Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-27 / 49. szám, szerda

1991. FEBRUÁR 27. . ÚJSZÓM MOZAIK 4 EGYMÁS MEGBECSÜLÉSE A helységnevek történelmi értékéről írt cikket Gabriel Viktora Kultúrny život című hetilapba. A szerző a szlovákiai helységnevek önkényes megváltoztatását vette célba. A terek és utcák el nevezéseibe beleavatkozó kétes politikai konjunkturalizmussal szemben a helységnevek sorsa izgatja, kikel az eredeti történelmi megnevezéseket felváltó, semmivel sem indokolható átkeresztelések ellen. A történelmi műemlékeket ért, ideológiai elvakultság ösztönözte romboláshoz hasonlítja a helységnevek történelmi eredete iránti érzéketlenséget* Ezek a történelmi érté" kek - amelyek ahogy a szerző hangsúlyozza, nem igényelnek anyagi karbantartást - úgy idézik a múltat, hogy egybeolvadnak a tájjal és az ott élt, valamint az ott élő néppel. Utalva az elmúlt évtizedek kifejezetten osztályszempontú és világnézeti indíttatású helységnév változtatásaira, Gabriel Viktor megállapítja: „A történelem likvidálásának fő iránya szlovákosítás jegyében történt. Az esetek többségében nem is a helységnevek szlovákosítsáról, szlo' vákra való átültetéséről volt szó, hanem új olyan elnevezések kiötléséről, ami a legvérmesebb fantáziának sem vetett gátat. Abból indultak ki, hogy az új tősgyökeres elnevezés már eleve szlovák jelleget kölcsönöz az illető községnek vagy városkának." Több mint 700 éven át viselte nevét a csallóközi Alistál, de a jubileumát nem élhette meg. Új névadójáról, a Liptóban született Samko Hroboňról legalább az megtudható az Enciklopédia Slovenskából, hogy a 19. században ólt költő nyelvi leleményekkel gazdagította a szlovákokat. De számos helység lakosainak az sem adatott meg, hogy megtudják, kit és mit ismerhetnének meg névadójuk személyében, ugyanis a lexikonokba nem kerültek be. A szerző nem éle nélkül teszi fel az ominózus kérdést, járt-e Jánošík Somorján? Kiváltképp érdekes, amit Párkány nevének török eredetével (magyarul azt jelenti: az ellenség májába bevésett erőd) hívja fel a figyelmet. „Nincs több törökök által alapított helységünk, sem törököktől kapott helységnevünk. Ezt az egyet megszüntettük. Azt, amely egyébként a török nyelvben is ritkaságszámba megy... Mert hogy mi nem vagyunk sem törökök, sem janicsárok, hát ezt az emléket is felszámoltuk." Nem vonakodik a szerző arra sem kitérni, hogy gyakori polémiák tárgya: kisebbrendűségi érzéssel küzd-e a szlovákság? Számos német eredetű helységnevet sorol fel (így például Bruntált, Rumburkot stb. említi). „Ezek szerint - a csehekkel összehasonlítva - valószínűleg így van" - írja. Hangsúlyozza, hogy a történelmileg kialakult helységnevek iránti tisztelet világjelenség. Utal arra, hogy Gorkij szülővárosa ismét Nizsnij Novgorod, s hogy Magyarországon törvény óvja a száz évnél régebbi helységnevek használatát. Minden bizonnyal jóleső érzés, s szinte elégtételt jelent a szlovákiai magyar olvasó számára az a cikk végén szereplő megállapítás, hogy a helységnevekről a helyi lakosok döntsenek, mert ez elidegeníthetetlen joguk. A névválasztás szabadságát vallva Gabriel Viktor a nép ajkán kialakult helységnevek történelmi értékét is hangsúlyozza. Ebben pedig már benne rejlik az egymás múltja és kultúrkincse iránti megbecsülés is. (sf) ÉRTÉKTELEN ÉS VESZÉLYES Ebben a nehéz gazdasági helyzetben ki ne szeretne valutára szert tenni, főleg most, miután lehetőség nyílt arra, hogy devizaszámlát nyissunk. A minap ebből a célból kereste fel a pozsonyi Általános Hitelbankot két férfi, akik hamis 100 dollárost akartak devizaszámlán elhelyezni. Az egyikük azt állította, hogy a bankjegyet bécsi útjáról hozta magával, a másik pedig, hogy egy hazánkban dolgozó olasz állampolgártól kapta. A rendőrség megindította a nyomozást. A