Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-14 / 62. szám, csütörtök

——

.

ft r KISEBBSÉG, SZELLEMI ÉRTÉKEK KAREL GAPEKKAL A KERTBEN Először diákkoromban hallottam róla. Prágában a híres „studentská kolonkán", a letnái fabarakkokban, ahová őt, a már európai hírű polgári humanistát meghívták, tartson előadást Romáin Rollandról. Alig egykét hónap múlva — a véletlen úgy hozta — személyesen is megismerkedhettem vele. Jól err»lékszem, anyai nagybátyámnak (Čapekkal baráti kapcsolatot tartott fenn) valami sürgős levélváltása volt az íróval, és kérésére unokahúgommal személyesen vittük el az üzenetet a vršovicei domboldal kedves kis villájába Kare/ Čapeknak. Kora délelőtt volt, Čapek egyedül tartózkodott odahaza. Ilyenkor a késő délutáni órákig dolgozott, csak aztán jött le a városba. Első útja mindig feleségéhez, Oľga Seimflugovához vezetett, aki Capeknak nemcsak szerető felesége, nemcsak bálványa, az életársa, de — ahogy maga az író szokta volt mondani — szigorú kritikusa is volt, s erre volt a legbüszkébb, Jól emlékszem, a későbbi időkben is nemegyszer volt alkalmam vele személyesen találkozni. Irók, kiadók, újságírók vagy barátaink társaságában, akik közül sokat én is jól ismertem. Capek szerette a mi Donner Pálunkat. Ha tehette, sétálgatott is vele. Donner Pali, aki különben az akkori csehszlovák rádió magyar osztályának volt a munkatársa, az ilyen találkozóról, a szerkesztőségbe visszatérve, sokszor órák hosszat mesélt nekünk. Különben ez a barátság (vagy szorosabb kapcsolat) eredményezte, hogy az Európa Verlag, amely haladó európai írók könyveit juttatta el a magyar olvasók kezébe, rögtön induláskor, a Hordubállal jelentkezett. Sokat lehetne beszélni Karel Čapekről, az újkori cseh irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjáról, az íróról, az emberről, az antifasiszta harcosról, a látnokról, aki a második világháború kitörése előtti esztendőkben a Fehér kór című drámájában, az Anyában, de a Krakatitban is kétségbeesett kiáltással figyelmeztette az emberiséget, vigyázzon, ébredjen bódulatából, nemtörődömségéből, mert a barna veszély, mely Európa felett már a napsugaras tájakat is beárnyékolja, pusztulást hoz a világra. . Ma is szemem előtt van Karel Čapek, kerti sapkájában, ahogy éppen a fákra helyezett madáretetőket javítgatja és figyeli, idomítgatja Dášenkát, kis drótszőrű foxiját. 1938. december 25-én, a Csehszlovák Köztársaság tragikus napjai után, szíve v egyszerre nemet mondott. Karel Čapek előre érezte és látta, figyelmeztetett rá, mi következik. Ezért volt számára nehéz, kibírhatatlan az élet. Utolsó percéig bízott, hitt az emberekben, az emberek becsületében, összefogó erejében. Hogy mennyire? Hadd idézzem egyik legbájosabb könyvének, a Dášenkáról, a kis foxiról szóló utolsó sorait: „Vannak áltatok, akik azt mondják az emberről, hogy gonosz — sok ember is annak tartja —, de ne higgy nekik, ha az ember valóban gonosz és érzéketlen volna, akkor ti, kutyák, nem csatlakoznátok hozzá és még ma is távol tőle, vadonban, a pusztában élnétek. De az, hogy megbarátkoztatok vele, mutatja, hogy sokezer évvel ezelőtt már simogatott benneteket, vakargatta a fületek tövét és ennivalót adott. Néha játszol majd az utcán kutyákkal is, és könnyűnek, vidámnak érzed majd magad velük, hiszen ök a te véred, a te fajtád. De otthonosan, Dášenka, otthonosan csak az emberek között érzed magad, valami, a vérnél gyengédebb, csodálatosabb és bensőségesebb' köt az emberekhez. Ennek a valaminek bizalom és szeretet a neve." Lehet, hogy Karel Čapek ismertebb művéből kellett volna idéznem, ám en a kiskutya történetét