Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-05 / 30. szám, kedd

1991. FEBRUÁR 5. wmÚJSZÓM MOZAIK MÁSOK ÍRTÁK Csehszlovákiai látogatása sorári Jürgen Kichten német közgazdász néhány vállalatunkhoz is ellátogatott. Egyetlen célja az volt, hopy megnézze, hogyan fogadjak a termelésben a gazdasági reform forgatókönyvét. — Önök úgy viselkednek a gyárakban — mondta Kichten úr —, mintha semmilyen forgatókönyv nem létezne. 'Mindnyájan remegnek például a munkanélküliségtől. Dé mit tesznek ellene a gyárakban'' Várnak, amíg valaki pénzt kölcsönöz, új termelési programot talál ki, vagy míg megjelenik a jó amerikai nagybácsi dollárkötegekkel a kezében, és,bőségesen megajándékoz belőle. Ám erre aligha lehet számítani. Ilyen hozzáállás csak a csődbejutáshoz és a munkanélküliséghez vezet. • Konkrétabb is lehetne: mi nem . tetszik önnek valójában? — Mindnyájan azt kürtölik, hogy gazdálkodniuk kell minden fillérrel. Miközben senki sem bánt, hogy a rossz munkaszervezéssel, a csapnivaló raktározással, a bonyolult vállalaton belüli szállítással százezreket szórnak ki az ablakon. Vehemensen és meggondolatlanul felszámolják a kereskedelmi és műszaki részlegeket, miközben külföldön csak a műszaki és a kereskedelmi részleg élteti a vállalatot. Biztosítja a termelési programot és a termékek értékesítését. Önök képtelenek külföldi menedzsereket idecsalogatni. Megengedik, hogy a vállalatokat a legjobb képességű szakemberek hagyják el. Miért nem adnak nekik lehetőséget? Miért nem távolítják el azokat, akik képtelenek hatáskörük betöltésére, és még soha semmit nem bizonyítottak? Miért nem adnak havonta 20 ezer koronát azoknak, akik képesek lennének a vállalatot kivezetni a válságból? Mondok önnek valamit: ez nem azért van, mert a vállalatnak nincs rá pénze, hanem azért, mert a vállalatban a többlek ezt a pénzt úgy irigyelnék, hogy végtelenül rossz emberi kapcsolatok uralkodnának miatta. Es az ilyen gyárat szupermenedzser sem tudná irányítani. • Csakhogy nálunk szabadság van. Most mindenki elmehet oda, ahova csak akarl — Az nem szabadság, ha a mostani helyzetükben a legjobb szakemberek kimehetnek külföldre. Ez hihetetlen butaság. Ha már a szaÖNÖK ILLUZIONISTÁK! badságról beszélünk: sokan úgy magyarázzák, hogy nem kell betartani a munka- és technológiai fegyelmet, hallgatni a vezető utasításaira. A fegyelem és a rend ilyen mértékű széthullásával már régen nem találkoztam. A vezető fél utasítást kiadni, fél visszaadni a hibás terméket, csakhogy ne nevezzék kommunista szörnynek. Az igazgató fél az utcára tenni a notoríkus munkakerülőt. És az eredmény? Mindnyájan oda kerülnek, amikor a vállalat csődbe jut. Amíg olyan termékeket fognak gyártani, amilyeneket láttam, vagyis olyan bútort, melyből a készlet minden darabja más színű, olyan inget, amelynek leesnek a gombjai, addig ez elkerülhetetlen lesz. • Van egyáltalán valamilyen esélyünk? — Távlati termelési programot kell találni, korszerűsíteni kell a termelést, bevezetni az alapvető rendet. Azt a kifogást, hogy nincs rá pénz, nem fogadom el. Ha találnak távlati termelési programot, és a potenciális külföldi támogató rendet, jó munkaszervezést, rendszeres költségcsökkentésre törekvést, megfelelő termelékenységet talál a gyárcsarnokokban, idióta lenne, ha nem adna rá pénzt, és nem érdekelné az együttműködés. • Mi tetszik önnek és mi nem a reformunkban? — A reformot önként fogadták el programként. Hát akkor teljesítsék! Nem tetszik nekem egy dolog. Hogy sehol sem fordul elő a minőség fogalma. Miért beszélek erről, miért fontos ez