Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-14 / 62. szám, csütörtök

1991. MÁRCIUS 14. ÚJ szól SPORT EXTRA 8 HATÁROK NÉLKÜL • Diego és a nők. Maradona közismerten nagystílű. Szereti az ün nepségeket, a csillogó-villogó estélyeket, a diszkót — és a nőket. A pénz ném számít. „Diego természetesen nem angyal, de miért most kezdenek turkálni magán életében a prostituáltak bevonásává!" — teszi fel a kérdést a futballsztár ügyvédje. Maradonával sok minden történt az elmúlt hónapokban. Még a játékot is abba akarta hagyrjj és menekülni a Vezúv alól. Es a nápolyiak ezt nem tudják megbocsátani egykori királyuknak. „Voltak nőim, sohase tagadtam, a számukat se tudom, de semmi közöm a drogkereskedéshez és a prostitúcióhoz" — állítja az argentin, aki tudja: egyre kevesebb a rajongója és barátja Ná polyban. Egyedül van. Meztelen lett a futballkirály. Ha csak a zöld gyepen marad és itt-ott néhány lány és asszony „belebotlik" esetenként (a nápolyi nőknek rangot jelentett ágyba bújni az isteni Diegóval!), semmi különös. Legfeljebb Boccaccio II papírra veti a történteket... • Gazdag a NOB. Nagyon jó a Nemzetközi Olimpiai Bizottság anyagi helyzete. Páncélszekrényébe — ahová a szponzorok és a tévétársaságok rakják a legtöbb pénzt — az 1992-es téli és nyári olimpia után az előzetes becslések szerint 1,75 milliárd dollár lesz! Némi negatív szerepetjátszik a tervezett bevételt illetően az Öböl-háború következménye és a volt szocialista országok silány gazdasági helyzete. Az albertville-i téli olimpia közvetítéséért 300, a barcelonaiért 600 millió dollárt inkasszál a NOB. Érdemes tagja lenni a legfelsőbb nemzetközi sportszervezetnek! Két-három hét a játékok színhelyén, osztályon felüli ellátás, ajándékok... De nemcsak a mindenkori olimpia rendezőitől, hanem a pályázóktól is, ahol szemléket szoktak tartani. Csoda hát, hogy a NOB-tagok nem nagyon engednek maguk közé új embert. • Tökös. Hongkongban egy válogatott rögbimerkőzésen történt, hogy miközben mindenki az izgalmas találkozót figyelte, egy néző pillanatok alatt ledobta magáról ruháit, befutott a pályára és elkapta a labdát. Mire bárki is feleszmélt volna, eltűnt a „tökkel" a stadionból. Szerencsére volt tartalék sportszer kéznél, így folytatódhatott a játék. • Nem érdekli? Van Baste n két bajnoki meccsen csak a kispadon ült. Történt ugyanis, hogy azt nyilatkozta: már nincs motivációja, nincs kedve focizni az AC Milanban. A tar koponyájú Sacchi edző azonnal cselekedett és gondolkodási időt adott a híres hollandusnak — a cserepadon. Csakhamar a „köznép is hallatta hangját"; az egyik építőmunkás a következőket írta a milánói sportlapnak: „Van Basten annak ellenére se lelkesedik a labdarúgásért, hogy nemrégen kétmilliárd lírára «pontosították" évi jövedelmét. A csatár három nap alatt megkeresi az évi fizetésemet. Kérdem éh, ha nem érdekli a munkája. mit tanálcsolna nekem?" • Hájfejű Az I. labdarúgóliga kieső helyén álló szlovákiai csapat edzőjét két héttel ezelőtt vereség után kora hajnalban hívta fel egy dühöngő szurkoló. A kagylót a mester neje vette fel.,Asszonyom — kiáltotta a drukker — az ön férje egy hájfejű senki!" — „Istenem — mondta a hűséges asszonyka — melyik férj nem az?" • Telefax és fűnyíró. Alekszandr Borodjuk (28 éves) volt az első szovjet