Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-21 / 44. szám, csütörtök

KULTÚRA .ŰJSZÓM 1991. FEBRUÁR 21, HINÉL KEVESEBB TORZÓT HAGYJAK MAGAM UTÁN

1 KONCSOL LÁSZLÓVAL — ELMÚLT ÉVEKRŐL • Kedves László, jó lenne egyszer egy Jó hosszút beszélgetni veled, az olvasó előtt. Kőt azonban engemet, mint napilap munkatársát, a terjedelem. Ezért mindjárt a dolgok közepébe vágnék, azaz Induljunk a nyolcvanas évek derekától. Az állampárt vezető Ideológusainak és honi magyar uszályhordozónak kemény csatározások után sem sikerült térdre kényszeríteniúk téged. Viszont azt elérték, hogy hatat fordítottál az irodalomnak. Te, aki sok esztendőn át szerkesztetted az Irodalmi Szemlét, aki annyit publikáltál, kritika- és esszégyűjteményeld, műfordításaid, verseskönyveld jelentek meg, egyik napról a másikra földműves-szövetkezet alkalmazottja lettél, s vagy a mai napig. Hogy Is történt ez? Milyen elképzelés vitt a Csallóközbe, és éppen Dlóspatonyba? — Dióhéjban: 1983 nyarán legépeltem harmadik tanulmánykötetem anyagát, s 1985-ben kellett volna megjelennie, de a kiadó igazgatója fölment a túrócszentmártoni nyomdába, hazahozta, s tízhavi húzdmeg-ereszdmeggel kicsikarta, hogy kiejtsenek a programból. Ezzel párhuzamosan folyt a teljes leépítésem: innen, az Új Szóból akkori főszerkesztőd dobta ki az épp teáltalad megrendelt és elindított prozódiai sorozatomat, s nem akadt lap, mely elfogadhatta volna, kivéve egy sikeres manőver révén a Szemlét, noha Varga Erzsi is kapott előzőleg egy érdekes, magas helyről tárcsázott, óva intő telefont. Közben az igazgató a Szemléből dobta ki két elfogadott szövegemet. Lassú az észjárásom, de ennyi jelből látnom kellett, miről van szó, s mivel élnem kellett, állás után néztem. Szerkesztőségbe! nem szívesen mentem volna, különben sem akadt számomra hely, jó kis összeszokott társaság vezényelte a dolgokat. Csallóközi barátaim segítségét kértem. Mindegy lett volna, milyen munkakörbe jutok, lettem volna fűtő, szobafestősegéd, etető, csak az a szempont vezérelt, hogy magyar közegben dolgozhassam, a nyelv miatt. Szigeti Laci, Bereck Jóska, Barak Laci, Mészáros Karcsi és Szarnák Pista bátyám segítő buzgalma ma is meghat. Nem tudom, hogyan, mintegy félálomban sodródtam Diósförgepatonyba, Barak Laci vitt ki kocsiján Szerdahelyről a nemzeti bizottság elnökéhez, Lelkes Vincéhez, aki elmondta, mennyire örül, hogy lát, ismerte a dolgaimat, s ha mér oda keveredtem, vállal is, egyet se fél, ám cserébe tárjam fel a falu múltját, mert épp ez az, ami a szépen emelkedő Patonynak az önismerethez, öntudathoz és kulturális fölszárnyaláshoz, mert ez most már az elsőrendű céljuk, hiányzik: az alapozás, hogy kik ők, honnan, mikor, miként kerültek oda, hogyan éltek őseik a századokban stb. Annyira elragadott engem a patonyi fiatalembernek az érettsége, műveltsége, komolysága, tisztasága, problémalátása és faluszeretete, hogy jóllehet istenkísértésnek látszott, remegő lélekkel és reszkető gyomorral kimondtam az igent. Egyfelől nem vagyok képzett történész, filológiai, nem pedig történetkutatói diplomát szereztem az egyetemen, másfelől egyik a másiknak a tejtestvére, s éreztem, vagyok még annyira tanulékony, hogy