Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-08 / 6. szám, kedd
... csak az utak rftvidülnek Beszélgetés Ág Tibor népzenekutatóval - Ne m sokat hallottunk önről az elmúlt évben, a korábbiaktól eltérően keveset is publikált lapokban, jómagam mindössze egyetlen írására emlékszem. Arról sem tudok, hogy könyve jelent volna meg, a legutóbbi egy, háromszáz példányban sokszorosított ki advány, nyolcvankilenc ből származik, Tiszta rozmaringszál címmel mintegy száz népdalt tartalmaz. A Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központ adta ki, ahol ön nyugdíjasként vállalt munkát. Ezt tudo m, valamint azt, hogy lakhelyén, Nagymegyeren folytatta karnagyi tevékenységét, sőt a hamarosan századik születésnapját ünneplő Bárdos Lajos Vegyes kar történ etének egyík leggazdagabb éve volt a tavalyi. - Kezdjük talán a kórusokkal, ugyanis a nagymegyerin kívül foglalkoztam a dióspatonyi Barátság kórussal és a bősi Csemadok-alapszervezet vegyeskarával. Az utóbbi kettő fél éve nem működik, az egyik esetben személyi problémák játszottak közre, a másikban anyagi okok. Viszont a nagymegyerinek használt a rendszerváltás. Egyrészt bejegyzett önálló jogi személy lett az énakkar, önálló gazdálkodást folytat. Mint ilyen, első a hazai magyar amatőr együttesek között. Másrészt, soha nem szerepeltünk még annyiszor és annyi helyen, mint tavaly. Adtunk hangversenyt templomokban, Magyarországon, Bécsben. Ott voltunk a Kodály Napokon is, de az a szereplésünk nem hatott pozitívan, versenyen kívül léptünk fel, csaknem üres teremben. - Valóban, sok szépet hallottam különösen a nagymegyeri templomi szerepléseikről. De újabb an más hírek is érkeznek a kórus házatájáról, kevesebben járnak próbára, bizonyos kérdésekben nincs egyetértés, szakadozni látszanak a megtartó szálak. Mi lesz a meg yeri, valamint a másik két énakkar sorsa. - Nem tőlem függ. Hanem attól, Bárdos Lajost idézve, hogy vannak-e emberek, akik együtt akarnak énekelni, van-e hol énekelni, van-e egy agilis, talpraesett vezető, aki össze tudja tartani a csoportot, és persze az sem árt, ha akad egy karnagy. A furcsa az, hogy tulajdonképpen mindhárom helyen adottak a feltételek. - Publikálás. ÚJ SZÚ 1991. I. 8. - Jól emlékszik, egyedül a Kodály Napokról írtam tavaly. Most viszont indítottam egy sorozatot a cserkészek lapjában, a jeles napokról. Ami a könyvet illeti, tavaly leadtam a Csemadoknak egy kötetre való népzenei anyagot. Javarészt olyan népdalokról van szó, amelyek vagy szokásokhoz, vagy mozgáshoz, például tánchoz kötődnek. A Lengyel László-játék egyik változatának címe a köteté is: Ki népei vári vagytok. Úgy válogattam az anyagot, hogy bárki könnyen elsajátíthassa. Elsősorban az ifjúságra gondoltam. A Csemadok felkérésére vállaltam ezt a munkát. Segíteni szeretnék ezzel is gyermek és felnőtt folklórcsoportjainknak, melyek évtizedeken át nélkülözték a kielégítő szakmai gondoskodást. Meggyőződésem, hasznosabb, ha egy, szabályokkal terhelt versenyfelhívás helyett olyan könyvet adunk közre, melyből ifjúságunk elsajátíthatja zenei anyanyelvünket. És ha netán műsorok készülnének belőle, vagy a hasonló kiadványokból, akkor rendezzünk találkozót a csoportok száHa én gazdag volnék... mára, de ne versenyt. Az eddigi, versenyműsorokra épülő gyakorlatot nem szabad tovább folytatni. Egyébként, az ígéretek szerint, a százhatvan dallamot tartalmazó gyűjtemény nem sokszorosított kiadványban, hanem igazi, könyv formájában jelenik meg. - Tegyem hozzá, folyt atásként a nnak a munkának, melynek révén közkinccsé válnak, m egelevenítő, továbbéltető for mákba jutnak az ön által falvaink százaiban idestova negyven esztendőn át szenvedéllyel és kitartó következetesség gel gyűjtött né ph agyo mányok, köztük elsősorban a népdalok, népballadák, a népi hangsze res muzsika. Hol tart ma az ön, valamint a Csemadok birtokában levő adattár feldolgozása? - Az én gyűjteményemet