Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-19 / 42. szám, kedd

1991. FEBRUÁR 19. ÚJ SZÓ. MOZAIK 6 MÁSOK ÍRTÁK A SZÖVETKEZETEK A PIACHOZ TARTOZNAK „Szerintem értelmetlenség lenne, ha erőszakkal szétvernék a jól működő szövetkezeteket" — nyilatkozta a lap munkatársának kérdésére a közelmúltban Ota Šik, majd igy folytatta: „A szövetkezetek gondolata nem ellenkezik a piacgazdasággal, amennyiben valódi szövetkezetekről van szó, amelyekben a tagok egyúttal tulajdonosok is. A mezőgazdaságban ma a föld kérdését, árát kell megoldani. Nem vagyok annak a híve, hogy egyetlen megoldásként a földet a magánvállalkozók kezébe adjuk, bár szurkolok nekik. Tudom, hogy Nyugaton mit érnek el. Ugyanakkor felteszem a kérdést, hogy adottak-e ehhez a legjobb feltételek, hogy az idős szövetkezeti • tagok negyven év múltával készek és képesek lesznek-e vállalni ilyen kockázatot. Igen, ott, ahol adottak a szükséges feltételek, és az emberek akarják, meg kell ezt engedni. Az erőszakos út valamilyen dogma érdekében azonban megengedhetetlen." A professzor úrról közismert, hogy néhány kérdésben nem osztja gazdasági csúcsvezetőink véleményét. „Támogatom a szocialista tervgazdálkodás radikális felszámolását. Ezt azonban nem rövid távú intézkedésként értelmezem. Támogatom a piaci árak kialakulását. Mindig is tudtam, hogy a piaci árak csak akkor lehetnek kiegyensúlyozottak, igazságosak, ha valódi versenykörnyezetben dolgoznak a vállalatok, ha nincsenek monopolhelyzetben levőek. Elsősorban ez utóbbiakat kell szétvernünk, meg kell semmisítenünk a maffiákat. Az árak liberalizálásának ez az első feltétele. Az árliberalizálás azonban akkor következett be, amikor még korántsem beszélhettünk versenykörnyezet létezéséről, és még ma sem beszélhetünk róla. Á privatizációs folyamat hosszú távú, nem hajtható végre egy hét alatt. Mi túlajdonképpen csak a kezdetén vagyunk e folyamatnak, a szabad árak pedig már a porondra léptek. Igaz azonban, a forgatókönyv szerzői tudják, csak úgy nem engedhetik el az árakat. Éppen ezért vezették be az árellenőrzés bizonyos formáját. Véleményem szerint azonban lebecsültük az időtényezőt. Nem értek egyet azzal az állítással, hogy egyetlen célunk a lehető leghatékonyabb gazdaság elérése lehet. Ez lehet a fő, de nem csupán az egyetlen cél. Fontos, hogy ne engedjük meg a tömeges munkanélküliséget, az ökológiai katasztrófák bekövetkezését. Bebizonyított tény, hogy ahol egyszer kialakul a tömeges munkanélküliség, évekig eltart, míg az országok megszabadulnak ettől a tehertől. Ha pedig a gazdaság válságba kerül, a munkanélküliség csak tovább növekszik, a gazdaság pedig saját erejéből képtelen megoldani ezt a problémát. Nem szócséplés, ha valaki a szociális piacgazdaságról beszél. Ennek semmi köze a szocializmushoz. Több célt kell kitűznünk, s ezek meghatározzák a gazdaságpolitikát. Ennek pedig nem kell ellentétben lennie a restriktív pénzügyi politikával, tehát a Nemzetközi Valuta Alap által szorgalmazottal.' Zemédélské noviny, 1991/21. POZITÍVUMAI IS VANNAK AZ ÁRLIBERALIZÁLÁSNAK Václav Klaus pénzügyminiszter értékelte az árliberalizálás első tapasztalatait, a lap ebből idézett: Az óriásszerkezetű és nehézkes irányítású állami és szövetkezeti kereskedelem nem képes a fogyasztók igényeire való gyors reagálásra. Azonban már mutatkoznak a jelei annak, hogy a kereskedelem is tanul a tapasztalatokból. A kezdeti, szinte aránytalanul nagy árugrásokat követően már megkezdődött az árak mérsékelt csökkenése, éspedig éppen az élelmiszerek esetében. Annak is nagy jelentőséget tulajdonítunk, hogy az árak változóak, és erősen differenciáltak. Kerületenként, egy-egy városban pedig üzletenként eltérő árakkal találkozunk. Az árliberalizálás hatására azonban bizonyos változások is bekövetkeztek. Új jelenségeknek is tanúi