Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-08 / 6. szám, kedd
E lőbb csak rémítgettek. Azután alaposan ránk riasztottak. Az új élelmiszer-árakat bámuló háziasszonyok a megmondhatói. S állítólag ez még csupán a kezdet. ízelítő a. sokat ígért sokkterápiából... Tisztázzuk a dolgokat: bennünket sokkolnak az árakkal. Ezzel gyógyítják gyengélkedő gazdaságunkat. És ettől leszünk mi betegek! Ugye furcsa gyógymód?! A képernyőn, az éter hullámain és a lapok hasábjain miniszterelnökök, kormánytagok, valamint három parkeresett menedéket. Ritka szerencséjére ismerőse közvetítésével bejutott egy benzinraktárba. A közvetítés ára egy hordó bor volt, de hát akkor ki ne áldozott volna ennyit a havi fizetéssel járó biztos állásért? A tulajdonos nagy házában a legkisebb, legsötétebb szobácskát is a rendelkezésünkre bocsátotta. Nagy volt az örömünk akkor is, ha nagy, világos szobái üresen tátongtak, mivel agglegény lévén egyszerűen nem volt rájuk szüksége. Ám szüleim boldogsága se volt végtelen. Egy este apámat hívatta a tulajdonos, akit neve mellőzésével csak Úrként emlegettünk. - Felmondott... Mindössze ennyit mondott a tulajtól visszatérve, és keserűen bámult Az apám munkanélküli volt (a fiam is az lesz} lamentünk képviselői nyilatkoznak és látszólag vitatkoznak. Egymással - rólunk. Közben félelmet keltő, népszerűtlen intézkedéseket, korlátozásokat és munkanélküliséget helyeznek kilátásba. • Olvasom az újságban: a gazdasági reform forgatókönyvének (amelyről különben szakkörökben nagyon is eltérőek a vélemények) megalkotói az elkövetkező két évre nem sok jót ígérnek. A lakosság többsége nehéz helyzetbe kerül... Szlovákiában a múlt év végén . a munkanélküliek száma elérte a harmincháromezret. Közben további százötvenezer keres munkát, aki feltehetően nemsokára szintén a munkanélküliek számát gyarapítja. Mosolygó miniszterek, parlamenti képviselők vitáznak a munkanélküliség társadalmunk számára elviselhető határáról. Az idei szlovákiai költségvetés állítólag 160-180 ezer rászoruló munkanélküli támogatására képes. De vessük csak ezt össze . a már meglevő 33 ezerrel és a 155 ezer jelenlegi munkanélküli-jelölttel! És a gazdasági reform lényegében még el sem kezdődött. A miniszterek biztatgatnak, hogy talán mégsem oly nagy a veszély. Elvégre a jóléti társadalmakban is vannak munkanélkülek... Engem így ne biztatgassanak. Sem mosollyal, sem derűlátásukkal nem tudják kitörölni gyermekkorom egy éjszakájának szörnyű emlékét. A harmincas évek elején is nagy munkanélküliség és nyomor sújtotta köztársaságunk polgárainak százezreit. A véghetetlen falusi nyomorból apám is a közeli városkában a semmibe. Mert ettől a pillanattól kezdve ez a semmi, ez a kilátástalanság vett bennünket körül rettenetes súlyával. Azt az éjszakát soha nem felejtem el. Most is magam előtt látom anyám könnyes tekintetét, apám bénaságba merevedett tehetetlenségét. Hol fogunk lakni, miből fogunk élni? Holnaptól otthonunk az utca, sorsunk a nyomorgó munkanélkülieké. S nem volt, ki segítsen. Egyik pillanatról a másikra azoknak a százezreknek a sorsára jutottunk, akiknek az utólag annyit dicsőített masaryki demokrácia sem biztosított megélhetést. Nem érdekes, hogy az Úr másnapra meggondolta magát, és apámat ez alkalommal még nagy kegyesen visszavette. Munkanélküliségből még emlékként is elegendő volt az az egyetlen éjszaka, rettenetes bizonytalanságával és kilátástalanságával. Most újra demokrácia van. És újra munkanélküliség. Miniszterek és képviselők a