Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-31 / 26. szám, csütörtök

1991. JANUÁR 31. ÚJ SZÓ, SPORT EXTRA 8 A LESSZABÁLY IS SÍRÁSÓ Tél ide, tél oda, a futballtéma örök. Mint a fenyők zöldje. Nincs időhöz és korhoz kötve. Mindenki mindenkor beszélhet róla. Régi megállapítás, bár van benne némi túlzás: ahány ország és nép, annyi szakértő. Minden szinten mondjuk a magunkét. Nem is annyira magáról a futballról, a futball szépségéről (hol van az ftiárl), hanem inkább a játék fejlődését gátló momentumok­ról. Például a lesszabályról. Az em­ber visszatekint az itáliai Mondialéra és eszébe jut; a tudatosan alkalma­zott lestaktika is mélyíti a labdarú­gás válságát; a szép, látványos, fo­lyamatos és lendületes futball ész­revétlen sírásója. Sokan lebecsülik „sírásói" szerepét, pedig igencsak keményen igyekszik markolni az ásót. Ismerjük a lesszabály lényegét. Tehát feltehetjük a kérdést: büntetni kell-e a játszani, gólt lőni igyekvő labdarúgót, ha nem a saját hibájá­ból, hanem az ellenfél „manővere­zése" következtében kerül lesre? Azért a kérdés, mert a szabély be­vezetése előtt azt a gondolatot tar­tották szem előtt, hogy a kapu kör­nyékén szándékosan és „sutyiban" várakozó játékos ne rúghasson „munka nélkül" és könnyűszerrel gólt. Ám ha az ellenfél védelme mintegy vezényszóra nevetségesen kifut és lesre állítja a csatárt, nincs ok a támadó megbüntetésére, hi­szen nem csalafinta módon, nem az alagútból hirtelen előbukkanva akar profitálni a támadásból. Ezért kellene pontosítani a lesszabályt. Hogy ne legyen destruktív. Mert napjainkban egyértelműen az. Természetesen ha nem lehet min­den kétséget kizáróan megállapíta­ni, hogy a védelem-e a ludas vagy sem, akkor avatkozzék közbe a já­tékvezető. Ellenkező esetben — ha a lesrejátszás taktikává válik, mint ahogyan azt nagyon-nagyon sok­szor láthattuk a tavalyi világbajnok­ságon, a kupameccseken és az I. ligában is — nem kellene szabadrú­gással büntetni a lesállást. Ezáltal ugyanis szabad utat kaphatna a tá­madó labdarúgás, aktívabbá válna a játék a 16-osok környékén. Emlé­kezzünk csak a BEK-meccsekre, a válogatott tétmérkőzésekre: mennyi ún. taktikai lest láttunk?! Fájt a sze­münk. És a szívünk. Bosszankod­tunk. Mert az „ofszájd" szinte meg­fojtotta a csatárjátékot, „látványo­san" széttördelte a játékot, melyet más eszközökkel is igyekeztek megtenni a mindenre kapható vé­dők. Nem, nem a lesszabály eltörlésé­ért hadakozunk. Eme paragrafus megszüntetése a kapuk elé tömörí­teni az eseményeket és óriási tu­multusok keletkeznének, teljesen ki­halna a mezőnyjáték. Azt viszont va­lamilyen módon el kellene érni, hogy ne lehessen visszaélni vele. Ezt kívánja a sportszerűség, a kor­rektség, minden sportok alapelve, ugyanis szemet húnyni a sok más minden rossz mellett divatba jött lesrejátszás felett, azt eredményez­né (és eredményezi), hogy egyre több kis tudású, de annál becsvá­gyóbb csapat fogja alkalmazni (és alkalmazza) ezt az ügyeskedő és el­lenszenves taktikát, amely az attrak­tív, látványos, gólerős futball végét jelentené (és mér jelenti is). Pedig a labdarúgás olyan játék, amelynek célja: több gólt rúgni az