lehetünk, az állami kereskedelem monopolhelyzete kezd ingadozni. A mezőgazdasági produktumok feldolgozói megértették, hogy az állami kereskedelem meg akarja tartani monopolhelyzetét, éspedig a felvásárlás — ezzel pedig a kínálat — csökkentésével, illetve a kereskedelmi árrés aránytalanul nagy növelése révén a kiskereskedelmi árak emelésével. Ez a kereskedői magatartás veszélyezteti a termelők létét. Ezért értékesítik inkább saját maguk termékeiket, és ennek köszönhetően a fogyasztói árak ismét csökkenhetnek. Egyúttal növekszik a magánkereskedők kezdeményezése, alacsonyabb és a fogyasztó számára igy elfogadhatóbb áron kínálják az árut. Nem akarom túlbecsülni ezeket a pozitív jeleket. Nyilvánvaló, hogy a monopolizált állami kereskedelem nagyon nagy, hogy mai formájában csupán korlátozott lehetőségei vannak a rugalmas alkalmazkodásnak, és valószínűleg ehhez nincs is túlságosan nagy kedve. Majd a kisprivatizáció fokozódásával párhuzamosan fokozatosan veszít az erejéből. Občanský denník, 1991/33 A RÖVID TÁVÚ GAZDASÁGPOLITIKA JELENTŐSÉGE Jan Klacek, a Csehszlovák Tudományos Akadémia Gazdasági Intézetének igazgatója a következőket mondotta a gazdasági reform eddigi eredményeiről: A gazdasági reform forgatókönyvében a gazdaságpolitika tárgyköre nem kap megfelelő teret. A reform súlypontját ebben három alapvető változás képezi — a privatizálás, az árliberalizálás és a konvertibilis valutához való hozzáférhetőség. A forgatókönyvben további tárgykörökről nem esik sok szó. Főleg az iparpolitikára és a vele összefüggő' foglalkoztatáspolitikára gondolok, továbbá a szokásos árszabályozásokra, a demonopolizálásra és az állam aktív gazdaságszabályozó szerepére. A forgatókönyvben tehát légüres tér keletkezik, és ez a reform megvalósítása során kritikus helyzetet teremthet. Tiszta piacgazdaság — állami beavatkozások nélkül — sehol a világon nem működik. Meg kellene oldani a gazdaságpolitikai eszközök segítségével történő gazdaságirányítás kérdéseit is. Még nem világos az egyes minisztériumok hatásköre sem. És nemcsak a szövetségi és köztársasági kormányok hatáskörének tisztázását hiányolom, hanem a nemzeti kormányokon belüli hatáskörökét is. Sokkal nagyobb károkat okozhatnak azonban a külső hatások, melyekkel ugyancsak számolnunk kell. Kedvezőtlen körülmények között startolt a gazdasági reform, e körülmények között azonban végül is megmutatkozhat, hogy a rövid távú gazdaságpolitika nagyobb jelentőséggel bírhat, mint a hosszú távú rendszerváltozások, melyek csak évek múltával hoznak látható eredményeket. Rudé právo, 1991/32 KINCSES ELŐD MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MÁRCIUSA -11. Az Egységtan^gp ülésszakáról a következő hangképek készültek, amelyekből kiderül, hogy itt egyértelműen a 19-i események tetteseinek megbüntetéséről volt szó, és a román hozzászólók is elítélték az előző napi vandál cselekményeket. Ion Scrieciu tábornok, a NEIT Maros megyei tanácsának első alelnöke: Az este sajnálatos események történtek Kivizsgáltuk őket, egyelőre 17 tettest azonosítottunk. Ezek a Laposnya völgyéből valók. A hatóságok le akarták tartóztatni őket, de elmenekültek az erdőbe, a falubeliek fellázadtak, s nem akarják kiadni őket. Azt a tizenhetet, akiket már azonosítottunk Tehát ma éjszaka vizsgálatot folytattunk, s a a vizsgálatok folytatódnak Aurel Flórian, a Szociáldemokrata Párt Maros megyei elnöke: (...) S feltehetném a kérdést, hol van Tira úr, aki az ellenségeskedéseket irányította, és hol vannak a többiek, mindnyájan a tettesek, és miért fordítunk mi hátat egymásnak, és miért nem akarjuk a kedélyeket lecsillapítani, és civilizált emberek módjára viselkedni? (...) Az az igazság, hogy ami tegnap történt ebben a teremben, s ahogyan az események zajlottak, az itt vandalizmus volt. betört egy húsztagú csoport