Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-10 / 8. szám, csütörtök

1991. JANUÁR 10. MOZAIK ÁLDATLAN HELYZETBEN A gyár több mint százéves történetében január elsejével új fejezet kezdődött. A nyolcvanas évek második felében egyre hangsúlyosabban emlegetett környezetszennyezésnek a gyöngéd forradalom vetett véget. A kormány még az elmúlt év elején felmérte a helyzetet, és a primitív gyártástechnológia természetromboló hatáséra—elsősorban a Sajó folyó nagyfokú szennyezésére — való tekintettel csupán az év végéig engedélyezte a cellulózgyártést. Miközben az ökológiai megszorítások következtében patthelyzetbe jutott a gyár, munkásai a létbizonytalanság küszöbére jutva még mindig reménykedtek, s a vezetők új technológiákat, az embereknek munkát adó termelést igyekeztek biztosítani. Egyszerre kellett fejleszteni és leépíteni a gyárat. Év végére tőbb mint széz dolgozóval lettek kevesebben. A januári évkezdéskor azonban már a megmaradt 480 dolgozó közül sem jelenhetett meg mindenki a gyárban, mert jóllehet időkőzben bővítették a termékskálát, a cellulózgyártás beszüntetése miatt nem tudtak ennyi személyt alkalmazni. A személyiállomány csökkentése és az új termelésre való menet közbeni átállás idegileg és szakmai felkészültség tekintetében alaposan próbára tette Bodnár András mérnököt, a gyár fiatal igazgatóját és a gyár jövőjéért felelőséget érző vezetőket. A több mint száz fős újabb létszámcsökkentéskor a nyugdíjasoktól és a laza munkaerkölcsűektől váltak meg, de olyanok is akadtak, akik önként távoztak. A 350 főre zsugorodott gyári kollektíva nyújtott műszakokban tovább gyártja eddrgi nyereséges termékét, az intim betéteket és a nem szőtt textíliát. Viszont csökkent az ablugszérmazék és a papír gyártása, mivel az utóbbit már hulladékpapírból kényszerülnek előállítani. Teljesen újszerű a papírpelenka. Az előállításához szükséges berendezéseket szinte az utolsó pillanatban a Chemicelulóza zsolnai üzemétől kapták meg. Anmi pedig a gyár jövőjét és a kilátásokat illeti, az igazgató bízik abban, hogy hamarosan fellendülés következik be, amely létszámnövekedést is eredményezhet. Vége a múlt ígérgető hitegető rendszerének, amelyben a vállalat külkereskedelmi joggal gazdasági önállósággal nem rendelkezett, s más tekintetben is háttérbe volt szorítva. Ha végre a saját rátermettségükön és szorgalmukon múlik majd a gyér jövője, akarnak és tudnak is érdekében tenni. Ehhez kedvező kiinduló helyzetet teremtettek többek között azok a tárgyalások, melyket neves olasz és svéd cégekkel kezdeményeztek. Az igazgató egyelőre csak annyit árult el, hogy körvonalazódik egy kooperációs üzem létesítése és lízingelésről is szó lehet. (polgári) Légicsaták felvételeken A szabadság repülőraja címmel kiállítás nyílt Brünnben. Bemutatja a 2. világháború alatt Csehszlovákia felszabadításában részt vett amerikai légierőt. Nemcsak a lelőtt repülőgépek maradványait bocsátották közszemlére, hanem az amerikai 15. rópülőhadtest egyik hadműveletének rekonstrukcióját, továbbá anyagokat egy olaszországi amerikai katonai támaszpont levéltárából, légitérképeket és számos dokumentumot. Megtekinthetők az amerikai kitüntetések és érdemérmek sorozatai, katonai egyenruhák, valamint eddig még nyilvánosságra nem hozott fényképek. Figyelemre méltók az 1944. augusztus 29-én a morvaszlovák határvonalon folyt amerikainémet légi csata felvételei, mely sorén mindkét fél tizenegy repülőgépet vesztett. A kiállítás látogatói a 2. világháború légi csatáiról filmvetítést is megtekinthettek. (6) Mások írták A BÁZELI PÁRBESZÉD Nem is olyan régen még olyan idők jártak, hogy Pozsony háromnyelvű város volt, s nem okozott gondot, hogy közülük bármelyiken — szlovákul, németül avagy magyarul — megértesse magát az ember ebben