Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-14 / 62. szám, csütörtök

1991. MÁRCIUS 14. ÚJ szói ÉVFORDULÓ 4 A TÉNYEK BESZÉLJENEK GONDOLATOK AZ ESTERHÁZY EMLÉKÜLÉS UTÁN ERKÖLCSI MÉRCE ÉS PÉLDAKÉP KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT ESTERHÁZY JÁNOS Gróf Esterházy Jánosra emlékezünk, a magyar nemzet Csehszlovákiában élő részének ama nagy fiára, aki mind politikusként, mind magyarként, mind pedig emberként kimagasló egyéniségévé vált huszadik századi hányatott történelmünknek. Élete és sorsa eklatáns szimbólumává vált az északi magyarság kollektív sorstragédiájának. Kilencverv esztendővel ezelőtt, 1901. március 14-én született á Nyitra megyei Nyitraújlakon. A kiemelkedő magyar történelmi nevet viselő család sarja oly korban látta meg a napvilágot, amikor még mind az ország, mind a nemzet ígéretes jövőnek nézhetett elébe a nagy reményekkel kecsegtető huszadik század elején. Még be sem töltötte 18. életévét, amikor az első nagy világégést követően az északi magyarság feje fölül - Keresztury Dezső szavaival élve - ,,az állam védősátorát elvitte a fergeteg". ' Esterházy János gróf - Lujza hugával egyetemben - kezdettől fogva részt vállalt a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség politikai küzdelmeiben, intenzíven részt vett a kulturális és társadalmi életében. Mindössze 31 éves, amikor az Országos Keresztényszocialista Párt új országos elnökévé választották a párt 1932. december 14-i ótátrafüredi értekezletén. E naptól kezdve a fiatal gróf egyre inkább belesodródott - sokszor szinte akarata ellenére - az igazi nagypolitikába, s fokozatosan nemzeti kisebbségünk politikai életének egyik legmarkánsabb, de egyben vitathatatlanul legszimpatikusabb személyiségévé vált. Az 1935. május 19-i parlamenti választások megnyitották János gróf előtt az utat a prágai Nemzetgyűlés képviselőházába. (Ezeken a választásokon a közös jelölőlistával induló magyar ellenzéki pártok összesen 254 943 szavazatot kaptak, ezzel 9 képviselői és 5 szenátori mandátumot szereztek.) A prágai parlamentben mindvégig bátor szószólója volt a csehszlovákiai magyarság érdekeinek, politikai, gazdasági, szociális és kulturális problémáinak. Következetes politikai és erkölcsi magatartásával, valamint közvetlen emberi modorával rövidesen ô vált a csehszlovákiai magyar politikai élet legnépszerűbb reprezentáns személyiségévé. Elvbarátai szerették, tisztelték, sőt még politikai ellenfelei is méltányolták mély valláserkölcsi és etikai alapokon nyugvó becsületességét, valamint igazságérzetét. Az 1935 decemberi köztársasági elnöki választások előtt például Eduard Beneš elnökjelölt is rajta keresztül kezdeményezte a magyar parlamenti klub szavazatainak megszerzését, saját személye számára. Amikor 1936 júniusában a két ellenzéki magyar párt fuzionált, Esterházy Jánost az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották. A nemzeti eszme, a keresztény valláserkölcs, a szociális igazság és a demokrácia jelszavát zászlajára tűző párt élén Esterházy fokozatosan a csehszlovákiai magyar kisebbségi politika igazi szimbólumává vált. Elvi alapállásából mit sem engedve a köztársaság törvényei által megengedett keretek között kitartóan és következetesen küzdött nemzeti kisebbségünk tényleges egyenjogúságáért, népünk emberi méltóságáért. Közkedvelt személye minden bizonnyal a hatalom birtokosai számára is vonzó lehetett. Ezt bizonyítja többek között az a tény, hogy 1936 szeptemberében maga Eduard Beneš államfő ajánlott fel János grófnak miniszteri tárcát az akkori, hivatalban levő csehszlovák kormányban. Az államfő elvárása csupán az Egyesült Magyar Párt elvi ellenzékiségének feladása lett volna., Esterházy nem zárkózott el a hatalommal való együttműködés elől, feltételei azonban neki is voltak. Nem saját hatalmi ambíciójának kielégítése, hanem a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség érdekei lebegtek szemei előtt. Jellemző, hogy Benešék ezeket a feltételeket már nem voltak hajlandók méltányolni, így János gróf sem vállalta a kilátásba helyezett miniszteri bársonyszéket. Esterházy Jánost valóban nem lehetett semmilyen eszközökkel kollaborálásra bírni. Kormányba lépésének meghiúsulása után újult erővel vetette bele magát a nemzeti kisebbségi jogokért folytatott küzdelembe. Parlamenti beszédei mindenki számára meggyőző dokumentumai a nemzetéért, népéért élő és küzdő politikai vezető felelősségteljes elszántságának és aggódó útkeresésének. 