Büntető Törvénykönyv 140. §-a értelmében a hamis pénz forgalombahozása szabadságvesztéssel is járhat. Hogy a pénzhamisítás - nemcsak a detektív regényekben szerepel - ezt számos példa bizonyítja. Szlovákiában 1989-ben 50, 1990-ben 300, az idei év januárjában pedig 500 százalékkal több hamis pénz került forgalomba mint 1988ban. Aki ilyet vásárol és ezzel fizet, nemcsak a hamis pénzért kiadott koronája „veszhet kárba", hanem gyanúba is keveredhet. -néVIZSGÁZTAT AZ ÉLET KASSÁN JELENLEG ÖTEZREN KERESNEK MUNKÁT Munkanélküliség. Sokat emlegetett fogalom nálunk mostanában. És sokat vitatott újraéledt téma. Egyesek meggyőződve állítják, hogy egészségtelen jelenség a társadalomban, mások, hogy kívánatos, s vannak, akik azt mondják, nem lehet róla kategorikus ítéletet mondani. Nézőpont kérdése az is, hogy mikor és kinek hasznos, illetve mikor és kinek hátrányos. Nálunk a fiatalok és a középkorosztály jóformán csak a könyvekből, a fejlett országok „kórjairól" szóló újságcikkekből, s az idősebb emberektől tudtak, hallottak róla egy keveset. Most a saját bőrünkön kezdjük tapasztalni előnyeit, hátrányait. Kire váratlanul „csap le" az egyik napról a másikra, kit csak a szele legyint meg, s olyanok is akadnak, akik erősen remélik, hogy munkájukkal, szakmai felkészültségükkel ellenállnak a veszélyes árnak, nem engedik, hogy végérvényesen maga alá teperje őket a hullám. Embere válogatja. Van, akit lelkileg letör, s van, akit még nagyobb iparkodásra ösztökél e helyzet. Az év eleji hivatalos adatok szerint Szlovákiában a keleti országrészt „sújtja" a legnagyobb mértékben. Ott jelenleg több, mint húszezren keresnek állást. Kelet-Szlovákia tizenhárom járása között pedig ötezer munkanélkülijével Kassa „vezet". Milyen is a munkanélküliség a Hernád-parti városban emberközélből vizsgálva. Hogyan próbálnak, igyekszenek megbirkózni vele a „szenvedő" alanyok, és hogyan próbál, mennyire tud segíteni a rászorulókon az állam? Nos, ezekre a kérdésekre aligha lehetne ma megfelelőbb helyen keresni a válaszokat, mint a helyi munkaügyi hivatalban, ügyfélfogadáskor. „Nem a mi szégyenünk, hogy itt vagyunk" Reggel mentem a „Fehér Házban" székelő hivatalba, még nyolc óra sem volt, ám a tágas folyosón már sokan várakoztak az irodaajtók előtti sorokban. Fiatalok, idősebbek, nők, férfiak, jól öltözöttek, komoly tekintetúek, bohém kinézetűek, ápolatlanok, csevegők, szótlanok... Vártak a bebocsátásukra, az ügyintézők kérdéseire, tanácsaira, munkaajánlatára. Megálltam az egyik csoport mellett. - Könnyű magának, van állása.. .1 - fogadott valaki a sorbanállók közül, amikor elmondtam, mi járatban vagyok, s hogy az ő véleményükre is kíváncsi az olvasó. - Nem nyilatkozom! - utasított el egy középkorú férfi. Szomszédja, a 31 éves Magdaléna Fehérová - aki később azt is elmondta magáról, hogy egy tíz éves kislánya ós egy hat esztendős fia van - erre azzal reagált, hogy nem szégyen az, legalábbis nem az ő szégyenük, hogy i]yen sokan „kerülnek az utcára" ebben az országban. - Évekig a Zelenina zöldségforgalmazó vállalatban dolgoztam. Egy ideig elárusítóként, majd a számítóközpontban. Csökkentették a létszámot, s nekem is felmondtak. Mit tehettem?! - Semmit! Hallom, egyes üzemek, intézmények három vagy öt havi bér kifizetésével engedik el az alkalmazottaikat. Én egy fillért sem kaptam „útravalónak". Még szerencse, hogy a férjem a vasműben jól keres, így a család meg tud élni valahogy. Itt a múltkor azzal vigasztaltak, hogy egy ideig a korábbi bérem hatvanöt százalékát kapom majd, s az is valami. Persze, nem szeretnék tétlenül otthon ülni. Ha a munkaügyi hivatal, vagy bárki, akár magánvállalkozó is felajánlana valamilyen elfogadható helyet, olyat, ahol nem váltott műszakban, de reggeltől délutánig kell dolgozni, elvállalnám. Ha