Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-19 / 42. szám, kedd

PUBLICISZTIKA .1ÚSZÓM 1991. FEBRUÁR 19. Fónod Zoltán "MINT OLDOTT KÉVE..." A CSEHSZLOVÁK DEMOKRÁCIA A NÉPSZÁMLÁLÁSOK TÜKRÉBEN Az utódállamokat, ahogy az köztudott, nemzetközi szerződések kötelezték a kisebbségi jogok szavatolására. Formailag ez jobbára megtörtént, a valóságban azonban — finomabb módszerekkel — lényegében folytatódott a monarchiabeli elnemzetlenítés politikája. Ez alól az államalkotó szlovák nemzet sem volt kivétel, mivel a csehszlovák nemzetegység fikciója az ő rovására történt. A kialakuló új államok bár „nemzeti" jelzővel illették magukat, valójában soknemzetiségű államalakulatok voltak. A régi területének kétharmadát elvesztő Magyarország viszont történelme során lényegében először vált nemzetállammá. A csehszlovák statisztika szerint a népszámlálási adatok így alakultak: Időpont: Csehszlovákia ebből Szlovákia lakossága lakossága 1848 december 9 177 000 2 442 000(becsült adat) 1880 december 10 699 534 2 477 521 1910 december 12 995 294 2 916 657 1921 február 13 003 446 2 993 859 1930 december 13 998 497 3 324 111 1946/47 12 090 164 3 327 803 1950 március 12 338 450 3 442 317 1961 március 13 745 577 4 174 046 1970 december 14 361 557 4 543 092 1980 november 15 283 095 4 991 168 1987 december 15 587 489 5 236 972 (évi statisztika) Az a tény, hogy a Csehszlovák Köztársaság egynegyedét 1918 után nemzeti kisebbségek alkották, alapvetően nagyvonalú nemzetiségi politikát követelt volna. Ezzel szemben nem a liberális politika szempontjai, hanem a központilag támogatott asszimiláció került előtérbe. A magyar etnikum csökkenése ugyan nem járt katasztrofális veszteségekkel, a nacionalista politika azonban különböző előnyökkel, a könnyebb érvényesülés ígéretével (vagy ábrándjával) csökkenteni tudta a magyarság létszámát. 1910 és 1930 kőzött a szlovákiai magyarság lélekszáma 377 957 fővel csökkent. Tíz év alatt 4,78 százalékra csökkent az összlakosság több mint 5 százalékát kitevő magyarság száma. Ehhez nemcsak az államfordulat járult hozzá, melynek következtében mintegy százhúszezer személy hagyta el az országot, hanem a másodrendű állampolgári állapot is. Hasonló visszaesés a német kisebbség arányszámában is megmutatkozott. Nem volt ez másként Romániában és Jugoszláviában sem. A magyar kisebbség részaránya 1920-1921-ben 744 621 volt, azaz a lakosság 5,57 százaléka. Szlovákiában ez 634 827 személyt, a lakosság 21,48 százalékát tette ki. 1930ban 691 923 volt a magyar kisebbségiek száma (4,78 százalek), Szlovákiában ez 571 988 személyt (17,58 százalék) jelentett. Olyan manőverek segítették elő ezt a csökkenést, mint a zsidó és a cigány nemzetiség bevezetése (mely a kormányzat számára semmilyen kötelezettséggel nem járt!), valamint a közigazgatási határok megváltoztatása (1923), mely eleve kedvezőtlen volt a kisebbség számára. Az 1930-as népszámlálás 740 olyan községet talált, ahol a magyarok a község lakóinak többségét alkották és mindössze húsz olyat, ahol 20 százalékos volt a magyar jelenlét. Nem érdektelen megjegyezni, hogy 1980-ban 399 településen haladta meg a magyarság részaránya az ötven százalékot (ebből 321-ben elérte a 70, és 164 községben a 90 százalékot). A „kollektív bűnhődés" évei és ami utána Jött Az elmúlt években jócskán találkozhattunk olyan véleményekkel, hogy a magyarság ellen foganatosított intézkedések a „jogos önvédelmet" szolgálták, mivel Magyarországon még nem dőlt el a hatalom kérdése. Volt olyan „hivatalos" vélemény