Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-21 / 68. szám, csütörtök

5 VILÁGPOLITIKA ÚJ szól 1991. MÁRCIUS 21. SZABADLÁBON A BIRMINGHAMI HATOK Ki hinné, hogy a fejlett nyugati demokráciákban is bajok vannak a jogorvoslással. Az utóbbi időben Nagy-Britannia vált hírhedté konstruált pereivel, a bírói tévedések sorozatával. Mielőtt ezt részleteznénk, csupán érdekességként egy múlt heti esemény: hatályon kívül helyezték azt a törvényt, amely szerint a férj soha nem követhet el nemi erőszakot a feleségén. Mert eddig ugyanis az a szemlélet érvényesült, azzal, hogy a feleség kimondta a boldogító igent, végérvényesen beleegyezett abba, hogy nemi életet fog élni a párjával — akár akarja, akár nem. De nem ez az igazi múlt heti szenzáció, hanem az, hogy több mint 16 évi börtön után szabadlábra kerültek a birminghami hatok. Esetük a hetvenes évek derekán, . majd az évek során még néhányszor lázban tartotta nemcsak a brit, hanem a világsajtót is, párhuzamosan azzal, ahogyan a különféle publikációkban bizonyítékokat tettek közzé az ártatlanságukról. Miért kaptak olyan nagy propagandát? Egyrészt azért, mert jó nagyot lehetett ütni a brit igazságszolgáltatáson, másrészt, mert az; eddigi legvéresebb IRAmerényletet varrták a nyakukba, s mindnyájukat többszörösen életfogytiglanra ítélték. Pergessük vissza az eseményeket. 1974-ben az IRA bombamerényletek sorozatát követte el. November 21-én este két birminghami kocsmában, a Mulberry Bushban és a Tavern in the Townban robbantak bombák: 21 ember meghalt, 162 pedig súlyosan megsebesült. Egyértelmű volt, hogy ismét az IRA követte el a merényleteket. A közhangulat olyan volt, hogy a nyomozóhatóságoknak mindenáron eredményt kellett felmutatniuk. A rendőrség nemsokkal a merényletek elkövetése után közölte is, hogy őrizetbe vették az elkövetőket: Patrick Hillt (29 éves), John Walkert (39 éves), Gerard Huntert (29 éves), Hugh Callaghant (44 éves), Richard M.cllkennyt (40 éves) és William Powert (31 éves). A közlemény szerint mindannyiuk kezén nitroglicerin-nyomokat találtak, s négyen máris aláírták a beismerő vallomást. Kilenc hónappal később megszületett a már említett ítélet. Családjaik meg voltak győződve ártatlanságukról. Már a per folyamán is felmerültek kétségek, de ezeket a bíróság figyelmen kívül hagyta. Letartóztatásuk után egy héttel az IRA egyik vezetője kijelentette, hogy egyikük se volt soha a szervezet tagja. A hat ember tragédiája az volt, hogy sok más Birminghamben élő írhez hasonlóan elmentek James McDade temetésére. McDade IRA-tag volt, s nem sokkal korábban egy rosszul sikerült merénylet során saját magát robbantotta fel. A hatok mindegyike ismerte őt, kettejük együtt járt vele iskolába Belfastban, Mcllkenny pedig rokonságban állt vele. De 21-én este csak öten szálltak vonatra, hogy a belfasti temetésre utazzanak, Callaghan otthon maradt a lánya születésnapját^. A rádióból értesült az öt gyanúsított letartóztatásáról, de ő még csak meg sem próbált menekülni, a saját lakásán vették őrizetbe, nem tanúsított ellenállást. Rengeteg ciklv s még könyv is megjelent róluk. Csupán néhány példa a bíróság elfogultságáról. Mcllkenny felesége az őrizetbe vétel után három nappal meglátogathatta férjét, akinek az arca olyan vörös volt, mintha forró vízbe mártották volna, a feje, de még a keze is tele volt véraláfutásokkal. A tárgyalás során természetesen mindannyian visszavonták eredeti vallomásukat, hangsúlyozva, hogy bántalmazták őket. A bíróság ezt sem vette figyelembe. Beismerésükben azt vallották, hogy fehér műanyagtáskában helyezték el a bombákat — az IRA általában így szokta —, de pár nap'múlva a kriminalisztikai szakértők megállapították, hogy a robbanószerkezeteket irattáskában vitték a helyszínre. Power rendőrségi „vallomásában" az állt, hogy két bombát helyezett el az egyik zeneszekrény mellett. A szakértők