vettem elő, mert több mint fél évszázaddal ezelőtt, amikor megismerni és tisztelni kezdtem a nagy embert, körülöttem éppen ez^a kis fehér foxi ugrándozott Karel Čapek kertjében, miközben ő, az író. meleg szavakkal invitált be lakásába, hogy néhány felejthetetlen percet tölthessek vele. NAGY JENŐ Tavaly februárban az országban kialakuló kedvező politikai légkör és a gyors ütemű demokratikus átalakulás eredményeképpen Prágában megalakult a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége. Ebből az alkalomból kerestük fel kérdéseinkkel a szövetség elnökét, Csémy Tamást. Harmincnégyéves beszélgetőpartnerem a prágai Energetikai Kutatóintézetben dolgozik, beosztása kereskedelmi osztályvezető. Hétéves korától lakik a fővárosban, de szülei révén szoros szálak fűzik a Csallóközhöz. Édesapja, Csémy Lajos professzor, a Károly Egyetem Teológiai Karán a szlovákiai keresztyén református egyház lelkészutánpótlásának nevelésében vesz részt immár negyven éve. ELFELEJTETT KISEBBSÉG? A CSEH- ÉS MORVAORSZÁGI MAGYAROKRÓL — Arról, hogy egyszer Prágában sor kerülhetne magyar nemzetiségi szervezet létrehozására, a letűnt egypártrendszer évtizedeiben csupán álmodoztunk. Az viszont szinte csoda, hogy az elmúlt négy évtized viszontagságai ellenére a népességi statisztikák tanúsága szerint a Cseh- és Morvaországban élő magyarok ezrei maradtak hűek nemzetiségükhöz és anyanyelvükhöz — mondta beszélgetésünk elején Csémy Tamás, majd rövid áttekintést nyújtott a nemzettöredék létszámának alakulásáról: — 1980-ban a hivatalos statisztika szerint a cseh országrészekben mintegy 20 ezer magyar nemzetiségű lakos élt, 1988-ban viszont, a járásokban végzett felmérések tanúsága szerint számuk háromezerrel emelkedett. A legtöbben, mintegy 3400-an a karvinái—ostravai bányavidéken, továbbá Nyugat-Csehországban, Cheb, Karlovy Vary és Sokolov környékén (2700) élnek. Számottevő szórványmagyarság otthona Chomútov, Teplice és Most környéke (2300). Prágában mintegy kétezren vagyunk. Liberec, Jablonec, Kladno és Brünn környékén is több száz magyar él. Csak összehasonlításként említem, hogy a Cseh Köztársaságban a statisztika 70 ezer lengyelt és 50 ezer németet mutat ki... Az adatokból az is kitűnik, hoghy például 1980-ban a 6600 házaspár közül, amelyekben legalább az egyik házastárs magyar nemzetiségű, 22 százalékot tesz ki azoknak a házaspároknak az aránya, ahol mindketten, a férj és a feleség is magyar nemzetiségű. A 15 éven aluli magyar gyermekek száma meghaladta a 2400at. Sajnos, a Cseh Köztársaságban élő magyarok képzettségi szintje riasztó, hiszen 68 százalékuk csupán alapiskolát végzett. A magyar nemzetiségű gyermekeknek az alapiskola elvégzése után csupán a 16 százaléka folytatja a tanulást középiskolában. A lengyel nemzetiségűek esetében ez az arány 61, a németek esetében 68 százalék! Annak, hogyan és mikor kerültek magyarok a cseh országrészekbe, már jelentős szakirodalma van, elég, ha Janics Kálmán munkáira, vagy a Régió című kisebbségtudományi szemlében megjelent tanulmányokra, vagy a hazai magyar sajtó idevonatkozó cikkeire utalok. A második világháború után több hullámban, eltérő körülmények közt jutottak magyarok ezekre a tájakra. A szlovákiai magyarok Csehországba való deportálása, később pedig a megélhetés, a tanulás, az egyéni, családi sors alakulása sodort bennünket ide. A mintegy 44 ezer deportált magyar közül becsléseink szerint 2-3 ezer telepedett le véglegesen Cseh- és Morvaországban, s ezek az emberek ma is itt élnek. — A CSMMSZ tehát számontartja a Csehországba hurcolt magyarok ittmaradt részét is. Hogyan tekint a szövetség a háború