ide, nem tudom, kik voltak, néhányat ismerek közülük, elkezdtek itt fenyegetőzni. A többit Önök is tudják, nincs értelme részletezni. De a történteket ne az egyszerű emberek látszögéből vizsgáljuk, akiket manipuláltak, s akiket ezután is manipulálhatnak. Kolozsváry Zoltán mérnök (RMDSZ): Valószínűleg mindnyájan tudják, hogy munkások csoportjai indultak el a gyárakból felénk. Semmi esetre sem engedhetjük meg, hogy folytatódjék az erőszak, a vandalizmus. Tehát közleményt kell kiadnunk. Válaszolnunk kell azokra a kérdésekre, amelyek az embereknek fájnak. Az ülésszakot a román többségű NEIT Maros megyei tanácsa a következő közlemény elfogadásával fejezte be: (...) A Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Egységtanács elítéli a Marosvásárhely munlcipiumban lezajlott erőszakos eseményeket, amelyek március 16-án kezdődtek, és 19-én délután, illetve este érték el tetőpontjukat. E nemkívánatos események következtében több személyt, közöttük Sütő András írót, az RMDSZ elnökét súlyosan bántalmazták, szétdúlták egyes politikai pártok, elsősorban az RMDSZ székházát. Megyénk politikai és társadalmi életének fordulópontjához érkeztünk. Legyünk türelmesek, és tanúsítsunk mértékletességet. Kérjük, hogy bízzanak az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács ama képességében, hogy megoldja megyénk összes társadalmi, politikai és kulturális kérdését. Ne feledjék, hogy ezeken a tájakon a románok és magyarok megértésben éltek, egyformán szen- vedtek, és közösen hozták létre az itteni civilizációt. Az elmúlt napok káros akciói megismétlésének és kiterjedésének megakadályozása érdekében az Ideiglenes Tanács elhatározza: Egy. Azon személyek azonnali felelősségre vonását, akik hibásak ezekért a vandál cselekedetekért, és azokét, akik megszervezték ezeket az erőszakos cselekedeteket, és akik az instabilitást kezdeményezték. Kettő. Az Ideiglenes Megyei Tanács ifendkívüli ülésének azonnali összehívását és mindazok leváltását, akik képteleneknek bizonyultak feladataik ellátására. TÖMEG: (román nyelven) Le Judeával! (,..) Három. A rendőrség tevékenységének kielemzését, megfelelő, stabil keret biztosítását annak érdekében, hogy megteremthessük a rend és a béke feltételeit az egész megye területén. Négy. Az Ideiglenes Egységtanács elítél mindenfajta nacionalista, sovén propagandát, és felkéri a megye román, magyar és német lakosságát, hogy őrizze meg a hagyományos és kölcsönös tiszteletet, amely ezek között a népek között létezett. Felkér ugyanakkor mindenkit, hogy ne adjanak hitelt a szélsőséges elemek manipulációjának. A közlemény beolvasása után egy rendőrtiszt szólt a tömeghez (ez a tény is bizonyítja, hogy a magyarok nem foglalták el a NEIT székházát, oda bárki bemehetett, és senkit se bántalmaztak). (...) a rendőrség részéről szól önökhöz. TÖMEG (románul): Hol voltatok tegnap?! Rendőrtiszt (románul): Városunkban tegnap sajnálatos dolgok történtek. Ezek március 16-tól fejlődtek idáig. Elhatároljuk magunkat ezektől a tettektől. TÖMEG (románul): HoJ vannak a bűnösök? Rendőrtiszt (románul): Már a múlt éjszaka elkezdtük a kivizsgálást, és kézre kerítettük a tettesek egy részét. TÖMEG (románul): Hol vannak?! ^ Rendőrtiszt (románul): Nyilvános tárgyaláson ítélik el őket a politikai pártok és az RMDSZ székházának szétzúzásáért. E szélsőségesek miatt kerültünk ilyen nehéz helyzetbe, miattuk gyűlölködünk, nem is nézhetünk egymásra, kerüljük egymást. Senki nem akar ilyen helyzetet. TÖMEG (románul): Jogainkat akarjuk! Le a Vatrával! Rendőrtiszt (románul): Nekünk együtt kell élnünk és dolgoznunk. Nem szabad egymás ellen tüntetnünk. Kérem, menjenek haza. TÖMEG (románul): Nem megyünk haza! Rendőrtiszt (románul): Ez az önök rezonanciája. Ha nem mennek, hát itt maradnak. De fennáll annak a veszélye... (Tehát már délelőtt 