is, miszerint „történelmi elégtételről" volt szó, a sok évszázados elnyomásért. Ez utóbbiba „beszámították" Horthy-Magyarország hitleri csatlós szerepét is anélkül, hogy a szlovák történelem és a szlovák nép pokoljárásaira emlékeztek volna. A csehszlovák ellenállás véleménye a háború idején megoszlott a magyarkérdésben. Mihelyt azonban a hatalomról volt szó, csakhamar szót értettek egymással, a nacionalizmus egyesítette a londoni és a moszkvai emigrációt. Az Egyesült Államok és Anglia ellenállása miatt azonban a németkérdés szintjére nem tudták az ügyet „feltornászni", maradt tehát a lakosságcsereegyezmény, és ezzel a magyarság kollektív üldözése. Sztálin generalisszimusz „besegítése" kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a kisebbséget „likvidálják" Közép-Európából. A lakosságcsere során a kitelepítésre kijelölt 105 047 személy közül 68 407 személyt telepítettek ki Csehszlovákiából, hatezer pedig önként távozott. A csehországi deportáció során (melyet az elnöki dekrétum 1945 novemberében rótt a magyarokra) összesen 44 129 személyt kényszerítettek újkori „gályarabságra", azok, akik nem emberségben és tisztességben gondolkodtak, hanem aljas ösztönöktől vezettetve akarták egyszer s mindenkorra a helyzetet megoldani. Mikor ez nem kecsegtetett sikerrel, a lélekvásárlás módszeréhez folyamodtak. A reszlovakizálás két hete alatt 410 820 személy kérte, hogy — ahogy a Čas akkor írta — „a nemzet visszafogadja eltévelyedett fiait". A reszlovakizáltak száma 326 679 főre rúgott, majd az 1947-es felülvizsgálás során végül is 200 ezer személyt ismertek el szlovák nemzetiségűnek. Az 1961. évi népszámlálás azonban bebizonyította, hogy a megfélemlítés, a Közép-Európa újkori történelmében példátlan nemzeti kisebbségi diszkrimináció nem érte el a célját. Szlovákia lakosságából (4 174 046) lényegesen megnőtt azok száma, akik magyarnak vallották magukat (518 782 személy). Bizonysága volt ez annak is, hogy az 1950ben nyilvántartott lélekszám (354 332) lényegesen elmaradt a valóságtól. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, az 1945—48-as évek traumáját, a megfélemlítést még ma is nyögi a csehszlovákiai magyarság. Az elmúlt évtizedekben így alakult a lakosság lélekszáma: 1950 1961 1970 1980 1987 (ezer lakosra számítva) cseh 8 384 9 070 9 341 9 791 9 804 szlovák 3 240 3 836 4 193 4 682 4 953 magyar 368 534 • 573 580 597 Szlovákiai viszonylatban 1950-ben 10.3 százalék volt a magyar kisebbség számaránya, 1961-ben pedig 12.4 százalék. Az a tény, hogy 1987ben 11 százalékra süllyedt, nemcsak a népszaporulat alacsony arányára utal. 1970 és 1980 között a magyarok esetében a népszaporulat 1,6 százalék volt, a cseheknél (Szlovákiában) 2,2, a szlovákoknál 96,5 százalék volt. Más szóval az 50 ezernyi cseh lakosságnak a népszaporulata Szlovákiában meghaladta a hatszázezres magyarságét. Ez egyben azt is jelzi, hogy a természetes népszaporulatot (3—4 százalék) jócskán „felemészti" az asszimiláció. Hogy ez a pártállam sajátos produkciója volte, vagy még mindig a megfélemlítés reflexei érvényesültek, arra az idei népszámlálás adhat majd választ. Jellemző, hogy a magyarság számára egyértelműen negatív fejlődési tendencia ellenére az elmúlt hónapokban, a demokrácia gyermekbetegségeként — szlovák részről — nemcsak a nemzeti türelmetlenség jelentkezett, hanem a veszélyeztetettség manipulált mítosza is. A dél-szlovákiai szlovákok „elnemzetlenítése" a hisztériakeltés alapja, holott a magyarság száma Szlovákiában 1980 és 