Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-28 / 23. szám, hétfő

3 PUBLICISZTIKA 1991. JANUÁR 28. A TANÁR ÚR AJÁNDÉKA Bár a rendszerváltás kezdeti nehéz éveit talán éppen szellemi életünk sínyli meg leginkább, az önszerveződés biztató jelei azért némi bizakodásra jogosítanak fel bennünket. A Márai és a Simonyi Alapítványok után most a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszéke jelentette be egy új alapítvány, a Szenei Molnár Albert Alapítvány létrejöttét, melyhez az alaptőkét, ötvenezer koronát, Turczel Lajos irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár ajánlotta fel. . Felkerestük a tanár urat, ( s megkérdeztük, mi késztette az önzetlen lépésre? - Az ösztönzést tavalyelőtt, 1989ben kaptam, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy Tőkés Lászlóval, Szeli Istvánnal és Krnó Taufer szlovén költővel együtt nekem is odaítélték a Bethlen Gábor-dijat. Az elismerés, természetesen, jólesett, ám a pénzjutalomról már akkor le akartam mondani. Nem tartottam ildomosnak, hogy - ismerve a magyarországi nehéz viszonyokat - elfogadjak egy ilyen összeget. írtam egy levelet az alapítvány kuratóriumának, hogy a díjat köszönettel elfogadom, de a pénzjutalomra nem tartok igényt. Nos, erről lebeszéltek, mondván, hogy ha már mindenáron le akarok mondani róla, inkább használjam fel itthon, Szlovákiában, így aztán, amikor tavaly interjút adtam a Nap-nak, kijelentettem, hogy a Bethlen Gábor díj összegét felajánlom kisebbségi tudományos életünk céljaira. Ezt követően jött Zalabai Zsigmond tanszékvezető az ötlettel, hogy hozzunk létre a magyar tanszék keretében egy alapítványt. Elfogadtam az ötletet, s a dolog adminisztratív oldalát Zalabaira bíztam. Az alapítvány tehát a tavalyi év végére megalakult. - Milyen célra használható fel a Szenei Molnár Albert Alapítvány, mit kívánnak támogatni belőle? - Bár a magyar tanszék alapítványáról van szó, természetesen nem képezi a tanszék tulajdonát. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének helyi csoportját illeti a döntés joga, mire használja az alaptöke kamatainak összegét. A kuratórium 5-7 tagú, amelyben tanárok és diákok egyaránt képviselve vannak. Az alapszabályzatban leszögeztük, hogy tanárok csak pluszmunkáért, jelentős kutatásért kaphatnak az összegből, hisz a kutatás egyébként is a munkakörükbe tartozik. A diákoknál nincs ilyen kívánalom, ám ha akad közöttük olyan, aki valamilyen kutatást akar végezni, természetesen támogatjuk. Hogy a félreértést elkerüljük: nem csupán a magyar tanszék rendelkezésére áll az alapítvány., a tanszéken kívül is felhasználható, ha komoly tudományos kutatás céljaira fordítható. Kikötésem, hogy legalább ötven százalékban a diákok részesüljenek belőle. - Turczel tanár úr irodalmárként ismert elsősorban. Miért nem irodalmi célokra gondolt az alapítvány létrehozásakor? - Nagyon jó lenne, ha irodalmi téren is lennének ilyen kezdeményezések, hiszen nemzetiségi sajtónk, könyvkiadásunk elég nehéz időket él mostanság, s a csehszlovákiai magyar közösség tűrőképessége sem határtalan az adakozást illetően. Én azonban úgy hiszem, az alapoknál, a fiataloknál kell kezdeni a szellemi élet megújítását. Talán mondanék egy példát: úgy tíz-tizenöt éve, amikor még én is a tanszéken dolgoztam, jelentős sikereket értünk el a diákok tudományos munkájának versenyében. Hogy mást ne mondjak, diákjaink gyakran más tanszékek versenyeiben is jól szerepeltek, így például Szabómihály Gizella a szlovák tanszék által kiírt nyelvi pályázatot, Szarka László pe-' dig a történelmi tanszék által kiirt versenyt nyerte meg. Ezek a versenyek, mint tudjuk, központi támogatást élveztek. Jó lenne, ha a hasonló képességű, tehetséges, fiatalok