pedig mégsem találok a városban helyet, akkor vidéken, a mezőgazdaságban próbálok szerencsét. Édesapám falun él. Nem idegen nekem a földművelés, a kertészkedés sem. Tovább araszoltam a sor mellet. - Gabriellának hívnak - mutatkozott be egy további várakozó. A vezetéknevét nem jegyezhettem fel, de arra engedélyt kaptam tőle, hogy leírjam: 28 éves, férjezett, egy 4 éves kislány édesanyja, középfokú közgazdasági iskolát végzett. - A nemzeti bizottság egyik intézményében dolgoztam, s mivel az decemberben feloszlott, ón munka nélkül maradtam. Most vagyok itt harmadszor, tudniillik rendszeresen kell jelentkeznünk, de eddig nem ajánlottak fel nekem semmilyen helyet. - Miiyen érzés munkanélkülinek lenni? - Egyelőre tűrhető, hiszen kilépéskor felvettem az öt hónapi fizetésemnek megfelelő összeget, meg aztán mostanában alkalmi virágárusítással is keresek néhány koronát. De azért igaz, ami igaz, egy kicsit idegesít a bizonytalanság. A férjem vigasztal, azt mondja, az ő állása biztos, valahogy megélünk. - Tehát reménykedik? - Nem adom fel. Valamit csak találok, bár tudom, egyre több a velem azonos sorsú ember a városban, a munkahely pedig kevesebb. Egy férfi kölcsönkérte a tollamat, hogy kitöltse az irodában kapott nyomtatványt. Vele is beszélgetésbe elegyedtem. - Kohászati szakközépiskolában érettségiztem, s katonaság után mostanáig gépkocsivezető voltam a téglagyárban. Nem tettek ki, saját kérésemre bontottuk fel a munkaszerződést. - Ilyenkor, amikor mások ragaszkodnak a munkahelyükhöz? - Sajnos, az árak az utóbbi időben jócskán megemelkedtek - folytatta a 36 éves férfi —, viszont a havi fizetésem már egy jó ideje csak 2500 korona volt."Annyiból egy háromgyermekes családnak művészet megélni. - S most? - faggattam tovább. - Gondoltam, addig kerítek valamilyen jobb állást, amíg van olyanamilyen választék. Szerintem, még megakad, de később, ha így folytatódik, baj lesz. - Külföldre is elmenne? Megrázta a fejét, jelezvén, hogy nem. - Remélem, helyben is találok munkát. Egyébként ázért vagyok most itt, mert az újabb munkahelyemre áprilisban vesznek fel. így szól a szóbeli „szerződés"... ' Nagyobb a kereslet, mint a kínálat A helyi munkanélküliség helyzetéről dr. Augustín Tomáš, a munkaügyi hivatal igazgatóhelyettese tájékoztatott. Mindenekelőtt a számadatok felsorakoztatásával. Azok szerint tavaly a volt városi nemzeti bizottság munkaügyi osztályán közel 24 ezer ember fordult meg, s az állás nélkül maradtaknak közel 15 millió koronát fizettek ki. - Persze, az említett 24 ezerből akkor még kevés volt a munkanélküli - világosított fel az igazgatóhelyettes. - A közelmúltban alakult munkaügyi hivatalunk jelenleg több, mint ötezer munkát kereső egyént tart nyilván. Természetesen - hangsúlyozta -, olyanokat nem számítunk közéjük, akik korábban sem dolgoztak, de most, azt remélve, hogy nekik is joguk van a „munkanélküli segélyre", egyre-másra jelentkeznek nálunk. - Visszatérve a „ törvényesen elismert'' munkakeresőkre, számuk emelkedik a városban, vagy csökken? - Nem csökken, de hogy az év végén mennyien lesznek, azt lehetetlen megmondani, mert üzemek, munkahelyek szűnnek meg és alakulnak. Az újabb adatok kapcsán - melyek arról számolnak be, hogy a munkakeresők között 468 a főiskolai végzettségű és 2400 az érettségizett - az esetleges rekvalifikációs, átképzési tanfolyamokról dr. Anna Jakubišinovát kérdeztem. - Szeretnénk minél előbb élni ezzel a lehetőséggel. Már jelentkezett is egy magánvállalkozó egy varrótanfolyam szervezésével kapcsolatban. Természetesen a kezdeményezők, igénylők rendelkezésére állunk, csak forduljanak hozzánk bizalommal. Távozóban a szabad munkahelyekről tájékoztató táblánál böngészni kezdtem a szakmunkásokat kereső 414 „apróhirdetést", valamint a 79 