ellenfél­nél... A tavalyi futballfesztiválon na­gyon is egyértelműen láthattuk: a túlzott keménység és a halogató já­ték mellett a lestaktika is hozzájá­rult, hogy szürkék, bosszantóan unalmasak, gólszegények és kevés­bé lendületesek voltak a meccsek; a futballisták keserves labdatologa­tással és időhúzással, 11 -es rúgá­sokra várva töltötték a pályán az időt. Félő (sőt biztosak vagyunk benne), hogy így lesz ez a jövőben is. Mert a vb mindig példaértékű. Negatív értelemben is. Akkor hát mi értelme a futball­nak? A labdarúgás nem öncélú ma­gánvállalkozás, nem elsősorban az egyének meggazdagodását kelle­ne, hogy szolgálja. Hanem a nézők szórakoztatását. Mert ha azok töme­gesen hátat fordítanak a futballnak, a labdarúgás olyanná válik, mint a könyv olvasók nélkül. TOMI VINCE A SPORTVILÁG LEGVAKMERŐBB VÁLLALKOZÁSA KILENCEZER KILOMÉTERES ÁMOKFUTÁS Mióta ember az ember, együtt él a veszéllyel, s ha netán egy idő­re elkerülné, hát maga keresi meg, miként tehetné kockára éle­tét. A teremtés koronája mindig is kutatja teljesítőképessége hatá­rait, legyen az gyorsaság, ügyes­ség, kitartás; talán ez a magyará­zata annak, miért Is olyan népsze­rűek világszerte a különböző' au­tóversenyek, mert ezek teszik az­tán igazán próbára az embert. Közkedveltségét csak fokozza a gyönyörű autók látványa, a tech­nikai újdonságok sokasága — és az efféle rendezvények mozgató­rugója, motivációja, a rengeteg pénz. Mindezt együttesen vonul­tatja fel az autósport, ezen belül néhány verseny Jelenti a többszáz lóerős motorok igazi fesztiválját, a technikai sportok esszenciáját: a Forma—1, Le Mans, Indianapo­lis és a Párizs-Dakar rali. Talán éppen az utolsóként említett, a bátrak közt is a legbátrabbak iga­zi seregszemléje, hiszen a sport­világ egyik legvakmerőbb vállal­kozása minden évben alaposan megtizedeli a kalandra vágyók mezőnyét. 1. Az autós túraversenyek ötlete nem újkeletű, mér a gépkocsik ős­koréban, a századelőn, éppen a francia fővárosból indultak útnak Pekingbe (I), hogy autógyártóiknak dicsőséget, maguknak pedig hírne­vet szerezzenek. A Párizs-Dakar ra­linak az ötlete még a hetvenes évek közepén született meg a francia Thi­erry Sabine agyában. Ott sem min­den előzmény nélkül, hiszen ugyan­csak e férfiú indította el a szintén homokon és dünék közt, Le Tou­quet környékén rendezett 24 órás motoros maratonit, amelynek évről évre mintegy 300 000 nézője van. Ám Sabine valami nagy formátumú, egészen grandiózus verseny meg­rendezésére vágyott, így született több éves szervezőmunka után a Párizs-Dakar rali, amelyet 1979-ben indítottak először a párizsi Concor­de térről (ma már Versailles-ből raj­tolnak). Az agilis francia szervező jól számított: az erőpróba hosszabb időtartama, a szélsőséges időjárási viszonyok, a legjárhatatlanabb út­vonalak, a félfeudális országokon áthaladó pálya (az idei versenyt pél­dául lázadó tuareg törzsek veszé­lyeztették), utánozhatatlan látvá­nyosságot, hihetetlen nehézségeket jelent mind a versenyző, mind jár­műve számára, s e kihívás mágnes­képt vonzza a legvakmerőbb pilótá­kat. „Olyan autóversenyt akartam létrehozni, amely igazi kaland részt­vevőnek, nézőnek