futballista a német Bundesligában (Schalke 40) és csakhamar a nézők kedvence lett; elégedett vele a klub elnöke is, aki most árulta el, mennyiért is ment Gelsenkirchenbe a klasszis labdarúgó. Pontosan 450 ezer márkát kapott a klub (nem a szakosztály!), 200 ezret a Dinamó Moszkva futballszakosztálya és 400 ezret a szovjet szövetség. Nem érdektelen az üzlet további része sem. A Dinamó a márka mellé még a következő „apróságokat" igényelte: távíró, telefax, három komputer, telefonközpont, kilenc legmodernebb telefonkészülék, színes televízió, videokamera, videorekorder, öt számológép, fénymásoló, elektronikus írógép, Ford Scorpio személygépkocsi (használt, ára 18 ezer márka), Mazda autóbusz (30 ezer márka), kézi fűnyirógép. (ie) FRANTIŠEK VENCLOVSKÝ ÉS JAN NOVÁK ÚJABB NAGY KALANDRA KÉSZÜL INKÁBB KOPORSÓBAN VIGYENEK HAZA!" Pontosan száztizenhat évvel ezelőtt Matt Webb, brit katonatiszt volt az első ember, aki átúszta a La Manche csatornát. A távúszás úttörőjét napjainkig körülbelül négyezren követték, de csak néhányan értek célba — feladták. A negyven kilométer körüli táv két csehszlovák sportolónak nem okoz(ott) problémát. Az 59 esztendős František Venclovský és a tíz évvel fiatalabb Jan Novák már három alkalommal „legyőzte" a La Manche-ot. Ezt követően elhatározták, megdöntik a hidegvizes távúszás világrekordját. várják az újabb bizonyítási lehetőséget. Ha minden igaz, akkor a közeljövőben František Venclovský és Jan Novák újabb világcsúcs-javításra Az „őrült ötlet" 1989. augusztus 21-én vált valósággá, amikor a két örökifjú a hétfokos Angarában — fél óránként váltakozva — 705 (!) percet töltött a vízben, azaz 45 kilométert úszott. Fantasztikus, hihetetlen világcsúcsot ért el, még a szibériaiak — akik a helyszínen tartózkodtak — sem akartak hinni a szemüknek. A világon elsőként sikerült leküzdeniük az Angara folyót. Közvetlenül a szédületes világrekordot követően Novák elhatározta: télen visszatér. Senki sem hitte el, hogy ez az álma is valóra válik. Nos, egy évvel ezelőtt ismét ámulatba ejtette a szibériaiakat: 25 percet töltött a 0,8 fokos Angarában. A helyi tévések kérésére két nappal később ismét leúszta az 1700 métert — 25 perc alatt. A második világcsúcs után jött a harmadik: tavaly augusztusban a távúszó duó a Bajkál tóban állított fel új rekordot. Az 1000 (!) méter mély tó ötfokos vizében hét óra huszonhét perc alatt 21 kilométert teljesített. Ennyi lenne dióhéjban a két párját ritkító sportember hihetetlen csúcslistája. Két évvel ezelőtt a szovjet orvosok megtiltották Venclovskýnak a csúcskísérletet, mivel az Angarán életveszélyes jégzajlás volt. A vakmerő sportoló kijelentette: „Ha már ennyit utaztam, megpróbálom. Szó sem lehet arról, hogy feladom, Inkább koporsóban vigyenek haza! Mindig az volt a vágyam, olyat teljesítsek, ami másnak eddig még nem sikerült... Új és új kalandokra vágyom, egyszerűen imádom a hideg vizet!" Imely Károly, a Venclovský—