önöknek a mostani helyzetükben? Mi hiányzik a legjobban Csehszlovákiának? A kiváló írányitás. Önök sokat akarnak, de úgy viselkednek, mint a gyerekek. Úgy néz ki, inkább illúziót próbáinak kelteni, mint valamit megváltoztatni. De nem tudják, hogy hogyan és mit, Az irányítás minőségétől függ viszont minden másé is — a termékek, a vállalatok és a társadalom minősége. (Práce, 1991/19. szám) MIKÉNT ALAKULNAK AZ ÁRAK JANUÁRBAN? Az árliberalizálással összefüggésben folyamatosan tájékozódó jellegű számításokat végeznek, hogy miként alakulnak az élelmiszerárak. A volt kerületi székhelyeken mintegy 240 féle élelmiszer érának alakulását kísérték figyelemmel a hónap első, illetve 15. napján. A vizsgálatot a Csehszlovák Statisztikai Hivatal területi szerveinek dolgozói végezték. Első előzetes tájékoztatójukban többek kőzött ez olvasható: A vizsgálat első eredményei szerint a Cseh Köztársaságban az élelmiszerárak szintje január 15-ig az 1990 decemberében jegyzett árakhoz képest 31,8 százalékkal emelkedett. Az élelmiszerárak keretében főleg a tej és a tejtermékek ára növekedett, éspedig a múlt év decemberében jegyzett árakhoz képest 51,5 százalékkal. A malom- és sütőipari termékek, illetve a tésztagyári termékek árának emelkedése is megközelítette az 50 százalékot (43,8 százalék). Mintegy 30 százalékkal volt magasabb a hús és a húsipari termékek ára, s ugyanennyivel emelkedett a tojás, a tojásból készült termékek, a cukor és a cukorkafélék, az üdítőitalok, illetve a szeszes italok ára. « Városonként eltérően alakultak az élelmiszerárak. A legnagyobb mértékben Brünnben (plusz 38,9 százalék), a legkisebb mértékben pedig Ostravában (plusz 25,7 százalék) növekedtek. Az árak alakulásának vizsgálatát húsz kiválasztott élelmiszerféle ára alakulásának figyelemmel kísérése is kiegészíti, ugyancsak a Cseh Köztársaság járásaiban. E szűkebb árucsoporton belüli áralakulás az év negyedik hetében a harmadik héthez viszonyítva a Cseh Köztársaságban bizonyos stabilizálódást mutat. Csökkent néhány termék ára (a marhafelsálé és -lapockáé, továbbá a tejé, a vajé, a kenyéré és a burgonyáé), néhány ár azonban mérsékelten emelkedett (így a sertéskarajé, a liszté és a tojásé). Nagyobb mértékben csupán a rizs ára emelkedett. Az árak alakulásáról készített előzetes tájékoztatást a későbbiekben is folytatjuk, éspedig országos viszonylatban, aszerint, ahogyan a hazai piacon alakul a helyzet. A fogyasztói árak alakulásának végleges indexét (nem csupán az élelmiszerek esetében, hanem további 1050 kiválasztott termék esetében) majd szövetségi szinten kísérjük figyelemmel, s az előző hónap eredményeit a rákövetkező hónap 15. napjáig mindig nyilvánosságra hozzuk. Hospodárske noviny 1991 /21

. szám KINCSES ELŐD: MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MARCIUSA - 7. Március 19-én a Maros Megyei Egységtanács ülésszakát reggel 9re hívták össze. Figyelmeztettek, ügyeljek: a tanácsteremben mér ott van a román tüntetők küldöttsége. A küldöttség, valamint az épületet körbezáró mintegy 3000 román tüntető követelte Király Károly megyei elnök (és az Országos Ideiglenes Egységtanács alelnöke), Jakabffy Attila nemzetiségi bizottsági elnök, valamint Tőkés András tanár, megyei főtanfelügyelő-helyettes és az én lemondásomat. A megtámadott személyek közül csak én tartózkodtam az épületben. Rejtekhelyemről Körmöczky Zoltán (a „gyógyszertári csata" áldozatának férje) közvetítésével, megígérték, ha lemondok, nem fognak bántalmazni. Ezek után előjöttem, öten-hatan szoros gyűrűbe fogtak, és kivezettek a