munkanélküliség legoptimálisabb százalékarányát latolgatják. Mert egyes közgazdászok szerint a munkanélküliség nagyon beteg gazdaságunk talpraállításának szükséges velejárója. Várhatóan hatására a négy évtized alatt valóban felettébb meglazult munkaerkölcs is megszilárdul, és kedvezően befolyásolja a gazdasági folyamatokat... Erről így, ilyen érzéketlenséggel csak nagy jövedelmű politikusok és közgazdászok vitázhatnak. Ilyenfajta fejtegetésük csak azért keserít el, mert nyelvtörvényről, illetékességről, képviselői fizetésről éjszakába nyúló, éhségsztrájkokba torkolló, szinte késhegyre menő, nemzeti érzelmeket fanatizmusig felkorbácsoló vitákat tudtak provokálni. Közben az országban ezrével írják alá az elbocsátásokat, tízezrek létbiztonsága válik kétségessé. S ez mintha valahogy nem hozná őket annyira lázba..-.. Elkeserítő, és visszásán hat, hogy az árintézkedésekkel és munkanélküliséggel csaknem párhuzamosan létrejövő szociális válság veszélyére határainkon túlról figyelmeztetnek nagy-nagy aggódással. Nemrég Tokióban ülésezett a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Konföderációjának Végrehajtó Bizottsága, amely öt világrész százmillió szakszervezeti tagjának nevében valósággal vészharangot kongató nyilatkozatban szögezte le, hogy a közép- és kelet-európai országok demokratikusan választott kormányai - a felhalmozódott problémák megoldására összpontosítva erejüket - lebecsülik a szociális bizonytalanságot, amely társadalmi veszélyességét tekintve időzített bombához hasonlítható. Az említett országok népeinek érdekében mozgósítani akarják a közvéleményt és megnyerni támogatását a szociális biztonság megszilárdítását és munkalehetőségek teremtését célzó intézkedések foganatosítására. Lám, lám! Teszik ezt egy nemzetközi szervezet tagjai, akik bizonyára ismerik a létbiztonság hiányából és a munkanélküliségből következő rettenetes egyéni sorsokat, társadalmi helyzeteket, s épp azért szervezkedtek, hogy a dolgok ilyen alakulását megelőzzék. Jó lenne ennyi elkötelezettséget érezni illetékeseinktől is, részben a munkanélküliség szükségszerűségének indoklása helyett. Ha nem ezt teszik, a beígért sokkterápia tiz- és százezreket juttat reménytelen helyzetbe. Tízezrek már most is álmatlanul töltik éjszakáikat saját és gyermekeik jövőjétől rettegve. Akárcsak én több mint fél évszázaddal ezelőtt. Sőt, most újra, fiam és unokáim sorsáért aggódva. Az újonnan születő demokrácia és társadalmi rendszer csak azzal bizonyíthatja életrevalóságát, hogy az előbbinél nemcsak többet ígér, hanem ad is. S nem csupán egyeseknek ... Az emberek életüket nem miniszteri és képviselői mosolyok, latolgatások és indoklások, hanem a hétköznapok valósága alapján ítélik meg. ZSILKA LÁSZLÓ Azok a fránya tervezetek A. földtörvény-vita a fogyasztó szemevei smével Társadalmunk sajátossága (?), vagy a demokrácia törvényszerű (?) velejárója, hogy időközönként egyegy törvénytervezet kibékíthetetlen táborokra osztja a lakosságot. Legjobban a földtulajdon- és a használati jog kapcsán korbácsolódtak fel a kedélyek, ha lehet, a korábbiaknál (nyelvtörvény, illetékességi törvény) is jobban. Ráadásul ezúttal három tábor áll egymással szemben, minthogy a törvénytervezet is három. A felek a maguk igazáról szeretnék meggyőzni a másikat, de ez eddig - a számtalan közös eszmecsere ellenére - sem sikerült. Remény még van, de a hetek múlásával azzal is számolni kell, hogy a Szövetségi Gyűlés bizottságaiban egy egységesített helyett három törvénytervezetet kell