Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-16 / 64. szám, szombat

RIPORT NAGYSALLOI JEGYZETEK lÚJSZÓi 1991. MÁRCIUS 16. • A

r az ember már óhajtja DCl I a tavaszt, az bizony még várat magára. Csípős szél kergetődzik a fák csupasz ágai között, a nagysallói emlékmű körül is. Az ég felé nyúló márványoszlopon ott az aranybetűs felirat: ,,Az 1849 április 19-én vívott, Nagy Sallói győzelmes csata és az abban elvérzett vitéz honvédek emlékére. Barsmegye községe 1876 április 19." Az emlékmű egy kis park bejárata mögött áll. A zöldre festett kapu zárva van, bár ez mitsem számít. A kerítés igencsak foghíjas, elég átlépni az alacsony betonpadkát, máris odabenn vagyunk: támlák és ülőkék nélküli padroncsok, kidobott moziszékek között... Remélhetőleg a tavaszi nagytakarításkor eltűnik ez a lim-lom és a javítanivalót is megpreparálják. Az emlékmű tőszomszédságában van a buszmegálló. Szóba elegyedünk a várakozókkal, azt firtatjuk: mit jelent a helybélieknek az emlékmű? Az emberek egymásra néznek, néhány gyerek kuncogva elfut. A kérdés valamennyiüket váratlanul érte. Aztán egy középkorú asszony mégis megszólal: - Naponta ezzel a busszal utazom. Eszembe sem jut, hogy rápillantsak az emlékműre. Itt van, tudomásul veszem, mint a házunk előtt álló villanyoszlopot... E mondat viszont kiprovokál egy öregurat. - A fiatalok nem tudnak semmit, nem tisztelnek semmit. Nekem bizony gyakran eszembe jutnak a történelmi események. Belegondolok, hogy az akkori katonáknak, vagy ahogy akkor mondták, a honvédeknek is voltak feleségük, gyerekeik és egy szent ügyért, a hazáért, a szabadságért kockáztatták életüket. Folytatná, de észreveszi, hogy egyesek megmosolyogják. N

agysalló a Lévai járás legnépesebb települései közé tartozik, Tíz évvel ezelőtt még csaknem háromezer-négyszázán lakták, s mostani népszámlálás szerint kétezer-kilencszáznegyvenöten élnek itt. - Hatvanra-hetvenre becsülöm az üresen álló, elhagyott házak számát - mondta az anyakönyvvezető, Mária Drevaňová. Itt született, a szüieitől, nagyszüleitől sokat hallott a múltról. - 1965-ben Nagysallóhoz csatolták Kissallót meg Hölvényt, közigazgatásilag Zálagost is. Jobbára földművesek élnek itt, de sokan ipari munkásként Léván, Zselízen meg Tolmácson dolgoznak. A lakosok nagyobbik fele szlovák, vagy negyven százaléka pedig magyar. Az emberek egyharmada áttelepült, de szinte mindenki mindkét nyelvet beszéli. Az emberek jól megvannak egymással, bár kihangsúlyozzák hovatartozásukat. A magyarok cselekvőbbek, összetartóbbak, a szlovákok különcködők. Egyesek közé gátat vonnak a vallások is. Katolikusok, reformátusok, evangélikusok, babtisták és jehovisták, sőt, más szekták hívei is élnek itt. A parcellákat is valaha keskenyre szabták. Mivel évszázadokon át jött-merit a nép, sok telek sorsa jogilag rendezetlen, ezért az érdeklődőknek nemigen adhatunk építkezési engedélyt. Most viszont léptünk egy nagyot, gázművesítünk. Különben minden szükséges megvan itt: jó az üzlethálózatunk, szép az iskolánk és az óvodánk, az egészségügyi központunk, a sportpályánk, a kultúrházunk, sőt van strandunk és szaunánk, hamarosan pedig a szolgáltatások háza is elkészül. Mária Drevaňová előveszi ugyan a falukrónikát, ám abból a régmúltból bizony nem sokat tudunk meg, mert csak a felszabadulás utáni eseményeket jegyezték bele. - Bokroš Ilonka néni tudna maguknak mesélni, 31 évig ő volt az anyakönyvvezető. Egész életét a falukutatással töltötte, a szülei és a nagyszülei is idevalósiak voltak... Míg a Topol'ská utcában baktatunk - mert itt csak így mondják és így írják -, hogy szóra bírjuk azt, aki ma a krónikát vezeti, azon gondolkodom, milyen is lehetett ez a település évszázadokkal ezelőtt? Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a kőkorszak második felében lakott település volt. A Nagysallóról szóló első írásos emlék 1156-ból való. Kétszáz évvel ezelőtt a zselízi földesurak birtoka volt, majd a 16. században egy része a lévai várhoz, másik része pedig az esztergomi érsekséghez tartozott. Annak ellenére, hogy a törökök 1561-ben feldúlták és kirabolták, a városka fejlődése mégsem rekedt meg. Tíz évvel később már 196 jobbágytanyát tartanak itt számon, 1601 -ben felépítik az iskolát és 1662-ben vásártartási jogot szereznek, ami aztán igazi fellendülést hozott, hiszen évente nyolcszor rendeztek itt nagyvásárt. Eddig jutottam el a könyvekből tudottak felidézésében, amikor a 8as számú háznál egy csaholó kutya fogadott bennünket. Hamarosan a gazdasszony is kilépett a konyhaajtón: - Kerüljenek beljebb, sok mindent' tudok mondani, bár én szlovákosan, megcsennyel írom a nevemet. így: Bokrošová Helena - és bizonyításul már mutatja is a személyi igazolványát. - 1913-ban születtem Liptovský Hrádokon és a testvéreim is mind a nyolcan. Amikor a mamánk 1938-ban meghalt s apánk másodszor is megnősült, néhány testvéremmel együtt visszaküldött bennünket Nagysallóra, mivel az édesanyánk után itt örökségünk volt, s itt éltek a rokonaink is. Azt mondhatom, itt éltem le az életemet, mégis a hegyek közé, Liptóba vágyódom. És minél öregebb vagyok, ez az érzés annál erősebb... Gyakran eljárok meglátogatni az ott élő testvéreimet. Na, de nézzék csak! Van 750 könyvem, ebben a füzetben „indexelem" őket, rövid tartalmukat is odaírom. Ebben a füzetben meg a nótagyűjteményem van. Nemrég, 94 éves korában meghalt Pozbai András kisgazda. Míg élt, beültem hozzá, ő mesélt, emlékezett, dalolt, én meg mindent feljegyeztem. Az anyukám az nagyon okos asszony volt, mindig Nagysallóról mesélt, mert őt Hrádekről ide húzta a szíve. Elmondta, hogyan járt ki az apjával, az én nagyapámmal, lesni a vasútépítést. Miután 1887-ben elindult az első vonat minden nap kiállt ebbe a konyhaajtóba és várta, mikor látja meg a pöfögő mozdonyból fölszálló füstöt. Ö mesélt nekem a „nagy csatáról" is, ahogy azt apjától, az meg az övétől hallotta. Eszerint 1849. április 19-e hajnalán a hölvényi erdőnél elkezdődött a szabadságharc egyik legvéresebb, de legdicsőbb csatája. Klapka tábornok honvédéi szembe fordultak a túlerővel, az ellenséget elszántan egészen a községbe szorították, majd azon kívülre, hogy végül is elérjék céljukat, a komáromi ostromgyűrű áttörését. Estefelé, miután elcsendesült a fegyverropogás, az utcákra kimerészkedő emberek szeme elé Az emlékmű és a „lemeztelenített" padok... borzasztó látvány tárult: sárba bukott holttestek, jajveszékelő sebesültek, fájdalomtól nyerítő lovak... Ennek a csatának több mint 1400 sebesültje és halottja volt! A harcban elesetteket a nagysallói és a lévai temetőben közös sírba hegyezték ... Igen, így tartják ezt számon a helybéliek, viszont