főiskolást olyanamilyen reménnyel kecsegtető lajstromot. - Kár a gőzért, uram! - szólt rám egy várakozó. - Friss ugyan a lista, tegnapelőtt függesztették ki, de már akkor sem volt érvényes. Én például rögvest felkerestem néhány ott feltüntetett üzemet, de hiába. GAZDAG JÓZSEF REFLEX KÖNNYŰ KISZÁMÍTANI Olvasom a boltárverésekről szóló tudósításokat, és én is kérdéseket teszek fel, mint általában mindenki. Például itt fekszik előttem a hír: a kikiáltási ár 12 ezer 300 volt, de 9 ezerért kelt el az üzlet. Ebben az esetben még kérdést sem teszek fel, ennyi pénzt, ha megcsípném magam, még én is össze tudnék hozni. Aztán itt van a közlemény, amely lázba hozta az egész országot. Nemcsak az „aranyásókat", hanem a magamfajtákat is: Pozsonyban, a Hollý utca 3 alatt van egy nem éppen exkluzív trafik, amelynek értékét 6000 (hatezer) koronára taksálták az értékbecslök, de végül csak 1,320 millió korona elhangzásakor koppant nagyot az árverés levezetésével megbízott állami alkalmazott kalapácsa. Jarmila Šebeňová asszony összesen 1,56 millió koronát szurkolt le, mert az árukészlet értéke is kitett 240 ezer koronát. A közönséges halandó első reakciója nyilvánvaló: vajon honnan vette azt a tömérdek pénzt. És találgatunk. A jóhiszeműek hajlandók kiszámítani, hogy ha az üziet boldog tulajdonosa havonként ezer koronát takarít meg, akkor 1 év alatt 12 ezer koronát mondhat magáénak, 10 év alatt 120 ezret, röpke 100 év alatt pedig már 1,2 milliót, ami nem kevés. Lévén, hogy 2-3 százalékos kamatot is fizetett a takarékpénztár, nincs kizárva, hogy kamatos kamatokkal 50 év alatt is összespórolható az a másfél millió korona. Tehát feltételezhető, hogy ha valaki kezdettől fogva nem hitt a szocializmus végső győzelmében, és 1948-ban, a Februári Győzelem napján megkezdte a takarékoskodást, akkor ma pirulás és szégyenkezés nélkül bátran beülhet az árverezők közé. Nem kell külföldi rokonokra hivatkoznia, attól sem kell tartania, hogy bárki hatalmával egykor visszaélő korrupt apparatcsiknak, súlycsonkító hentesnek, netán kábítószercsempésznek tekinti. Csak idejében meg kell kezdeni a takarékoskodást. Ha így teszünk, a legmerészebb kisprivatizálónak sem kell pironkodnia embertársai előtt. TÓTH MIHÁLY r IGY LÁTOM ÉN A rendszeres vasárnap déli tévéľ1 tereferén miniszterek, képviselők, szaktekintélyek mellett egy alkalommal szlovák humorista és cseh színész is részt vett. Lám, a humor valóban komoly dolog. Vagy talán néha a politika is humor lenne? Mindenesetre akkortájt folyt az illetékességi vita a parlamentben és rajta kívül is, amelyben nyilatkozatok és cáfolatok, majd cáfolatok cáfolatai hangzottak el, itt-ott nacionalista aláfestéssel is. A két művész szinte egybehangzóan nyilatkozott: - Ugyan kérem, legyen vége ennek a sokszor ízléstelen egymásvádolásnak, ne izgassák a közvéleményt egymás gyanúsitgatásával, mert ezzel a nyilvánossáBÍZZUKCSAK A POLITIKUSOKRA? got feleslegesen megzavarják. Ott a politikusok, oldják meg a kérdést, elvégre ők értenek hozzá. Igen ám, vetette ellen az egyik miniszter, akkor meg a múlt rendszerben is annyira kifogásolt kabinetpolitikával vádolnának bennünket. Itt hát a kérdés: Ügyeink intézését bízzuk-e maradéktalanul a politikusokra, vagy a nyilvánosság is teljes beleszólásra tart igényt a fontos döntések előkészítésében? Az elmúlt étvizedek folyamán nálunk a politika erőteljesen bevonult az emberek magánéletébe. Közvetlenül is beavatkozott az egyéni sorsokba. 