székház erkélyére. Azért, hogy szóljak az engem szidalmazó, pfujoló tömeghez. Mielőtt megszólalhattam volna, hallottam, hogy jó néhányan azt követelték, dobjanak le közéjük. Azzal kezdtem, hogy január 12én másként fogadtak a tüntetők. (Egyesek felkiabáltak: azok nem voltak románok.) Folytattam: nem akartam, hogy alelnöknek válasszanak (óriási lehurrogás volt a válasz), nem is akarok alelnök maradni. Ha a kompetens szerv, a NEIT levélt, elfogadom. A közlésemtől felháborodott tömeget Scrieciu loan tábornok, első alelnök azzal csitította le, hogy bejelentette: azonnal összehívja az egységtanács büróját, és húsz perc alatt megoldják a lemondásomat. A romén tüntetők nem oszoltak szét, pedig úgy látszott, hogy a céljukat elérték: lemondtam. Együtt maradásuk nem volt véletlen, hiszen rövidesen megérkeztek a felfegyverzett, leitatott Régen környéki parasztok, akiket a tömeg „Hodacu e cu noi" (Hodák velünk van) szlogennel fogadott. Az egész világot bejárta az a videofelvétel, amelyen egy rendőr altiszt lelkesen üdvözli a terrorlegényeket beszállító egyik autóbusz sofőrjét. Ezek a „tradicionális munkaeszközökkel" (R. C. vatrás szenátort idéztem) felfegyverzett parasztok eredetileg az ÖGYI sztrájkoló magyar diákjait akarták bántalmazni, de mivel a diákok a sztrájkot felfüggesztették, az egyetem épületéből dolgukvégezetlenül távoztak. Mindenekelőtt „nagytakarítást" rendeztek a város főterén és központi utcáiban, levervén valamennyi magyar nevet megörökítő utcatáblát, letépvén minden magyar feliratot, plakátot. Haragjuknak még a Tolsztoj utca is áldozatul esett (románosan írva Tolstoi, i-vel végződvén, azt hitték, 6 is magyar volt). A Nemzeti Színháznál egy román színész meg akarta akadályozni a magyar plakátok eltávolítását, a rombolást; őt is jól helybenhagyták. Mindezek után vezették fel a díszes társaságot az RMDSZ székházához, amelyről mindaddig nem tudták, hogy melyik utcában van. Jellemző módon azt kiáltozták, hogy Sütőt, Kincsest, Királyt és Bolyait kell felkötni. (Az RMDSZ-székház a Bolyai utcában van.) Innen kezdve mindazt, amit leírok, Sütő András elmondása alapján teszem. Néhány perccel a román tüntetőcsoport érkezése előtt Sütő András író is felment az RMDSZ-székházhoz, azért, hogy mint megyei elnök rávegye az ott spontánul gyülekező, visszaállításomért és általában a Vatra-csoportok aznapi garázdálkodásai ellen tüntetni akaró csoportot a hazamenetelre. Végül is az embereket sikerült meggyőzni, szétszéledtek. Mindössze 50—60 fő lehetett már csak a székház előtt, amikor megérkezett a felfegyverzett románok többszáz főnyi csapata, amely később tervszerű szállítás útján körülbelül másfél ezernyire duzzadt. Előlük a magyarok az épületbe menekültek, és elreteszelték az épület bejáratét. A főbejárati ajtók betörése után a felbőszített, leitatott tömeg felrohant az emeletre, de a szekrényekkel eltorlaszolt bejárati ajtón nem tudott áttörni. Ezért feltörték az ugyanazon a szinten levő Nemzeti Liberális Párt irodáját. Itt áthaladva egyúttal romboltak is, és behatoltak az RMDSZ ós az NLP által közösen használt ülésterembe, onnan pedig az RMDSZ irodáiba. (A szerző által szerkesztett részlet a Püski Kiadónál megjelent, azonos című kötetből. A folytatást lapunk csütörtöki számában közöljük.) PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ dejűleg az irodalom- és művelődéstörténet kutatóit a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom korszakolásának újragondolására, illetve irodalom- és művelődéstörténetünk e legbántóbb „fehér foltjának" eltűnésére is