a jövőben is lehetőséget kapnának a szakmai fejlődésre, egyéniségük, tehetségük akadálytalan kibontakozására. (kövesdi) A HÉTVÉGE HÍRE: BOMBARIADÓ A NYUGDÍJASOTTHONBAN Ijedten hallgattam a fenti hírrel érkező ismerősömet. Nem, ilyen kegyetlen tettet ember nem visz véghez... - Hogyhogy nem - felelte. - És a szilveszteri bombariadó a Bezruő utcai kórházban? A határidő január 31-e - Ha a hónap végéig nem változnak meg a körülmények, a nyugdíjasotthon levegőbe repül. Ennyi áll a levélben, csak ennyi. Utalás sincs arra, hol a hiba, ki, mikor, miben vétett. Rossz ízű a koszt? Netán kevés? Baj van a személyzettel? Vagy a nálunk lakók elhelyezésével? A személyem, a vezetési „módszereim" ellen próbál így tiltakozni valaki? - kérdezem önmagamtól, ki tudja hányadszor - közli kétségbeesetten Zora Koyšová, a dúbravkai otthon igazgatónője. Amikor értesült a levélről, kérte a rendőröket; azonnal tegyék meg a szükséges intézkedéseket. Szálljanak ki az otthonba, s teljes üzemelés mellett kutassák át az egyes pavilonokat, motozzák meg - naponta többször is - az alkalmazottakat, a vendégeket. A szállodai részben élő öregek biztosan eltűrik az ezzel járó kellemetlenségeket, a kórházi részleg betegei - sajnos - fel sem fogják, mi történik körülöttük. - Javaslatomat elutasították azzal, hogy ilyen méretű bevetésre nincs emberük. Ha akarom, hogy a bombát megkeressék, evakuálnom kell a lakókat, és utána megteszik a szükséges lépéseket. Vagy vállalom, hogy mindenki marad a helyén, mert több mint valószínű, hogy üres fenyegetésről van szó - mint ezidáig mindig, mindenhol... - tájékoztatott az igazgatónő a rendőrök hozzáállásáról, majd folytatta: - Mivel pénteken már láttam, hogy a rendőrök a „felderítést" nem a helyszínen folytatják, így értesítettem lakóink hozzátartozóit. Megkértem őket, hogy tekintettel a rendkívüli helyzetre, néhány napra lehetőleg vegyék magukhoz szüleiket, rokonaikat. Összeköttetésbe léptem a Pozsony környéki nyugdíjasotthonokka! s felkértem őket, fogadják be lakóinkat. A mobilis, az önmagukat ellátni tudó, szellemileg ép nyugdíjasok elhelyezése - eltekintve az ezzel járó kényelmetlenségektől - nem jelent különösebb gondot, ám a közel 130 magatehetetlen beteg ellátása nem egyszerű. A két kórházi pavilonban élők többsége fekvőbeteg, a járók pedig - öregkori szenilitásuk következtében - állandó felügyeletet és pszichiátriai ellátást igényelnek. A pozsonyi egészségügyi intézetek megértették helyzetünket, s felkészültek betegeink azonnali fogadására. Mi egyelőre mégis várunk.. . Attól félünk, hogy sokan nem élik túl a szállítást! Mit tenne, hogyan döntene az én helyemben? — szegezte nekem végül a kérdést. Bevallom, csak dadogni tudtam. Farkas a bárányok között? Az egyik ügyeletes ápolónő, Alena Gašparovičová elmondja: nem önmagát félti, hanem az otthon lakóit. -Az idős embert, mégha egészséges is, megviseli a környezetváltozás. Azt sem tudjuk, mihez kapjunk előbb. Csomagolnunk kell, ruhát, lábbelit, ezernyi apróságot és persze a sok gyógyszert is magunkkal kell vinni. Bestiális tett... kegyetlenség ... ez a bombariadó... - mondja felindulva, majd hozzáfűzi. - Csak egy őrült tehet ilyet. Nem tudom elhinni, hogy valaki közülünk ilyenre vetemedne, bár ki tudja... Talán itt jár, kel, „felháborodik"; és ha nem látja senki, élvezi is a felfordulást... Bátran állítom, az Uj igazgatónő minden tőle telhetőt megtesz, hogy mi, az alkalmazottak is elégedettek legyünk. Igaz, megköveteli a feladatok maradéktalan teljesítését, a fegyelmet. De ez a természetes, igaz? Elmondja még: az ágyhoz kötötteket, az élet-halál köAZ ÖBÖL-HÁBORÚ HÁTTERE EGY ÚJ SZEMBENÁLLÁS KEZDETE? Történelmünkben igazán nem ritka jelenség, amikor egy erősebb