Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-19 / 42. szám, kedd

1991. FEBRUÁR 18. ÚJ SZÓ, VÉLEMÉNYEK 4 TÁVKAPCSOLÓ Mostanában egy-egy politikus tévényilatkozata a dráma műnemének két műfajához hasonlítható. Van, aki „komédiát" beszél, s van, aki „tragédiát" rögtönöz, de a kormánypártiak között vannak, akik „tézisdrámákat" írnak. A szlovák kormány elnöke, Vladimír Mečiar inkább az utóbbiak kategóriájába tartozik. Ez-nem véletlen, hiszen eleddig reálpolitikusként ismerhettük meg, s politikai pragmatizmusa a lényegét tekintve egyenesvonalú, értelmezhető politikát eredményezett. Sajnos nem egyszer volt eddig is olyan megnyilvánulása, amely előre végig nem gondolt eredményekre vezetett. Máig nem tisztázott, hogy 1990 elején a nemzeti megegyezés kormánya komáromi nyílt ülésén belügyminiszterként elmondott beszédének milyen volt a nacionalista pártok feléledésére, hiszen .akkor bizonyíthatóan - jólehet nyilatkozata szerint taktikázásból - a Csemadokot és a csehszlovákiai magyarokat figyelmeztette eléggé erélyes hangnemben. Legalább olyan mértékben terhelte meg feszültséggel a „kompetencia-törvényt" autonóm népképviseleti testületként vitató parlamentet, miután a föderáció szétesését emlegetve „falhoz szorította" a képviselőket. Középtávon politikai sikert eredményezett mindkettő - Mečiar úr politikai pragmatizmusának a sikerét. Szeretném remélni, hogy a vasárnap este elmondott tévébeszéde is egy majdani hosszútávú politikai sikert eredményez, bár ebben az esetben sokkal nagyobbak a kételyeim. Ismét a szövetségi parlamenttel szállt szembe, s hol közvetve, hol meg közvetlenül igyekezett felkelteni a mindennapi kenyérgondokkal küszködő szlovákiai állampolgárok lanyhuló figyelmét. Sikerült is neki, hiszen olyan helyzetben hívta fel a figyelmet az állítólag Szlovákiát ismét a Szövetségi Gyűlés képviselői részéről a bíróságon kívüli rehabilitációs törvény kapcsán fenyegető veszélyre, amikor minden újabb kilátásba helyezett anyagi teher már nemcsak szorongást, hanem lassan, de biztosan szaporodó Tiborcok jajszavát is kiváltja. Ha eddig nem bíztam volna Mečiar úr és kormánya célravezető politikájában, akkor most azt írhatnám, hogy újabb árnyalattal gazdagodott az a politikai kép, amelyet a miniszterelnök a választások óta fest: a populizmus és a szociáldemagógia „szürkés-vörös" árnyalatával. így azonban tisztességesebbnek tartom ismét ama ismertté vált „mečiari" pragmatizmust" emlegetni, amelyet talán most sem rondít el az új árnyalat. Beszéde akkor kezdett számomra részben ellenszenvessé válni, amikor a populizmus szép ásza után előhúzta a magyar kártyát is. Emlegetvén a „horthyovci"-kat és a „nyilasovci"kat meg a Pálffy grófokat, akiknek a Szövetségi Gyűlés „csökött" képviselői állítólag vissza akarják adni a birtokaikat. Ez nem igaz. A Szlovák Köztársaság kormányának elnöke, Vladimír Mečiar ismét a magyarokkal - a magyar fasisztákkal, iredentákkal és grófokkal - ijesztgette meg Szlovákia népét. Nagyon csalódnék, ha ezt a beszédet nem követné valamifajta elégtétel. Hiszen bocsánatot kért Václav Havel köztársasági elnök a szudétanémetektől, s a Szlovák Nemzeti Tanács ugyanezt megtette a zsidókkal és kárpáti németekkel, mind a mai napig várja az erkölcsi elégtételt - hangsúlyozom: erkölcsi elégtételt - a sok tízezer ártatlanul kitelepített, deportált nemzet és nyelve megtagadására kényszerített magyar. Csak ennyit vártak azok az ártatlan tízezrek is, akik immár Magyarország vagy más ország állampolgáraiként nyugodt életet élnek. A Szlovákiát kormányzó testület mindenkori elnökének tudnia kell az 1945 utáni meghurcoltatásaink hiteles történetéről. Elegendő lenne, ha csak egy könyvet, Karel Kaplan Pravda o Československu 1945-1948 című munkáját kivonatolnák számára a tanácsadói, akiknek viszont kötelezővé tenném az elolvasását. Kiderülne, hogy ötféle magyar volt 1945 és 1948 között, tehát abban az időben, amelyet Mečiar úr a demokrácia non plus ultraiának tüntetett fel vasárnapi tévébeszédében. 