a városban. Pozsony engem a svájci Bázelra emlékeztet, arra a városra, mely szinten európai folyam mentén, s ugyancsak három állam határán fekszik. De ezen túlmenően még más miatt is, a vegyiparnál fogva. Persze, itt szerencsére nincs Slovnaft, meg Dimitrovka, de van Ciba-Geigy, Sandoz és Hoffmann—La Roche. S itt szintén három nyelven beszélnek (pardon: Pozsonyban már nem), s ezek közül szintén nem mindegyik világnyelv. Illetve csak egy nem ilyen, a bázeli dialektus, ezt csak Bázel varosában és környékén használják. Tehát körülbelül annyira világnyelv, mint a „záhorákoké". De csodálatosképpen megértik külföldön is, Franciaország és Németország egy részén. De nemcsak Bázelban, ahol dolgozom — s naponta van alkalmam találkozni az „elsvájciasított" németekkel és franciákkal —, találják meg az emberek a közös nyelvet. A nyelvi válaszfalak más határmenti városokban és városkákban, sőt egész svájci határvidékeken megszűntek. A gazdásági kapcsolatok segítettek ebben. Igaz, ezek nem valami testvériek, de annál szilárdabbak. Vagyis hát bizonyos látomásom támadt, s azt hiszem, nem minden alapot nélkülözve: 2000-ig mindkét állam, Magyarország, valamint a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság tagja lesz az Európai Közösségnek, s élénk gazdasági kapcsolatokkal rendelkeznek majd. Vajon legalább háromnyelvű várossá válik-e újból Pozsony. S megtalálja-e — éttételesen mondvt^— Pozsony a szomszédaival is a közös nyelvet. Ľubomír Šlahor; Bern, Svájc (Národná obroda, 1990. december 17.) BESZÉLGETÉS VASI L BIĽAKKAL November utolsó napján a pozsonyi I. városkerületi bíróság azzal az adásvételi szerződéssel foglalkozott, melynek értelmében az a bizonyos Timrava utcai villa "1979-ben Vasil Bifaknak, a lányának és a vejének a tulajdonába került. A lap munkatársa olyan mozzanatok felől érdeklődött, amelyekről a bíróságon nem esett szó. Vasil Biľak elmondta, hogy a villa egy négy és egy háromszobás lakásegységből áll (102,57, illetve 58,25 négyzetméternyi alapterülettel). Pos- tai utalvánnyal tudja igazolni, hogy a nagyobbikat 350 966 koronáért, a kisebbiket 86 874 koronáért vásárolták meg. Hangsúlyozta, hogy az ármegállapítás során figyelembe vették az 1904-ben épült haz helyrehozatali költségeit is, négyzetméterenként az első kategórián belüli legmagasabb őszszeget szabták meg. „Tudok arról - mondotta Vasil Bifak -, hogy a helyreállítási költségek elérték az 1 700 000 koronát, de a vásárló végül is nem a termelési árat fizeti meg, hanem azt, amit megszabnak. "A szlovákiai főügyészség megállapította, hogy ezeknek a költségeknek nem lett volna szabad meghaladniuk a 700 000-es tételt. Az effajta „gazdálkodásért", tehát a munkabér túlszámlázásáért és a lopásokért nem a vásárló a felelős — mondotta Vasil Biľak. Szerinte politikai háttere van annak, hogy az 1979-ben kötött, két lakás megvételére szóló adásvételi szerződést érvényteleníteni akarják azzal, hogy mindkét család egy háztartásban él. Az igazságnak talán úgy tehetnének leginkább eleget, jelentette ki Vasil Biľak, ha elfogadnák az ügyészségen is előterjesztett ajánlatát: eszerint vallalné annak a különbözetnek a megtérítését, mely a költségek túlságosan alacsony megszabáséból adódott, de ezt nem a lopásból és a hanyagságból származó költségeltérésre értette. Megítélése szerint azonban a kiköltöztetésükhöz keresnek indokot úgy, ahogy az már más vonatkozásban meg is tőrtént. Milyen indokra gondol? - Ezek nem a két lakással, hanem személyemmel és az egész családdal kapcsolatosak, A fiamat, aki 35 éves, háromgyerekes apa (a legkisebb gyermek 2 éves) kidobták munkahelyéről, a Külügyminisztériumból. Annak ellenére, hogy a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében végzett, öt idegén nyelven beszél, nem tud