később hiába állapították meg, hogy ott csak egy bomba robbant. Szenzációs fordulat történt 1985ben. A bíróság döntő érvként fogadta el bűnösségük mellett a már említett nitroglicerin-nyomokat. Ekkor egy kísérletsorozattal szakértők bebizonyították, hogy az 1974-ben alkalmazott tesztre a nitrocellulóz is reagál, ilyen nyomok pedig közönséges kártyajáték után is maradnak az ember kezén. Ők öten szüntelenül ismételgették, hogy a vonaton Belfast felé kártyáztak. Újratárgyalási kérelmüket ennek ellenére sorozatosan elutasították, pedig ekkor már egész mozgalom követelt nekik szabadságot. Chris Mullin munkáspárti újságíró és képviselő könyve 1988-ban jelent meg. Ebben beszélgetést közölt azokkal a rendőrökkel, akik felelősek voltak a hatok megkínzásáért, s nevük említése nélkül idézte az igazi tettesek vallomását. A szerző indoklása szerint azért csak így, mert életben szeretne maradni. Lane bíró még ekkor is valószínűtlennek tartotta azt, hogy a hatok ellen összeesküdtek volna. De lassan kiderült, hogy a bíró tévedett. A westmidlandi rendőrségnek azt az osztályát, amely 1974-ben az ügyet vizsgálta, időközben feloszlatták. De munkatársainak többsége ellen vizsgálatot indítottak, a húsz rendőrtisztviselő közül 13 bizonyult más esetekben bűnösnek; hamis vádemelések, vallomások meghamisítása és a foglyok kínzása miatt. És most jön a csúcs: a New Scotland Yard antiterrorista osztálya már 1976ban ismerte a három igazi tettes nevét, egyik ügynökének a jelentéséből, aki beépült az IRA-ba. Ehhez képest az már semmiség, hogy a szakértői elemzések szerint az a jegyzőkönyv, amelyet Mcllkenny beismerő vallomásáról felvettek, a valóságban utólag, hetekkel később íródott. Általában véve érvényes: ahhoz kell az igazi bátorság és becsületesség, hogy valaki beismerje a saját tévedését. A brit igazságszolgáltatás ezt megtette, de — gondolom —, a hatoknak, akik több mint másfél évtizedet ártatlanul börtönben töltöttek, nem ez jut eszükbe a szigetországban érvényesülő bírósági gyakorlatról. (Két éve kísértetiesen hasonló módon voltak kénytelenek a guilfordi négyeket is szabadon bocsátani.) A tanulság? Egy emberjogi szakértő azt mondta: „Bennünket abban a tudatban neveltek, hogy a brit rendőrség és jogrendszer a legjobb a világon, és ezt nem szabad kétségbe vonni. Ezért is hitt a bíróság annyira a hatok bűnösségében." Ha belegondolunk, ez az idézet akár mottó is lehetne, annyira általános érvényű. (-nák) Immár szabadon, a bíróság épülete eló'tt (ČSTK és archívumi felvétel) Demokratizálás ide, glasznoszty oda, a KGB, a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottsága egy felettébb titokzatos és nagyhatalmú intézmény. Meg félelmetes. Hiába mutatják be a sajtónak a Miss KGB-t, az emberek nem a rendkívül csinos fiatal hölgyet látják benne, hanem a KGB tisztjét, aki mellesleg mesterlövész. A megrögzött filmimádók pedig kezdik hinni, hogy van valami alapja a 007-es kalandjainak, mert nincs az a James Bond, aki egy ilyen nőnek ellenállna. S hiába nyíltak meg több ízben is a Dzerzsinszkij téri palota kapui az újságírók előtt, hiába engedték meg nekik, hogy lefotózzák a kémtevékenység során használt eszközöket, attól a közvélemény nem változott meg, a Lubjanka az maradt, ami volt: a legfélelmetesebb hely Moszkva központjában. Reális erő Évtizedeken keresztül az egyeduralkodó kommunista párt fegyveres osztaga volt a KGB (független attól, hogy éppen milyen néven „futott"). Ugy tűnt, a Gorbacsov nevével fémjelzett párttörvény elfogadása hoz némi változást, a politikai pluralizmus csírái elszívnak valamit a KGB erejéből, esetleg mégis megvalósulhat az egyre többek által követelt depolitizálása. Nem ez történt. A Lubjankában rendezett több glasznoszty-show ellenére a KGB továbbra is a Kreml messzire elérő keze, mindig nyitva tartott szeme és füle. Jelenlegi vezetőjét, Vlagyimir