Novák kettős menedzsere, aki rendszeresen elkíséri a két távúszót, így jellemezte őket: „Nem ismernek lehetetlent; szenzációs, hihetetlen dolgokat művelnek. Több száz óra tréning van mögöttük. Egy-egy nagy kaland előtt naponta különleges edzéseket ^végeznek. Órákat fekszenek a jégkockákkal telerakott kádban! Még rágondolni is rossz, nem pedig végigcsinálni. Ezenkívül heteken át egy-két napos szünettel hétnyolc órát töltenek — fürdőnadrágban — a Macocha jégbarlangban..." Az év elején is beterveztek egy kis szibériai „lubickolást", ám a „kirándulásból", sajnos, nem lett semmi, ugyanis annyival emelkedett az útiköltség, hogy ez az összeg (a tavalyi tízszerese!) egyszerűen megfizethetetlen. A szponzorok is visszaléptek az utolsó pillanatban. Ennek ellenére szorgalmasan készül a két távúszó. Nagy örömükre, az idei tél nem volt enyhe, így a természetben, a jeges folyókban úszhattak. Mindketten türelmetlenül JAN NOVAK és FRANTIŠEK VENCLOVSKÝ (jobbról) rajtra készen... (IMELY KAROLY felvétele) készül Imely Károly: „Osztrák és német szponzorokkal tárgyalok, és igen ígéretesen alakulnak a dolgok. Ezúttal az osztrák tavakat szeretnék (kora tavasszal) meghódítani, amikor még hideg, jeges a vizük. A «bennszülöttek» csupán mosolyognak az egészen, no de Szibériában is ezt tették az emberek... Aztán meg... Amerikából is kaptunk visszajelzést, mégpedig több magánvállalkozótól; ők teljes mértékben támogatnának egy niagarai túrát. Igen ám, csak oda el is kell jutni... Állandó kapcsolatban vagyok a két sportemberrel, s akár másnap útrakelnének." Venclovský ugyan februárban megsérült, viszont így is rendszeresen a jeges vízben tartózkodik. A minap felhívtam őt: „A nehezén túl vagyok, március végére teljesen rendben leszek. Huszadika körül már versenyezhetek is! Hogyan is robbantam le? Reggel ötkor úszni mentem, a szokásos kétkilométeres táv után, amikor kimásztam a partra, a mínusz tizenkilenc fokos levegőn ínszalagszakadást szenvedtem. Kicsit óvatosabban kellett volna lépnem. De hát az ilyen előfordul... Remélem, terveinket valóra tudjuk váltani. Olyan jó volna még egyszer a Bajkál tóhoz eljutni. Szibériában bámulatos a természet! És a kristálytiszta víz, meg az ózondús levegő..." ZSIGÁRDI LÁSZLÓ TOLÓKOCSIS SPORTOLÓK KÖZÖTT TALÁN ŐK AZ IGAZIAK? Tauber Zoltán magyarországi versenyző Rudolf Hájek Ausztriából (Nagy László felvételei) A rokkant sportolók száma, versenyeik látogatottsága és a róluk való gondoskodás úgy aránylik az épekéhez, mint mondjuk a gomba az óriásfenyőhöz. Legutóbb Pozsonyban, a Sportházban láttam mozgássérült, testi hibás, tolókocsiba kényszerült küzdőket március első vasárnapján. Szlovákia nemzetközi asztalitenisz bajnokságát rendezték itt — magyarországi, ausztriai és lengyelországi részvétellel. A tét az áprálisi országos bajnokságon való indulás (is) volt. Közönség nem jött, de talán nem is jöhetett: ugyan ki törődik azzal, hogy plakátokat készíttessen, sőt, azokat ki is ragasztgassa? A plakát pénz, s mint tudjuk, abból van a legkevesebb. A terembért szerencsére sikerült előteremteni, szállást a Sportházban biztosítottak. A bajnokság döntőiben élvezetes mérkőzéseket láttam, az emberi szívósság mellett megcsillantak az asztalitenisz sport szépségei is. A küzdelmek egyik szemlélője volt dr. Adám Katalin is, aki a mezőny talán legjobb ismerője. Ő sorolta be ugyanis a nőket és férfiakat a nekik legjobban megfelelő sportokba: ' „Tíz kategória várja világszerte a testi hibás asztaliteniszezőket, hiszen mindenki más módon korlátozott a mozgásban. Külön mezőnyt alkotnak a tolókocsisok, s természetesen a tolókocsi nélküliek is, számszerint