Irányi Dániel és a francia történész, Charles-Louis Chassin „A magyar forradalom politikai története 1847-1849" című könyvében emígyen ecseteli az eseményeket: A két ellenséges sereg Nagysalló közelében találkozott. Damjanich reggel kilenckor adta meg a jelt a támadásra. A magyarok nem vesztegették idejüket a régimódi taktikának megfelelő távoli ágyúzással és haszontalan lövöldözéssel. Kazinczy meg Wysocki hadosztálya Éljen a haza! kiáltással, feltűzött szuronnyal rohamozott, és mindjárt visszavetette az ellenséget Nagysalló falvának belsejébe. És elkezdődött az elkeseredett, gyilkos harc; minden házat, minden ösvényt egyenként kellett elfoglalni. Végül az egész falut elfoglalták, s az osztrák hiába próbálta lábát megvetni benne. Egy váratlan fordulat csaknem veszélye sodorta a már kivívott győzelmet. A magyarokat hátba támadta egy erős osztrák hadoszlop. De ők vitézül állták e váratlan támadást, és alig egy óra győzelmük végleges volt. Az egész ellenséges sereg menekült: 2000 elesett vagy sebesült katonát, több mint 2000 foglyot, több ágyút és lőszeresládát, rengeteg málhát hagyott a csatamezőn. A magyar szabadság védelmezői nem veszítettek többet 600 embernél ... A tények felülvizsgálata nem a mi Bű Bokroš Ilona:,,mindent f el jegyzek, legyen nyoma a régmúltnak..." Lojda Júlia azt mondja, hogy a házat nem kell tatarozni. dolgunk. Való igaz, hogy Nagysallón a szabadságharcban vér folyt. És az is, hogy Szlovákia területén itt van az egyetlen az akkori kort és a hajdani idők halottait idéző emlékmű. Megfogadva Bokroš néni tanácsát, elmentünk még a falu túlsó végére is, hogy megnézzük a legöregebb házat, amelyet műemlékké nyilvánítottak. Tornácának oszlopai bizony nagyon rogyadoznak, kerítése rozoga, az udvara rendetlen, elhanyagolt. Kísérőimnek épp azt mondtam, hogy ebből már aligha lesz tájház, még a tatarozás előtt összerogyik, amikor a lakatlannak tűnő ház félpánton lógó ajtajában megjelent egy öreg néni. - Jöjjenek csak, jöjjenek beljebb! Ma nagy napom van: éppen két éve halt meg az uram. Hála a jó istennek! Nagy gazember volt. Ivott, vert, aztán meg hét évig nyomta az ágyat. Bizony. Még 17 éves sem voltam, amikor hozzámentem. Vörösné férje iránti mérgében minden hivatalos papírt csak úgy írt alá, hogy Lojda Júlia, így is tudtára adva a világnak, hogy bár azzal az emberrel egy fedél alatt él, a nevét mégsem hajlandó viselni. Most ott üldögél a konyhában, rokonai fényképeinek társaságában, és mint mondja: várja az estét. - Juli néni, nincs hová mennie? - A faluban lakik mindkét lányom, de én csak itt maradok. Itt éltek a szüleim, és a nagyszüleim is, jó itt nekem... - Azt mondják, műemlékké nyilvánították a házat. Ma itt lakik, aligha lehet tatarozni... - Nem is kell, meg nem is fogják. Ha én meghalok, akkor a telket az unokám kapja, az majd új házat épít ide... A faluvégén két temető van. Bokáig lépdelve a sárban, sétálgatunk a sírok között, a több mint kétszáz 'éves sírfeliratokat böngészgetve. Ha az itt nyugvók beszélni tudnának... Ha a közös sírba temetett honvédek fel tudnák idézni a csatát... A

