Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-14 / 62. szám, csütörtök

VILÁGPOLITIKA I ÚJ SZÓ A 1991. MÁRCIUS 14. MAJDNEM ELFELEJTETT HÁBORÚ Móst, az Öböl-háború után van remény arra, hogy a világ fjgyelme ismét más regionális konfliktusokra is kiterjed. A figyelem mellé odakívánkozik a lelkiismeret is. Meggyőződésem ugyanis, ha a nemzétközi közösség, s főleg a nagyhatalmak olyan lelkiismeretesen fogják követni igazságérzetúket, mint Kuvait esetében, akkor másutt is elhallgatnak a fegyverek. Azokban a régiókban, ahol évtizedes harcok dúlnak, s amelyek már összehasonlíthatatlanul több áldozatot követeltek az Öböl-háborúnál. Miért hangsúlyozom ezt? Először: a nagyhatalmakat nem kis felelősség terheli az évtizedes helyi konfliktusok szításáért és fenntartásáért Vetélkedésüknek a harmadik világban már tíz- és százezrek estek áldozatul. Másodszor: én is nagyon sajnálom az Öbölben elpusztult amerikai, angol és más katonákat, hozzátartozóikat. De azért, mert a televízió nem mutatja be, az afgán vagy a kambodzsai anyák és feleségek fájdalma sem kisebb. Csak az a különbség, hogy ez utóbbi áldozatok koporsóit nem borítja nemzeti lobogó, holttestük nem egyszer ott rohad valamely dzsungel mélyén. Harmadszor: tényleg új korszak nyitánya lehet a nemzetközi politikában, a válságok kezelésében az az egység, amelyet a világ az iraki agresszorral szemben és az áldozat védelmében tanúsított, és hogy ebben a kizárólagos szuperhatalommá váló Egyesült Államok járt az élen. Icipici fenntartásom mégis van: egyetértek azzal az arab diplomatával, aki nemrégiben azt mondta, ha Kuvait hagymát termelt volna és nem olajat, akkor az USA nem vonul fel ekkora erőkkel. Mielőtt bárki naivnak tartana, leszögezem: teljesen egyértelmű, hogy az Öböl-válság nem „régi típusú" regionális konfliktus, hanem koncentrált világpolitika volt — sűrítve nyilvánultak meg benne a nemzetközi élet pozitívumai és fonákságai is. Moralizálni sem akartam, de fel kell hívni a figyelmet arra, jó lenne, ha az itteni győzők ott is ekkora vehemenciával törekednének az igazságosztásra, ahol kisebb az érdekeltségük. Örvendetes az arab—izraeli konfliktus és a palesztin probléma kezelése érdekében megnyilvánuló igyekezet, csak el ne felejtsenek a Közel-Keletnél távolabbra is tekinteni. Például Kambodzsára. Karácsony táján, amikor még sokan nem hittük, hogy az Öbölben tényleg háború lesz, Kambodzsában már ismét a fegyverek jutottak szóhoz. Erről csak elvétve lehetett pár soros hírt olvasni a lapokban és arról is, hogy december 21-én az Európai Közösségek bejelentette: 1,35 millió dollárt juttatnak a kiújult harcok áldozatainak megsegítésére. Kambodzsa esetében a Szovjetunió magatartásával kapcsolatban merülhetnek fel komoly kétségek. Hiszen a BT öt állandó tagja november 25-én megállapodott a kambodzsai rendezési terv végleges szövegében (ennek két lényeges pontját a phnompenhi kormány máig elutasítja), de két nappal korábban a Szovjetunió és a három indokínai ország magas rangú diplomatáinak találkozójáról kiadott nyilatkozat olyan kitételeket tartalmaz, amelyek nem csengenek össze a Moszkva által is aláírt tervvel. Pedig tavaly szeptemberben úgy tűnt, hogy már csak karnyújtásnyira van a béke. Nézzük tömören a történteket. Jelentősen módosította a tárgyalási pozíciókat Baker amerikai