egyaránt. Mindig is arra törekedtem, hogy átlépjek minden határt, s másokat is erre ösztönözzek" — nyilatkozta annak idején a viadal atyja. Törekvéseit teljes siker kísérte, hi­szen a sivatagi kavalkádban évről évre mind többen indulnak, a 13. alkalommal kiírt versenynek már 400 induló vágott neki. A közönség is egyre nagyobb, a szervezők büszkén emlegetik, hogy a Párizs­Dakar népszerűsége már-már ve­tekszik a francia sport koronázatlan királyának, a Tour de France-nak a sikerével. A rajtolók között találhat­tunk olyan profikat, mint a volt For­ma—1-es Jackie Ickx, Patrick Tam­bay, Jacques Laffite, a rali egyik sztárja, Ari Vatanen, de az amatőrök között is szerepeltek már olyanok, mint például Pierre Tourdier, aki Francois Mitterrand, francia köztár­sasági elnök sofőrje, Mark Thatcher, a brit exminiszterelnők fia, vagy Ca­roline monacói hercegnő és férje, Stefano Casiraghi. A három kategóriában — mo­torkerékpár, autó és kamion — ki­írt viadal nehézségi fokát jelzi, hogy a rajthoz állóknak rend­szerint mindössze 30-40 százalé­ka éri el a Szenegál fővárosában kijelölt célt; az idén az említett 400 benevezőbó'l csupán 180 ju­tott el Dakarba. Az első', mintegy félezer kilométer még sétakocsi­kázásnak számít ahhoz képest, ami az algíri (néhány esetben tu­niszi) partraszállás után vár a me­zőnyre. Miután a modern idők „si­vatagi tevéi" leküzdötték az At­lasz-hegység magaslatalt, a Sza­hara minden képzeletet felülmúló akadályaival, 40-50 Celclus fokos hőmérséklet-ingadozásokkal, agy a9-. kavics-és homoksivata­gával kell szembenézniük. Nem csoda, ha kiégett autók, felborult kamionok, ócskavassá görbült motorok jelzik a rali útját. És se­besültek, halottak... Éppen a mind hosszabbra nyú­ló halállista a „flúgos futam" el­lenzőinek egyik legfőbb és vitat­hatatlan érve. A verseny törté­netének 12 esztendeje alatt 26 ember vesztette életét, s most, a 13. alkalommal ez a szám két ál­dozatta! gyarapodott. Előbb egy kísérő autót ért balesetben vesz­tette életét egy francia orvos, majd néhány nappal később a Mali Köztársaságban a forrongó tuareg törzsek egy kis faluban le­lőtték a Citroen-csapat szervizka­mionjának vezetőjét. A fekete kró­nika lapjain sajnos a viadal létre­hozójának a neve is szerepel; négy évvel ezelőtt Sabine heli­kopterrel az eltévedtek keresésé­re indult, de homokviharba került, s egy dűnértek ütközve lelte halá­lét, négy társával együtt. A balesetek nélkül is igen nagy tábora van a rali ellenzőinek. To­vábbi tervük, hogy az útvonal nagyrészt az éhínséggel küszkö­dő Száhel-övezeten át vezet, s a Honda, Cagiva motorok, a Peuge­ot, Porsche, Mitsubishi gépko­csik, a Mercedes és DAF kamio­nok száguldozása olyan képet fest, mint amikor a gazdag gyerek a szegények házába megy játsza­ni és viszi magával játékszereit. Ehhez még a közgazdászok hozzá­teszik: a verseny költségvetése megközelíti a Mauritániának évente jutó segélyek összegét Valóban, a nagy rendezvényt árnyak is kísé­rik, ám mégis egyre népszerűbb, egyre több autó- és motorgyártól vonz, így a „homokfutásba" mind több ismert cég fektet be milliókat a reklám reményében. 