1938 szeptemberében ő hozta létre a szlovákiai és kárpátaljai magyarság Magyar Nemzeti Tanácsát, amely szeptember 17-én deklarációban követelte a csehszlovákiai magyarság önrendelkezési jogát, azaz meghirdette a népszuverenitás elvét többszörösen megnyomorított nemzeti kisebbségünk számára, és nyíltan kijelentette, hogy az északi magyarság húsz év után végre ,,önmaga kívánja kezébe venni sorsának intézését". A történelem fintora, hogy tényleges önrendelkezésünk 1938-ban sem vált lehetővé. Mi sem 1918-1919-ben, sem 1938-ban - sem azóta - nem voltunk abban a helyzetben, hogy szabadon, magunk dönthettünk volna sorsunk további alakulásáról. Ennek figyelembe vételével kell szemlélnünk mind az 1938. november 2-i bécsi nemzetközi döntőbírói határozatot, mind az azóta eltelt, sorsunkat és életünket ugyancsak akaratunk ellenére alakító évtizedeket. J

ános gróf életútján különös törést jelentett a Csehszlovák Köztársaság agóniája 1938 őszén és 1939 tavaszán. Az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnöke sokak megrökönyödésére-csodálkozására nem a visszatért magyar politikai vezetők győzedelmesnek ígérkező sorsát választotta, hanem egy sokkalta keményebb, emberpróbáló szolgálatot vállalt a rohamosan fasizálódó Tiso-féle Szlovák Köztársaságban. Az 1939. március 14-ével kezdődő második kisebbségi sorsunk ezután úgy összefonódott János gróf személyes kiállásával és erkölcsi nagyságával, hogy nélkülük szinte hiányosnak tűnné egész nemzeti kisebbségünk valós közelmúltja és jelene. A Tiso-féle Szlovák Köztársaságban a magyar politikai élet vezetése teljes egészében Esterházy János kezében összpontosult. így aztán oroszlánrésze volt abban, hogy ,,a szlovákiai magyar kisebbség - Fábry Zoltán szavaival élve - a vox humana jegyében ágyazódott bele a történelembe". Esterházy János előtt mindvégig nyilvánvaló volt, hogy a Szlovák Köztársaság magyarsága előtt két út áll: vagy az együttműködés Tiso és Karmasin szlovák, illetve német fasiszta pártjaival, vagy a csendes félreállás a nemzeti szocializmus által kisajátított aktív politika porondjáról, és megmaradás az erkölcsi tisztaság és nagyság törvényeiben, „amely a maga idejében még egyszer nagyon is számítani fog" (Esti Újság, 1940. január 2.). János gróf és vele együtt a szlovákiai magyarság ez utóbbit választotta. Nem szándékunk Esterházy korabeli politikai megnyilvánulásainak bemutatása, sem azok erkölcsi súlyának mérlegelése, mindazonáltal nem kerülhetjük meg az 1942. május 15-i nevezetes napot, amikor is - amint az köztudott - a szlovákiai zsidók deportálását elrendelő törvény megszavazása volt napirenden a Szlovák Köztársaság törvényhozásában. Egyedül János gróf, a szlovák parlament egyetlen magyar képviselője szavazott nemmel a szlovákiai zsidóság holocaustumát elindító embertelenségre, vállalva ezzel a szlovák és német sajtó, valamint a közhangulat magyarellenességének további fokozódását. János grófnak sikerült szerencsésen átvészelnie a háború viszontagságait, bár 1945 tavaszán a német Gestapo szinte hajtóvadászatot indított ellene. A náci totalitarizmus bosszújától megmenekült ugyan, a szovjet KGB elől azonban már nem menthette meg sem az emberi jószándék, sem a baráti segíteni akarás. A Szovjetunióba hurcolt és ott kényszermunkára ítélt János grófot távollétében a pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság 1947. szeptember 16-án kötél általi halálra ítélte. A vád a Csehszlovák Köztársaság bomlasztása és a fasizmus eszméinek terjesztése volt. A Szovjetunióból 1949-ben hazaengedett, súlyos beteg Esterházyn azonban végül is nem hajtották végre a jogerősen kimondott halálos ítéletet, hanem életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. így aztán a bűntelenül elítélt János gróf végigjárta Csehszlovákiának több kegyetlen börtönét is. Raboskodott például lllaván, Lipótváron, Jáchymovban stb. Méltatlan sorsát igazi emberi méltósággal viselte, amíg 1957. március 8-án vissza nem adta lelkét teremtőjének a mirovi börtönkórházban. Élt 56 évet. Esterházy János sorsa és példaadó magatartása, majd mártíromsága erkölcsi mérce és erőtadó forrás valamennyiünk számára. Egész nemzeti kisebbségünk tanulhat, okulhat az ő mélységes emberi és politikai erkölcsi magatartásából, miközben arra kérjük Istenünket, nekünk már ne kelljen kiállni a János grófra zúduló sorscsapásokat. Esterházy János neve örökké megmarad a magyar szívekben a hűség és állhatatosság példájaként. POPÉLY GYULA O-^ellemi kihantolásnak neOZ vezte Csoóri Sándor azt a minapi emlékülést, mely Esterházy János politikai pályájának és életművének felmérésére vállalkozott. Valószínűleg az előadások hangvétele is közrejátszott e képzettársításban. Valamennyi emlékidézést áthatotta a kegyeletadás érzelmi elfogódottsága és a szakszerű elemzés igénye. Molnár Imre, a tragédiába torkolló pályaív felvázolására tett kísérletet. Szarka László az Esterházy János számára megadatott, két háború közötti csehszlovákiai politikai szintér bemutatására törekedett, a tudományos kutatások eredményeinek elmélyült, magas fokú általánosítása alapján. Turczel Lajos a szlovákiai magyarság művelődéstörténeti értékeinek fényében kirajzolódó portrévonásokat tette érzékletessé. Fogarassy Lászlónak a magyar diákok szlovák állam alatti szervezeti életéről adott, meglehetősen szubjektív jellemzése is gazdagította az Esterházy-képet. Maguk az előadók érzékelték a tárgyilagos értékelés hitelét könynye.n kikezdő legendateremtés kísértéseit. Annál is inkább, mert Esterházy János életének számos mozzanatát csak a kortársak emlékezete őrzi. Az emlékképek hosszú ideig kellő tudományos ellenőrzési és szembesülési lehetőségektől megfosztva eleve felértékelődtek: szinte önálló életet élnek, az összefüggések tágabb közegéből és szövevényéből kiszakadva. Hogy mennyire szükség van a sokoldalú tényfeltárás és elmélyült elemzés párosítására, az ülés során is fény derült. Szó esett többek között arról, hogy az 1935-ös köztársasági elnöki választások során a Magyar Nemzeti Párt is, a kommunista párttal együtt Benešre szavazott. Ennek alapján olyan vélekedések kaptak szárnyra, hogy a Gottwalddal kapcsolatba lépő Esterházyéknak köszönhetően kapta meg Eduard Beneš a kellő parlamenti többséget. A szaktudományos kutatások kiderítették, hogy Esterházyék magyarországi sugallatra cselekedtek. Egyébként magatartásuk nem befolyásolta meghatározóan a választások kimenetelét. Ezek után nyilván óvatosan kell bánni azzal a feltevéssel is, hogy Gottwald, már mint köztársasági elnök, 1949-ben a majdnem 15 évvel korábbi élmények hatására hajlott a halálos ítélet megváltoztatására. Persze, az efféle mozzanatok szerepét nem lehet eleve kizárni. De alighanem fontosabbnak tűnik azoknak a társadalmi-politikai körülményeknek a megvilágítása, amelyek Gottwald döntését befolyásolhatták. G

ondoljunk csak arra, hogy 1949 májusában volt ez. Alig pár héttel korábban írták alá a csehszlovák-magyar barátsági szerződést. Magas rangú magyarországi küldöttség készült Csehszlovákiába. Kérdés, milyen belső és nemzetközi következményekkel járt volna ebben a helyzetben az ítélet végrehajtása. De nem hagyható figyelmen kívül egy másik, a korabeli konkrét helyzetből fakadó körülmény sem - a koncepciós perek elszabadulása. Ismeretes, hogy Csehszlovákiában a monstreperek jóval később kezdődtek, mint a többi közép-európai országban. Egyes, 1968-ban napvilágra került tények arra utalnak, Gottwald még 1951ben is feltehetően abban reménykedett, hogy sikerül megfékezni a perek csehszlovákiai - katonai körökből származó - elvakult szorgalmazóit. Ők ugyanis már 1948-ban elkezdték az új rendszer iránt lojális főtisztek koholt vádak alapján történő fizikai megsemmisítését. Esterházy kivégzése - igaz, még 1947ben hozott nemzeti bírósági ítélet alapján - alighanem lökést adhatott volna az újsütetű koncepciós perek gátlástalanságának. Hisz az. Esterházy elleni perben hozott ítélet talán a későbbi kommunista perek előjátékának is tekinthető. Vajon mit gondolhatott a józan szemléletű ember arról, hogy a Tiso-féle szlovák állam parlamenti képviselői közül az egyedüli volt, akit halálra ítéltek, miközben a védelem érvei között egyebek mellett olyan tények is szerepeltek, hogy 1938-ban segített Viest tábornoknak - a szlovák nemzeti felkelés későbbi katonai főparancsnokának - franciaországi szökési szándéka megvalósításában. A cinikus önkény és elfogultság megdöbbentő bizonyítékával szolgál az a közelmúltban megjelent könyv, mely a Tiso elleni per vádlójának és védőjének visszaemlékezéseit tartalmazza. Anton Rašla, aki vádemelőként vett részt a Tiso-per előkészítésében, a következőket írja az Esterházy elleni ítélettel kapcsolatban: ,,Amikor az ítélet kihirdetése után megkérdeztem dr: Daxnertől, minek köszönhető ez a szigorú ítélet (a szlovák parlament egyedüli, a zsidó törvények ellen szavazó képviselőjéről van szó) így válaszolt: No, veď je predsa Mad'ar (hisz ó magyar). Nos, az egyívású módszer pillanatnyi feltételezett zavarkeltése 1949-ben nem hatálytalanította az 1948 előtti és utána következő megítélés alapvető szellemi rokonságát. Sőt, ehhez újabb szempont is társult. A politikus nővére, Esterházy Lujza a Szívek az ár ellen címmel a Püski kiadó gondozásában megjelent visszaemlékezéseiben rámutat, 1950-ben már lehetetlenné vált, hogy egy,,osztályellenségnek" megkegyelmezzenek. Vagyis, hogy Esterházy Jánost a halálos ítélet megváltoztatása után szabadlábra is helyezzék. Az a személy írta ezt, akit többek között a szociális kérdések iránti érzékenységéről ismertek a sarlósok is. Egyébként erre a viszszaemlékezéseiben is kitért. Az osztályharcos szemlélet kíméletlensége minden bizonnyal összefonódott a nemzetiségi kérdésben kialakult, ötvenes évekbeli torzításokkal, az úgynevezett burzsoá nacionalizmus elleni harc következményeivel. A hivatalos ideológia és a politikai közhangulat Esterházy múltjának megítélésében nem tudott túllépni a kárhoztatásokon. S ez a viszonyulás, ha tompítva is, de prolongálódott mindvégig. Emlékszem, hogy 1971ben a Csemadoknak az úgynevezett válságos időszakot lezáró közgyűlésén dr. Schuítz György, ismert baloldali múltú személyiség, a kassai magyar ipari iskola igazgatója utalt Esterházynak a szlovák állam idején tanúsított humánus magatartására, s hangot adott az elhallgatott Esterházy árnyaltabb értékelése iránti igénynek. Felszólalásával teljesen egyedül maradt. A

tárgyilagos értékelés múltbeli akadályai elhárultak. De kérdés, hogy Esterházy személyének és politikai magatartásának megítélésében nem maradtak-e neuralgikus pontok. Fábry Zoltán írja a szlovák állam alatti Esterházy iránti elismerését kinyilvánítva, hogy Esterházy János az első köztársaság idején a konzervatív térfélen állt. A történelmi kutatás nemigen kerülheti meg a kérdést: mit is jelentett ez? S itt van a szlovák-magyar viszony. Magatartásának ebből a szempontból történő megvilágítása alighanem meghatározó az Esterházy-kép szlovák részről várható fogadtatását illetően is. Mert csupán úgymond magyar és kisebbségi használatú Esterházy-kép aligha jelenthet igazi hozadékot. Tisztázásra vár: a nemzetiségi érdekvédelemért síkraszállva mennyiben tartotta szem előtt a közép-európai népek békés együttélésének feltételeit. Valószínűleg nem hallgatható el az a tény, hogy 1938 tavaszán üdvözölte Henlein és Hlinka frigyét. Egyébként erre utal Janics Kálmán is A hontalanság éveicmű, sok viszontagságot megért könyvében. S ugyancsak tisztázásra vár: milyen szerepet játszott Esterházy pártja azokban a magyarországi tervekben (egyéni szándékoktól függetlenül), amelyek egész Szlovákia bekebelezésére irányultak. Talán nem érdektelen; a Dejiny Slovenska V. kötete olyan idevágó megállapításra jutott, hogy a szlovák államban élő magyarok igyekeztek lehűteni az ilyen irányú vérmes magyarországi reményeket. V

annak, akik óvnak az Esterházykép mostani kialakulásával kapcsolatban a rosszemlékű értékelésektől és az újraértékelésektől. Szerintük elsősorban az Esterházy szerepvállalásával kapcsolatos történelmi tények teljességére, a csonkítások, elhallgatások és csúsztatások elkerülésére, minden ilyen jellegű, nyílt vagy burkolt szándék leleplezésére van szükség. Alighanem így van. Hiszen a tények végül is szembesülnek - persze a maguk korabeli beágyazottságában - a demokrácia egyetemes vívmányaival és értékeivel. K. J.