utáni kitelepítésre? — Ma már közismert, hogy ennek az embertelenségnek a forrása a háború utáni nacionalista politika, amely a hírhedt Kassai Kormányprogramra hivatkozva akarta felszámolni a magyar nemzeti kisebbséget. A kollektív bűnösség jegyében üldözték őket, sok ártatlan embert hurcoltak meg. Véleményem szerint ezek az emberek várják a bocsánatkérés gesztusát, ahogy azt Havel elnök, s nemrég az SZNT is megtette a kitelepített németek irányában. Félreértés ne essék, nem pénzbeli vagy természetbeni kárpótlásra, hanem erkölcsi restitú^ióra gondolok! Nem célunk a kölcsönös sérelmek állandó felhánytorgatása. A morális sérelmek orvoslásával tegyünk pontot történelmünk e tragikus fejezete végére! — Dobossy László professzor, a cseh—szlovák—magyar szellemi kapcsolatok kiváló ismerője és ápolója, a cseh országrészekbe szakadt magyarokat „elfelejtett kisebbségként" emlegette. Mit tesz a CSMMSZ azért, hogy ez a kisebbség kikerüljön a feledés homályából? — Tény, az elmúlt két évtizedben ebben az országban szinte alig vette valaki tudomásul, hogy mi is létezünk. Nem voltak művelődési intézményeink, sem iskoláink, s így kisebbségünk újabb nemzedékei hozzászoktak ehhez az állapothoz, sokan már úgy vélték, ez a helyzet megváltoztathatatlan. Szövetségünk ezen az áldatlan helyzeten változtatni szeretne, hiszen a Cseh- és Morvaországban élő magyarok számontartása, művelődési és más szellemi igényeinek kielégítése, önművelődésük szervezése, önismeretük elmélyítése fő céljaink közé tartozik. E célok érdekében például Prágában mintegy harminc gyermek részére anyanyelvi szakkört hoztunk létre, nyelvművelői, irodalmi, történelmi és tudomány-népszerűsítő előadásokat szervezünk. Egyik sajátos tervünk, hogy tagságunkkal és pártolóinkkal megismertessük Prága, Cseh- és Morvaország magyar vonatkozású helyeit és emlékeit. Létünkről tájékoztatni szeretnénk a cseh nyilvánosságot, de részt szeretnénk vállalni a cseh kultúra értékeinek a szlovákiai magyarság felé való közvetítésében is. Tevékenységünkben nem feledkezünk meg különféle szórakoztató, társasági rendezvényekről sem. — Kap-e a szövetség valamilyen támogatást tevékenységéhez? — Pénzbeli támogatást a cseh' kormánytól kértünk, de eddig még nem kaptunk. Kérésünk teljesíthető lenne, hiszen tevékenységünk összhangban, van a nemrég jóváhagyott, az alapvető jogokat és szabadságjogokat tartalmazó Alkotmánylevéllel. Szeretnénk, ha az illetékes kormányszervek nem úgy kezelnének bennünket, mint például a kisállattenyésztők vagy a kertbarátok szervezetét. Annyit viszont elértünk, hogy Prágában már van egy irodánk. Címe: Svaz Macfaru iijících v českých zemich, Blanická ul. 16, 120 00 Praha 2. Az érdeklődők számára szívesen küldünk alapszabályzatot, jelentkezési lapokat és programot. Anyagi támogatást, mint a Cseh Köztársaság lakosai, elsősorban a cseh kormánytól várunk, de szívesen elfogadunk segítséget szlovákiai magyaroktól és intézményektől is. — A CSMMSZ a csehszlovákiai magyarok szervezeteinek egyike. Együttműködnek-e a szlovákiai magyar szervezetekkel, politikai mozgalmakkal? Kapcsolatainkat elsősorban a Csemadokkal szeretnénk kiszélesíteni. Mivel szövetségünk nem politizáló, hanem kulturális szervezet, ez meghatározza a szlovákiai magyar politikai mozgalmak iránti viszonyunkat is, magyarán szólva: nem akarunk egyik mozgalom függvényévé sem válni. Ugyanakkor mindegyikkel jó kapcsolatokat szeretnénk kialakítani. Ezt a célt szolgálta például részvételünk a Dunaszerdahelyen rendezett Liberalizmus és kollektív jogok című konferenciád, illetve az Együttélés Politikai Mozgalom tríneci és