majd megvitatni. Ez önmagában még nem lenne baj, nyugtalanító viszont, hogy a viták és az eszmecserék során felhozott érvekben nagyon sok a politikai és az érzelmi jelleg. Gyakran emlegetett érv a gyomrunk, amely (ha elfogadják ezt vagy azt a törvénytervezetet) állítólag üres marad. Az egyik fél szerint a földműves-szövetkezetek földnélküli tagjai maradiak, mert munkájukért vagyonrészt kérnek, amit a közösben akarnak hagyni. Ezzel lényegében betetőznék a szövetkezetítést. Az utóbbiak (ugyancsak az általánosítok hibájába esve) azon mosolyognak, hogy a városba szakadt földtulajdonosok fognak termelni, azok, akik még kalászoláskor sem tudják megkülönböztetni a búzát az árpától. Érvek és ellenérvek, amelyek tömkelegében elveszik a lényeg, a gazdasági reform. Folyik a harc, ez vagy az, pedig nekünk, fogyasztóknak úgy lenne a jobb, ha ez is, meg az is lenne, maradna. Földműves-szövetkezetek és magángazdák (családi farmok), s mi majd megtartjuk azt, aki olcsóbban termel. Mert, ugye, nekünk most sem „fenékig tejfel" a helyzetünk, bár egyelőre a földműves-szövetkezetek kenyerét esszük. Ezt véve alapul, rossz lenne, ha olyan törvényt fogadnának el, amelyik a vagyonközösséggé váló és hatékonyan termelő földműves-szövetkezeteket is kétvállra fektetné, de ugyanígy annak is kárát látnánk, ha a földmüveléshez értök nem kapnák meg a lehetőséget, hogy gazdálkodni kezdjenek. A félelem, hogy félresiklik a dolog, nem alaptalan. Ahogy szélesedik a mindinkább politikai arénává váló földtörvény-vita, úgy erősödik a gyanú, hogy a kardinális ellentétet okozó szövetkezeti vagyon feletti harc valódi háttere nem a múltban elkövetett hibák helyrehozása, illetve a zsellérsors kivédése, hanem a piaci versenytárs lehetetlenné tétele. Vegyük csak a két változatot. Ha törvénybe iktatják, hogy a földműves-szövetkezetek vagyona egyedül a földhasználatra épül, akkor a földtulajdonosok (ha úgy akarják) az egész vagyont szétosztják egymás között, és a földműves-szövetkezet, a versenytárs megszűnik létezni. De ugyanígy még hosszú időn át monopolhelyzetben maradnak a földmüves-szövetkezetek, ha a magángazdálkodásba kezdő csak fpldjét kapja vissza, de az egyéb mezőgazdasági tulajdonból (gépek, állatok, épületek stb.) semmit, mert a vagyona t- úgymond - egyedül a földmüves-szövetkezetben dolgozók munkájának (és még részben sem a használt földnek) a „hozománya" Mint fogyasztó és vásárló mindenképpen a középútra szavazok. Az ez is, az is híveként olyan földtörvényről álmodom, amely az igazi földműves-szövetkezeteket létezni hagyja, de ugyanakkor már az idén megteremti az erős és versenyképes magángazdaságokat. Ha így lesz, akkor kevésbé kell majd tágra nyitni pénztárcánkat, mert előítéletek nélkül fogunk attól vásárolni, aki olcsóbban kínálja termékét. EGRI FERENC Jólfésült demagógia A Pozsonyi Pravdában a minap villáminterjút közöltek Peter Weissel, az újabban „demokratikus baloldali" jelzővel felcafrangozott szlovák kommunista párt elnökével, és elsőként azt kérdezték tőle, hogyan vélekedik Havel elnök újévi beszédéről. A reá és általában a magukat újabban szalonképessé tett bolsevikokra jellemző sima modorban azt válaszolta, hogy „az elnök úr kétségtelenül jó stilisztának bizonyult, akinek van érzéke a kompozíció iránt, és képes felkelteni hallgatói érdeklődését". Senkinek a nyilatkozatába nem illik belemagyarázni olyan dolgokat, amelyeket az illető nem mondott ki. Nem is teszem ezt, noha teljesen kétségtelen, hogy a pártvezér a dicsérettel