állást talalni. A vő, aki két főiskolai diplomával rendelkezik, szintén munkanélküli. Még raktárosnak sem vették fel, most egy szövetkezetben számvevő. S természetesen felmondtak lányomnak is, aki a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán orosz nyelvet oktatott. Azt beszélik, hogy afféle kastéllyal és több víkendházzal rendelkazik. Mi igaz ebből? - Esküszöm, hogy nincs villám, s a szóban forgó négyszobás lakáson kívül semmim sincs, még kocsim sem. A vejemnek van egy falusi háza, amit 150 ezer koronáért vásárolt. Biľak úr, árulja el, hogy mennyi a nyugdíja, és hogyan telnek napjai? - Valahogy úgy, mint a legtöbb nyugdíjasé. Reggel bevásárolok, aztán főzök, takarítok, gondoskodom az egész háztartásról, mert a feleségem nagybeteg, s maga erre képtelen. Sokat olvasok ós figyelemmel kísérem, mi történik a társadalom életében. Nyugdíjam 3800 korona, feleségem 200 koronát kap. Miként ítéli meg a társadalmi fejleményeket? - Megvan erről a véleményem, de ezt megtartom magamnak. (Roľnícke noviny, 1990. december 20.) SZERÉNY KIVITELEZÉSŰ FILMEKET, OLCSÓN Csehszlovákiában a napokban jelent meg a Lettre Internationale című, többnyelvű, az európai entellektüelekhez szóló lap cseh kiadásának első száma. A főszerkesztő, A. J. Liehm a brünni Masaryk Egyetem vendégeként találkozott az újságírókká!.. Mint egykori kiemelkedő filmkritikus a következőket mondta a cseh filmművészetről: „Kétségtelen, a cseh film a hatvanas években európai élvonalat jelentett, de a forgalmazást tekintve nem aratott valami nagy dicsőséget. Ha Párizsban egy ilyesfajta filmet legalább húszan megnéztek, az már sikernek számított. A kelet-európai filmgyártás ideális feltételekkel rendelkezett, a filmgyárakat a rendezőkkel együtt az állam pénzelte. Csehszlovákiában évente legalább 35 film készült, amelyek egy szűk körön túl senkit sem érdekeltek. Arról ábrándoztunk, hogy az államosítás művészi rangra emeli a filmgyártást. Ez az álom szertefoszlott. A filmek a nagyvilágban ma a 13-18 évesek számára készülnek. Megszűntek afilmklubok is. Ezt a tényt figyelembe kell venni,

s ebből keli kiindulni. Mi kommersz filmeket nem tudunk készíteni. A televíziót kell előnyben részesíteni. Egyedüli lehetőségünk és remenyürik a szerény kivitelezésű film, olcsón, a képességeinkből telő legmagasabb szinten. S az ilyenek épp a kommersz jellegű televíziós filmek árnyékában készülnek. A film és a televízió nem folytathat háborút. Ha évente 6-7 film készül majd, úgy a filmesek többsége átmegy a televízióhoz. Szerintem két televíziós csatornát kell fenntartanunk, a színvonal folyamatos megőrzésével. Mindez jól eltanulható az angoloktól, ahol minden pénzt a televízióra költenek, s olyan színvonalú adásokat tudnak nyújtani, amelyek a lakosság széles körét képesek kielégíteni, s ugyanakkor rendkívül értékes, igényes "kisebb" filmeket is készítenek. (Svobodné slovo, 1990. december 20.) H

arminc éve halott az apám. Hatvanegy januárjának egyik szombatján dobbant utolsót a szíve, délután fél háromkor. Nem sokkal azelőtt hozták meg a messzi városból, ahol az orvosok még megpróbálkoztak a lehetetlennel, végül azt mondták, menthetetlen. Hazafelé a mentőautóban, összeszedve megmaradt erejét, vagy talán már csak a lélek feszült neki, váratlanul felrántotta hatalmas felsőtestét és azt kiáltotta: élni, élni. Ezek voltak az utolsó szavai. Délután kettőkor, ahogy ott feküdt a szalmazsékos ágyban, könnybe lábadt a szeme, éreztük, nagyon akar mondani valamit, majd a hamarosan legördülő csöppek nyomán vékony erecskék fénylettek fel a borostás arcon. Szótlan szavakkal így szólt hozzánk apu, utoljára, érezve egyre jobban a halál közeledtét. Könnyeivel mondta: de jó lenne élni, vigyázzatok magatokra. Negyvenegy éves volt, én