tizenöt ezer népzenei ^egység alkotja. A Csemadok adattárában mintegy tízezer egység szerepel, részben szintén azt tartalmazza, amit én gyűjtöttem, még a Csemadok KB munkatársaként, részben azt, amit a táncosok, Takács Andrásék, Quittner Jánosék jegyeztek le a tánchagyományok gyűjtése közben, és van több ezer olyan egység, melyeket a hatvannyolc óta szervezett néprajzi táborozások résztvevői gyűjtöttek. Ebből következik, hogy ez az anyag meglehetősen heterogén, és változó a minősége. Annak idején elvállaltam, hogy rendbe teszem. Éveken át dolgoztam vele, katalogizáltam az egészet, a hangzó anyagból mintegy háromezerötszáz dallamot kottáztam le, mert erre kevesen voltak képesek a gyűjtők közül. Minden ilyen gyűjtemény ugyanis csak akkor hasznosítható, ha azt megfelelő módon lejegyezték, lekottázták. Csak így készülhet belőle publikáció. Csak így válogathatók ki belőle a legértékesebb darabok. Tudni kell, hogy népdalaink sem egyforma értékűek. Vannak csiszolt és romlott változatok. Ezenkívül fontos lenne, hogy feltétlenül lépést tartsunk a technika fejlődésével, a gyűjtemény számítógépes feldolgozást igényelnem. Ez a mindenkori szerkesztőt, válogatót is sok fölösleges munkától szabadítaná meg. - Eddig összegyűjtött népzenei kincsünk hazai, szerintem lassú, nehézkés publikálására gondolva, mindenképpen örvendetes, hogy aránylag szép számban „kerülnek forgalomba" belőle Magyarországon, rangos kiadványokban, tanulmánykötetekben, különböző anatológiákban, népzeneipéldatárakban, mindenek előtt az ön munkájának eredményeképpen, amelynek szép elismerése volt néhány évvel ezelőtt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Társaságának tiszteletbeli tagjává választották. - Igen, a budapesti-Zenetudományi Intézet adattára több mint kétszázezer egységet tartalmaz az egész magyar nyelvterületről, következésképpen a mi tájainkról, a mi gyűjteményeinkből is. Jómagam több különböző népzenei anyaggal szerepelnek egyebek között a Magyar Népzene Tára című sorozatban, az ötödik kötettől kezdve. De kérdezem én, hány ember vette vagy ismeri nálunk ezeket a könyveket! Nekünk itt kellene a könyv. A Csemadok adattárának két éve nincs gondozója. A hangzó anyag a dunaszerdahelyi múzeumban található, a lejegyzett szövegek, dallamok, a kottalapok pedig a Csemadok-központban. Két éve áll az egész, sőt amint hallottam, vesztett is el a gyűjte(Móser Zoltán felvétele) ményből. Hogy kinek jó ez? Két évvel ezelőtt elhatároztam, hogy a járási népművelési központ keretében kialakítok egy olyan népzenei példatárat, amely főként hangszeres népzenét tartalmaz. Éspedig azért csinálom ezt, mert az egyre terebélyesedő táncházmozgalom ilyen zenét igényel, nemcsak énekelt dallamokat. Olyan elveszett stílus rekonstruálásáról van szó, melyre élő példa már nincs. Még a töredékeket is be kell sorolni ebbe az adattárba. És beveszem a harmincas években megjelent Pátria hanglemezsorozat darabjait, melyeknek a másolatait megkaptam Magyarországról, to-' vábbá mindazt, amit Kodály, Bartók, Szomjas, Manga gyűjtött a hangszeres zene területéről. E fonotéka egyik célja, hogy tudjanak belőle meríteni a hangszeres együttesek és a tánccsoportok vezetői. De itt jön a bökkenő! Két éve csinálom, ám azóta mindössze egyetlen füzet jelent meg az adattár propagálásának céljával. Nemrégiben rendezték meg az első szlovákiai magyar táncháztalálkozót, ahol lehetett volna népszerűsíteni, hogy ilyen is van. Még csak véletlenül sem esett szó róla. Az újságírók hozzáállása szintén negatív. Nem értenek ehhez a műfajhoz. Ahogy nem mernek írni kórusok tejesítményéről, nehogy melléfogjanak, ahogy nincs zenekritikusunk, ugyanúgy nincs újságíró, aki merne, akarna, tudna írni ezekről a dolgokról. Az írók, költők x sem reagálnak, pedig meríthetnének az említett anyagból. Két éve könyörgök dobozokért, a magnókazettáknak. Egy gyűjtésnek akkor van értelme, ha felhasználják, élnek vele. Ha végig megvalósul az a folyamat, melyet hadd jelezzek három szóval: .