztendeje, mégsem volt teljes a boldogság... —. Bizony nem! Decemberben egy dániai tornán lövéshez készü­lődtem, amikor hirtelen éles fájdal­mat éreztem. Nem hittük, hogy ko­moly a sérülés, de a röntgenfelvétel egyértelműen kimutatta a törést. Gipszcsizma került a lábamra és csak februárban távolították el. Az orvosok szerint március végén már edzésbe állhatok. Addig erősí­tő gyakorlatokat végzek. Mit gondol, ha nem sérül meg szóhoz jutott volna a C-világbaj­nokságon? — Azt hiszem, az utazó keret tagjaként most ott lennék Itáliában. Bár posztomon az első számú játé­kos Ďurišinova. Azt beszélik, nem sokáig marad a Vág-parti városban, külföldre ka­csingat... — A múlt nyáron a Budapesti Va­sas szeretett volna szerződtetni, de a vezetők nem járultak hozzá a klub­cseréhez. Maradtam. Június végén lejár a szerződésem, s ha minden a tervek szerint alakul, már Magyaror­szágon kezdem az új idényt. Eddig hány gólt lőtt az I. ligában? — Trencsénben nem vezettem statisztikát. Az elmúlt év decembe­rében a Zlín elleni meccsen dob­tam 800. gólomat. SZABÓ ZOLTÁN Prekopová lő, és a labda a hálóba tart... (Vojtiéek felv.)

Next

/
Thumbnails
Contents