1989 decembere között mindössze 17 849-cel (3,2 százalék) gyarapodott, míg a szlovák lakosság esetében 263 682 személlyel (6,1 százalék). A magyar lakosság szlovákiai részaránya 1989-ben tovább csökkent (10,92 százalék a korábbi 11,20 helyett), míg a szlovák lakosság részaránya 86,50 százalékról 86,72 százalékra növekedett. (A cseh lakosság száma Szlovákiában az említett időszakban 7 016-tal, azaz 12,3 százalékkal nőtt.) Az önismeret útja A magyar önismeret lényeges eleme a tiszta emberségért folytatott szakadatlan küzdelem. Ebben jelentős szerep hárul a műveltségi szint emelésére. Míg az általános iskolai végzettség terén a magyaroknál és a németeknél a legnagyobb az arányszám (1980-ban 49,8 százalék volt, a cseheknél 33, a szlovének a „gyakorlatias" szemléletnek, mely a legfőbb elvet, az anyanyelven való tanulás lehetőségét tagadja meg a felnövekvő nemzedéktől? A „lét vallja a maga zord igazát" Ebben az Illyés Gyula által megfogalmazott tételben (a bartóki mércével mérve) a szellemi honmegtartás igénye is kirajzolódik. Arra a kérdésre, ki a magyar (szlovák, cseh stb.), ma már egyértelmű a válasz. A lelkiismeret válasza: aki annak tartja magát. Függetlenül (talán) a nyelvtudástól is. Tisztább és őszintébb ez az „érdek", mint a szolgai alkalmazkodás és önmegtagadás, A világ ma már arrafelé tart, hogy ki-ki vállalhatja önmagát. Ahhoz, hogy elkövetkező történelmünkben folyton látó szemünk legyen életünk valóságának megismerésére, arra is szükség van, hogy a megszokás és a kényelem vagy a hagyományos hazugságok, öncsalások ne homályosítsák el a látásunkat. Mert a jövő útja nem az asszimiláció útja, hanem lehetőség TÖRZSKÖZÖSSÉG koknál 38,2), a középiskolai végzettség szempontjából is jobb az eredmény (3,2), mint a cseheknél (2,7) és a szlovákoknál (2,9), a szakmunkásképzés terén már lemaradás tapasztalható (6,1, a 10,5, illetve a 9,9 százalékkal szemben). Riasztó viszont a lemaradás az egyetemi és főiskolai végzettség terén (a cseheknél 3,9, a szlovákoknál 3,8, a magyarok esetében 1,6 százalék volt). Nem segíti a hatásosabb beiskolázás ügyét az a pedagógiaellenes szemlélet, melynek következményeként a magyar iskolák tanulóinak száma évről évre csökken. A tanítási nyelv helytelen megválasztása (közepes képességű tanulók és egynyelvű nyelvi környezet esetében) inkább gátja, mint segítője az érvényesülésnek. Az iskola ugyanis nemcsak nyelvkészséget ad, hanem elsősorban ismereteket. Ez utóbbit a hiányos nyelvtudás csak késleltetheti. Míg 1963/64-ben 12 százalék volt azoknak a magyar tanulóknak a száma, akik nem az anyanyelvükön tanultak, 1970/71ben 15 százalék, ma már ez a számarány eléri a 30 százalékot! Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a szlovák tanulók esetében ez mindössze 0,5 százalék. Vajon a nemzeti kultúra iránti érzékenység, az identitástudat nem esik-e áldozatul en(Méry Gábor felvétele) arra, hogy kis és nagy nemzet vagy népcsoport egyaránt egyéniség legyen. Abban a folyamatban, melyben a megmaradás érdekében a helyünket keressük Európában, meghatározó szerepe van az egyént megtartó közösségnek és a közösséget építő, erősítő egyéni akaratnak, elszánásnak. A nemzethez, nemzeti kisebbséghez tartozás azon áll vagy bukik, van-e az egyénnek elég bátorsága, erkölcsi ereje arra, hogy minden körülmények kőzött megvallja a nemzethez tartozás tényét, s elfogadja azt a szellemi és kulturális kötődést (nyelviséget, hagyományt stb.), mely azokat a hajszálgyökereket jelentheti számára, melyek dacolni tudnak