tizenhárom. Kirohantam a konyhába, és sírtam. Nekerh nincs többé apám. Hogyan is jutott volna eszembe, hogy igazéból addig se nagyon volt: az „új társadalom építése elragadta az apákat a családjuktól, látástól vakulásig űzve-hajtva, közben ámítva, az ígéret földjével kecsegtetve őket, melyben hittek is, hogyne hittek volna, annyi boldogtalan esztendő után. Gyönyörű — ragadozó — ötvenes évek! Aput vasutasközösségből emelték ki a kisváros helyi nemzeti bizottságának élére, attól fogva késő esti, éjjeli órák hozták haza irodájából, mindenféle gyűlésekről, egészen ötvenkilencig. Jószerivel csak a vasárnapi ebédnél volt együtt a család. Aztán még egy évig titkárkodott a szomszéd faluban, és vége. Talán az is fájt neki, amikor könnyei folytak az utolsó szívdobbanás előtt, hogy mondták neki „jeles" magyarok. Apám nem gondolt meg semmit. Olyan határozott volt ebben a kérdésben is, mint azon az éjszakán, amikor dollárral kopogtak be hozzánk, hogy lefizessék őt — becsületében mélységesen megsértve, úgy vágta ki az illetőt, hogy lába se érte a földet. Nem volt főiskolája, az érettségi bizonyítványt is esti tagozaton szerezte meg, de tudott egyet s mást az ember és a világ dolgairól, a nyelv és a gondolkodás összefüggéseiről. KoÖRÖKSÉG APÁMTÓL úgy hagy el bennünket: öt év alatt sem sikerült befejeznie régi házunk átépítését. Gyönyörű — ragadozó — ötvenes évek! Dehogy is az a kulcsos kisvonat vitte el aput, melyet nevetve vett meg karácsonyra a tizenhároméves nagyfiának. Harminc éve. Sírtam a konyhában. Akkor még nem tudtam, hogy apu tulajdonképpen már sínre tett* engem, biztos vágányokra, hatéves koromban. Egy természetes mozdulattal, mely nem volt más, mint az, hogy habozás nélkül magyar iskolába íratta a fiát. -— De, Béla, gondold meg, a te pozíciódban, mégis...— menskývel érvelt, ötvennégyben. Minden gyermek anyanyelvén sajátíthatja el legjobban az ismereteket. Persze, ha nincs a nagy tanító, vagy nem tud róla, akkor is magyar iskolába ad, egyszerűen azért, mert úgy találta termeszetesnek, ha anyanyelvén tanul a gyermek. No meg, ha másként tesz, bizonyára úgy érezte volna: önmagát köpte szembe, elárulta édesanyját, elődeit, feladta, legalábbis megkérdőjelezte annak a népnek a hagyományait, kultúráját, tőrténeimét, melyből származott, mely őt is táplálta ezer látható és láthatatlan köldökzsinóron át. Nem tagadta meg önmagát, távoli időkbe nyúló gyökereit, beszélhettek neki pozícióról, érvényesülésről. Érvényesülés? Mi az? Pénz? Karier? Miniszteri pálya? Felhőtlen életút? Mégha a legjobbat értjük is e bűvös szón, az érvényesülés akkor sem a nyelv kérdése, hanem a tehetségé, akaraté, szorgalomé. Ezt is tudta apám. Apu, aki tett egyet s mást rövid életében, de az én emlékezetemben a legnagyobbat abban a pillanatban cselekedte, amikor kimondta: magyar iskolába megy a fiam. A többi rajtam állt vagy bukott. Ha kudarcok értek, soha nem korholtam őt, pontosabban, nem őt korholtam, akkor sem, amikor az egyetemről másodszori nekifutásra is azt a választ kaptam, hogy helyszűke miatt nem vesznek fel, akkor sem, amikor később, egy másik szlovák főiskolán, magyar-angol szakos pedagógusjelöltként, én, a csehszlovákiai magyar, szlovák tanároktól, tegyem hozzá, kitűnő emberektől, cseh és orosz kiadású (tehát ilyen nyelvű magyarázó szövegekkel ellátott) nyelvkönyvekből tanultam az angolt. Jó kis helyzet volt, de megoldottuk. Hozzá az erőt apám emléke adta. Legyen áldott. BODNÁR GYULA drwosi tanácsadó Ä hideg hatása az emberi szervezetre 1. Aki olvassa az Új Szó orvosi rovatát, már tudja, hogy testünk hőmérsékletére az agyban levő termoregulációs központ ügyel. Ez a központ ad utasításokat azoknak a szerveknek, amelyek hidegben hőt termelnek, nagy melegben pedig leadják a fölösleges hőmennyiséget, A