3. A sportvilág nagy kalandja nem­rég ért véget. A csillogó-villogó, űr­hajós szkafanderre, de egyben hir­detőoszlopra is emlékeztető öltözé­keiktől már megszabadultak a ver­senyzők. Az autós és motoros rali legbátrabbjai, legügyesebbjei 17 kemény nap alatt teljesítették a 9186 kilométeres távot. Leszögezhetjük, „azok a csodálatos férfiak" nagy­szerű gépeiken valóban nem min­dennapi küzdelmet vívtak a végső győzelemért. Mindegyikük közül ki­emelkedett a zseniális pilóta, Ari Va­tanen. A „merész finn", a szőke sö­rényű ralikirály messze a mezőny fölé nőtt, s Citroen ZX gépkocsijával tetemes előnnyel immár negyed­szer végzett az élen. A motorkerék­párosoknál teljes volt a Yamaha-si­ker. Az első három helyen a japán gépcsodák végeztek, nyergükben francia pilótákkal, ezzel jót koppin­tottak az olasz Cagiva márka orrára. A gépek úton vannak hazafelé: javí­tás, átalakítás vár rájuk. Az autó­sport rajongói pedig a forró szá­mum és a vándordűnék után új via­dal (Monte Carlo rali) elé tekintenek, de nem feledik: a perzselő Szahara december végén újra vár. (só) A KENUS OROSZ CSABA KIVANSAGA ELJUTNI A BARCELONAI OLIMPIÁRA Évtizedes, baráti kapcsolatok fűzik néhány magyarországi szakemberhez a somorjal és komáromi kajak-kenu sport kulcsembereit, Székely Istvánt és Soós Tibort. Nem véletlen hát, hogy a vízi sportoknak ez a két hazai fellegvára kimagasló eredmények egész sorát érte el az utóbbi esztendőkben. Szabó Attila nevét már mindenki Ismeri, s kezdi tanulgatni a somorjal Orosz Csabát Is. Csaba az Idén nyáron tölti be huszadik évét, és Attilával ellentétben ő nem a kajakot, hanem a kenut választotta. A tehetséges sportember 1989-ben egy ezüst- és egy bronzéremmel tért vissza a kanadai Ifjúsági világbajnokságról. Tavaly leérettségizett, majd bevonult katoná­nak, és még egy esztendeig az ŠKP Bratislava színeiben versenyez, Felix Masár edző Irányítása alatt. Csaba azonban most Is hazajár Somorjár a, bogy régi mestere, Székely István tapasztalatait is felhasználhassa: — Somorján érzem magam a leg­otthonosabban. Bár a vízlépcső épí­tése miatt alaposan megváltozott egykori paradicsomunk, a Körtvé­lyes-környéki Duna-ág, azért a régi légkör még mindig fűti az embert. A Sláviában sokkal közvetlenebb a versenyzők és edzők közötti kap­csolat. Kár, hogy a vadregényes Duna-ág egy részét elpusztították, mert itt akár tlz kilométert is leevez­hettük annak idején, s nem éreztünk - a fákat, a bokrokat, magát a ter­mészetet látva — idegi fáradságot. A csatornában jó egy kilométer a felhasználható szakasz, a kopár partokat jellemző sivárság pedig ki­mondottan bántó. A társadalmi vál­tozások érezhetőek sportágam mai helyzetében is. Megdrágult az élel­miszer, a kalóriapénzt viszont nem emelték. Még szerencse, hogy ott­hon megfelelően étkezhetek. Na­gyon szeretem a házi kosztot, nem válogatok, azt eszem, amit megkí­vánok. Például a kolbászt is. • A kedvező januári időjárás le­hetővé tette, hogy a vízen gyako­rolj. Hol tartasz most az alapozás­sal? — Minden a tervek szerint halad. Az alapozás az ón esetemben torna­termi erősítő gyakorlatok végzését, különféle futásokat — sífutást is —, sok úszást és a