voltaképpen arra utalt, hogy nem minden valósult meg abból, amit jó egy esztendővel ezelőtt Václav Havel ígért. Ugyanakkor egyértelműen és félreérthetetlenül cáfolta az elnöknek azt a kijelentését, miszerint a totalitarizmus negyven éve alatt romba dőlt az ország épülete. Azzal érvel Weiss elvtárs, hogy milyen eredményeket értünk el Szlovákiában „például a tudományos kutatás egyes területein". Mi abban a kivetnivaló, hogy egy ellenzéki politikus kritizálja az „új hatalom" első számú reprezentánsát? - kérdezheti joggal az olvasó. Valóban! Hiszen a demokratikusan baloldali kommunista párt tényleg ellenzékben van, és hogy Peter Weiss politikus (és nem is tehetségtelen), az is kétségbevonhatatlan. Továbbá tény, hogy egy év alatt nem minden valósult meg abból, amit az elnök egy évvel ezelőtt kilátásba helyezett; kiderült, hogy a pártállam uralkodásának 42 esztendeje alatt a kommunisták dáridózásának köszönhetően nagyobb károk keletkeztek a gazdaságban és a szellemi életben, a környezetben és az emberi magatartásban, mint azt korábban akár a legborúlátóbb perceinkben is elképzeltük. És Peter Weiss arról még nem is nyilatkozott (mert túlságosan kilógott volna a lóláb), hogy korábban nem volt hirtelen áremelkedés, most pedig van, hogy a pártállam évtizedeiben nem volt munkanélküliség, most pedig lesz... Ezeket a dolgokat nem említette, mert van ízlése. Sok kommunistának azonban nincs, és már nyíltan kimondják: a mi időnkben mindez ismeretlen volt... Egyszerűen csak úgy odavetik az ilyen megjegyzéseket. Peter Weiss még nem vetette oda, és ugyebár egy villáminterjú keretében nem lehet mindenre kitérni. Arra sem lehet szót vesztegetni, hogy mi az ésszerűbb: nekifogni a beteg gyógyításának, vagy hagyni, hogy elhatalmasodjék a kór, és teljesen reménytelen helyzetbe kerüljön a páciens? Václav Havelnek aligha van arra szüksége, hogy megvédje öt egy hozzám hasonló mezei újságíró. Nem is a megvédés szándékával írom e sorokat, hanem mert a villáminterjú néhány megállapítása nyomán nekem is lenne néhány kérdésem a kommunisták elnökéhez. Kérdések - ígéretek beváltásával kapcsolatban. Vajon nem azt ígérte a pártelnök és az új pártvezetés 1989 decemberében, hogy levonják a következtetéseket Ha ezt az ígéretet csak ötven százalékban megvalósítják, már régesrég megtörtént volna a párt „átkeresztelése". Vajon nem azt ígérték, hogy következetesen elemzik, milyen károkat okozott a 2. világháború után a szociáldemokrácia kommunisták általi megsemmisítése. Ha ezt legalább csak megkísérlik, be kellett volna ismerniük, hogy az élet a szociáldemokrata mozgalomnak adott igazat, és e felismerés nyomán azt követelte volna a tisztesség, hogy akár mesterségesen is előidézzék a kommunista párt két szárnyra szakadását. Ehelyett kárörvendve nézik a szociáldemokrata párt gyötrelmek közötti kialakulását, és a kommunista párt elnöke nem átallja kijelenteni: „Az emberek számára létfontosságú a baloldal". Csakhogy a kommunista pártból baloldaliak és demokraták nélkül nem lehet demokratikus baloldali pártot létrehozni. Valóban szükség van baloldalra, hogy az átmenet nehéz időszakában legyen alternatívája a hatalomgyakorlásnak. Viszont aligha jelenthet ma, az egypártrendszerek négy évtizedes hatalmának kártyavárként való összeomlása után alternatívát olyan baloldali párt, amely kommunistának nevezi magát. Nem minden valósult meg abból, amit Václav Havel egy esztendeje ígért. Szinte semmi sem valósult meg abból, amit Peter Weiss pártjának vezetése a korszerű