Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-26 / 48. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA 1991. FEBRUÁR 26. SZLOVÁK IS, MAGYAR IS A VEGYES HÁZASSÁGOKBÓL SZÁRMAZÓ GYERMEKEK NYELVI NEVELÉSÉRŐL A

z utóbbi időben többen fordultak az Anyanyelvi Társaság kétnyelvűség-kutató szakcsoportjának szakembereihez azzal a kéréssel: adjanak tanácsot a nyelvileg vegyes házasságban élő szülőknek, hogyan tanítsák gyermekeiket beszélni: az jobb-e a gyermekeknek, ha először az egyik nyelvet sajátítják" el, és csak azután kezdenek bele a másikba, vagy tanulhatja egyszerre mind a kettőt is. Mivel a kérdés sokakat érint — ma már a csehszlovákiai magyarok által kötött házasságoknak több mint egynegyedében nem magyar az egyik házastárs —, érdemes róla a nagyobb nyilvánosság előtt is beszélni. Hazai kutatásokból, sajnos, nem meríthetünk, ilyenek ugyanis nálunk nem folytak. Szerencsére külföldön a kétnyelvűség-kutatás szakembereit régóta foglalkoztatja az a kérdés, milyen hatással van a gyermek nyelvi, értelmi fejlődésére, a társadalomba való beilleszkedésére a korai kétnyelvűség vagy lingvizmus, tehát az az állapot, amikor . valaki úgy válik kétnyelvűvé, hogy gyermekkorában egyszerre két nyelvet sajátít el; miben különbözik ez az állapot a késó'bb kialakult kétnyelvűségtől, az ún. glottizmustól, amely úgy jön létre, hogy a két nyelvet a beszélő nem egyszerre sajátítja el, hanem egymás után. Sok tudós hivatkozik olyan kutatásokra, amelyek a lingvizmus káros hatását bizonyítják. Ezek szerint a gyermek egyik nyelvben sem éri el az egynyelvűek színvonalát; a két nyelv kölcsönösen hat egymásra, s ennek következtében a gyermek mindkettőt némileg idegenszerűen beszéli; a két nyelv egyidejű elsajátítása a gyermek részéről olyan többletmunkát igényel, amely hátráltatja általános értelmi fejlődését; a nyelvi fogyatékosságok, valamint az általános fejlődés lassúsága pedig azt eredményezik, hogy az ilyen gyermek az iskolában gyöngébb teljesítményt nyújt, mint amilyen veleszületett képességei alapján várható volna. Sőt, mi több: az iskolában az ilyen gyermeknek még a nyelvi fejlődése is kedvezőtlenül alakul, ún. egyensúlyhatás jelentkezik: ez abban nyilvánul meg, hogy a gyermek egyik nyelvének fejlődését (azét, amelyen az oktatás folyik) a másik nyelv leépülése kíséri. Más kutatók homlokegyenest ellenkező eredményre jutottak: azt mutatták ki, hogy a korai kétnyelvűség nagyon is kedvező hatással lehet a gyermek értelmi fejlődésére. Két nyelv birtokában képessé válik árnyaltabb, nyelvi béklyóktól kevésbé korlátozott gondolkodásra; nyelvi szemlélete differenciáltabbá válik, s ez megkönnyíti számára pl. a nyelvtan és a helyesírás megtanulását; ugyanakkor világlátása is gazdagodik: nyitottabb, fogékonyabb személyiséggé válik. Ha jelentkezik is kezdetben bizonyos lemaradás a nyelvi ismeretek tekintetében, az adott nyelvek egynyelvű beszélőihez viszonyítva, ez a későbbiekben fokozatosan csökken, s egyre inkább azok az előnyök éreztetik üdvös hatásukat, amelyeket a két nyelv egyaránt magas szintű ismerete hoz magával. Az sem törvényszerű, hogy az iskolában egyensúlyhatás jöjjön létre; megfelelő körülmények között a gyermek kellő szinten tarthatja meg második nyelvét is. A két vélemény között az ellentmondás feloldhatatlannak látszik. Pedig nem az! Az eltérő eredmények ugyanis