Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám, szombat

1991. JANUÁR 26. A Szövetségi Gyűlés plenáris ülé­sén az alapvető jogokról és szabad­ságjogokról szóló alkotmánylevél elfogadása körüli vitában a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés Politikai Mozgalom parlamenti klubjának nevében Duray Miklós elnök, a következő állásfogla­lást mondta el: A alapvető emberi és szabadságjogo­LA "7 kat rögzítő alkotmánylevél előkészű­# IĹ létei - amelyek a nemzeti tanácsok és a Szövetségi Gyűlés szakértőkből és képvise­lőkből álló állandó bizottságaiban folytak - való­ban a törvényhozásra összpontosították minden erkölcsi, szellemi és fizikai erőnket. Nem véletle­' nül és nem feleslegesen. Hiszen a maga nemé­ben ez az első ilyen jogszabály a csehszlovákiai törvényhozás történetében, és rögtön olyan, amely a demokratikus államokban tiszteletben tartott emberi jogok tehető legszélesebb skálájára vonatkozik. Az előkészületek folyamán szerencsére fel­használhattuk azt a rengeteg tapasztalatot, amely a politikusoknak, szakembereknek és a különböző nemzetközi fórumok más résztvevőinek számta­lan tanácskozásán, találkozóján, ülésén az utóbbi 45 év folyamán, vagyis a második világháború befejeződése óta felgyülemlett. Az ENSZ Alapokmányának és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása óta való­ban sok minden történt az alapvető emberi és szabadságjogok érvényesítése terén. Számunkra, akik az utóbbi két évtizedben bebőrtőnözés árán is síkraszálltunk a emberi jogok tiszteletben tartá­sa mellett, elégtételt jelent, hogy a parlamentben most törvényhozókként mindent megtehetünk ér­vényesítésük érdekében, amit szükségesnek és megfelelőnek tartunk. A nemzetközi jogrendszer keretében már eddig is sok minden történt a jogtudat elmélyítéséért az emberi jogok terén, de az mégsem volt elegendő. Noha számtalan vonatkozást figyelembe vettek, az egyik legfontosabb kérdés sokáig háttérben maradt, és nem szerepelt a nemzetközi találkozók programján. A kisebbségek, éspedig főleg a nemzeti, nyelvi és etnikai kisebbségek problémáját sokáig kerül­gették. Nem véletlenül. Századunk első felének vagy a tudatos felületesség, vagy a kisebbségek­kel összefüggő problémák vontatott megoldása miatti sikertelenségei a második világháború után hosszú évtizedeken keresztül óvták a politikuso­kat és az elméleti szakembereket a kisebbségek irányába teendő kezdeményezésektől. Ä felgyü­lemlett problémák csak a hatvanas évek végén kezdtek felszínre kerülni, elsősorban azért, mivel a nemzeti kisebbségek problémáját - amely lé­nyegét tekintve internacionális volt - 1945 után az államok „kisajátították", illetve kizárólagos hatás­körükbe került. Nemzetközi fórumokon csak a hat­vanas évek végén kezdtek komolyabban foglal­kozni ezzel a problémával. Ha a csehszlovákiai helyzetet s az e problémá­hoz való viszonyt nézzük, megállapíthatjuk, hogy a kisebbségeknek a háborút követő években való üldöztetése, valamint a monolitikus politikai struk­túra után a nemzeti kisebbségekről 1968-ban elfogadott 144-es számú alkotmánytörvény jóvá­hagyása valóban úttörő tett volt, noha nem az első, sem pedig az egyedüli a világon. Az alkot­mánytörvény megszületését illetően mindenek­előtt azoké a reformkommunistáké az érdem, akik jóval közelebb álltak a polgári társadalom eszméi­hez, mint azok az úgynevezett felvilágosultak, akik elítélték őket fiatalkori tévedésük, a kommunizmus iránti kezdeti odaadásuk miatt. Kritikusaik egy része - mint tudjuk - másfajta totalitarizmus, a nemzeti-állami totalitarizmus mellett kardosko­dott. Alexander Dubček, a Szövetségi Gyűlés elnöke és Jičínský professzor, a Szövetségi Gyű­lés alelnöke is azok között volt, akik az alkotmány­törvény bölcsőjénél álltak. Azért, hogy