központnak és az általa irányított szerveknek azonban véges a kapacitásuk és előfordul, hogy nem tudják meggátolni a szervezet lehűlését vagy túlmelegedését. Most télen nem nagyon fenyegeti az embert a túlhevülés veszélye. Hideg környezetben a szervezet fokozott hőtermeléssel és a hőleadás csökkentésével védekezik a lehűlés ellen. Hőt a legkönnyebben az izmok munkájával lehet előállítani. Az izmok által termelt melegre vigyázni kell. Erre a célra a legmegfelelőbb eszköz a szőrme, pontosabban a szőrszálak közé rekedt levegőréteg. A fejlődés során elvesztett saját bundát a szegény ember réteges öltözködéssel, gazdagabbja más bundájával helyettesítheti. Egészséges, edzett ember órákig dolgozhat hideg környezetben, nem történik semmi baja, Ha tétleriülul a hidegben szervezete akkor is védekezik a lehűlés ellen; rázza a hideg (ez is hőt termelő izommunka), libabőrös lesz, gyorsul a szívverése és a légzése. Bőre erei összehúzódnak, ezáltal csökken a hőleadás a test felületéről. Baj akkor van, ha a szervezet védekező erői kimerülnek és nem képesek elegendő hőt termelni, vagy pedig akkor, ha valamilyen okból elromlik az állandó hőmérsékletet biztosító központ, a „termosztát". Lehűlésről (hipotermiáról) akkor beszélünk, amikor atest hőmérséklete 35 °C alá süllyed. A sejtek hőmérsékletének csökkenésével párhuzamosan csőkken anyagcseréjük intenzitása és ez kihat a szervek működésére is. Az izmok elgyengülnek, a szívverés lassul és tökéletlenné válik az agy mindent ellenőrző és irányító munkája is. Amikor a test belső hőmérséklete 30 °C alá sülylyed, az érintett fokozatosan elveszti kapcsolatát környezetével, tudata beszűkül és bekövetkezik a hipotermiás letargia állapota. 24—25 C között megáll a légzés és a szívműködés. A mindennapi életben a hipotermiának két fő oka van: Az egyik a gyengén edzett szervezet kimerülése hidegben, a másik az agy hőközpontjának kikapcsolása alkohollal. Az első okra gyakori és szomorú példát azok a vasárnapi turisták nyújtanak, akik a Magas Tátrát összetévesztik szülővárosuk parkjával és könnyű cipőben, ballonkabátban indulnak a hófedte csúcsok meghódítására. Ahhoz, hogy az ilyen kirándulás szerencsétlenül végződjön, nem feltétlenül szükséges, hogy a kinti hőmérséklet fagypont alatt legyen. A felkészületlen szervezet 8—10 °C külső hőmérsékletet sem képes huzamosabb ideig elviselni, különösen akkor nem, ha ahideghez és a szokatlan megterheléshez sérülés is társul. A másik ok még gyakoribb és sokszor az elsővel karöltve okoz szerencsétlenséget. A termoregulációs központ az idegrendszer rés?e és az idegsejtek kikapcsolása nagyon könnyű feladat. Az agykéreg legérzékenyebb sejtjei már néhány pohár bor után sztrájkba lépnek. A mélyebben fekvő központok többet viselnek el a tüzes vízből, de nagyobb adag alkohol ellen tehetetlenek. Az alkoholról majdnem mindenki azt hiszi, hogy ez a hideg legjobb ellenszere. Tény, hogy a tömény alkoholnak magas az energiatartalma és nagyon gyorsan felszívódik az emésztőrendszerből a vérbe. Az alkohol tágítja az ereket is, ezért érzünk kellemes meleget egy kupica szilvórium hatására. Nem tagadom, hogy túra vagy síelés közben én is szívesen iszok egy rumos teát vagy egy kis pálinkát. A jó és a rossz között ebben az esetben is a mértékletesség jelenti a határvonalat. A harmadik vagy negyedik féldeci után ugyanis az addig szelíd turista fékezhetetlen hőssé válik, aki rohamra indul a csúcsok és a lesiklópáiyák ellen. Ez az adag mér a hőközpont kikapcsolásához is elegendő. Az elmondottakból bizonyára nem nehéz megérteni, miért fagynak meg a részegek olyan könnyen. Képtelenek felfogni a veszélyt és szervezetük nem védekezik a hideg ellen. Egyedüli vigaszuk az lehet, hogy a hipotermiás halál nem fájdalmas. DR. RÁCZ OLIVÉR