eltérő körülmények közt kialakult kétnyelvűségre vonatkoznak. A kétnyelvűség fent említett káros hatásai elsősorban akkor jelentkeznek, ha a gyermek egymástól kellően el nem különített forrásokból tanulja a két nyelvet, vagyis pl. úgy, hogy ugyanaz a személy hol az egyik, hol a másik nyelven szól hozzá. Ilyenkor ún. összetett — vagy a lényeget jobban kifejező, de a nemzetközi műszótól jobban eltérő szóval kevert — kétnyelvűség jön létre, olyan állapot, amikor a két nyelvi rendszer a beszélő tudatában sem különül el élesen egymástól, a nyelvek „egymásba folynak", kölcsönösen hatnak egymásra. A kevert kétnyelvűség súlyosabb esetekben ún. kétszeres félnyelvűséghez vezet, ahhoz az állapothoz, amikor a beszélő mindkét nyelvét sokkal gyöngébben beszéli az illető nyelvek egynyelvű beszélőinél. Az értelmi fejlődés zavarainak, a tanulmányi nehézségeknek pedig éppen ez a nyelvi alapja: a kevert kétnyelvűség s még inkább a kétszeres félnyelvűség. H

a viszont a gyermek a két nyelvet úgy sajátítja el, hogy az egyik szülő mindig csak az egyik, a másik pedig mindig csak a másik nyelven beszél hozzá (s ugyanezt teszi a gyermek nyelvi nevelésében részt vevő többi személy is), akkor a gyermek tudatában a nyelvi rendszerek nagymértékben függetlenek maradnak egymástól: ún. mellérendelt vagy koordinált kétnyelvűség jön létre. Ilyenkor a két nyelv csak csekély mértékben befolyásolja egymást; a gyermeknek mindkét nyelvi teljesítménye megközelíti — legalábbis kedvező külső körülmények esetén — az illető nyelvek egynyelvű beszélőiét. Mik ezek a „kedvező körülmények"? A világ számos országában folytatott kutatások azt bizonyítják, re elsősorban nem azon múlik, hogy a két nyelvet egyszerre tanulja a gyermek vagy egymás után, hanem attól, hogyan tanulja őket, s erőfeszítését hogyan értékeli a társadalom. A nyelvelsajátításnak e két módja, ill. azok eredménye, a lingvizmus és a glottizmus közé mégsem lehet egyenlőségjelet tenni. Nézzük most meg, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyik vagy a másik „nyelvelsajátítási stratégia"! Ezek végiggondolása megkönnyítheti a vegyes házasságban élő szülők döntését. A más-más anyanyelvű szülők esetében a két nyelv egyidejű tanításának a legnagyobb előnye kétségtelenül az, hogy a gyermek mindkét nyelvet minimális erőfeszítéssel, mintegy játszva sajátítja el, éppen úgy, mint egynyelvű társa az ő egyetlen anyanyelvét. Az sem elhanyagolandó szempont, hogy így az egyik szülő sem kényszerül arra, hogy idegen nyelven beszéljen saját gyermekével. Mivel az emberek többnyire az anyanyelvüket beszélik a legjobban, Ily módon egy épebb, „tisztább", ha úgy teszik: szebb nyelvet tud a szülő átadni gyermekének, olyan nyelvet, melyen jobban, közvetlenebbül ki tudhogy a kétnyelvűség kialakulásának "folyamatát — mégpedig mindenfajta kétnyelvűségét, tehát nemcsak a lingvizmusét, hanem a glottizmusét is — döntő mértékben befolyásolja az, hogy a tágabb és szűkebb társadalmi környezet hogyan értékeli a két nyelvet, az azokat beszélő két népet, valamint az általuk közvetített két kultúrát, és mennyire tartja kívánatosnak a kétnyelvűséget. Ha a tágabb közeg viszonyulása pozitív (vagy legalább semleges), megvannak a feltételei a kívánt kétnyelvűségi típus létrejöttének, Ha azonban az egyik nyelvhez való viszonyulás (rendszerint a kisebbség által beszélthez) negatív, s