11 -kor számított az újabb beőzönlésre!) Zolcsák Sándor: (...) nagyon szépen kérlek mindannyiatokat, hogy civilizáltan viselkedjetek, a mi példáinkat kövessétek, és ne csináljátok azt, ami tegnap történt. TÖMEG: ígérjük! (Azután énekel.) Ki tudja merre, merre visz a végzet... (Csütörtökön folytatjuk) PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ vák vezetők magyarországi látogatására, aminek a jelentőségét növelte, hogy először járt Budapesten ilyen magas szintű szlovák (s nem csehszlovák!) küldöttség. De a szlovák államférfiak látogatása egyebek közt azért is kapott mindkét fél részéről oly nagy súlyt, mert arra épp akkor került sor, amikor a magyar— szlovák viszonyt a korábbi látszatra nyugalmasabb, mert a meglevő' problémákat elkendőző' évek után mindkét oldalon újból a kölcsönös bizalmatlanság, a sorozatos vádaskodások és a fel-felcsapó nacionalista indulatok árnyékolják be. E taA NACIONALIZMUSRÓL - KÉT TÉTELBEN (1.) Egy meghívó hever előttem az asztalon. Amikor ezeket a sorokat (rom — február 10-én — éppen közepén tart az a három napra tervezett tudományos tanácskozás, melyet Nacionalizmus — nemzetállam — demokrácia címmel a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Klubjának Széchenyi István Szakkollégiuma szervezett a nacionalizmusról. Pontosabban á XX. századi magyar és román nacionalizmusról. A tanácskozás a térségünk közös gondjairól való közös gondolkodás akaratát fémjelző rendezvényeknek abba a szerencsére egyre gyarapodó sorában illeszkedik, melybe a csehszlovákiai magyarság a Liberalizmus és kollektív jogok címmel megrendezett minapi dunaszerdahelyi konferenciával állt be. A mostani budapesti rendezvény magyar, román és francia eló'adói gárdájának nemzetembéli résztvevői — Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós, Tordai Zádor, Kende Péter vagy Salat Levente például — valamennyien a problémakör élenjáró kutatói, szakértői közé tartoznak (s nemcsak magyar viszonylatban), ami már önmagában is jelezheti a tanácskozás rangját, de a vállalkozás nagyságáról, súlyáról a tervezett előadások címei (Nemzeti jelleg és nacionalizmus, Nacionalizmus — államnacionalizmus, demokrácia — totalitarizmus, Az értelmiség felelőssége, Önámító értelmezések a nemzetről, Kivergődni a nemzetállam bűvköréből stb.) közt tallózva is képet alkothatunk. Ezeknek az előadásoknak a szövege a rendezők szándéka szerint rövidesen kötetben is megjelenik, újabb esélyt teremtve ezzel a tanácskozáson elhangzott gondolatok továbbgyűrűzéséhez. Mert fölösleges is említenem, kellenek az ilyen párbeszédek, az ilyen tanácskozások, kell a kommunikáció. Hiszen talán nem is annyira a munka, mint inkább a beszéd, a párbeszéd, a kommunikáció, a dolgok meg- és kibeszélésének képessége (tudománya? művészete?) tette igazából az embert emberré. Kezdetben tehát — jelképes értelemben — valóban a szó volt. Nagy kár, hogy az ember a történelem folyamán anynyiszor megfeledkezett erről. Az elmúlt évtizedek közép-/kelet/-európai politikusai pedig talan semmitől sem féltek jobban, mint éppen a szótól, a párbeszédtől, a gondolatok, információk cseréjétől. A totalitárius hatalomnak jelszavai vannak — nem szavai, utasításai— nem gondolatai. A demokráciák éppen a szót, az emberi szót, a beszéd képességét helyezik vissza jogai/k/ba. Régiónkban a posztsztálinista rendszerek voltaképpen a kérdéseken buktak meg. Azon, hogy e rendszereknek egyre kevesebb válaszuk volt a végén már visszaszoríthatatlanul és ellenőrizhetetlenül szaporodó kérdésekre. Vagyis valamiképpen a válaszképtelenségen: az elnyomás hatalmi és adminisztratív eszközei a csend „szinonimái"; a vízágyú, a könnygáz, a gumibot — ne adj'isten: a tank, a gépfegyver — a szavakat helyettesíti, érvek, válaszok hiányában az érvek, válaszok szerepét veszi át. S ez