baloldali párt létrehozásával kapcsolatban kilátásba helyezett. Tehát úgy tűnhet, hogy a „tervteljesítést" illetően egyenlőségjel tehető a két irányzat közé. Ez azonban csak a látszat. A Haveltervnek néhány tétele azért nem realizálódhatott, mert a kommunista párt minden elképzelést felülmúló rombolást végzett. Weissék tervei viszont azért nem válhattak valóra, mert még mindig abban reménykednek, hogy a kommunista mozgalom megújhodhat. TÓTH MIHÁLY DOLGAVÉGEZETLENÜL NE TÁVOZZANAK... - Valóban ezt tartom a legfontosabbnak, ezzel alapozzuk meg a hivatal tekintélyét - mondja dr. Eva Bubniaková-Pračková, a Dunaszerdahelyi Járási Közigazgatási Hivatal vezetője. - öt évig voltam a volt jnb belügyi osztályának a vezetője, ismertem a praktikákat, és mindig elszorult a szívem, amikor egyesek tiszteletlenül bántak az ügyfelekkel. Ezt gyakran szóvá is tettem, „kényelmetlenné" váltam, „eltávolítottak" Két év múltán, a totalitárius rendszer bukása után térhettem vissza, a jnb titkára lettem. Azóta sok minden történt; akik nem bírták az iramot, vagy nem értették a dolgukat, elmentek. Úgy vélem, ma a hivatalban sok jó, rátermett szakember van, leváltásra, posztcserére csak elvétve kerül majd sor. • A 38 járási hivatalvezető közül csak három nő, egyikük ön. Mennyivel nehezebb nőként ..kormányozni" a járást? - Szerintem nem a nem, hanem a hozzáértés a döntő. Az, hogy valaki férfi, még nem jelenti, hogy jó „főnök" is, viszont ismerek olyan nőket, aik rátermettek, jellemesek és van tekintélyük. Azt tapasztaltam (és a szakemberek is bizonyítják), hogy a nők munkabíróbbak, meggondoltabbak, nagy a felelősségérzetük. Persze, lehet, hogy sokan majd részrehajlással vádolnak... • Egy olyan járás élén áll majd, mety úgymond „kirakatba" került, főként most, hogy fokozódtak a nemzeti és nemzetiségi súrlódások. Ezt a tényt mennyire tudatosítja? - Mostanáig is úgy tárgyaltam a kollégákkal, ügyfelekkel, ahogy megszólaltak. Egyformán jól beszélek magyarul és szlovákul. Dunaszerdahelyen ez természetes. Csupán azt nem értem, miért akarnak a kívülállók mást bebeszélni nekünk. Nálunk a magyar vagy a szlovák nyelvhasználat sohasem jelentett problémát és nagyon remélem, hogy ezután sem fog. 0 A dunaszerdahetyi járásról az is köztudott, hogy ott, nem is olyan régen, a tisztségviselők szinte ,,egy családot" alkottak, támogatták egymást és tökéletes volt az,,összjátékuk". Egyszer valaki tréfásan meg is jegyezte: Bár a DAC focisai úgy adnák egymásnak a labdát, mint a helybéli funkcionáriusok... - A régi struktúra felbomlott. Sokan távoztak. Úgy tűnik, egyesek megértették, hogy lejárt az idejük. Mások viszont még ma ís be-bejárnak a hivatalokba, összeköttetéseket keresnek, várják a megfelelő pillanatot, örülnek, ha hibát követünk el, még mindig reménykednek, hogy visszatérnek, a „régi szép idők"... Szerintem csak idő kérdése, mikorra sikerül „gyomtalanítanunk" közéletünket. 0 Optimistának tűnik, fytiből fakad derűlátása? - Mifelénk becsvágyó, dolgos emberek élnek. Hiszek bennük. Valamennyi község polgármesterét ismerem, remélem, jó lesz az együttműködésünk - bár nem nekem, hanem a másik jelöltnek szavaztak bizalmat. Hogy mégis én lettem a hivatal vezetője, ebbe majd bele kell nyugodniuk. Nem vagyok a főnökük, hanem a partnerük. Hivatalunknak az az elsődleges feladata, hogy intézze az ügyeket, módszertani segítséget nyújtson a járás községeinek, azok polgármestereinek, illetve hivatalnokainak. Hiszem, hogy ez majd sikerül is. - ozo ÚJ XiTi 4 1991. I. 8.