a valódi kétnyelvűség helyett a többségi nyelvet beszélők — nyíltan vagy burkoltan — inkább a kisebbség nyelvének megsemmisítésére törekszenek, akkor könnyen létrejöhet a fent említett egyensúlyhatás, melynek következtében a többségi nyelv tökéletesebb elsajátítása együtt jár a kisebbségi nyelv leépülésével. Ennek lélektani alapja az, hogy a beszélő — tudatosan vagy tudat alatt — szabadulni akar a negatívan értékelt nyelvtől, hiszen a nyelv negatív értékelése őrá is „rossz fényt vet"; ezért minél jobban beszéli a többségi nyelvet, annál kevésbé ragaszkodik a kínos koloncotjelentő kisebbségi nyelvhez, annál kevésbé akar a szégyellnivaló nyelvet beszélő néppel közösséget vállalni. A tágabb környezet hatását sok esetben sikeresen ellensúlyozhatja a szűkebb környezet (család, baráti kör, iskola, a kisebbségi kpzösség egésze), ha ez a saját nyelvét (is) kellőképpen értékeli, s kívánatosnak tartja annak megőrzését. Ilyen esetben elkerülhető a tágabb viszonylatban mostohán kezelt nyelv leépülése. Az első fejtegetésekből talán kiderült, hogy a nyelvelsajátítás sikeja fejezni érzelmeit, s amely így a gyermek számára a másikkal egyenrangú —egy magyarországi kutató szavával élve — szeretetnyelwá válhat. A

két nyelv egyidejű tanításával járó, föntebb említett veszélyek pedig elháríthatók, ha a szülők ügyelnek arra, hogy azok, akiktől gyermekük beszélni tanul, mindig ugyanazon a nyelven szóljanak hozzá. Azt is ajánljuk: legyenek azon, hogy a kétnyelvű testvérek is — ha lehet — csak az egyik nyelvet használják az egymás közti kommunikációra. S ügyeljenek arra is a szülők, hogy a nyelvi magyarázatokat azon a nyelven adják meg, amelyen beszélni szoktak a gyermekkel, tehát ha pl. a gyermek nem ért egy szót, ne úgy segítsenek rajta, hogy megmondják a másik nyelvű megfelelőjét, hanem mintha ugyanezt egy egynyelvű gyermeknek kellene elmagyarázni. Nyelvileg vegyes házasságban is elő-előfordul, hogy a szülők egyaránt ismerik mind a két nyelvet. Ilyenkor megegyezhetnek abban is, hogy addig, amíg a gyermek az egyik nyelvet el nem sajátítja, mindketten ugyanazon a nyelven fognak hozzá beszélni. Az ilyen, glottizmust eredményező nyelvtanítás legnagyobb előnye az, hogy sokkal kisebb a két nyelvi rendszer összekeveredésének veszélye, tehát kevésbé kell tartani a kevert kétnyelvűség kialakulásától. Igaz, ha a gyermek a második nyelvet az iskolában tanulja, hagyományos módon, tehát úgy, hogy az illető nyelv szavait és nyelvtani jelenségeit anyanyelve közvetítésével sajátítja el, bizonyos keveredés elkerülhetetlen; mivel azonban ebben a helyzetben az első nyelv ismerete szilárd, a nyelvi interferencia inkább csak egyirányú: az anyanyelv befolyásolhatja a másik nyelvet, az viszont az elsőt csak sokkal kisebb mértékben. Föltéve persze, ha a külső körülmények is kedveznek az anyanyelv megtartásának. Ha az ilyen gyermek első nyelvének fejlődése nem akad meg a második nyelv tanulásának elkezdése után (ez akkor következhet be, ha nem olyan iskolába jár, amelynek tanítási nyelve megegyezne az első nyelvével), akkor ún. domináns kétnyelvűség jön létre. A nyelvi dominancia azt jelenti, hogy az illető az egyik nyelvét lényegesen jobban beszéli, mint a másikat. Ezzel szemben nyelvi egyensúlyról vagy balanszról akkor beszélünk, ha a két nyelv ismerete nagyjából egyforma. A nyelvi egyensúly könnyen