Krjucskovot 1988-ban nevezte ki Gorbacsov, s az ellene irányuló sorozatos támadások ellenére sem hajlandó megválni tőle. Pedig Krujcskov tavaly decemberben, Sevardnadze külügyminiszter emlékezetes lemondása után egy nappal olyan sztálinista hangszerelésű beszédet tartott a küldöttkongresszuson, hogy akik addig nem tartották megalapozottnak Sevardnadze aggodalmait, nyomban megértették, mire gondolt, s azt is, honnan fújnak az új diktatórikus szelek. Világszerte elképedtek attól a vádtól, hogy a külföld csak azért támogatja a Szovjetuniót, hogy területén megvesse a lábát és belülről is bomlasztani kezdje. S történt ez akkor, amikor országok sora mozA KGB HATALMA dult meg, hogy élelmiszer- és gyógyszersegély-ben részesítse a nélkülöző szovjeteket... Gorbacsov nem rótta meg a KGB-főnököt. Ellenkezőleg, egyre nagyobb hatalommal ruházta fel. Októberben hozták létre a KGB-n belül azt a különleges osztályt, amely a szervezett bűnözés, a feketepiac felszámolását kapta feladatul. Ez hatalmas jogkörök megszerzését jelentette, hiszen az országban valójában csak ez az egy piac működik, a fekete. Decemberben ellenőrzési jogot kapott a KGB a külföldi segélyek elosztása felett, januárban pedig a gazdasági szabotázs megakadályozása címén jogot arra, hogy bármely vállalatot kénye-kedve szerint ellenőrizzen, elsősorban a vegyes vállalatokat, de a külföldi cégeket is. Amit hem szabad a CIA-nak... ... szabad a KGB-nek. A fentiek is bizonyítják, hogy ellenőrizheti az ország gazdasági életét, s az sem igaz. hogy politikai ügyekbe már nem szól bele. A szovjet sajtó már több ízben szellőztetett olyan ügyeket, amelyek bizonyítják, nagyon is benne volt a keze több nemzetiségi konfliktusban, ráadásul az alma-atai és tbiliszi véres összecsapások kiprovokálásában is. Közvetlenül gazdasági, de közvetve politikai provokációk is a számlájára írhatók. Példa erre a leningrádi húsbotrány. Leningrád kicsúszott a kommunisták kezéből, s ezt a Kreml, no meg persze a KGB, nagyon rosszul viseli el. Elterjedt a tél elején a hír, hogy Vosinyin, a város és a kerület KGB-főnöke, aki egyenesen a belügyminiszternek van alárendelve, a rendőrség segítségével a városnak szánt hússzállítmányokat a feketepiacra irányítja vagy egyenesen megsemmisítteti, hogy elégedetlenséget keltsen és lejárassa a radikális városi vezetést. Alekszandr Nyevzorov, a leningrádi televízió népszerű riportere a sorozatos cáfolatok után képernyőre vitte filmjét, amely bizonyította: gödrökbe hányják a már rothadó hús tonnáit. A bomba robbant, de következményei csak Nyevzorov számára volta/c merényletet kíséreltek meg ellene, s csoda, hogy élve megúszta. Saját hadserege is van a KGB-nek, s nemcsak a határokat őrző erők. Létszáma ismeretlen, nem tudni hányan szolgálnak ebben az elit alakulatban a 250 ezer munkatárs közül. Jól értesült források szerint a belügyminisztérium kommandói, a feketesapkások csak kiscserkészek a KGBsekhez képest. Ok azok, akiket a CIA is irigyel a KGB-től. Az amerikai hírszerző szolgálat — ugyanúgy, mint általában a kémelhárító szervezetek — nem tarthat saját hadsereget. Generációs problémák Változnak azonban az idők a Lubjankában is. A vak fegyelem, tőbb jel szerint, már a múlté. Oleg Kalugin tábornok lázadása a legismertebb és leglátványosabb példa erre, de nem az egyedüli. Főleg a fiatal tisztek elégedetlenkednek, még a biztos lakás, a magas fizetés sem foghatja be a szájukat. A KGB depolitizálását követelik, s tiltakoznak az ellen, hogy a pártapparátus „karcsúsítása" után munkanélkülivé vált bürokratákat ültessenek a vezető posztokra a szakemberek helyett. Mert lehet, hogy ezek az „ejtőernyősök" a párt megbízható katonái, de hogy a hírszerzés terén dilettánsok, az biztos. Hiába voltak a parlamenthez intézett nyílt levelek, hiába a sajtó nyilvánossága, minden marad a régiben. Február közepén komoly személycserék