az, ami gondolatmenetemet minden látszat ellenére sem engedte eltávolodni a szóban forgó tanácskozástól. Mert ebben a vetületben is minden azon múlik, hogy az ezen a területen felmerülő kérdésekre tud-e, akar-e, s ha igen, milyen válaszokat tud és akar adni a politika. (2.) Deklarációkban persze nincs hiány. (Eddig sem volt). Épp a fenti tanácskozást megelőző napon került sor a legmagasabb szintű szlolálkozón a tárgyaló felek fenntartás nélkül egyetértettek abban, hogy a nacionalizmus bizony veszélyes zsákutca. A tetszetős nyilatkozatokat hallgatva én azonban nem minden (történelmi) tapasztalatot nélkülöző szkepszissel gondoltam arra, milyen szép és milyen jó is lenne, ha politikusaink ezúttal valóban azt (is) akarnák, amit mondanak. Ha hangzatosabbnál hangzatosabb mondataik és szóvirágaik ezúttal nemcsak éppen ellenkező jelentésüket igyekeznének elleplezni, hanem ez egyszer igazán valós és súlyos tartalmakat fednének. S ez nemcsak a politikusokra vonatkozik. Mindenkire, aki e kérdéssel bármilyen formában is kapcsolatba kerül. így (természetesen) az újságírókra is. Mert bizony egy-egy megnyilatkozás hallatán az ember még mindig elég gyakran a Polonius bejelentésére hitetlenkedő „Tereferél "-vei válaszoló Hamlet rezignációjával gondol arra, hogy most feltehetően épp az ellenkezője igaz annak, amit lát, hall, olvas. Hogy szép szavak és hangzatos elvek köntösében most épp az egyik nacionalizmus feszíti büszkén a mellét a másik előtt, miközben görcsös igyekezettel törekszik arra, hogy amit mond, legalább őszintén hangozzék, vagy — nem dönthető el, melyik a roszszabik eset — az egyik nacionalizmus mutogat a másikra. Történetesen: a magyar nacionalizmus a szlovákra. (És fordítva.) Mert természetesen ilyen is van, magyar nacionalizmus, még ha mi, itt, Magyarországon akármennyire nem szívesen valljuk is be, akármekkora vak indulattal kozmopolitázzuk, gyökértelenezzük, nemzetárulózzuk, liberálisozzuk is le az erre figyelmeztetőt. Lehet, hogy túlságosan érzékeny vagyok, de ez a kisebbségi körülmények között csiszolódott, a szlovák nacionalizmus olykor egészen kifinomult, már-már észrevehetetlen megnyilatkozásai elleni védekezésben állandó készenlétre kényszerült érzékenységem idehaza, régi-új hazámban a magyar nacionalizmus ilyen-olyan megnyilvánulásait is azonnal észrevetetik velem. Sorolhatnám itt a példákat is, de ezt már nálamnál érdemesebb és szavahihetőbb elmék is megtették és megteszik. Szerencsére. Mert így némi remény mégiscsak van arra, hogy a saját nacionalizmusunkat sikerül kordában tartanunk. (Hiszen megszüntetni úgysem tudjuk, s talán nem is kell.) Mert ezért vagyunk elsősorban felelősek. A saját nacionalizmusunkért. Hogy arra figyeljünk mindenekelőtt, s ne a másik országéra, nemzetére. Ezzel tehetünk ugyanis a legtöbbet azért, s erkölcsi jogot is ezzel szerezhetünk rá, hogy a másik ország, illetve nemzet is kordában, a parlamenti demokrácia biztosítékai általi felügyelet alatt tartsa a magáét, a maga nacionalizmusát. Nem ártana tehát, ha az e'jegyzetem első részében említett tanácskozás hasonlóan már a közeljövőben megrendezhető lenne egy olyan nemzetközi konferencia is, mely a nacionalizmus sokszor áttörhetetlen (vagy áttörhetetlennek tűnó') bozótosát nemcsak két nép (ez esetben a román és a magyar) oldaláról, hanem valamennyi közép-/kelet/-európai nemzet viszonylatában is körbejárnánk. Egy ilyen eszmecsere ugyanis feltehetően a vitában részt vevő valamennyi fél részére üdvös elméleti és gyakorlati következtetések levonását, közös platformok kialakítását, a szótértés példás kísérletét tenné lehetővé. S miért ne lehetne egy ilyen tanácskozásnak is a színhelye Budapest? Vagy netán éppen az ezredvégi Közép-Európa anakronisztikus, s egy nemzeti kisebbséget megalázó nyelvtörvényének fővárosa, Pozsony?