idézhet elő kevert kétnyelvűséget, amely — amint láttuk — mindkét nyelvre nézve hátrányos. (A kevert kétnyelvűség nemcsak gyermekkorban alakulhat ki, hanem később is, mellérendelt kétnyelvűségből). A domináns kétnyelvűség legnagyobb előnye az, hogy a domináns nyelven — hogy úgy mondjuk — tökéletes nyelvtudást eredményez. Az ilyen biztos nyelvtudás teszi lehetó'vé az anyanyelven való lehető leghatékonyabb ismeretszerzést, beleértve az idegen nyelvek sikeres elsajátítását is. Hátránya viszont a domináns kétnyelvűségnek, hogy a második nyelvi tudás nem olyan tökéletes, mint az első. Hogy milyen lehet így a gyermek második nyelvi tudása, az a gyermek képességeitől is függ. A nyelvtanulásban ilyenkor mindenképpen óriási előnyt jelent az, hogy a második nyelv egyben egyik szülőjének (és a hozzá kapcsolódó rokonságnak stb.) anyanyelve. Nemigen kell hát attól tartani, hogy azt ne volna képes kellő színvonalon elsajátítani. Legalábbis akkor, ha a többségi nyelvről van szó. A második nyelv „késleltetett" tanításának még egy, nyelven kívüli előnye is lehet, mégpedig abban az esetben, ha a szülők úgy egyeznek meg, hogy gyermeküket magyarként nevelik, s ezért első nyelvének, amelyen először mindketten beszélnek vele, a magyart választják, majd magyar tanítási nyelvű oktatásban részesítik. Ilyenkor ugyanis az az érzelmi szempontból egyáltalán nem közömbös tény, hogy a gyermeknek magyar az anyanyelve, s hogy a magyar nyelvet beszéli a legjobban, könnyebbé teszi számára azt, hogy a többségi közeg vonzása ellenére is meg tudjon maradni magyarnak. Ha viszont a vegyes házasságban élő szülők szlovákként kívánják nevelni gyermeküket, a hasonló eljárásnak (tehát annak, hogy eleinte mindketten csak szlovákul beszéljenek vele) nincs igazán értelme, tekintve, hogy a szlovák iskola és á szlovák irányában jóval nagyobb vonzást gyakorló tágabb társadalmi közeg elegendő garancia arra, hogy a gyermek szilárd szlovák identitástudattal rendelkezzék; ugyanakkor ez a megoldás nagyon megnehezítené számára a másik szülő nyelvének, a magyarnak a megtanulását. Egyedül az szólhat az ilyen eljárás mellett, hogy ez egyértelmű szlovák nyelvi dominanciát biztosít; azonban a szlovák dominancia a szlovák iskolában — a tágabb közeg hathatós támogatásával — enélkül is nagyon gyorsan és könnyen létrejön. V

égül hadd jegyezzük meg: az Anyanyelvi Társaság kétnyelvűség-kutatással foglalkozó szakemberei szívesen vennék, ha a vegyes házasságban élő szülők, ill. az ilyen házasságból származó gyermekek megosztanák velük azokat a tapasztalatokat, élményeket, sikereket és kudarcokat, amelyek a két nyelv elsajátíttatása, ill. elsajátítása során érték őket. Ezzel segítségükre lehetnének annak megállapításában, hogyan alkalmazhatók a külföldi tapasztalatok és tanulságok a mi körülményeinkre. A legrészletesebb, legalaposabb beszámolók készítőit a Társaság értékes jutalomban részesítené. Az érdeklődők levelét a következő címre várjuk: Lanstyák István, FF UK Katedra maďarčiny, Gondova 2, 818 01 Bratislava. LANSTYÁK ISTVÁN LAPSZÉLEN VAKVÁGÁNYON A VASÚT Bajban a vasút! No és — mondhatja bárki —, mikor nem volt? Emlékszem, évekkel ezelőtt nagyobb társaságban néztem egyszer egy régebbi cseh film vetítését. Már nem tudom, mi volt a címe, csak azt, hogy a második világháború végén játszódott, vasutaskörnyezetben, és a vége