Csemadok szervezésében minden év április 19-én megkoszorúzzák a parkban álló emlékművet. Az összegyűltek onnan a temetőbe is elmennek leróni kégyeletüKet. Amint hallottuk, inkább az idősebbek tisztelik a múltat, a fiatalok vajmi keveset törődnek vele. Vajon megtörténhet-e, hogy az ő gyermekeik már meg sem értik a márványtáblába vésett aranybetűket? OZORAI KATALIN Méry Gábor felvételei A FALUGYŰLÉS MONDJA KI A VÉGSŐ SZÓT LESZ PATINÁS SZÁLLÓ AZ OSGYÁNI VÁRKASTÉLYBAN? A reneszánsz stílusban épült osgyáni várkastély falait a 17. században emelték, történelmi feljegyzések szerint valószínűleg egy, a 14. század elejéről származó gótikus kastély helyén. Aztán a 18. század közepén átépítették, új homlokzattal látták el a szabálytalan négyszög alakú építményt, és négy csigalépcsős bástyával tették kifejezőbbé erődítményjellegét. Utolsó lakói között említhetnénk a Korponay családot, Luzsinszki báróékat, majd az Orsolya-rendi nővéreket. Az első köztársaság idején egészen a második világégésig voltak lakói az impozáns, a környéken párját ritkító létesítménynek. Egy időben óvoda és iskola is működött benne. A háború idején hat találat érte. A szocialista rendszer ideológiai egysíkúságában rásütötték a „burzsoá csökevény" bélyegét, s ezzel sorsa megpecsételődött. A műemlékvédők csak az égetően szükséges javításokat végezték el rajta. Ami a 45 év alatt elvégzett munkák közül a legtöbbet jelentette és jelenti az utókornak, az a tetőszerkezet felújítása, melynek folyamán fazsindely került az építmény egészére. Az illetékesek távolról sem gondoltak arra, hogy a 120 kisebb és nagyobb bolthajtásos helyiséget valamilyen módon közhasznú célok szolgálatába állítsák, elősegítve ezzel az 1700 lakosú község felemelkedését. Történtek viszont nemkívánatos dolgok is, például az, hogy a Luzsinszki család egykori kegyhelyét, többek között a családi kriptát is megsemmisítették, mert más alkalmas helyet nem találtak a víztartály számára. Bár még csak pár hónapja létezik és tevékenykedik az új községi önkormányzat, Simon Róbert polgármesterrel az élen mégis községfejlesztési tervezetük egyik sarkalatos pontjának tartották a kastély közhasznú kihasználását. Véletlenül vagy nem, mindegy, de éppen kapóra jött egy szlovák-amerikai közös vállalat, a Croshill-lnvestmens kedvező ajánlata, melynek értelmében szállodát létesítene a kastélyban. A Hotel Osgyán létrehozásához a polgármester és a képviselői testület elvben beleegyezését adta; már csak azért is, mert a felújítás és az átépítés s a majdani üzemeltetés 80-100 helybéli lakosnak nyújtana munkalehetőséget. A teljes átépítés - előzetes számítások szerint - mintegy 40-50 millió koronába kerülne, amit teljes mértékben a^külföldi vállalkozók fedeznének. Ami egy további összefüggése az ügynek, a falu közművesítésének a befejezése. Az idegenforgalom fellendítésén és a munkalehetőségek megteremtésén túl ez lenne a szállólétesítés harmadik hozadéka a falu számára. Ugyanis a befejezetlen vízvezetékhálózat befejezése és a szennyvízhálózat kiépítése nélkül el sem képzelhető a szálloda megnyitása. A tárgyalások, egymás feltételeinek, tervezeteinek tanulmányozása továbbra is folyamatban vannak, egyet azonban kerek perec kimondott a polgármester: „A demokrácia alapszabályai szerint a végső szót a község lakóinak kell kimondaniuk". Arról, hogy lesz-e patinás szállója a gömöri községnek, elfogadják-e a több szempontból is keavező ajánlatot, a külföldi ügyfelek jelenlétében még ebben a hónapban összeülő falugyűlés dönt majd. POLGÁRI LÁSZLÓ