hadügyminiszter júliusi bejelentése, miszerint az'USA nem fogja támogatni a Szihanuk vezette ellenzéki hármaskoalíciót, mert félő, hogy ezen belül a népirtó vö- f rös khmerek veszik át az irányítást. Szeptemberben sikerült megvalósítani az ENSZ rendezési kerettervének egyik sarkalatos pontját: a phnompenhi kormány és a három ellenzéki frakció létrehozta a Legfelsőbb Nemzeti Tanácsot. Megegyeztek az összetételben is: a testület hat tagját a kormány delegálja, a másik hatot az ellenzékiek együttesen. De amint megalakult a tanács, azonnal működésképtelenné is vált az elnöki és az alelnöki poszt körüli vita miatt. A BT egyértelműen Szihanukot javasolta elnöknek, de ezt a kambodzsai kormány nem fogadta el, mondván, ha tizenharmadikként kerül e posztra, felborul az egyensúly. Szihanuk erre felajánlotta Hun Sen kormányfőnek az alelnöki posztot, ezt pedig a vörös khmerek utasították viszsza, illetve ilyen pozíciót követelnek maguknak is. Amit persze a polpotisták véres múltja miatt senki sem szeretne. Igy érkezett el november 15-e, a béketervezet véglegesnek mondott szövegének az elfogadása. Eszerint az ENSZ nem csupán a szabad választásokra felügyelne, hanem az addigi átmeneti időszakban átvállalná a legfontosabb közigazgatási feladatokat is, vagyis a legfontosabb minisztériumok irányítását (tömegtájékoztatás, pénzügyek, rendőrség). Mindehhez a négy szemben álló kambodzsai fél hadseregeit is le kell szerelni. Amint nemcsak elvben kellett dekralálni az ENSZ szerepét a rendezésben, hanem ilyen konkrét kérdések is felmerültek, a kambodzsai kormány azonnal visszalépett. Nem hajlandó lefegyverezni csapatait, mondván, a vörös khmereknek nem lehet hinni. Ebben Vietnam és furcsa módon Moszkva is támogatta. Ezenkívül az ENSZ szerepét csupán a választások szervezésére korlátozná, az államigazgatási teendőket nem hajlandó átadni. Hogy akkor miként szervezze az ENSZ a választásokat, arra nem adott választ. Magyarán: a kormány nem mond le olyan egyszerűen a hatalomról. Látni kell: a tizenegy éve dúló polgárháború beszüntetéséhez nagyon egyszerű menetrend is elég lenne. A Legfelsőbb Nemzeti Tanács dolgozza ki a tűzszünetet, és rendezzenek választásokat: döntse el a nép, hogy kié legyen a hatalom. De a fő kérdés — ezért van a sok huzavona —, hogy ki irányítson az addigi átmeneti időszakban. Mert aki irányít, az szervezi a választásokat, és aki szervezi, annak csaknem nyert ügye van. Figyelembe kell ugyanis venni, hogy nem bejáratott demokráciáról van szó, hanem régóta háborútól sújtott, megfélemlített népről. Ezért született az az ötlet, hogy az ENSZ szervezze a választásokat és addig irányítsa a legfontosabb teendőket. Volt egy hátsó szándék is amögött, hogy a phnompenhi kormány novemberben miért csak elvben fogadta el a BT-tervet. A száraz évszakot várta, hogy meg lehessen kezdeni a hadműveleteket. De lényegében erre vártak a vörös khmerek is. A régi gyakorlat ez: a harctéren felmérni a pillanatnyi erőviszonyokat, és kicsikarni a jobb tárgyalási pozíciókat. Olyan ördögi kör ez, amelyből Kambodzsában évek óta nem tudnak kitörni. És itt jön be a képbe a nagyhatalmak fokozott felelőssége. Azt el kell ismerni, hogy Moszkva és Washington nagyjából meg tudott egyezni Kambodzsa ügyében, hiszen mindkettőnek csökkent az érdeklődése e térség iránt. De