1. a kétségbevonhatatlanul háborús bűnös fasiszták és a nyilasok, 2. az 1938. november 2-a után állami hivatalokba vagy egykori birtokaikra visszaköltözöttek, 3. a minden megkülönböztetés nélkül kollektív bűnösöknek nyilvánított tömegek, akiket kitelepítettek Magyarországra, 4. az ugyanilyen kollektív vádakkal a Szudétavidékre és más cseh-német határvidékekre deportáltak, 5. a szülőföldjükhöz ragaszkodó, életüket, vagyonukat kényszer „reszlovakizálással" mentő magyarok. Az első csoportról nemzetközi konvenciók rendelkeztek helyesen. A második csoportba tartozók közül 31 ezer 780 személyt 1945 májusának végéig kitolondoltak Szlovákiából. Ezek ebben az esetben figyelmen kívül hagyhatók. A harmadik csoportba tartozókat illeti meg a cseh-szlovák politika mai gyakorlata és elvei szerint az erkölcsi jóvátétel. Erkölcsi gesztusértékkel. Ők ugyanis külföldi állampolgárok, s ugyanolyan nemzetközi szerződések alapján telepítették ki őket, mint a németeket. Az ötödik csoportba tartozókat elvileg nem érinthették a vagyonelkobzások, stb. de minden egyedi eset felülbírálandó. A bíróságon kívüli kártérítésre - tehát nemcsak erkölcsi jóvátételre - a negyedik csoportba tartozók feltétlenül igényt és jogot formálhatnak. Közülük tízezrek és leszármazottaik ma is az észak-nyugat- és dél-csehországi határvidékeken élnek. Külön kell említeni azokat, akik hazaszöktek vagy a kommunista hatalom elnéző kegyelméből nincstelenként később visszatértek falujukba, városukba. Házukat, földjeiket a magyar Alföldről vagy ÉszakSzlovákiából odatelepült szlovákok birtokolják ma is. Márpedig, ha egy kormányfő Szlovákiában ennyire elfogultan elfeledkezik a történelmi tényekről, s csupán a szövetségi parlament megijesztésére és a köztársaság polgárai szimpátiájának elnyerésére játszik, kezdem elveszíteni a politikai pragmatizmusába vetett bizalmamat. Azt ugyanis eddig nem lehetett tagadni, hogy Vladimír Mečiar reálpolitikus, de vasárnapi tévébeszéde után úgy tűnik, hogy őt is megfertőzte a populizmus és a szociáldemagógia. A parlamentben ugyanis mindeddig semmi sem dőlt el, csak a bizottsági viták folytak le kormánynak a bíróságon kívüli rehabilitációhoz készült törvényjavaslatáról, amelyet a képviselők elutasítottak. Mi lehetett még Mečiar miniszterelnök úr célja? A Szövetségi Gyűlés képviselőit aligha tudja már megijesztenil Szlovákia polgárait szerette volna a parlament ellen hangolni? Miért kellett ehhez egyik fő érvként újra a nem létező „magyarveszélyt" előhúzni? Vagy netán az 1945 után ártatlanul, minden bizonyíték nélkül, a kollektív bűnösség elvének törvényesítésével kitelepített és deportált magyarok erkölcsi elégtételének végleges elodázását akarja elérni effajta populista hangulatkeltéssel? Vagy csupán pihenésképpen lazított? Egy pragmatista politikus olykori „lazításai" sajnos óhatatlanul „lázításba" fordulhatnak. így nem marad más hátra, mint azzal számolni, hogy pragmatizmusa továbbra is megmarad. DUSZA ISTVÁN MILYEN KÁRPÓTLÁSOK? Vladimír Mečiar, szlovák kormányfő a tőle megszokott nyers őszinteséggel végre kimerte mondani, miért nem szabad rehabilitálni, kárpótolni az 1948. február 25-e előtti vagyoni sérelmeket. Többek között azért, mert a magyarok, sőt részben a fasiszta magyarok vagyoni sérelmeiről is szó íehet. Vladimír Mečiar ezért talán még tiszteletet is érdemel, hiszen a szlovák és a cseh politikusok többsége, eddig csak kertelt, nem merte kimondani, hogy Csehországban főként a német nemzetiségű, Szlovákiában pedig a magyar nemzetiségű állampolgárok vagyoni rehabilitálását jelentené az 1948as határvonal átlépése. Egyáltalán nem szívesen beszélnek arról, hogy 1945-ben nemcsak az állampolgári jogoktól fosztották meg a csehszlovákiai magyarságot," hanem még az emberi jogként elismert tulajdonhoz való jogtól is. Konfiskálták a tulajdonukban lévő vállalatokat, kisiparos műhelyeket, s munkaerötoborzás címén Csehországba deportált 44 ezer magyart minden ingó és ingatlan vagyonától megfosztották, mezőgazdasági vagyonokat koboztak el