előbb-utóbb úrrá tudok lenni a feladatokon. Aztán beléptem az ottani földműves-szövetkezetbe, s vállalkozásomra a község szellemileg nyitott vezérkara is igent mondott. Vagyis nem elképzelések, hanem helyzetek, szükségszerűségek és ösztönök sodortak Patony felé. Aztán rájöttem, hogy Isten akarta így, ő vetett remek patonyi embereim közé, hogy ott egy lenyűgöző és fontos szellemi küldetést elvégezzek. • A győri tanítóképző főiskola kiadáséban nemrégiben Jelent meg egy könyv, melynek a borítóján ez áll: Félegyházyné Gregoslts Irén: Öt levél — Egy csallóközi tanítónő vallomásai (1931— 1947). A te munkád eredménye, hisz te ösztökélted vallomásra a ma Budapesten élő egykori dióspatonyl tanító nénit, te rendezted sajtó alá leveleit, a szép előszó mellett te egészítetted kl őket lenyűgöző Jegyzetanyaggal. Ebből, továbbá a dióspatonyl Barátság Kórus történetét bemutató fűzetedből, na és a korábbi beszélgetéseinkből kiéreztem, nem kényszer számodra a helytörténészi munka, sőt élvezetes feladat. Noha egy olyan tájegység évszázadaiban nyomozol, melyről azt mondják, eseménytelen a múltja, a sík tálon, mint a szél, mindig átrohant a történelem. — Kezdetben Németh László mintájára „gályapadból laboratóriumot" formáltam magamnak én is, ám első kutatási eredményeim láttán fölforrósodtam. Az is oldott, hogy patonyi útjaimon kiszakadtam ebből az ideológiával, cinizmussal és félelemmel szennyezett pozsonyi világból, s tiszta, okos, ktűnően képzett, dolgos, bölcs és becsületes emberek közé csöppentem, a szántók, a vegetáció, a széthintett tehéntrágya orrcimparemegtető és tüdőtágító ősillatai közé, a tyúkok, malacok, kutyák, kerékpárok, az adjistenek meg a csodálatos csallóközi „Erő, egészség"-ek világába. Olykor csipkednem kellett magaMéry Gábor felvétele mat, nem álmodom-e, hogy ott járok-kelek közöttük, ebben a mindenképpen másféle világban, holott látom a pozsonyi tévé adótoinyát, s tudom, milyen mérgezett kotyvalék fő az árnyékában. — Egyébként Csallóköz múltja ugyanolyan gazdag, mint a többi tájegységünké, de sajátos, mint mindenik, és jórészt föltáratlan. Ezért is táplálgatom kutatói lázamat, hogy minél fehérebben izzék és ösztökéljen. • Szülőhelyed, Deregnyő, a keleti végeken található, a Bodrogköz fölött. Ottani szóhasználattal élve, vízmegesl vagy. Nem furdal a lelkiismeret, hogy — ha már helytörténész lettél — nem annak, a Csallóköznél mégiscsak kevésbé ismert vidéknek a múltját kutatod? — A sors hozta így, nem tehetek róla, de ez is az én népem, s talán sikerül példát és módszert mutatnom azoknak, akik egyszer, mondjuk Deregnyő történetét is föl akarják tárni. Ehhez azonban be kell előbb olvadnunk a határok nélküli Európába, mert szülőfalum múltjának írott emlékeit a Zemplén megyei Levéltár őrzi Sátoraljaújhelyen, illetve az Ung megyei Levéltár, remélem, még mindig Ungvárott. Egyébként falum református lelkésze, Csorna László barátom már sokat tud Deregnyő századairól, s magam is odafigyelek az előkerülő adatmazsolákra. • Nem akarom elvitatni Jelenlegi munkád hasznát, értékét, meg kell azonban kérdezzem, vlsszatérsz-e az Irodalomba, melytől, Igaz, azért mégsem szakadtál el, hisz Dlóspatony még versírásra Is