késztetik — egyéb fontos vonatkozásokban is pótolhatatlan szerepük lehet. Hogy mást ne mondjak, a kor más, ma még homályban levő részleteinek tisztázásához segíthetik hozzá példának okáért a történészeket, akiknek a „hontalanság éveinek" SZEMLÉLŐDÉS; AVAGY JEGYZETSOROK TRAGIKUS ESZTENDŐKRŐL II. Tehát a hiányosságok, a mulasztások, a tisztázatlan részletkérdések és (ön)ellentmondások. Azok, amelyeket a legutóbb ígértem a csehszlovákiai magyarság jogfosztottságának évei és ezen esztendők irodalma feldolgozásának mértéke fölött töprengve. Mint említettem, történelmünk — Gál Sándorral szólva — e jégverés éveinek útvesztőiben a történettudomány (különösen az utóbbi egy-másfél évtizedben) néhány összefoglaló munka, illetve dokumentum közreadásával sgítette tájékozódásunkat. Az általuk közrefogott területen azonban mielőbb újabb, eleddig homályban levő mozzanatok és összefüggések feltárásával kellene megtennünk a következő lépéseket. Mire is gondolok konkrétan? Arra például, hogyaz eddigi történeti összefoglalók és elemzések csupán elenyésző mértékben merítettek/meríthettek a „magántörténelem", az egyén megszenvedett tapasztalatainak, élményeinek elapadhatatlan kútforrásából. E probléma először — a csehszlovákiai magyarság 1945—49 közti sötét éveinek szépirodalmi feldolgozásai mellett — Szigeti László barátom nevezetes, annak idején természetesen a notórius feljelentők által is számon tartott riportja, a Könnyű András nehéz élete hívta fel a figyelmem, amellyel még szerkesztőként volt dolgom tízegynéhány évvel ezelőtt az Irodalmi Szemlében. Később Dobossy László e tárggyal kapcsolatos publikációi, valamint Molnár Imre kutatásainak eredményei, dokumentum- és magánlevélközlései kólintottak főbe. Amikor aztán úgy egy éve magam is foglalkozni kezdtem a kor „magántörténelmének" kutatáséval, vizsgálatával, mindenekelőtt az a bőség döbbentett meg, amellyel történelmünk szóban forgó szakaszának e valóban legszemélyesebb emlékeit, egykorú magánlevelek százait, naplókat, emlékiratokat, papírfecnikre rótt sietős feljegyzéseket, vallomásokat, továbbá versek (alkalmi darabok, emlékkönyvi rögtönzések, népköltésként is értelmezhető opuszok) tucatjait kínálták. Többek között ezekből is bekerült néhány abba a kis könyvecskébe, amely szintén Molnár Imre és az én összeállításomban Mint fészekből kizavart madár... címmel nemrégiben jelent meg. De az ebben szereplő anyag a lehetségesnek valószínűleg mindössze egy egészen kis töredéke, s már a kötet lezárása óta eltelt szűk háromnegyed év alatt is néhány új,, eleddig ismeretlen szövegre vagy egy-egy ismeretlen szöveg nyomára sikerült rábukkannom. Ugyanekkor 1989. november 17-e utan arra is mind többen vállalkoznak, hogy akár valamelyik újságírónak tollba mondják, akár maguk írják meg a szóban forgó évek keserű élményeit, megpróbáltatásait. Emellett jónéhány irodalomtörténeti jelentőségű dokumentum előkerülése is a korszak kutatásának páratlan eseményei közé tartozik. Ezek közt is első helyen lehet említeni Fábry Zoltán ismeretlen, máig kiadatlan naplóját, amelynek előkerülése Repiszky Tamásnak köszönhető; Szalatnai Rezső forrásértékű memorandumát, amelyet Molnár Imre tett közzé a minap a Régióban, valamint Peéry Rezsó' — Posoniensis álnéven közölt — elfelejtett tanulmányát a szlovákiai magyarság második világháború alatti magatartásáról, és amelyre néhány hónapja bukkantam rá az egyik magyarországi folyóirat 1946-os évfolyamában. Ezeknek az egykorú dokumentumoknak, visszaemlékezéseknek s vallomásoknak — amellett, hogy vitathatatlanul