stb. Mindennek említését is elkerülték eddig. Marian Čalfa szerint például azért nem lehet visszatérni a rehabilitálásokkal 1945-ig, mert „ezzel túlságosan sok problémát tárnánk fel". Augustín Martin Húska, a csehekkel való, ugyancsak hirtelen támadt szolidaritással magyarázta hasonló álláspontját. A cseh é's a szlovák sajtó pedig oly kormánypárti elfogultsággal írt erről a kérdésről, hogy jóformán semmit sem szivárogtatott ki arról, ki és milyen indoklással követelte a rehabilitálások bővítését. Nem éppen bíztató jelenség, hogy már az első parlamenti válságnál propagandakampánnyal helyettesítették az objektív tájékoztatást. Igaz, magyarázatként szolgálhat az, hogy - érthető okokból - a cseh és a szlovák politikai pártok egyaránt ellenzik az 1945ig való visszatérést. Sőt, e tekintetben teljes az összhang a baloldali és a jobboldali pártok között is. A németeket és a magyarokat kizárva, egyértelműen nemzeti alapra kívánják helyezni a vagyoni kárpótlásokat. Vladimír Mečiar hangsúlyozta, hogy éppen ő az, aki nem nacionalista, aki nem gyűlöli a magyarokat, merthogy ó lett volna az első, aki kijelentette, nem volt minden kitelepített magyar fasiszta. Ő elsősorban az ellen tiltakozik, hogy a kitelepített magyar fasiszták visszakapják vagyonukat. Nyilvánvalóan megfeledkezik arról, hogy a restitúciós törvény csak akkor vonatkozna azokra, akik jelenleg más állam polgárai, ha a törvény kifejezetten így rendelkezne. A magyarokat ért vagyoni sérelmek rehabilitálásának kollektív elutasítása azonban azokat (is) sújtja, akiket kitelepítés nélkül fosztottak meg vagyonuktól, méghozzá ugyanolyan jellegű vagyonuktól, amelyektől a cseheket és a szlovákokat csak 1948 után fosztották meg. Vladimír Mečiar saját elmondása szerint először a magyarországi és jugoszláviai látogatásáról kívánt beszélni. Valójában érthetetlen, miért választotta mégis témául a restitúciós törvény magyar vonatkozásait. A csehországi pártok és a sajtó lényegében ellene vannak az 1945-tól történő restitúcióknak. A múlt héten a szlovákiai koalíciós pártok is megállapodtak már, „nem engednek az 1948-ból", s így lényegében eldöntött kérdésnek tekinthető, hogy a restitúciós törvény nem érinti a magyarokat. Miért hadakozott mégis „egyes magyar képviselők" követelései ellen? Talán abban reménykedett, hogy a nemzeti gondolkodású újságolvasók figyelmét elkerülte a szlovákiai koalíciós pártok megállapodásáról szóló hír, s ily módon kívánja erősíteni pozícióit, növelni népszerűségét, igazolva előttük azt a számunkra nagyon is jól ismert tényt, hogy elsősorban a saját nemzete érdekeit tartja szem előtt. Elképzelhető viszont, hogy perspektivikusabban gondolkodott. Most készül a földtörvény is, amely a mezőgazdasági vagyonok sorsáról rendelkezik. Márpedig a magyaroktól a legnagyobb mértékben mezőgazdasági vagyonokat konfiskálták, mert elsősorban a föld képezte nemzetiségi létünk gazdasági alapját. Mintha csak azt kívánta volna megakadályozni, hogy még ez, a más koncepcióra épülő földtörvény is kimondhassa a csehszlovákiai magyarság vagyoni rehabilitálását, megerősíthesse nemzeti létünk gazdasági bázisát. A mezőgazdasági vagyon esetében ugyanis nem használhatók fel azok az indokok, amelyek a restitúciós törvény ellen szólnak. A föld termett eddig is, nem fog kevesebbet teremni akkor sem, ha az eredeti tulajdonosaik visszakapják. A restitúciós törvényben rögzített dátumr azonban precedensül szolgálhat a földtörvény számára is. És hogy valójában a földről van szó, azt igazolni látszik a Pálffy-féle nagybirtokokra történt utalás is. FEKETE MARIAN REFLEX DISZTINGVÁLJUNK, MINISZTERELNÖK ÚR! Még mindnyájan emlékezünk a nyelvtörvény körüli szánalmas csetepatékra. Lezajlásuk után a tisztességes emberek általában megegyeztek abban, hogy a helyzet elfajulása nagymértékben a rosszindulatú általánosításoknak, a sanda célzásoknak volt a következménye. És hogy miben jutottak konszenzusra a továbbra is ordas hajlamúak? Abban, hogy gondosan elraktározták a rosszindulatú általánosításokat és gyűlölködő célzásokat, hogy ha lesz még egy számukra alkalmas pillanat, elővegyék valamennyit a naftalinból. Hogy 1990. október 25-ével nem nyugodtak meg teljesen a kedé1 lyek, hogy a soviniszta Saulokból nem lettek azóta européer Paulok, még naponta tapasztalhatjuk, csak fel kell lapozni a Nový Slovákot és a többi hasonszőrű lapot. 