felé volt benne egy mondat, egy öreg vasutas megjegyzése: „Nos, most, hogy vége a háborúnak, máris pontosan járnak a vonatok." Azt a hahotázást, amelyet ez a komolynak szánt megjegyzés kiváltott, máig sem felejtettem el. A szakemberek szerint azonban valóban baj van, mert ezután nemhogy késni, de lassan már elindulni sem fognak a vonatok. Pedig tavaly nem kevesebb, mint száz százalókkal emeiték a viteldíjakat. Azonban ez nem sokat segít, ha költségeik 6 milliárddal emelkedtek, s az idei növekedést már megjósolni sem merik. Takarékossági intézkedésekre kényszerülnek, hiszen például a személyi közlekedés négy és fél milliárddal kerül többe, mint amennyit a konyhára hoz, és a menetjegyek árának megduplázása a bevételt csak 20 százalókkal növelte. Az emberek is meggondolják, * hogy mikor üljenek (ülhetnek) vonatra. A takarékosság dicséretes dolog, de nem tudni, mit szólnak hozzá Úszor, Tiszolc, Zohor, Trencsénteplic, Poltár, Csermely vagy más vasúti leágázások végén levő települések lakói, mert néhány ilyen lokális járatot meg akar szüntetni a vasútigazgatóság. Az indoklás: üzemeltetésük nem (és nem is lehet) jövedelmező. Egyébként sehol sem nyugszik tisztán piaci alapokon a vasúti közlekedés, a világ minden országában állami támogatást kap. Nem törekedhetünk tehát nálunk ennek a gyakorlatnak a megváltoztatására. Annál is inkább, mert az utazók — márpedig az eddigi gazdasági szerkezet nálunk sokakat kényszerít utazásra — kezdik unni a közlekedési ,,ár-körhintát'^ vagyis azt, hogy először emelkedik a benzin ára, majd a vasúti, utána pedig az autóközlekedésé, majd újra következik a benzin és megint a vasút és megint a busz... Mindez egészen addig, amíg már ki sem mozdulhatunk otthonról pénzt keresni, mert nincs rá pénzünk. Nincs jobb helyzetben a vasúti teherszállítás sem,amely szintén aligalig keresi meg saját költségeit. Nehezíti a helyzetet az előírások értelmetlensége is, mint például hogy a vasút kiskereskedelmi áron vásárolja a gázolajat, fizetve a forgalmi adót is, amelyből azonban inkább csak a közúti hálózat bővítésére jut támogatás. Speciális problémával érlelődött a teherszállítási menetrend visszaállítása is. Az ötvenes években, szovjet példára, megszüntették és áttértek az operatív irányításra. A tehervagonokból álló szerelvényeket a vasút egyik elitrétege, a forgalomirányítók döntése alapján indítják, vagy éppen vesztegeltetik. A forgalomirányítók munkája felelősségteljes, hatáskörük nagy, de mindig csak az adott pillanat problémáit tudják megoldani, hosszú távon képtelenek kifogni az áruforgalom hullámzásával járó nehézségeket. A menetrend szerinti teherforgalom néha lassúbb lenne ugyan, de biztosabb, és főleg tervezhetőbb. Csakhogy a forgalomirányítók védik kiváltságaikat és jól fizetett munkájukat. S ha már a fizetésnél tartunk, állami támogatás hiányában tovább folytatódik majd a takarékosság a vasutaknál, és a következő lépcsőfok a létszámcsökkentés lesz. Akár 26 ezerig is felmehet az elbocsátandók száma. Ez pedig kétélű fegyver a takarékosságban. Egyaránt sújtja az elbocsátót is, a teljesítményének csőkkenésével, meg a támogatásra nem hajlandó államot is, amelynek el kell tartania a munkanélkülieket. Még súlyosabb hatása lehet azonban a gazdasági szféra egészére, amelynek vérkeringését az így előidézett „vérszegénység" akár le is állíthatja. (szgy)