ország leigázza a gyengébbet. Erre a közelmúltból is hozhatunk fel példákat, de arra már kevésbé, hogy a világ a támadó szóbeli elítélésén, bojkottján kívül fegyveresen is a leigázott oldalára álljon. Még ritkábban fordul elő, hogy egy fejlődő ország közvetve vagy közvetlenül a fejlett világgal merészel fegyveresen szembefordulni. Az öbölbeli konfrontáció még inkább rávilágít egy korántsem új és szüntelenül mélyülő szakadékra, jelesül a fejlett és fejlődő világ közt feszülő, egyre antagonisztikusabb ellentétre. Milyen erök, indítékok munkálkodnak a mostani háború hátterében? Szaddam Husszein vétkességéhez nem fér kétség. De tiszta-e a fejlett országok lelkiismerete? A bagdadi diktátor ravaszul kalkulál. Kuvait elfoglalása után hideg számításból felkarolta a megoldatlan palesztin kérdést, majd az egész iszlám világ zászlóvivőjének, új Szaladinnak, a nagy arab hadvezér méltó utódjának hirdette ki magát, aki a fejlődő világnak olcsóbban ad olajat. Most pedig a háború kirobbanása után is a cionizmus, az európai és amerikai imperializmus elleni küzdelem élharcosaként lép fel. Ezzel kimondatlanul is a harmadik világ problémáinak, Földünk igazságtalan megosztottsága szószólójának szerepében tetszeleg. És éppen e megosztottság - tehát a fejlett Észak és az elmaradott Dél közti ellentét - kérdésének megválaszolásánál kell keresnünk a civilizált gazdag világ felelősségét. Érdekek mindenek felett Már az első pillanatban két dolog szúr szemet: miért lépett fel ennyire határozottan Irak ellen a Nyugat, és hogyan tett szert az agresszor ekkora fegyverarzenálra. Az első kérdésre Zbygniew Brzezinski, Carter elnök egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója ad egyértelmű választ: „A kuvaiti válságban Amerika igazi létérdeke annak bizonyítása, hogy (Kuvait) a nyugati országok részére a megfe-lelő áru olaj stabil beszerzési forrása ma-radjon. Teljesen világos, hogy a Kuvait elleni iraki agresszió ezt az érdeket döntötte nagy veszélybe. Ha az USA elállna attól, hogy erre rögtön választ adjon..., nagyon valószínű, hogy Irak mostantól uralkodó regionális hatalommá válna, és az olaj világpiaci árát ö szabná meg." Brzezinski az alapvető motívumot ragadja meg, különösebb erkölcsi-jogi hivatkozások nélkül. Gondolatmenetét alátámasztja az a tény, hogy Irak területén van a Föld ismert olajtartalékainak 6 százaléka, az általa megszállt Kuvait alatt húzódik meg további 19 százalék és a veszélyeztetett Szaúd-Arábiában a tartalék 25 százaléka található. Az iraki fegyverarzenál megteremtésében döntő szerepe volt a nagyhatalmak fegyverexportjának. A SIPRI - a Nemzetközi Békekutató Intézet - közzé tett adatai szerint a Biztonsági Tanács öt tagja közül, főleg a Szovjetunió, Franciaország és Kina hosszú ideje Irak legbőkezűbb fegyverszállítója. A fejlett országok ragyogó fegyverüzleteket kötöttek a forrongó közel- és közép-keleti térségben. Az említettek alapján leszögezhető: az erkölcs, a jog és az érdekek ütközésekor egyértelműen az érdekek kerekedtek felül. A megosztott világ Ugyancsak el van foglalva önmagával a fejlett világ. A közelmúltig a kelet-nyugati szembenállás kötötte le erőit, a kommunizmus tértévesztése óta a középkelet-európai államok és a Szovjetunió nehézségei, Nyugat-Európa 1992-es gazdasági egyesülése, az amerikai-japán rivalizálás tereli el figyelmét. Eközben a világ nagyobbik része mind súlyosabb gondokkal küzd a felzárkózás egyre kisebb reménye mellett. Földünk globális problémái itt mutatkoznak meg legélesebben. A Világbanknak a szegénységről készített tavalyi tanulmányából kiderül: jelenleg a Föld minden negyedik lakója é a „világnyomorszint" alatt. Ha például fekete Afrikában bármilyen kedvezóer alakulnak