e „kivonulás" miatt még nem mondhatják, hogy ők mindent megtettek, mossák kezüket, mert maguk a kambodzsaiak nem tudnak megbékélni. Nem hiszem, hogy ha ők ketten akarják, akkor ne tudnák az általuk korábban erőteljesen támogatott frakciókat akár közvetett úton is rábírni az értelmetlen vérontás befejezésére. Ugyanez vonatkozik a harmadik nagyhatalomra, Kínára. Peking módosította korábbi politikáját, s állítólag — hangsúlyozom: állítólag — beszüntette a vörös khmerek katonai támogatását. Akkor honnan van még mindig utánpótlás, pénz a háborúzásra? MALINÁK ISTVÁN Nem telt el három hónap az első össznémet választások óta, s a hárompárti kormánykoalício vezetői, Helmut Kohl (CDU), Theo Waigel (CSU) és Otto Lambsdorff (FDP) máris megszegték a kampány során hangoztatott ígéretüket. „Ünnepélyesen ratifikálták" választási csalásukat, amikor teljes egyetértésben döntöttek a lakosság megadóztatásáról. Még csak egy vitát sem ért meg a koalíciósoknak az olajáremelés — jegyzi meg cinikusan a Spiegel című német hetilap. Valóban, ezt a témát eldöntött tényként zárták le. Annál nagyobb gondot okozott az, hogy honnan szerezzék be a további hiányzó milliárdokat. A bérekre, jövedelmekre csapjanak le, vagy esetleg a forgalmi adót emeljék? Hosszas morfondírozás után sikerült összehasonlítani az egy évre szóló adócsomagot, amellyel június 1-én az üresedő államkasszához szólítják a polgárokat. Magyarán, 7,5 százalékot dobnak rá jövedelemadójukra, a benzinért pedig literenként 25 pfenniggel többet gombolnak le tőlük. Theo Waigel pénzügyminiszter azt is kiszámította, hogy az így befolyt 28—29 milliárd márka még mindig kevés lesz a költségvetési hiány pótlására; a „kisebb rések betapasztására" újabb összegekre van szükség. Nehéz volt megtalálni a pótmilliókat hozó biztos „befutót", amelyet a kabinet végül is a biztosítási adó 3 százalékos emelésében vélt megtalálni. Kohl emberei most a lehető legelegánsabban próbálnak kimászni abból a veremből, amelyet saját maguk ástak ki. A legkülönbözőbb érvekkel igyekeznek megmagyarázni, esetleg eltussolni a szószegést. Waigel az Öböl-háborúra és A NEMET EGYESITES ARA TESSÉK FIZETNI! Kelet-Európára kente rá a problémákat. Lambsdorff ködösített: „Egyáltalán nem passzol bele gazdasági koncepciójába, hogy adóemeléssel kell reagálni a kelet-német gépezet leállására," VéleméKohl, Waigel: Hogyan mászunk ki a veremből? nye szerint azonban még rosszabb választás lenne, ha tovább növelnék a költségvetési hiányt. Maga Kohl kancellár — aki ellen valóságos hadjáratot indított a hazai sajtó — Waigelhez hasonlóan a világban kialakult váratlan helyzettel indokolja az adópolitika módosítását. Azzal, hogy Németországnak majd 14 milliárdjába került a szolidaritás az Irak-ellenes koalícióval, s még most sem tudni, mekkora lesz a szovjet gazdaság segélyezésére, a csapatkivonásra vagy a lengyelek támogatására fordítandó összeg végső nagysága. Jürgen Möllemann gazdasági miniszter viszont kelletlenül bevallotta, hogy elszámították magukat — a német egység sokkal többe kerül, mint feltételezték. Ezzel gyakorlatilag elismerte, hogy az ellenzéki szociáldemokraták (SPD) jóslatai váltak be. Ők ugyanis már jóval a választási kampány előtt figyelmeztettek az adókérdésre, rámutattak Helmut Kohl „politikai hazugságára". Ám akkor az egyesítés