történtek a KGB vezetésében, méghozzá fiatalítás címén. Vezető posztot kapott két 40-es szakember, csakhogy róluk köztudott, mindenre elszánt elvtársak. Az ügy igazi pikantériája azonban az, hogy a két nyugdíjazott magasrangú tiszt egy évvel fiatalabb, mint Krjucskov... Nincs tehát semmi új a KGB továbbra is fényesen ragyogó napja alatt. S nem is lesz, amíg a hadsereggel együtt hű támasza a pártfőtitkár-államfőnek. Ez a két szilárd pillér maradt meg Gorbacsovnak. Más lapra tartozik, hogy nem állnak éppen az új politikai gondolkodásmód talaján. GÖRFÖL ZSUZSA BIZTOS TALAJ? Emlékezhetünk, milyen huzavonát okoztak a születendő óriással kapcsolatos gorbacsovi aggodalmak, s ezen aggodalmak nyomán tett szovjet semlegességi ajánlat Németországnak. Európa politikai térképének átrajzolása óta sokat vitatott kérdés a semlegesség. Meglesz-e a helye a jövőben, mi szól mellette és ellene? — mérlegelte korábban Magyarország is, amely számos további államhoz hasonlóan alkalmazkodni igyekezett a megváltozott feltételekhez, új környezetéhez, s ezért hozzálátott státusának felülvizsgálásához. Budapest letett a semlegességről, Bécset azonban elkerülhetetlenül magával sodorta a folyamat. Ausztriának évtizedeken keresztül különleges helyzete volt Európában, hiszen az egymással farkasszemet néző Nyugat és Kelet közötti átjáró, s egyben ideológiák ütközőzónája volt. Nem másnak, mint a semlegességnek köszönhette biztos létét, és ugyancsak ezzel a politikával sikerült hitelt, tekintélyt szereznie mindkét oldalon. Most azonban, ebben az új közegben vajon milyen tartalma lehet a semlegességnek? Bécs sem pihenhet tovább történelmi babérjain, tovább kell lépnie. Lépeget is, csakhogy minduntalan épp a semlegesség építette akadályokba ütközik. Szeretne felzárkózni a gazdaságilag fejlett, s egyre erősödő nyugati országokhoz. Már 1989-ben kérte felvételét az Európai Közösségekbe, mondván, tagsága nem ellentétes státusával, melyhez mint a jólét és függetlenség szavatolójához csökönyösen ragaszkodik. Persze, a csatlakozással kapcsolatos gondok nem is gazdasági természetűek, a jelenlegi formájában létező EK-nak nincs kifogása egy semleges ország éllen, hiszen egy, ilyen tagja (Írország) már van. Ám az 1992-re tervezett gazdasági és pénzügyi egység kereteit túllépve politikai unió felé haladnak a közösség államai, s ez utóbbihoz hozzátartozik a közös kül- és védelmi politika, ami ugye azt jelenti, hogy Európa nem lesz semleges. Írországot és Ausztriát esetleg különleges jogkörökkel ruházhatnák fel? — no, de ez már csak találgatás, olyan kérdés, amelyre ma még az illetékesek sem tudnak választ adni. Visszatérve a semlegesség tartalmához, Peter Jankowitsch, a kormányzó Osztrák Szocialista Párt külügyi szóvivője a tévé „Pressestunde" című műsorában „biztos talajnak" nevezte a semlegességet, amely „jó iránytűnek bizonyult az Öböl-háború idején is", š mint jogállás nem szenvedett csorbát. Nos, ez az, amit az ellenzéki politikusok és az egyszerű polgárok is megkérdőjeleztek. Valóban, hol vannak a semlegesség határai? Talán kitolhatok? Belefér-e még a kormány engedélye az amerikai páncélozott járművek áthaladására az ország területén, a Kuvait érdekében tett fellépések? Ha figyelembe vesszük, hogy Bécs az ENSZ tagja, s mint olyan, eleget tett a Biztonsági Tanács határozataiból rá vonatkoztatható feladatainak, akkor esetleg egy újszerű értelmezésről beszélhetünk, de már semmi esetre sem „tiszta" semlegességről — ha még egyáltalán van ilyen. Nem véletlen, hogy a mintapéldaként állított Svájc szintén foglalkozni kezdett a problémakörrel. Tudatosítva azt, amit a politikai elit rég felismert, vagyis, hogy a passzív „tiszta" semlegesség az új feltételekben az elszigetelődéshez vezet, a berni külügyminisztérium e hét elején szakértőcsoportra bízta az oszág státusának felülvizsgálatát. URBÁN GABRIELLA