is a dolgok, 2000-ben több lesz a szegény, mint ma. Ezt tetézi, hogy éppen a legszegényebb országok lakossága növekszik a leggyorsabban. Maynard Keynes közgazdász megállapítása: a történelem nagy eseményei gyakortí a demográfiában végbemenő lassú változások eredményeként következnek be. A világ ma 5,3 milliárdos népessége 2025-re eléri a 8 milliárdot, populációnk egyre feketébb és barnább lesz. Napjainkban a fejlett országok - beleértve a volt szocialista országokat és a Szovjetuniót is - az emberiség egynegyedének szolgálnak otthonként, 2025-re csak minden hatodik ember él majd itt. Az évek óta a politika előterében levő arab lakosság a jelenlegi mintegy 200 millióról 2025-re elérheti az 500 millió főt. Sok fejlődő országban pedig erőnek tekintik a nagy lélekszámot, hiszen a csecsemők leendő katonák (lásd Irán, Irak).' A demográfiai robbanással viszont nem jár együtt automatikusan az élelmiszer-termelés növekedése. A nyolcvanas években nem egy országban egyenesen visszaesett az egy főre jutó élelmiszer mennyisége. A gyarapodó lakosság egyre erőteljesebb ökológiai károkat okoz (például a trópusi esőerdők kivágása), amelyek nem ismernek országhatárokat. Mindezekre a problémákra nehezedik a harmadik világ már-már reménytelen eladósodása (1,3 billió dollár), amit a fejlett országok technokrata és pénzügyi módszerekkel próbáltak orvosolni, átfogó politikai koncepció nélkül. A negatívumok felsorolásához hozzátartozik a szegény országok erőn felüli fegyverkezése, a legnagyobb hasznot ebből is a fejlett Észak húzza. Ezen belül a legsúlyosabb veszélyt a fejlődő országok atomütőerejének erőteljes kiépítése okozza: az egymás közti rivalizálás - India-Kína, Brazília -Argentína, Irak-Irán, Pakisztán-India, Észak-Korea-Dél-Korea - csak fokozza igyekezetüket az atombombák előállításában. Mindezek tetejében a világban lezajlott gazdasági, műszaki lépésváltás leértékelte a harmadik világ hagyományos értékeit - az olcsó munkaerőt és a nyersanyagokat. Az imént felsorolt tényezők együttesen rendkívül ingataggá teszik Földünk békéjét. A Kelet és a Nyugat ellentéte eltűnőben, de félő egy ugyanilyen veszedelmes a fejlett Észak és a fejletlen Dél kialakuló ellentétpárosa. Egyesek szerint a most folyó konfliktus már ennek az előjele. SIDÓ H.ZOLTÁN LAPSZÉLEN VALÓSÁGÉRZÉK Lapunkban az elmúlt napokban három alkalommal is hírt adtunk az. újabb és újabb áremelésekről. Őszintén szólva, már csak kesernyésen vigyorog, esetleg tehetetlenül legyint az ember, amikor ezeket az árlistákat böngészi... S akkor megcsörren a telefon és a vonal túlsó végén megszólaló hang afelől érdeklődik, vajon tudom-e, hogy hétfőtől (magyarán tehát mától) újra fölszökken a hús meg a hentesáru ára. Sőt! A telefonáló, állítólag, már látta is a frissen nyomtatott árjegyzéket. „Na, szépen vagyunk" - dünnyögöm magamban, és hozzáteszem: utánanézek a dolognak. Nos, még pénteken ellenőriztem az iménti információt, amelyről kiderült: hál' istennek nem igaz; sem a felvágott, sem a tőkehús hatósági ára mától nem változik. Tény, ez örömhír - az egyébként rossz hírek özönében. Ugyanakkor érdemes eltűnődni viszont azon, hogy kinek áll érdekében az inflációs várakozást, a pánikot gerjeszteni? Azt a pánikot, amelyről tudvalévő, hogy maga is inflációgerjesztő tényező. Hamarjában nem tudok rá választ, és még csak következtetni sem tudok rá, hiszen az infláció és a felvásárlási láz gerjesztése egyetlen, a józanságnak a szikráját megőrző politikai erőnek sem érdeke. Már csupán azért sem, mert furcsa dolog az infláció. Egy olyan jelenség, ahol minden mindennel összefügg; ráadásul az áremelkedések lázgörbéje teljesen kiszámíthatatlan, jobbára akkor szökdécsel fölfelé a legidegesebben, amikor