örömétől megrészegült emberek a struccmódszerhez folyamodtak, hallani sem akartak a nehéz helyzetről. Kohl optimista kijelentései az erős Németországról természetszerűleg kedvezőbb visszhangra találtak a választópolgárok körében, mint Oskar Lafontaine komor képei a munkanélküliségről, gazdasági katasztrófáról, káoszról. Sajnos, ezek a képek inára valósággá váltak. Túlságosan kedvezően ítélte meg a szövetségi kormány a keletnémet közeljövőt. De nemcsak a politikusok számították el magukat, hanem a bankárok, közgazdászok, menedzserek is. Vajon hogy kerülhetett sor erre a kollektív tévedésre? — teszi fel a kérdést a Spiegel. Választ is ad rá: „A jelenkor reális megítélését a visszatekintés akadályozta meg. Mindenki meg volt győződve róla, hogy megismétlődik a történelem, a világháborút követő évek gazdasági csodája után eljön az újraegyesítés gazdasági csodája. Nem így történt." Igaz lehet a mondás, hogy a történelem nem ismétlődik, bizonyítja ezt a német példa is. Negyven évvel ezelőtt a nyugatnémet gazdaság lényegében azonos európai konkurenciafeltételekben fejlődhetett. Ám az elmaradt keletnémet vállalatok, cégek képtelenek voltak felvenni a harcot a nyugattal — a tavalyelőtti határnyitás, a liberalizáció, a pénzügyi unió, a nyugati termékek beáramlása, a hagyományos keleti partnerek elmaradása megadta számukra a halálos döfést. A volt NDK a fizetésképtelenség küszö bén áll. Fájdalmasan" érinti ez a keletnémet munkanélküliek 280 ezres táborát, s azt a további 1,9 millió embert, aki lerövidített műszakokban kénytelen dolgozni, azt is ki tudja meddig. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az eufória időszakát a lehangoltság korszaka váltotta fel. Kohl kabinetje a múlt héten fogadta el az adóemelés tervezetét, s Szavamra, tegnap még látszott a hordó feneke mellette azt a dokumentumot, melynek alapján 24 milliárd márkát kapna az új szövetségi tartomány. Ösztönözni kell a beruházást, fejleszteni az infrastruktúrát, támogatni a magánszektort. De igen nehéz feladat becsalogatni a nyugati tőkést egy olyan közegbe, ahol, bármely területet is vizsgálunk — legyen az a közlekedés, távközlés stb. — nincsenek meg a feltételek a modern vállalkozáshoz, s ahol ráadásul tisztázatlan vagyonjogi viszonyok bonyolítják a helyzetet. Igy tehát a gazdasági csodára mindenképp várni kell még egy ideig. URBÁN GABRIELLA mm éve kezdődött a nagy • Wj hadjárata vodka és ^^ m egyéb szeszes italok kedvelői ellen a Szovjetunióban. Meg is alakult nyomban az antialkoholista liga, s elnöke a firstlady lett. Mint minden akciót addig és azóta, ezt is megideologizálták, mondván, az új típusú ember, aki majd meg fogja teremteni az új típusú társadalmat, nem lehet olyan gyenge, hogy ne tudjon szembeszállni holmi szenvedélyekkel. Csakhogy Gorbacsovnak ez az akciója sem jött be, sőt, egyenesen balul ütött ki. Az, hogy a minimálisra korlátozott eladóhelyek előtt hosszú órákon át várakozó piások szidták Raisza Makszimovnát, aki papucs alatt tartja férjeurát és Hyen őrültségekre VOOKIHYET veszi rá—semmiség volt ahhoz képest, amit az államkasszának kellett „ elviselnie". A peresztrojka okozta egyéb sokkok mellett több tízmilliárd rubellel lett szegényebb a vodka eladásából származó magas forgalmi adó kiesése miatt. Valóban józanabb életet lettek kénytelenek