Ihletett, emellett, ugyancsak _ Magyarországon, megjelent Ütemező című verstani munkád arról, hogy „milyen lábakon Jár, szalad, forog vagy ugrabugrál a vers". Például, ha most megkérdeznélek, írnál-e lapunk szánfiára kritikát valamely csehszlovákiai magyar könyvről, vállalnád-e a feladatot? — Nem vállalnám. • Miért nem? — Nos, ennek több okát adhatom. Először is nem futná az időmből. Jelenleg hét-nyolc helytörténeti könyvön dolgozom párhuzamosan a két megjelent s a kiadásra váró harmadik mellé, ennyihez kínálnak nyersanyagot a mostanság bújt levéltárak. Másodsorban, teljesen idegen lett számámra az irodalmi élet és a kritika világa. A kritika, nekem elhiheted, magad is tudod, nehéz és kegyetlen munka, a nagy kritikához gazdagon rétegezett, nagy irodalom és bátorító közeg kell, mély igény, átfogó, nyitott, szabad társadalomkritikai szellemiség, nem pedig az, ami néhányunk halálmegvető próbálkozásait öszszevont szemöldökkel és gutaütéses képpen kémlelte. A varázs szétfoszlott, a vonzalomnak vége, ahogy csak egy nagy, végzetes szerelem törhet el, ha kiábrándító, irtózatos csalódás ér, hogy látni se birod, akiért majd megbolondultál, s akire életedet tetted föl. Gondold meg: egy olyan korszakban, amelynek politikája egyszerűen megveszett minden kritikai elemzéstől, habzott a szája, és kiütéseket kapott tőle, vakarózott és összevissza csapkodott maga körül, s a szádra térdepelt. Az elhallgattatás technikáit állandóan finomították, de két alapmódszerük jól kiszűrhető a tapasztaltakból. Az elsőt magánhasználatra bunkó-, a másikat horgásztechnikának neveztem el. Az utóbbi lényege: apró húzásokkal és lazításokkal fárasztották az áldozatukat, s ha már nem bírta, és le nem tépte magát valahogy a zsinegről, partra rántották, nézve kéjjel, miként tátog a myomorult a fövenyen. Ez folyt mindenütt, alig találtál lassan embert, akit a tehetségétől és Istenétől rendelt helyen hagytak volna békén munkálkodni. Ajánlok egy nagyon egyszerű próbát: sétálj egy napig a pozsonyi, majd a bécsi (linzi* salzburgi, grazi) utcákon, s figyeld az emberek arcát és mozgását: a mi negyven éveseink már aggastyánok, míg az ő negyveneseik meg ötveneseik lebegnek az osztrák flaszteren, s harmincasoknak vélnéd őket. — Most jön válaszom lényege: amikor Patonyba kerültem, nehogy belezavarodjam a velejéig abszurd, kényszerű változásba, meg kellett beszélnem magammal, hogy az irodalom, pláne a kritika, nem is olyan fontos ügy, hogy a helytörténet sokkal fontosabb nála, hogy Isten akarta így, Ő menekített ide, szennyezett tóból kicibált halat a szomszéd tiszta tóba, s hogy míg az én kritikusi Don Quijoteségem senkinek se kell, addig a patonyiak éhezik és szomjúhozzák múltjuk igazságait, s mellettem állnak. Nos, ahogy az már lenni szokott, addig hipnotizáltam magamat, míg el is fogadtam, s ma már boldog vagyok, hogy a sorsom így alakult. Ha hiszed, ha nem, hálás vagyok a részben ismert, részben ismeretlen tetteseknek az egészért, s noha tudjuk és a történetírás részére elmondjuk emlékeinket, nem név szerint, mert nem a nevük a fontos, hidd el, szeretem is őket, mert hitem szerint Isten eszközei voltak, s amit Isten akart, az jó az embereknek, és nagyon jó