az egyszerű halandó ezt újabb meg újabb merényletnek érzi a pénztárcája ellen. Nem hinném, hogy a szövetségi kabinet, és vele együtt a két nemzeti kormány, nem tudná ezt a hivatalba lépés elsó percétől. Mint ahogy azt nyilván szintén sejti(k) az illetékes miniszter(ek): a mai helyzetben nem az az igazi veszély, hogy egyszer a „tejbomba" robban, másszor a pékségek áruellátása akadozik, vagy hogy - országos viszonylatban néhány százalékkal magasabb lesz az infláció a tervezettnél; hanem az, hogy végképp elszabadul! Szerencsére, egyelőre még nem itt tartunk. És szentigaz az is, hogy a rendteremtést, a világpiaci árakhoz való igazodást - ha működőképes piacgazdaságot akarunk - valahol el kell kezdeni. Viszont ez az újév óta tapasztalt áremelési lavina, szerintem, olyan „mutatvány", mintha egy összegubancolódott gombolyagban próbálnánk egyszerre megtalálni az összes szál végét. Lehet, hogy ez sikerül - ám a gomolyag, legalábbis egyelőre, garantáltan még jobban összegubancolódik. Nem az a baj tehát, hogy emelkedtek - és ha ma nem is, ám a jövőben nyilván még emelkedni fognak - az árak; hanem az, hogy nemigen van mellette egy olyan, a lakosság által is támogatott szociális program, amely megpróbálná kivédeni részint az infláció, részint az elszegényedés elszabadulását. Számomra az sem világos: vajon a kormány(ok) hogyan ítéli(k) meg a lakosság teherbíró képességét? Mert egyelőre úgy tűnik, hogy az ár-, illetve a bérrendszer ellentmondásai olyan feszültségeket teremthetnek, amelyekkel időben kell(ene) kezdeni valamit. Magyarán: egy átfogó bérreform elkerülhetetlennek látszik, ha a kormányok) el akarja(-ák) kerülni az amúgy is természetes társadalmi feszültségeknél nagyobb gondokat. Sajnos, ennek különösebb nyomai egyelőre nemigen látszanak. Ez az a pont, ahol előtérbe kerül az egyszerű halandó valóságérzéke, és a kör bezárul. Azon tűnődöm hát: győz-e a valóságérzék; avagy az áremelések egyre gyorsuló spiráljának örvénye az árakat a csillagos égig lendíti, bennünket pedig a mélybe ránt. Mert a többség már most úgy él, akár parton a hal. MIKLÓSI PÉTER zött lebegőket féltik a legjobban. Amíg a portások kinyitották a kulcsra zárt kaput, addig Štefan Nižňanský úrral, a nyugdíjasotthon 81 éves lakójával beszélgetek. - Bombariadó a nyugdíjasotthonban? Ki hallott már ilyet? Kinek ártottunk? Kit zavarunk? Sokunknak teher már a lét, dehát az élet, egyelőre, nem ereszt... Nem hiszem, hogy bomba van az épületben. Ám ha mégis?! Keserű szájízzel, nehéz lélekkel néztem vissza a nyugdíjasotthon kissé kopott háztömbjeire. Az intézmény szomszédságában magasodó toronyházak lakói nem is sejtik, hogy (talán) veszélyben vannak. Nem sejtik, hiszen a nyugdíjasotthon udvarát és környékét nem őrzik sem rendőrök, sem katonák. Mint az illetékesek kijelentették: az Öböl-háború miatt... - Nincs emberünk. - közölték a rendőrök Zora Koyšová igazgatónővel. Ugyanezt mondták, amikor már nem tudta kihez forduljon, a tévéhíradó, a rádió, és néhány napilap munkatársai. Amíg a hegyoldalról a villamosmegállóra értem, azon tűnődtem: mi történne, ha valaki ma bejelentené, az SZNT épületében, vagy akár a kormányhivatalban január 31-én bomba robban?! Vajon a rendőrök ki mernék-e jelenteni, hogy nincs emberük, hogy Öböl-háború van...? Vajon a tévé, a rádió, és néhány hazai lap munkatársa merne-e nem megjelenni; ki-ki merné-e elhallgatni a nyomozók körültekintő és megfontolt munkáját. Úgy tudom: ma megkezdődik a nyugdíjasók evákuáíása. Ha kiürülnek az épületek, a rendőrség különleges alakulatai remélhetőleg valóban végigfésülik a termeket. Ha pedig megszűnik a veszély, az otthon lakóit visszaköltöztetik. Azokat, akik túlélték az evakuálást... PÉTERFI SZONYA