1948 után a puszta származás is hosszú évekre (talán egész életre) hátrányosan befolyásolta egyéni sorsok alakulását. Volt iparosok, gazdák, magánvállalkozók, sőt gyermekeik előtt sokszor egyszerűen elzárták az elképzeléseiknek, képességeiknek megfelelő érvényesülés útját. A politika irányvonalának meghatározása egyetlen párt, sőt azon belül is hovatovább egyre szűkebb csoport monopóliuma lett. E monopólium megdöntésére 1968-ban tett nagy kísérlet bizonyította, hogy erre a párton belüli progreszszív erők sem voltak képesek. A politika tényleges gyakorlásából a lakosság mindjobban kiszorult. Ugyanakkor a közben növekvő, egyre többeket érintő társadalmi feszültség a tömegeket törvényszerűen érdekei védelmére kényszeritette. 1989. november 17-ét követően lehetőség nyílt arra, hogy e tömegek is hallassák hangjukat. Nem véletlen hát, hogy azokban a napokban valósággal az egész ország megmozdult, véleményt nyilvánított... Elég volt egyetlen szelep megnyílása és az elfojtott elégedetlenség a felszínre tört. A kiforrott demokráciákban, a jóléti társadalmakban kissé más a helyzet. Ott hosszú évtizedeken (talán évszázadokon) át kialakult a társadalom jobbára állandósult politikai struktúrája. Ebben a hatalom mindenkori ellenzéke az a szabályozó, amely érzékenyen reagál a kormányszándékaira, terveire, még a döntések előkészítési stádiumában. Ez eleve beszűkíti a kormánypárt(ok) kabinetpolitikájának lehetőségeit. A kiforrott demokráciák parlamentjeiben és sajtójában is vannak szenvedélyes viták, sót kirohanások is. Többnyire az ügy fontosságának és egy-egy párt érdekeinek megfelelően. Mindezt a lakosság is figyelemmel kíséri, de a lebonyolítást inkább a politikusokra bízza. A döntéshozatalok kialakult mechanizmusában jobban bízik. A szenvedélyek (tüntetések avagy tiltakozások formájában) akkor lángolnak fel, ha ebben a mechanizmusban zavart észlelnek. K látunk a politikai képviselet iránti /V bizalom még nem túlságosan nagy. A múlt tapasztalatai is kísértenek, de bonyolítja helyzetünket a nemzetek és nemzetiségek kölcsönös bizalmának a hiánya is. És hát vérbeli politikusokból sincs nagy választék, képzésük terén négy évtizedes úr van mögöttünk. Tény, hogy a lakosság nem szokott a sokszor szenvedélyekbe csapódó nézetek összeütközésére. Amire most, az egyéni sorsokat annyira érintő jogalkotás és gazdasági hanyatlás időszakában egyre gyakrabban kerül sor. A demokráciákban olyan gyakorlat is létezik, amikor a kormány vagy politikai csoport a közvéleményt provokáló híreket afféle kísérleti léggömbként szándékosan szivárogtat ki, a reagálásból mérve le a közhangulatot. Ha szándéka túl nagy ellenállásba ütközik, utólag cáfolja, vagy egyéni véleménynek nyilvánítja a hírt. A mi embereinket, akik annyira óhajtották a változást, most az apróbb változások is idegesítik, mert a jelenlegi társadalmi mozgás nem a többség javára történik. Szabadságát ugyan visszanyerte, de a gazdasági megújulás rémként fordul ellene az árak emelkedésével, a bérből élők létbiztonságának veszélyeztetésével. Vajon ilyen légkörben célravezető-e a készülő népszerűtlen (bár a legtöbb esetben szükséges) intézkedések előkészítési stádiumában szellőztetni a közvéleményt ingerlő, még kiforratlan nézeteket, hozzáállásokat? Nem lenne jobb, ha politikusaink csak alapos előkészítés után állnának a nyilvánosság elé javaslataikkal és ne izgatnák a kedélyeket félkész „portékájukkal"? I /itathatatlanul erre ők a hivatottak V és illetékesek is. Azért mégis... A közvélemény és képviselője: a sajtó viszont arra is érzékeny, ha érzi, hogy valami a háta mögött, a tudta nélkül történik. Ezzel magyarázható az a kisebb felháborodás is, amit a köztársasági elnök nemrégi pozsonyi látogatásakor az a tény váltott ki, hogy a kiválasztott főszerkesztőkkel rendezett zárt ajtók mögötti megbeszélés előtt a tévét és a rádiót is csupán a megnyitóra, a protokollban megszabott egy percre engedték be. A keserű szájíz az utólagos magyarázkodások ellenére sem szűnt meg teljesen. Nos, ez esetben hogy is van azzal a közmondásbeii kecskével és káposztával? ZSILKA LÁSZLÓ