tanmedencében va­ló lapétolást jelenti. Naponta általá­ban kétszer edzem, egy bizonyos, számámra legjobban megfelelő cik­lus szerint. Ugy érzem, tavaly óta fejlődtem, elsősorban megerősöd­tem, ami a kenuzásnál nagyon fon­tos. Bevallom, két komoly célkitűzés ösztönöz, a férfiak mezőnyében: az egyik közeli — szeretnénk az idén augusztusban rajthoz állni a párizsi világbajnokságon; a másik kissé tá­volabbi, de a párizsi rajttal nagyon is összefüggő: eljutni a barcelonai olimpiára. E két cél érdekében ala­kítottam ki mindennapjaimat, s ezért nem érzem megterhelőnek vagy unalmasaknak a gyakorlásokat. Bár egy-egy edzés után épp hogy hazavonszolom magam. • Milyen a kenusport helyzete itthon és a világban? — Tulajdonképpen egyforma. Jó­val kevesebben űzik, mint a nép­szerűbb kajakozást. Talán azért is, mert e két rokon sportág között azért vannak lényeges különbsé­gek. A kenuban nehezebb tartani az irányt, és ráadásul térdelni kell a ha­jóban. Persze, évek múlva az ember mindezt ösztönösen, a technikára már nem is ügyelve végzi,de a kez­det emberpróbáló. Itt nincs látvá­nyos az eszközök korszerűsítésé­ben. A kenu most is fából készül, s nem változott a lapát alakja sem. A kajakosok egyre-másra cserélik ha­jóikat a műanyagok alkalmazása során, forradalmasították a lapát alakját is. Mind Csehszlovákiában, mind a világban végülis egyforma a helyzet: annak ellenére, hogy a ke­vesebb induló miatt kevesebb el­őfutamot kell evezni a döntőbe jutá­sért, az elsőségért a legjobb öt ke­nus ugyanolyan idegtépő és kimerí­tő küzdelmet vív, mint a kajakosok. Az aranyérmet itt sem adják ingyen, nagyon-nagyon meg kell érte dol­gozni. És még egy észrevétel: a ka­jak-kenu egy kicsit még mindig ma­gyar sportágnak számít, a világ min­den táján megtalálhatók a magyar szakemberek. • Milyen hajóban evezel? — A legjobb kenukat Dániában építik, én is egy ilyenben szelem a vizet. Indiai cédrusból készül, és kb. harmincezer koronába kerül. • Kanadában 500 méteren sze­rezted az ezüstérmedet; de el­csíptél egy bronzot a négyesben is, ugyancsak az 500 méteren. Ezek szerint ez a szám áll hozzád a legközelebb? — Igen. Esetleg az 1000 méter. Mindkettő tulajdonképpen vágta­szám, sok erő, jó erőnlét és persze, megfelelő technika kell hozzá. A vi­lágbajnokságon, ha beválogatná­nak, elindulnék akár a négyesben is. Az utóbbi időben — szerencsém­re — tárgyilagosabb lett a válogatá­si rendszer, nem az idény elején el­ért helyezés alapján jelölik ki a vá­logatottakat, mint régebben. Én egy évben legfeljebb kétszer-háromszor tudok csúcsformába lendúlni, s ál­talában az idény közepére, vagyis javultak az esélyeim. Orosz Csaba értelmes, céltuda­tos fiatalember. Tudja, mit akar, s azt is, hogyan. Kérdéses azonban, hogyan alakul sportágéban a hely­zet a mai váltázó világban. Ha le­szerelne, szívesen versenyezne úgy, mint a világbajnok komáromi Szabó Attila: otthon, Somorján, a megszokott környezetben, Székely István irányítása alatt. Ehhez azon­ban egy szponzorra lenne szüksé­ge. Ki tudja, talán éppen e kis írás elolvasása után jelentkezik valaki? BATTA GYÖRGY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents