Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-05 / 30. szám, kedd

5 RIPORT - INTERJÚ ÚJ szól 1991. FEBRUÁR 5. AZ OSCAR DÍJTÓL A MESTERLEVÉLIG HIDASKÜRT — AZ ÚJ TÍPUSÚ SZAKMUNKÁS BÖLCSŐJE? Cservenka János nevét már tavaly felkapta a sajtó. A hírnév és a kezdeményezés úttörő jellege ellenére az oktatásügyi minisztérium engedélye mégis csaknem a tanévnyitóig váratott magára. Az iskolaalapító azonban nem csüggedt. Végül is Zászlós Gábor és Pukkai László segítségével, de mindenekelőtt saját fanatizmusa és kollégái bizalma jóvoltából a Hidaskurť Középfokú Magán Szakmunkásképző Intézetben rendben folyik az oktatás, s a napokban már a következő tanév diákjainak felvételére készülnek. Elképzeléseiről, pedagógiai elveiről, arról, mi az, amit ők másképpen csinálnak, a közelmúltban nyilatkozott lapunknak. A KEUFEUANCSI PÉLDÁJA — Már az óvodától kezdve elhibázqtt nálunk az oktatás. Azt kérdezi, hogy miért? Nézze csak meg, mivel játszanak a gyerekek! Persze, van ott minden, s odahaza is — légó, robot, „meseautó", síró-nevető baba. Egy azonban hiányzik: a keljfeljancsi! Az a játék, amelytől a legtöbbet s főleg azt tanulhatják a gyerekek, amire manapság a leginkább szükségük van az életben: ha tízszer fellökik őket, akkor tizenegyedszer is álljanak talpra — szögezi le az alapiskolaalapító. Közismert és sokat emlegetett tény, hogy Szlovákiában a szakmunkásképzés nem állt éppen a helyzet magaslatán. Tudjuk, és többszőr keseregtünk miatta, hogy az üzemek nagy részének a szakmai gyakorlat csupán plusz gondot jelent, s a gyerekekben ott nem a jövő mestereit, hanem a takarítószemélyzetet látják. — A szakmunkásképzőkben eddig bizony nem vettük figyelembe a gyerekek, de még a szakma igényeit sem. Nem voltunk kíváncsiak arra, milyenek az adottságaik. Beskatulyáztuk őket, megfeledkeztünk arról, hogy felfedezzük, továbbfejlesszük a velük született képességeket. Még jó, ha a pedagógusok úgy akartak tekintélyt szerezni maguknak, vagy éppen úgy akarták megnyerni a gyerekeket, hogy ismeretek tömegével próbálták őket elkápráztatni — hadd higgyék, milyen jó fejek vagyunk —, azzal pedig nem törődtek, képesek-e az ismeretek befogadására. Sokan pedig úgy viselkedtek, mint aki koronát visel. Nagy hibának tartom azt is, hogy nem provokáltuk ki a gyerekekből, érdeklődjenek jobban környezetük iránt, próbáljanak meg változtatni helyzetükön — mondotta. De hogyan próbálja megvalósítani mindezt egy új alapokon szerveződő, ma még járatlan utakon haladó iskola? Mi az, amit Cservenka Jánosék másképpen, jobban tudnak? A többlet, amit adnak, látszólag nem sok. A típusos alternatív tantervet alkalmazzák, amely heti 33 órát, két és fél napi elméleti és ugyanannyi szakmai oktatást ír elő. Nem hagynak ki semmit, de élnek a 10 százalékos módosítási lehetőséggel. Egyes tantárgyak, így a matematika, a „polgári nevelés" órák hosszát megrövidítették, hogy szlovák nyelvoktatást biztosíthassanak, pszichológiával, automatizációval és környezetvédelemmel is foglalkozhassanak. Amint megtudtam, nagyon fontos szerepet szánnak a pszichológiának. PSZICHOLÓGIA A GYAKORLATBAN — Megkértem Galántán egy pszichológusnőt, hogy rendszeresen járjon el hozzánk, és tanítsa meg a gyerekeket kommunikálni. Tanulóink nem tudnak beszélni, nem tudják magukat kifejezni. A szlováktudásukat is ez befolyásolja, nem pedig nyelvismeretük gyenge. A baj az, hogy általános kommunikációs problémáik vannak. Ennek korábban nem tulajdonítottak fontosságot, és azt sem provokálták ki belőlük, hogy forduljanak a világ felé, érdeklődjenek környezetük iránt, s próbáljanak meg változtatni helyzetükön. Egyszerű tehát, csak beszéltetni kell a gyereket. Először önmagáról, majd a családról, s ha már kialakult közöttünk egy kapcsolat, akkor csak a pedagóguson múlik, milyen irányba tereli, hogyan és mivel köti le a gyerekek figyelmét. Nem szabad lekezelni a fiatalokat. A „tanonc" ugyanolyan, minta gimnazista, az egyikből matematikatanár, a másikból pedig a szakma kiváló mestere lehet. Ha így viszonyulunk hozzájuk, bizonyára megtalálják majd helyüket. Nem várják majd passzívan, hogy valaki megmutassa neki melyik sarok az övék — magyarázza lelkesen. Nem szabad lekezelni a fiatalokat — vallja Cservenka János (Méry Gábor felvétele) A magéniskola három hete kapta az első minisztériumi ellenőrzést. A tanfelügyelő először az osztálykönyvet nézte meg, s jött az első számonkérés: hogyhogy környezetvédelmet, pszichológiát is oktatnak? Mikor elmagyarázták neki, hogy a tornaórán í kívül minden egyéb tantárgy oktatása megosztva, egy-egy 16—18 fős csoportban történik, s mennyire intenzív, akkor már a tanfelügyelő is elismerte, profikkal van dolga. Az oktatásügyi minisztérium becsületére váljék, hogy embere nemcsak számonkérni jött. Felajánlott az iskolának egy számítógépet. Mikor kiderült, hogy már van az iskolának, a berendezés értékének megfelelő összeget ajánlotta fel.— Azt is csodálkozva kérdezte — mondotta az igazgató —, hogyan tudtunk eddig állami támogatás nélkül létezni. Feleségem erre megmutatta a könyvelést, azt, hogy minden kolléga 10 ezer koronával járult hozzá az induláshoz. Ezen bizony elámult a tanfelügyelő. AMI ELMARADT... Cservenkáék tehát hisznek abban, amit csinálnak. Kölcsönösen bíznak egymásban, s ami nagyon fontos, bírják a falu bizalmát is. Ezt Rózsár Tibor, a község polgármestere és a helyi önkormányzat a gyakorlatban is bizonyította. A magániskola fejlesztésére ingyen egy közel hektáros telket ajánlottak fel. Itt több tantermes iskolát és szabadidőközpontot akarnak még az idén (!) felépíteni. Terveik szerint ez nyitott létesítmény lesz, amely a hétvégeken a falu művelődését is szolgálná. így tehát a falu érdeke is, hogy segítsen. Az iskolaalapítás nagy port vert fel. Visszhangja azonban mégis kissé furcsán alakult, no nem mintha hiány lett volna érdeklődőkben... — Jöttek Brünnből, Prágából, Kassáról, Besztercebányáról, Vágbesztercéről, csak éppen egyetlen magyar pedagógus, egyetlen üzem sem keresett meg. Azaz egyetlen érdeklődő mégis akadt — helyesbít Cservenka úr —, de ő magyar tannyelvű magángimnázium gondolatával foglalkozik. Az a mondás tehát, hogy senki sem próféta a saját hazájában, kissé módosítva ugyan, de ebben az esetben is érvényes. Vigasztaló viszont, hogy az elismerés nem maradt el. A magánvállalkozásokkal foglalkozó Českosloveský Profit című lap, amely a legeredetibb elképzeléseket az olvasói levelek alapján „Oscar-díjjal" jutalmazza, november 12-i számában Cservenka Jánosnak ítélte azt. Távol álljon tőlünk, hogy fél év után az iskola mennybemeneteléről zengjünk. Hiszen most még csak jóindulatú feltételezés lehet, hogy Hidaskürt lesz az új típusú szakmunkásképzés, a régi mesterekhez méltó utódok bölcsője. Egyet azonban — ismerve fiataljaink szókincsét is modorát — már most komoly eredménynek tekintek. Ottjártamkor ugyanis, mikor egy fülbevalós, pelyhedző állú kamasztól az iránt akartam érdeklődni, hol találom az igazgatót, az megelőzve így szólított meg: „Kérem, miben segíthetek?" POMICHAL RICHÁRD NEM VOLTAM HŐS... ... csak annyit tettem, hogy nyíltan ki mertem mondani a véleményemet. Papírra vetettem és aláírtam azt, amit nemcsak én vallottam, de a körülöttem élő emberek java, szlovákok, magyarok egyaránt — hangoztatta találkozásunkkor (ki tudja, már hányadszor) Búra István, lévai munkás. Az az ember, aki a Panorámában sugárzott ominózus, Dubček-interjú után szembefordult a gyűlölködő sajtókampánnyal, és kikérte magénak, hogy a Pravdában és az Uj Szóban megjelentetett elítélő levelek szerzői a csehszlovákiai magyar munkásság nevében tiltakozzanak a műsor eljen. Ezt — írta akkor — legfeljebb saját nevükben tehetik meg. Ki ez az ember? Milyen belső erő késztette arra, hogy — ismerve a totalitárius rendszer módszereit — nyíltan és a nyilvánosság előtt szembeforduljon a hivatalos ideológiával, kitéve magát és családját az — enyhén szólva — zaklatásoknak. Úgy gondolom, ez a kérdés annak idején sokunkat foglalkoztatott, és a politikai helyzet gyökeres változása után sem vesztett aktualitásából. Búra István a forradalom után sem igyekezett tőkét kovácsolni akkori helytállásából. Megmaradt annak, aki volt — kétkezi munkásnak. A lévai téglagyár egyik telepén, kotrógépének kabinjában beszélgettem a mokány, bajuszos levélíróval. — Az ment legjobban az idegeimre, hogy akkoriban olyan dolgok és olyan írások ellen tiltakoztunk, melyekről halvány fogalmunk sem volt, tartalmukat sem ismertük. Akadtak, akik önként adták nevüket ehhez, voltak, akiket manipuláltak. Az háborított fel a leginkább, hogy egyesek a munkások nevében tiltakoztak. Akkor is azt vallottam, most is azt mondom: mindenki beszéljen a saját nevében. — Ön ezt megtette, és vállalta a következményeket is. Tudott elhatározásáról a felesége és három nagykorú gyermeke? Nem igyekeztek eltéríteni szándékától? — Tervembe beavattam az egész családot. Valamennyien egyetértettek írásom tartalmával, melyet a Magyar Nemzetnek, a Panorámának és az Új Szónak is elküldtem. Persze kitalált névvel és címmel is feladhattam volna a leveleket, csakhogy akkor az egésznek nem lett volna értelme. Amint a Magyar Nemzet közölte levelemet, máris csöngött az építkezési vállalat igazgatóságán a telefon, és „föntről" az iránt érdeklődtek, hogy dolgozik-e náluk XY. Hamarosan az Új Szóból is telefonált egy hölgy, és ugyanezt kérdezte. Mintegy hat hét múlva megérkezett a hivatalos válasz is, melyben értesítettek, hogy levelemet nem közlik, mivel az már megjelent egy magyarországi lapban. Persze arról egy szó sem esett, miért nem közölték elsőként ők a levelet, hiszen Pozsonyba minden bizonnyal hamarabb érkezett az írás, mint Pestre. — Gondolom, a neheze még csak ezután következett... — Igen, egy nap azzal fogadott a feleségem, hogy két civil ruhás ember járt nálunk, és hogy majd viszszajönnek. Azután elkezdődött folyamatos kihallgatásom, s egymást követték azok a pártgyűlések, melyeken egyetlen napirendi pont volt: „bűnöm" megtárgyalása. Úgy is fogalmazhatnék: államellenes tevékenységem. Levelem tartalma, melyet ugyanis a rendőri kihallgatások során megmutattak, alaposan ki volt forgatva. Ott minden beidézéskor azt szajkózták: „Maga munkáskáder, félrevezették, vonja vissza (rását, és minden rendben lesz." Ezt nagyon sokszor elismételték. Egyszer szép szóval, máskor keményebb hangon. Nem álltam kötélnek. Arra is rájöttem, hogy figyeltetnek. Valószínűleg így akartak megpuhítani. Tudomásul vettem intézkedésüket, de nem izgatott különösebben. Aztán még néhányszor beszéltek velem, de miután látták, nem tudnak jobb belátásra bírni, békén hagytak. Persze aláírattak velem egy papírt, hogy arról, ami a rendőrségen elhangzott, hallgatni fogok. — Munkahelyén hogy fogadták tettét? Nem fagyott meg Búra István körül a levegő? — A cég vezetősége — és ezt nagyon méltányoltam — kiállt mellettem. Őket— ahogy hangoztatták — elsősorban a munkám minősége érdekli, és az ellen nincs kifogásuk. Pártvonalon persze egész más volt a helyzet. Ügyemet járási szinten is tárgyalták. Azt, hogy hányszor voltam az alapszervezeti gyűlés főszereplője, nem is tudom. Tettemet mindig elítélték. Aki tartózkodott a szavazástól, annak azt meg kellett indokolnia. Egy fiatal munkatárs a hatvannyolccal és Dubčekkel kapcsolatban arra hivatkozott, hogy ő még abban az időben gyerek volt. Néhány elvtárs aztán felvilágosította, kicsoda is az a Dubček, és megmondták: börtönben lenne a helye. Amikor X-edszer tárgyalták ügyemet, és a pártbüntetés foka volt a kérdés, megkönnyítettem elhatározásukat. „Ha véleménynyilvánításért akartok büntetni, nincs több keresnivalóm ebben a pártban" — mondtam, és visszaadtam igazolványomat. Döntésemnek láthatóan örültek, hiszen elejétől fogva erre ment ki a játék. Nem volt könnyű időszak, amit átéltem, de erkölcsileg nagyon sokat segített az a sok szép levél, melyet ismeretlen emberektől kaptam. — És aztán jött 1989. november 17-e... — Sokan, akik korábban ellenem fordultak, azt hitték, most bosszút állok. Engem ezek az emberek egy cseppet sem érdekelnek. Csak azt furcsállom, hogy legtöbben a helyükön maradtak. Felkeresett az akkori pártelnökünk, és ezt mondta: „Pista, gyere vissza, neked köztünk a helyed", s közben el sem pirult. Hát ennyi dióhéjban az én történetem... ORDÓDY VILMOS HANYAN VAGYUNK HOGYAN ÉLÜNK Előkészületek a népszámlálásra Március 3-án népszámlálás lesz. Tizenegy év után ismét összeírják a háztartásokra, családokra vonatkozó legfontosabb adatokat, hogy választ kaphassunk a címben felvetett kérdésekre, és pontos képet kapjunk — többek között — a lakosság nemzetiségi és vallás szerinti összetételéről is. Az előkészületek során több ezer embert megmozgató országos akcióról van szó, amely tulajdonképpen kivétel nélkül mindenkit érint. Nagyon körültekintően kell előkészíteni, hiszen a népszámlálás eredményei jövőnk szempontjából is meghatározóak lesznek. Mit tehet az ilyen nagy horderejű esemény zökkenőmentes előkészítéséért egy kulturális társadalmi szervezet? ' Ezzel a kérdéssel fordultunk Neszméri Sándorhoz, a Csemadok Országos Választmányának főtitkárához. — Szövetségünk már néhány hete körlevelet küldött alapszervezeteinknek, igaz, akkor még azzal számoltunk, hogy a népszámlálási ívek magyar nyelvűek is lesznek. Azóta tudjuk, hogy ez nem lesz így, viszont a segédanyagokat, a kitöltést megkönnyítő mintát magyarul is kiadják az illetékes szervek. Körlevelünkben felhívtuk a figyelmet a legfontosabb tudnivalókra, mindenekelőtt azokra a momentumokra, amelyek demokratikusabbá, manipulálhatatlanabbá teszik a népszámlálást. így például arra figyelmeztettünk: a személyi igazolványt nem kérheti el a népszámlálási biztos azzal a céllal, hogy annak adatait, így a nemzetiséget, összevesse az ívbe beírtakkal. Ez annál is inkább így van, mert a nyomtatványokat lehetőleg mindenkinek önmagának kell kitöltenie. Felkértük az alapszervezetek vezetőségeit, segítsenek az idősebbeknek, ha nem tudják egyedül kitölteni az egyes rubrikákat. A járási választmányok tagjait a központi népszámlálási bizottság szakembere tájékoztatta a tudnivalókról, azzal a céllal, hogy a résztvevők a járásokban továbbadják a kapott információkat, tisztázzák az alapszervezetek vezetőivel, milyen feladatok hárulnak rájuk a népszámlálás kapcsán. Kértük tagságunkat, ha lehet, a helyi szakemberek bevonásával és az önkormányzatokkal együttműködve kellő szinten magyarázzák el a községekben a tudnivalókat, hogy mindenki tisztán lássa a népszámlálás célját, jelentőségét, annak fontosságát. Hogy végre valós képet kapjunk önmagunkról is. —esi— FŐPOLGÁRMESTERI VÉLEMÉNY - HÍGÉRÓL Peter Kresánek, Pozsony főpolgármestere nem szépítgette a dolgokat, amikor Ausztria egyik legolvasottabb napilapja: a Kurier munkatársának nyilatkozott, és szóba került az osztrákok által sokat vitatott bohunicei atomerőmű ügye. Peter Kresánek válasza a lap január 29-i száma szerint így hangzott: — Szívem szerint atomerőmű-ellenes vagyok. Tudom, hogy a fővárostól 70 kilométernyire fekvő erőmű veszélyt jelent a lakosság számára. Sajnos, a megszüntetése nem olyan egyszerű, mint azt önök gondolják! Elsősorban Bohunicét illetően nem Pozsony főpolgármestere az illetékes, hanem a kormány. Ráadásul felmerült a kérdés: honnan vegyük az áramot elöregedett iparunk számára, amely két és félszer több energiát fogyaszt, mint a nyugati ipar. Talán az elaggott és bűzlő barnaszén-erőműveink fogják fedezni szükségleteinket? Vagy esetleg a Duna gigantomániás bősi vízlépcsője, annak valamennyi kedvezőtlen előjelű környezeti következményével fog nagyobb biztonsággal szolgálni? Kresánek úr, — írja az osztrák újságíró — több megértést és egy kis türelmet kért. Mint mondta: a korszerűsítés és az abból adódó energiamegtakarítás a bohunicei kérdést is meg fogja oldani.