énnekem. — Az irodalom, persze, más dolog, ám most csak a jó öt éve elakadt két kötetemet szeretném befejezni, lopnám hozzájuk csöndemet, hogy ha az Úr magához szólít, minél kevesebb torzót hagyjak magam után. — Nos, nagyjából ezekért a dolgokért mondanék nemet megtisztelő kérésedre, noha, mint tudod, változatlanul barátomként szeretlek és tisztellek. BODNÁR GYULA KINCSES ELŐD MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MÁRCIUSA - 12. Mihály József: (...) Scrieciu úr azt mondta, nem jön ki, mert lehurrogják, nem tud szóhoz jutni. Én azt mondtam neki, ha kijön és azt mondja, hogy meg vannak a jogaink, mindenki tátott szájjal hallgatja és megtapsolja. Szabó György: Scrieciu úr most beszél Iliescu elnök úrral. Azonnal itt lesz. Addig felolvasom a Maros megyei RMDSZ Intézőbizottságának felhívását, hogy tudjuk, melyek azok a jogok, melyek azok a követelések, amelyekhez ragaszkodunk. Az RMDSZ Intézőbizottsága országos sztrájkra hívja az RMDSZ minden tagját, valamint a vele szimpatizáló szervezetek tagjait és állampolgárokat. Tüntetésünk néma ülősztrájk a munkahelyeken, március 22-én délelőtt 8 és 9 óra között. Ugyanaznap délután országos RMDSZ-akcióra hívjuk fel a megyei szervezeteket, amelynek során testületileg ünnepélyesen mondjuk csatlakozásunkat a Temesvári Nyilatkozathoz, valamint a decemberi forradalom nemes szellemét őrző elvi állásfoglaláshoz. Követeléseink: Minden olyan helységben, ahol a nemzeti kisebbség arányszáma tíz százalék fölött van, két vagy három nyelvű feliratok jelenjenek meg március 29-ig: Utcanevek, cégtáblák, intézmények nevei. Mindenhol és minden szakon biztosítsák az anyanyelvi oktatást a nemzetiségek számarányának megfelelően. 1990. március 29-ig állítsák vissza autonóm jogaiba a kolozsvári Bolyai Egyetemet és a marosvásárhelyi Orvosegyetem magyar szakát, mint önálló nemzetiségi intézményeket, ezáltal lehetővé válik az 1990-es tanév beindításának megszervezése. Határozottan kijelentjük, hogy a fenti követeléseket sem most, sem a jövőben nem tekintjük alku tárgyának. Ezek a követelések a Románia által aláírt nemzetközi szerződésekből, a Helsinki Konferencia, a bécsi Utókonferencia, az Emberi Jogok Könyvéből automatikusan következnek. Mint ilyenek, semminemű kapcsolatba nem hozhatók a jelenlegi kormány ideiglenes jellegével. Tiltakozunk manipulatív felhasználásuk ellen bármilyen szervezet vagy párt programjában, illetve választási kampányában. A román kormány hivatalos álláspontjaként csak azt a változatot fogadjuk el, amely elismeri, hogy ezeket a jogokat a többségi román lakosság e pillanatban is élvezi, következésképpen követeléseink teljesítésével a kisebbség jogfosztottságának megszüntetéséhez járul hozzá. Követeléseink nemteljesítése esetén kérjük az RMDSZ országos vezetőségét, hirdessen általános sztrákjot március 30-tól kezdődően mindaddig, amíg a fentebb megfogalmazottak nem teljesülnek. Az RMDSZ Maros megyei Intézőbizottsága. TÖMEG: Küzdünk ezért! A felhívás elhangzása után Léstyán Ferenc római katolikus főesperes (Márcon Áronnal együtt is ült) állt a mikrofon elé. (Közös imádkozás) Léstyán Ferenc: Békesség nektek. Dicsértessék a Jézus Krisztus! TÖMEG: Mindörökké, ámen! Léstyán