- gyűjtés-átadás-átvétel. Hatvanhárom éve s. Folytatódnak-e a gyüjtőutak, mint még nem is olyan régen ? - Az utóbbi időben egyre kevesebbet utazom. Nincs, aki az útiköltséget fedezze, saját pénzem pedig nem elég, főként a távolabbi utakra nem. Pedig éppen messzebbre kellene menni, keletre, az a legelhanyagoltabb vidék, azelőtt is ritkán jutottunk el oda. Tehát mondhatom, hiányzik önnek az utazás, a terepen végzett gyűjtőmunka. - Hogyne hiányozna! Amit megengedhettem magamnak: Gömörbe jártam ki, egy adatközlőhöz, Moťovský Józsefrjé Kovács Teréz gesztetei asszonyhoz, akitől több mint hatszáz dáliamot gyűjtöttem. Monográfiát akarok róla írni, egy énekes monográfiája lenne. - Az alapvetően új helyzetben hogyan látja a csehszlovákiai magyar kórus- és népművészeti mozgalom jövőjét? - Akik eddig irányították ezeket a mozgalmakat, azoknak sürgősen szemléletet kell váltaniuk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy változtatni kell a fesztiválok és versenyek tartalmán, el kell hagyni az öncélú versenyzést, nagyobb mértékben kell támogatni a „lentet", tehát a falusi népdalköröket, együtteseket, anyaggal, tanáccsal. Ehhez persze szakembereket kell képezni. Ha mindezt sikerül elérni, akkor akár fesztivált is lehet rendezni, de olyat, amelyre kedvvel megy az ember. Ha fel akarjuk lendíteni az amatőr művészeti mozgalmat, mindenekelőtt a gyerekeket, az ifjúságot kell megnyerni, hogy minél előbb és alaposabban ismerjék meg zenei anyanyelvünket. Ennek érdekében össze kellene fognia az egész csehszlovákiai magyar értelmiségnek. Mert nem lehetünk elégedettek sem az óvodai, sem az iskolai zenei neveléssel, ugyanúgy a zeneiskolákkal sem. Ha lehetőségünk adódna, vajon össze tudnánk-e hozni egy csehszlovákiai magyar zenés színházat ? BODNÁR GYULA ... Dusza István Írása nem jelent volna meg az Új Szó 1991. január 5. számában. Nem azért, mert lefizettem volna mondjuk a főszerkesztőt, vagy a lapszám kiadásvezetöjét, szó sincs róla. Csupán azért, mert pénzelhetném, teszem azt, a NÖt. Sőt, én még gazdagabb szeretnék lenni, hogy a Hét, a Tücsök, a Tábortűz, az Ifi, az Irodalmi Szemle, a Nap, a Szabad Földműves, az Új Szó is gond nélkül megjelenhessen, ne kelljen állami támogatásért, az áremelés miatt az olvasók türelméért, megértéséért kunyerálni. Ráadásul nem is azért pénzelném az említett lapokat, mert a sajtómágnás címre törekszek. Pusztán azért, mivel tudom, hogy az embereknek szükségük van az újságokra, meg egy csöppet tisztában vagyok az anyanyelvi sajtótermékek szerepével. írtuk, mondtuk - lehet, hogy nem eleget -, bajban van minden szlovákiai magyar újság, mivel megszűnt az állami támogatás. Úgy tűnik, nem hangzott szavunk hitelesnek. Valószínűleg a többség azt hitte, tréfálunk, vagy - jobb esetben - úgy gondolták, fölöslegesen aggályoskodunk, hiszen ha egyszer voltak szlovákiai magyar lapok, lesznek is. (Alaposan belénk sujkolták a Lenin él, Lenin élni fog jelmondatot. Ennek alapján sokan gondolhatták, ami negyven évig élt, ezután is élni fog.) No, de nem kizárólag ez a baj. Éleslátásáról híres kollégám szeme is romlik, úgy tűnik. A NŐ 51-52. számában megjelent vezércikkben szó sincs nagy fáról és nagy fejsze mutogatásáról, királysiratásról és királyéljenzésről. Nem lep meg, hogy akadnak olyanok, akik várják a híradást, de erről akkor szereztünk volna tudomást, ha az érdeklődők valóban érdeklődtek volna - a szerkesztőségben, melynek címe és telefonszáma megtalálható minden lapszámban. A lapgazda utasítása alapján nem küldtünk el senkit. Akitől meg kellett válni, azok elsősorban érdemeiket emlegették, de amikor munkájukra, támogatásukra lett volna szükség, testi-lelki állapotukra hivatkozva pihentek, míg mások helyettük is dolgoztak, anélkül, hogy többletmunkájukért többletpénzt kaptak volna. (A Kis Építő