folytatni a szovjetek, egyre kevesebben maradtak ki munkahelyükről a részegség vagy a másnaposság komoly okánál fogva. Ám mégsem lett kevesebb a lógás. Most már amiatt léptek le a munkahelyükről az emberek, hogy sorban álljanak az italért. Sokszor nem is csak a keményen ivók, hanem egyszerűháziasszonyok is, akik valamilyen családi ünnepség alkalmából szerettek volna egy üveg pezsgőt vagy jóféle bort is az asztalra tenni. Arra kár szót pazarolni, mennyire megalázó az ilyesmi, érdemes viszont elgondolkodni azon, mennyire okos dolog a sorbanállók megrendszabályozására használni a rendőröket akkor, amikor az országban szédületes ütemben növekszik a bűnözés. Esetleg éppen a vodka hiánya miatt, mint tavaly nyáron a dél-ural i Cseljabinszkban, ahol az italra hiába várók dühükben szétvertek egy egész negyedet. Ráadásul a feketepiacon a vodka nemcsak kurrens árucikk lett, hanem fizetőeszköz is. Nem is szólva arról, hogy a titkos bögrecsárdák óriási adómentes jövedelmei ugyancsak a feketepiacra folytak be. Vodki nyet—nincs vodka! Általában ez a felirat fogadta a potenciális vásárlókat az élelmiszerboltok italrészlegein vagya csak italt árusító, de áruhiány miatt jobbára zárva tartó boltokban. Moszkvában február elején tovább romlott a helyzet: a városi tanács azonnali hatállyal 200 százalékkal megemelte a szeszes italok árát a vendéglökben, kávéházakban és az éjszaka is nyitva tartó üzletekben. A „normális"boltokban maradt a régi ár és a régi áruhiány. Pedig ez még csak a kezdet volt: március elsejével Moszkvában bevezették a jegyrendszért. Mármint vodkára. A fejedag igazán szerény: minden 21 évnél idősebb szovjet állampolgárnak jár havonta fél liter. Emellett marad a feketepiac, a bögrecsárda a maga sokszor életveszélyes házi kotyvalékaival; újgazdagéknak meg ott vannak a vendéglők és az éjjel-nappal boltok, ahol egy üveg vodka 30 rubel — vagyis az átlagos havibérből kilenc üveggel vehető. Vodka pedig van — de csak exportra. A szeszfőzdék panaszkodnak, az alkoholellenes kampány idején drasztikusan leépítették őket, most kezdik elérni az akkori termelést, pedig már rég több kellene. Mert a márkás vodka jobb exportcikk, minta kőolaj. Az Egyesült Államokba tavaly 12 millió liter vodkát adtak el, márkától függően átlagosan 20 dollárért a 0,7 literes üveget. Németországba évente 4 millió, Görögországba 2 millió litert exportálnak, hasonlóan jó áron. Ráadásul a vodka a fiatalabb korosztályok itala, tehát az igények növeke désére lehet számítani. Vannak már vodkaperek is, a monopóliumát feltve őrző szovjet Vinexport nemcsak a hazai konkurenciát söpri ki a külföldi piacokról, hanem az álorosz vodkát is. Az Európában árusított Smirnoff vodkáról bírósági eljárás útján már leszedette a cári címert, s ez valószínűleg rövidesen az amerikai piacon is bekövetkezik. A nyugat-berlini Gorbatschow-vodka napjai is meg vannak számlálva. Nyomát sem találják annak az állítólagos pétervári cári tábornoknak, aki 1919-ben állítólag vodkagyárastól szökött Berlinbe... V

odka tehát van. Vagy külföldön, vagy sorbanáilás árán, vagy jegyre. Ami azt jelenti, hogy az egyszerű emberek számára a vodka hazájában gyakorlatilag nincs. De ezt nem is ígérték nekik. Viszont kenyeret, demokráciát, nyíltságot — igen. De az sincs. Csak bánat, amit nincs mibe belefojtani. (görföl)