1990. október 25-ike. Nem véletlenül idéztem ezt a dátumot. Emlékezetemben úgy szerepel ez a nap, mint amikor a szlovák parlamentben a magyar kisebbség dolgában győzött a józan ész, késő esti televíziós vitája során pedig Vladimír Mečiar miniszterelnök az i-re feltette a pontot. Vasárnap este - mint mostanában rendszeresen - a televízióban megint beszédet mondott Szlovákia miniszterelnöke, és meg kell mondanom, vegyes érzelmekkel hallgattam végig beszédjének minket, csehszlovákiai magyarokat érintő bekezdését, amelyben megállapításai enyhén szólva félremagyarázhatok. Mečiar miniszterelnök beszédjének témája az utóbbi évtizedek alatt anyagi és erkölcsi sérelmet szenvedettek kártalanítása volt, és egyértelműen kimondta: azért nem ért egyet a szövetségi kormány jóvátételi törvényjavaslatával, mert a kárvallottak anyagi kártalanítása sok milliárdos kiadást jelentene az államnak, és erre most nincs pénz. A gazdasági tények önmagukért beszélnek. Mindenki elismeri, hogy hallatlanul meggyorsítaná az inflációt, ha több tízmilliárd koronával növelnék a forgalomban levő pénz mennyiségét. Eddig ez rendben is lenne. Csak ne lenne ott az a magyarokra vonatkozó kétértelmű bekezdés! Mindössze kilenc nyomtatott sor ez a rész, de horthystákról és nyilasokról, meg arizátorokról egyaránt olvashatunk benne, de egy szó sem esik itt azokról a százezrekről, akiket bűntelenül vontak felelősségre 1945 és 1948 között. • Ismerem a sovinisztákat, tudom, milyen srófra működik az agyuk, tudom, hogyan reagálnak az egyébként valószínűleg nem támadó szándékkal megfogalmazott miniszterelnöki megjegyzésre. Nyilván ezt mondják: „Ezek a magyarok már megint nem férnek a bőrükbe többet akarnak másoknál". És még jó, ha csak így reagálnak. Nem tudom, kik voltak a miniszterelnök által említett „magyar reprezentánsok", akik kétségbe akarják vonni mindazt, ami itt 1945 és 1948 között történt. Azt viszont tudom, hogy mi történt DélSzlovákiában a háborút követő három esztendőben. Negyvenhatban és negyvenhétben például munkaerőgazdálkodásr intézkedés orvén tízezreket szállítottak el a Csallóközből, Mátyusföldről és más magyarlakta területekről a Szudéta-vidékre, az utazás 50 kilós csomaggal és marhavagonokban történt. Nem horthysták voltak ők és nem is nyilasok, hanem falusi nincstelenek. A módosabb gazdákat akkor még békén hagyták, hogy ne szenvedjen kárt a mezőgazdasági termelés folyamatossága. Volt, aki visszajött ezek közül szülőföldjére, volt aki ottmaradt Csehországban. Rendelet is született a visszatértek vagyonának visszaadásáról, de még mindig tudok Csehországot megjárt családokról, akik negyven-egynéhány év után sem kapták vissza házacskájukat, amelynek felépítése annak idején egy egész élet munkájának megkoronázása volt. Tudok középparaszt családokról, akikre csak azért ütötték rá a nyilasság bélyegét (holott azt sem tudják, mi fán terem a politika), mert portájuk megtetszett valakinek, aki azt állította magáról, hogy partizán volt. Később kiderült, hogy az ilyen „partizánok" közül sokan gárdista múltjuk miatt, a felelösségrevonás elől költöztek le Dél-Szlovákiába. Tehát valóban vannak csehszlovákiai magyar sajátosságai a sérelmeknek, és ezek a specifikumok az 1945-1948-as időszak „termékei". Nagyon valószínű, hogy a kártalanítási törvény e sajátosságokat nem veszi figyelembe, hiszen általános érvényű és hatású lesz a jogszabály. Ha viszont ez így van, akkor kétszeresen kár volt - mintegy elrettendő példaként - felhozni a miniszterelnöki beszédben a magyarok „esetét". Mérget veszek rá, hogy a szélsőséges soviniszták ezt is felhasználják érvként. TÓTH MIHÁLY Téli erdő (Mészáros Dénes felvétele)