ügyébe nem avatkozom, annyit viszont talán szólhatok a védelmükben, hogy nem vették föl öthavi fizetésüket. És gondolom, a Madách kiadó igazgatója is válaszol, ha érdemesnek tartja vitába bocsátkozni.) Mjvel többször tárgyaltam a Živena kiadó igazgatójával és gazdasági igazgatójával, tudom, hogy a Barátnő nyereségéből képtelenség fedezni a NŐ költségeit, s ez a kiadó addig hajlandó vállalni a havilap kiadását, amíg fönn tudja tartani magát. Sajnos, a magyarországi lapterjesztő nem veszi át a Barátnőt, és a hazai piacon annyit tudnak értékesíteni, amennyiből éppen csak megélnek. (Nem titok, hogy a nyomdai költségek is emelkednek az idén...) Tehát: a két lap egyesítése nem egyéni érdekeken, nem hiúságon, nem személyeskedésen állt vagy bukott. Sajnos, ezek tények. Nem légből kapott, kiötlött álinformációk, melyekkel egymás ellen hergelhetünk volt és meglevő kollégákat, olvasókat. Ha minden jól megy, összeáll a kulturális részvénytársaság - melyet a kormány hagy jóvá -, de ez idő kérdése. (Nem alszunk, így nem is lehetnek színes, sőt papagájtarka álmaink.) Lehet, hogy az idő nekünk is dolgozik. Mi viszont azon igyekszünk, hogy ne idővel, hanem minél rövidebb időn belül újra tudjuk indítani a NÖt. Grendel Ágota Adalék az igazsághoz Mivel NŐ című képes hetilapunk - reméljük, csak egyelőre - nem létezik, mi, a lap alulírott munkatársai, a legilletékesebbektől függetlenül, az Új Szó hasábjain szeretnénk válaszolni az ugyanitt, 1991. január 5-én Dusza Istvánnak „És az igazság, tisztelt kollégák?"címmel megjelent cikkére, melyben többek között a mi lapunk léte-nemléte körüli igazságot próbálja boncolgatni. A NÖ 51-52. számában megjelent főszerkesztői vezércikk és Ordódy Katalin írásának tartalmi ellentmondásain mi is, ugyanúgy csodálkoztunk, mint olvasóink. Az utóbbi „búcsúbeszéd" létezéséről egésžen a lap megjelenéséig mi sem tudtunk, és Neszméri Róza küldött bennünket - megkérdezésünk nélkül - a „halálba''. A főszerkesztőnktől kapott információ alapján ugyanis egészen 1990. december 27-ig abban a hiszemben éltünk, hogy az új külsővel, harminckét oldalon induló lapunk első száma ugyanezen a napon nyomdába kerül és 1991. január 14én megjelenik. Számunkra máig érthetetlen módon, a Živena Kiadó személyzeti osztályán, december 27-én kellett értesülnünk arról, hogy munkanélküliékké válunk, mivel a Madách és a Živena mindezidáig nem kötött semmiféle szerződést szerkesztőségünk átvétele ügyében. A rólunk Dusza István által feltételezett naivitás legfeljebb abból állt, hogy megbíztunk mindazokban, akik a nemzetiségi sajtó megmentéinek szerepében tetszelegnek a nyilvánosság előtt, akik azonban - a jelek szerint - mégsem tettek meg mindent a legnagyobb olvasótáborral rendelkező hetilapunk megmentéséért. És megbíztunk a főszerkesztőnkben, Grendel Ágotában, aki az utolsó percig nem tájékoztatott bennünket a valós helyzetről. Szerkesztőkként nem tartottuk magunkat illetékeseknek arra, hogy folyamatosan ellenőrizzük a Živena és a Madách közti tárgyalááok menetét és konkrét eredményeit, hiszen eközben valakinek Írnia, szerkesztenie is kellett. S nem a „rendes" fizetésért, amint erről Dusza István cikkében is elismerően szól. Hogy min állt és bukott lapunk sorsa, milyen szempontok vezérelték azokat, akik róla döntöttek, mi, a lap „sorkatonái", döntési és tárgyalási joggal nem rendelkező munkatársai nem tudhatjuk. Ezt a legilletékesebbtöl, Dobos Lászlótól szeretnénk megtudni. A lapunkban legutóbb megjelent, egymásnak ellentmondó írások ellenére nem kívánunk „Morituri te salutant" kiáltással ajkunkon távozni az „élő" lapok sorából. Igaz, most úgy érezzük, sötét hatalmak áldozataivá váltunk, de a teljes kisemmizettség állapotában sem nyugszunk bele a NÖ halálába. Haraszti Ildikó H. Zsebik Sarolta Könözsi István Lampl Zsuzsanna Nagyvendégi Éva Vojtek Katalin Sokat tudnék beszélni a régi időkről... (Méry Gábor felvétele)