ötöt-ötöt. Ezeken belül igyekszem aztán a lehető legigazságosabban besorolni az indulókat, nehogy valaki hátrányos helyzetbe kerüljön. Vannak például olyan résztvevők, akik alig tudják kezükbe fogni az ütőt, mert sérült vagy fejletlen a kézfejük. Mások, sántítanak. Az a cél, hogy egyformán esélyt adjunk valamennyi versenyzőnek." Az orvosnő maga is testi hibával született. A Medvesaljáról, Fülek közeléből származik, egy kis pusztán cseperedett fel. Mint- kiderül, nem véletlenül kulcsembere a versenyeknek; „Az alapiskola alsó tagozatának befejezése után Pozsonyba kerültem; édesapám olvasta valamelyik újságban, hoigy ott külön iskola foglalkozik a testi hibás gyerekekkel. Igy jutottam Pozsonyba, itt végeztem el a gimnáziumot, majd az orvosi oklevelet is itt szereztem. Később aztán én is olvastam valami érdekeset még diákkoromban — azt tudniillik, hogy külföldön már léteznek bennünket is foglalkoztató sportegyesületek. Minthogy szívesen mozogtam én is, társaimmal együtt elhatároztam, hogy valamelyik pozsonyi sportklubhoz csatlakozunk. Elég keserves próbálkozás volt ez — hol pénzszűke, hol érdektelenség miatt tanálcsoltak el. Egyes szakvezetők attól féltek, ha netalán megsérülünk, nekik kell fizetniük a biztosítást. Végül az lAMES nél találtunk megértésre. Ma ez az egyesület az egyik legjobban működő Szlovákiában. Én is versenyeztem — az atlétika vonzott -—, később a pingponggal próbálkoztam, de ezt már félig-meddig kényszerűségből, azért, hogy továbbra is kapcsolatban maradhassak — Rimaszombatból is — a többiekkel. Az ottani állami kórház pszichiátriai osztályán dolgozom — lélekgyógyászként. Évek óta töltök be fontos tisztséget a rokkant sportemberek országos szövetségében', tagja vagyok a prágai választmánynak. Szomorúság számomra,hogy a mi sorainkba is beférkőzött a gyűlölködés, egyesek a szlovákiai és a csehországi szövetségek közötti ellentéteket szítják." Dr. Ádám Katalin a hazai rokkantak sportmozgalmának egyik alapítója. Ritkán fórul elő, hogy a Cseh Köztársaságban később honosodjon meg valamilyen szép új kezdeményezés, ám a testi hibásak sportmozgalmanak esetében ez így volt. Csehországban a szlovákiai példák nyomán lendült fel a versenyzés. Kölföldön, elsősorban persze a gazdagabb nyugat-európai országokban sokkal több pénzzel támogatják az efféle klubokat, sőt, Magyarországon is nagyot javult a helyzet. Olyannyira, hogy ma már bennünket is megelőztek. Bevallom, sokáig szorongva jártam a testi hibás sportolók versenyire. Gyakran lehangolt a látvány, bosszantott pénztelenségük tudata, s a közönség részéről megnyilvánuló érdektelenség. Csak mostanában gondolkodtam el rajta: talán ők az igazi sportemberek? Ók mérték fel a legteljesebben, mit jelent életünkben a sport? Hány és hány közönyös, talán csak bizonyos előnyök megszerzésére törekvő „sportember" futkározik hibátlan testtel a pályákon úgy, hogy lelkét meg sem érinti a sport szelleme? Az lenne igazán emberi, ha a testi hibás sportolók nem külön helyszíneken versenyeznének, hanem az épekkel egy pályán, ugyanakkor, amikor a legnagyobb világversenyek folynak. Bármelyik stadionban akad egy zug, ahol ők is bemutatkozhatnának, hogy szívósságuk és lelki szilárdságuk megnyilvánulásait csodálhassa a világ. Szöulban már volt paraolimpia... (batta)