megdönteni látszanak a „hallgatás éveinek" az irodalmi és olvasói köztudatban magét évtizedekig makacsul tartó mítoszát, prokoncepcióját: s amellett, hogy egyirészletes feldolgozásához, átfogó történelmének megírásához is fontos támpontokat adhatnak. Egyidejűleg újabb és újabb irodalmi alkotások létrejöttéhez nyújthatnak ösztönzést, de egyéb művészeti ágak alkotóit is megihlethetik. Végezetül a különféle társadalomtudományi (jogtudományi, politológiai, szociológiai, lélektani stb.), továbbá irodalomtudományi vizsgálódásokhoz, valamint átfogó szociográfiai elemzésekhez is kitűnő alapot szolgáltathatnak. Gondolok azután például arra is, hogy az eddigi csehszlovákiai magyar vonatkozású kitelepítéstörténeti munkák szerzői túlnyomórészt cseh és szlovák forrásokra, esetenként pedig egy-egy magyar nyelvű összefoglaló munkára és levéltári dokumentumra hivatkoztak csupán. Elkerülhetetlen feladatnak látom ezzel kapcsolatban a csehszlovákiai magyarok 1945—49 közti sorsát intéző ós meghatározó valamennyi cseh, szlovák, magyar és nemzetközi dokumentum (tőrvényrendelet, jegyzőkönyv stb.) számbavételét és összehasonlító vizsgálatát. Alaposan szemügyre kellene venni a csehszlovákiai magyarság jogfosztottságénak, üldöztetésének magyarországi visszhangját is. Meggyőződésem, hogy sem a csehszlovákiai magyarság történetét, sem e néptöredék művelődés- és irodalomtörténetét nem lehet a teljes igazságra törekvően megírni a történtek magyarországi recepciójának gondos áttanulmányozása nélkül. A Szabadság, a Szabad Nép, a Népszava, a Magyar Nemzet és más lapok a csehszlovákiai magyarság önismeretének (is) fontos forrásai lehetnek. Szabó ^oltán Valósága, Boldizsár Iván Uj Magyarországa, Illyés Gyula Válasza — de a sor természetesen ezúttal is folytatható — igazi meglepetéseket, tisztázatlan problémák megoldását segítő perdöntő bizonyítékokat szolgáltathatnak a csehszlovákiai magyarság eme zárójeles éveinek kutatói számára; Sándor Dezsó' Új Otthona pedig minden további nélkül közvetlenül is beleilleszkedik a csehszlovákiai magyar irodalom- és sajtótörténetbe. Aztán itt vannak még a különböző egykorú magyar és más nyelvű könyvek és egyéb kiadványok, amelyeket a szóban forgó évek és események tanulmányozása közben ugyancsak nem kerülhetünk meg. S ekkor a csehszlovákiai magyarságot sújtó események nemzetközi visszhangjáról még nem is szóltunk; aligha lehet kétséges, hogy a történtekről rendszeresen beszámoló svájci, német és angol lapok vonatkozó tudósításainak, riportjainak és elemzéseinek megismerésével, legalább szemelvényes formában történő megismertetésével ugyancsak önismeretünkben gazdagodhatnánk, sőt, az ebben az idó'ben gyökerező traumáink feloldását is hathatósan segíthetné. Teendő tehát van. Illetve: lenne bőven. (Eddig is lett volna.) A világ ugyanis már csak ilyen: egyik kérdés a másikat szüli benne. Egy-egy válasz így tulajdonképpen nem más, mint újabbnál újabb kérdések lehetséges kiindulópontja csupán. Nekem azonban úgy tűnik — a fentiek vonatkozásában is —, hogy mi sok esetben megrekedtünk, nem ritkán kényelemből, a válaszoknál. Fel sem merült bennünk, hogy minden válasz legfeljebb csak ideigóráig érvényes. Hogy a történelem nem válaszokat, hanem kérdéseket vár tőlünk. S mindenkinek feltett kérdései szerint adja meg a válaszait. Itt az ideje hát, hogy újból kérdésekkel forduljunk a történelem, a történelmünk felé. S voltaképpen a fenti sorokat is abban a reményben vetettem papírra, hátha ezek is előkészíthetnék, sürgethetnék ezeknek a kérdéseknek egyikét-másikát.