kassai közgyűlésén. Nem zárkózunk él sem a hazai, sem a külföldi magyar szervezetekkel való együttműködéstől. Tavaly Budapesten részt vettem a Magyarok Vilgászövetségének tanácskozásán, felvettük a kapcsolatot a csehszlovákiai magyarok kultúrájának és történelmének kutatását és népszerűsítését célul kitűző Rákóczi Szövetséggel, valamint romániai és ausztriai magyar szervezetekkel. Szorosak a kapcsolataink a cseh—szlovák— magyar közeledés elmélyítésén munkálkodó Amicus társaság cseh csoportjával. — Milyen időszerű kérdésekkel foglalkozik a CSMMSZ? — Már most készülődünk májusi közgyűlésünkre, ahol áttekintjük és elemezzük eddigi munkánkat, s az elkövetkező időszakra pontosan meghatározzuk teendőinket. Jelenleg arra összpontosítjuk figyelmünket, hogy a Cseh- és Morvaország különböző tájain élő magyarok közt felkeltsük a szövetségünk iránti érdeklődést. El akarjuk érni, olyan tagsággal rendelkezzünk, amelynek nem közömbös nemzetiségük sorsa és jövője, akik büszkék származásukra, azonosságtudatukat erősítve kívánják meggátolni a teljes beolvadást, de ugyanakkor a cseh—magyar kapcsolatok felvirágoztatásához is hozzá szeretnének járulni. Ez úton is — hiszen ismereteink szerint a CSK-ban többszáz előfizetője van az Új Szónak — arra szólítjuk fel tagjainkat és pártolóinkat, keressék fel a környékükön élő magyarokat, s ismertessék meg velük céljainkat és elképzeléseinket. Meg szeretném még említeni, hogy a népszámlálást megelőzően a csehországi ukrán szövetséggel együtt levelet írtunk a Központi Statisztikai Hivatalhoz, amelyben kifogásoltuk, hogy az íveken most nem tüntették fel sem a magyar, sem az ukrán nemzetiséget, s kértük, ezt a hibát tévé- és rádiónyilatkozatban hozzák helyre. Ismeretes, a morvák is hasonló panasszal és kéréssel éltek. Végezetül megemlíteném, hogy tagságunk részére tavaly kiadtunk egy 30 oldalas részletes tájékoztatót, amelyben egyebek közt ismertettük a szlovákiai nylevtörvénnyel kapcsolatos álláspontunkat, beszámoltunk a kassai Fábry Napokról, megemlékeztünk a nemrég elhunyt Blaskovics József orientalista professzorról. Már készül a 4. szám. A tájékoztató iránt nagy volt az érdeklődés, az igényeket utánnyomással tudtuk kielégíteni. Talán ez is jelzi, kijutunk a feledés homályából... SOMOGYI MÁTYÁS Ondrej Pläko lévai olvasónk nem először közölte észrevételeit a lapunkban megjelent írásokkal kapcsolatban. Soraiból kivehető' őszinte törekvése a dél-szlovákiai valóság, a szlovák—magyar kapcsolatok megértésére. Feltehetően nem rosszakarat vezérli egy-egy jelenség elbírálásakor, ha következtetései nem is mindig pontosak. Miről is van szó? Saját szavai szerint kellemesen melepődött, hogy Ondrej Márkus hitszónokkal (Jozef Markušnak, a Matica elnökének édesapjával) folytatott beszélgetésünk keretében kiemeltük szlovák nemzeti érzelmeit is. Igen, a nemzeti érzelem szép és nemes dolog. Egészen addig, amíg nem sérti mások nemzeti érzéseit, esetleg nincs káros hatással mások nemzeti (nemzetiségi) létére. A Márkus atyának kijáró minden tisztelet ellenére is. lehetnek fenntartásaink amiatt, hogy áttelepülésekor olyan lakásba költözött, amelynek tulajdonosát magyarsága miatt saját házából lakoltatták ki, hogy így biztosítsanak otthont egy szlovák családnak. És ő lelkipásztor létére ezt is természetesnek tartotta, minden lelkkifurdalás nélkül. Legalább is ez derült ki a vele folytatott beszélgetésből. Olvasónk — azokra az első köztársaságból származó, a lapunkban kö

: zölt két-, sőt háromnyelvű nyomtatványokra is fölfigyelt. Ennek akkori indokoltságát azzal magyarázza, hogy az újonnan megalakult CsehSORSKÖTŐDÉS VÁLASZ EGY LEVÉLRE Szlovákia dél-szlovákiai lakossága akkor még nem tudhatott szlovákul, tehát szükség volt ilyen nyomtatványokra. Viszont most (leveléből idézek) „a magyar nemzetiségű állampolgárok a magyar iskolákban a hivatalos nyelvet is tanuljak, ezért nem lesz szükség kétnyelvűségre, elvégre 1918-tól 1938-ig húsz és 1945 óta több mint negyven év telt el. Vagyis ez idő alatt a magyaroknak volt idejük megtanulni a hivatalos nyelvet." Ebből azután azt a további következtetést kellene levonnunk, hogy ha már úgyis tudnak szlovákul, a jövőben talán magyar iskolákra se lesz szükség? Vagyis mindent összegezve: ezekután az anyanyelv ismerete és használatának lehetősége nem játszhat fontosabb szerepet a nemzeti kisebbség életében? Nagyon is sántít ez a logika! A szlovák nép ma is tisztelettel adózik némzetébresztőinek, akik a történelmi Magyarország akkori urai mostoha nemzetiségi politikájával szembenállva küzdöttek a szlovákság létének megőrzéséért. Ebben akkoriban a Maticának is fontos szerepe volt. S mit tartottak elsőrendű nemzeti feladatuknak? Aszlovak nyelv, az anyanyelv megőrzését és ápolását! Érthetően, mert csak nyelvében él a nemzet. Ha ma a dél-szlovákiai magyarság síkra száll anyanyelve érdekében, valami hasonlót tesz, amit valaha a szlovák nemzetébresztők .tettek. Holott — levélírónk logikájából kiindulva — a történelem tolyamán a szlovákságnak is lett volna ideje megtanulni magyarul... Ám bármennyire is elsajátította volna a „hivatalos nyelvet", csak anyanyelvén élhetett tovább. Egészen természetes dolog, hogy a többség nyelvének elsajátítása csak hasznára válhat a kisebbségnek. De ez nem jelentheti az anyanyelv háttérbe szorítását. Levélírónk fejtegetéseiben valósággal az első köztársaság szemére veti a magyar nemzeti kisebbséggel szembeni toleranciáját, aminek következtében 1938-ban sok magyar állampolgár díszkapuval fogadta a bevonuló honvédeket. Ilyen is volt, de ebben nem a masaryki toleráns nemzetiségi politika volt a ludas. Más magyarok viszont ugyanakkor Tornócon a még fiatal csehszlovák állam legválságosabb időszakában is a köztársaság egysége mellett tüntettek. Inkább ez volt az akkori demokrácia eredménye. Amire szlovák példa sincs sok. Dél-Szlovákia egyes területeinek 1938-ban történt visszacsatolását sokan és gyakran felemlítik, mintegy azt is az itteni magyarság rovására írva. Mintha ez az ő akarata szerint és kinyilvánított kívánságára történt vol, na. Kérdezte valaki is a véleményüket ezzel kapcsolatban? Nem ugyanúgy a nagyhatalmi politika játékszerei voltak, akár más népek, nemzetek is itt Közép-Európában? Magyar nemzetiségi kisebbségünk sorsa az első világháború óta e köztársasághoz kötődik. Ez idő alatt is számtalanszor hitet tett a szülőföldjéhez való ragaszkodásáról. 1968ban az ugyancsak nagyhatalmi politikai játszmában kegyetlen húzásként Dél-Szulovákia magyarlakta területeinek nagy részét épp a magyar egységek szállták meg. Valahol Moszkvában (s talán hazai kiszolgálóik is), ki tudja miféle bárgyú megfontolások alapján azt feltételezték, hogy a lakosság, ha sehol máshol nem is, legalább itt testvéri ölelessel várják a „felszabadítókat". Az események ugye nem igazolták feltevéseiket'? Ezzel korántsem magyarságukat, hanem azt a politikát tagadták meg. amelybe az akkori magyar vezetés is belesodródott. Az itteni magyarság sok-sok próbát kiállt. A nemzetiség jogainak korlátozására irányuló számos kísérlet ellenére is megőrizte higgadtságát. Nem szervezett éhségsztrájkokat, tüntetéseket, nem gyűjtött aláírásokat. Szilárdan hisz saját és a kibontakozó demokrácia erejében. ZSILKA LÁSZLÓ