az élet kiszámíthatatlan dolgaival. „Ég már a szekértábor is / remény sincs a fölmentő seregre" — írta Krónikás énekében Kányádi Sándor két évvel ezelőtt, a gonoszságok tobzódása idején. A hűségnek ez a megdöbbentő emlékezete ma már nemcsak a múltat idézi, hanem „ölelve tartja a jelent", hogy a népek, nemzetek és nemzeti kisebbségek reménnyel küzdhessenek a jövőért, a túlélésért... Hogy oldott kéveként ne a széthullás, a szétszóródás várjon rájuk. (A cikk első részét tegnapi számunkban közöltük.) BOLDOG KEVESEK Szlovákiában az utóbbi időben . kis híján megduplázódott a munkanélküliek száma. Különösen a roma lakosság köréből folyamodtak ez ügyben a hivatalokhoz. így a dunaszerdahelyi járásban is, ahol január végéig 555 személyt regisztráltak. „A járásszékhelyen csaknem az összes roma munkanélküli" — ezt az információt a járási hivatal vezetőjétől kaptuk, s bővebb felvilágosításért a szociális ügyosztályon a legilletékesebbhez: dr. Farkas Aladárhoz fordultunk. Az egész országban általánosítható gondokkal küszködünk mi is. Ráadásul a kormány sem különített el pénzeszközöket, amelyekkel a roma lakosságot támogatni lehetne. Hivatalunk szociális ügyosztálya ezért az ő gondjaikkal éppen úgy foglalkozik, mint az idős emberek, a testi fogyatékosok, a börtönből szabadultak problémáival. A család- és gyermekvédelem mellett mi tartjuk nyilván az úgynevezett személyes támogatásra szoruló polgárokat is, s ebbe a csoportba a romák is beletartoznak. Velük minden bizonynyal sok gondunk lesz. Főleg most, hogy elsőként őket bocsátják el a munkahelyekről. Természetesen, ezt is meg kell érteni, hiszen nyolcvan százalékuknak semmilyen képzettsége sincs. Sokan élnek a munkanélküli-segélyre vonatkozó törvényes rendelkezéssel, amely szerint azon állampolgárok, akik az utolsó három évben legalább egy évet ledolgoztak (tanultak, gyermekgondozási szabadságon voltak), jogosultak az anyagi támogatásra. De higgye el, a roma polgárokon kívül sokan fognak hozzánk tartozni, sokan kapják majd tőlünk az anyagi támogatást. Tudom, nem lehet (nem szabad) általánosítani, de köztudott: a romák többségére nem éppen a lázas munkatempó jellemző. Nem véletlen, hogy a munkahelyeken először tőlük szabadulnak meg. — Nézze — mondja dr. Farkas Aladár —, a romák szinte mindenhol a legalacsonyabb, legalantasabb munkát végzik. Nem ritkán a legalacsonyabb bérért. Akik már jól keresnek, azoknak a munkája olyan, amit mások nemigen végeznének el. Nekik nyilván továbbra is biztos az egzisztenciájuk. A többiek viszont nehezen találnak munkát, ha a munkanélküliség szinte napról napra fokozódik. Vajon van-e iiül kiút ebből az ördögi körből? Felkarolható ez az etnikum? Az ügyosztályvezető szerint csak a romák tudásszintjének emelésével, oktatással érhető el javulás. Addig a különböző statisztikák és egyéb kimutatások élén szerepelnek majd, emberileg pedig a periférián lesznek. És persze a kormánynak is segítenie kellene — teszi még hozzá dr. Farkas Aladár. — Talán nem is közvetlen anyagi támogatással, hanem inkább erkölcsileg. Mert amíg csak fenntartással fogadják őket, addig jobbára csupán lefelé fognak csúszni... XXX Kényes, érzékeny téma? Lehetséges. De talán épp ezért kell e tekintetben is a realitások talaján maradni. Tény, hogy a személyes ismerőseim között is akadnak törekvő, ügyes, szorgalmas romák. Rájuk csak felnézhetnek. Ők azonban, sajnos, aránylag kevesen vannak — de boldogok. Az ember egyébként mindig boldog, ha a munkájával tud bizonyítani. SZITÁS GABRIELLA