Ferenc: Ma reggel 8 óra előtt fenn voltam a megyénél, és beadtam Fülöp Dénes reformétus lelkész nevében is egy nyilatkozatot, amelyben kimondjuk, hogy tekintettel a 19-i eseményekre, a megyei tanács gyűlésein addig nem veszünk részt, amíg a bizonytalanság tart, mert nem járulhatunk hozzá ahhoz, ameddig mi tárgyalunk, addig semmi ne történjen az emberi jogok védelmében. Most pedig felhívom a figyelmeteket arra, ez már a mi egyéni, személyes kérésünk az egyház nevében, hogy jogunk van az emberi jogokat követelni, de ezt olyan formában kell tennünk, a mi méltóságunkért, a mi saját becsületünkért, hogy senki az erőszakra ne erőszakkal lépjen fel, mert aki ezt teszi, újabb erőszakot vált ki, önmagát alázza meg. Az oktalan vérontás semmit sem old meg, éppen ezért ezt a kérésünket most az egyházak nevében ismételjük meg. Velünk volt az ortodox esperes is, neki is ez a véleménye, és ezért mindannyian nyomatékosan kérjük az összegyűlteket, kéréseiket megismételhetik, jogaikat kérhetik, követelhetik, de az erőszakot kerüljék. Hogy pedig ez így legyen, mondjunk el egy Miatyánkot. TÖMEG: (hangosan imádkozik) Léstyán Ferenc: Most felolvasom beadványunkat: A Marosvásárhelyen lezajlott eseményekkel kapcsolatosan, alulírottak tisztelettel terjesztjük be az alábbi nyilatkozatot. Látva a március 19-én elkövetett erőszakosságokat, tudomást szerezve arról, hogy az illetékes hatóságok, annak ellenére, hogy rádión keresztül is kérték segítségüket, nem léptek idejében közbe a rend és a középületek megőrzése érdekében, sajnálattal közöljük, hogy ilyen körülmények között nem vehetünk részt a megyei tanács ülésein, ezen döntésünk által akarván kifejezni tiltakozásunkat az erőszakos megnyilatkozások, valamint az illetékes szervek passzivitása miatt. Egyházunk az erőszak minden formáját elutasítja, mert az akadályozza a békés dialógust az adminisztratív szervekben. Marosvásárhely, 1990. március 20-án, Léstyán Ferenc a katolikus egyház nevében és Fülöp Dénes a református egyház nevében. Csiha Kálmán (református esperes, jelenleg kolozsvári püspök): Ismételten az hát a kérésünk, hogy mutassanak fegyelmezettséget, a jogokat azonban továbbra is követelhetik, és követelniük kell. Voltam délelőtt a rádiónál, és a református anyaszentegyház nevében tiltakoztunk a nemzeti uszítás ellen, és elvetűnk minden pogrom-cselekvést ós azt, ami itt nálunk is történt. Most azonban arra kérlek benneteket, ne csak az emberi szóra hallgassatok, hallgassuk meg együtt Isten igéjét. Igehirdetését a következő szavakkal fejezte be: A szeretet fényét kellene meggyújtsuk ebben a nagyon sokszor sötét világban, hogy életünk és békességünk legyen. Énekeljünk (...) Ero's várunk nékünk az Isten. Gémpé Árpád közgazdász (románul): (...) Mivel magyarázható, hogy a rendőrök, kőztük egy őrnagy is a sokaságban szemlélődtek, miközben szétverték az RMDSZ székházát, megverték a bentrekedteket? Mivel magyarázható, hogy a hadsereg nem lépett közbe? Szabó György: Itt van Scrieciu generális. Először hallgassuk meg, csak utána fogunk vitatkozni vele, ha valamiben nem értünk egyet. Megígértétek, hogy meghallgatjátok. Bizonyítsuk be a műveltségünket! (Kedden folytatjuk.)