a doku­mentumtervezetet a jóváhagyás előtti éjszakán (1968 októberének végén) megcsonkították, nem őket terheli a felelősség. A csonkítás ellenére az utóbbi két évtizedben gyakran hivatkoztunk erre az alkotmánytörvényre, bár a totalitárius hatalom megsértette elveit, vagy készült megszegésükre. Sőt, még most is vannak bizonyos erényei, noha az emberi jogok tiszteletben tartása és a kisebbségek védelme terén a demokratikus államban kialakult helyzet a helsinki folyamatnak köszönhetően régen meghaladta. Ennek ellenére több politikus - akit lehet, hogy megfertőzött az intolerancia szelleme - még ma is kritizálja ezt a törvényt, mondván hogy túl nagyvonalú a ki­sebbségekhez. Olyan jogszabálynak tartják, amely aránytala­nul sok jogot biztosit a kisebbségeknek. A nyáron részt vettem egy politikai kerekasztal-beszélgeté­sen, amelyen jelen voltak a kormány- és kormá­nyon kívüli pártok és politikai mozgalmak vezetői, akik közül a többség egyetértett azzal a véle­ménnyel, hogy a 144/1968-as számú alkotmány­törvényben rögzített elvek messze meghaladják az európai normákat. Tehát teljesen természetes volna, ha megnyirbálnák a jogszabályt. Sőt, olyan nézet is elhangzott, hogy ha ezt a többség nemze­ti érdekei megkövetelik, a nemzeti kisebbségek jogainak meghatározásában nem feltétlenül szük­séges az európai normák megtartása. És mivel még mindig fülemben csengenek ezek a hátsó szándék sugallta szavak, annál nagyobb érdeklődéssel olvastam el az alkotmánylevél-ja­vaslat 3. fejezetének - amely a kisebbségi jogokat rögzíti - rendelkezéseit. Az érdekelt, vajon köze­ledtünk-e a mai európai normákhoz, vagy eltávo­lodtunk tőlük. Meggyőződtem róla, hogy a 144/ 1968-as számú alkotmánytörvénnyel és a jelenleg érvényes, általánosan elismert nemzetközi nor­mákkal összehasonlítva, hátraléptünk. Politikai szempontból paradox helyzetbe kerül­tünk. Azokat a jogokat, amelyeket a kommunista rendszer hajlandó volt deklarálni, most, amikor demokratikus rendszert és jogállamot épitünk, nem vagyunk képesek eléggé megerősíteni és fejleszteni. Mint már emiitettem, a kisebbségi kérdés a má­sodik világháború után az egyes államok kizáróla­gos hatáskörébe került, de idővel ismét nemzetkö­zivé vált. Sőt, az Európa Tanács megállapítja, hogy „a kisebbségi jogok tiszteletben tartása alapvető tényező a béke, az igazságosság, a sta­bilitás és a demokrácia szempontjából. Figyelem­mel kísérésük az alapvető emberi és szabadság­jogok megőrzésének és érvényesítésének a ré­szét képezik". Ezenfelül az Európa Tanács a ki­sebbségeket az egyik legfontosabb szubjektum­nak tekinti a közép- és kelet-európai országokkal való együttműködést és konzultációkat illetően. Talán megértjük ezt az álláspontjukat; nem szeret­nének olyan államok vezetőivel egy padsorban ülni, amelyek nem tartják tiszteletben az emberi jogokat. Valójában mitől is nemzetközi a kisebbsé­gi probléma, jóllehet a kisebbségek helyzete min­denekelőtt a törvényhozás belső rendjének és az állam igazgatásának a kérdése. Elsősorban attól, hogy - kevés kivételtől eltekintve - a kisebbségek azon nemzet tagjai, amely többnyire más állam területén él, de attól is, hogy az elégtelen megol­dásból adódó elégedetlenségnek nemzetközi szintű destabilizáló hatásuk van, és ezért közvet­len politikai és gazdasági következményekkel járnak. A mi a szétszórtan élő kisebbségek kérdései­nek rendezését illeti, e tekintetben nem keletkeznek nagy problémák, ha szava­tolják számukra, hogy nem diszkriminálják őket és lehetőségeket kapnak jellembeli vonásaik - ame­lyek megkülönböztetik őket a lakosság többségé­től - megőrzésére, fejlesztésére és utódaiknak való átadására. Nagyobb problémák az egy tömb­ben élő kisebbségek esetében keletkeznek, főleg azért, mivel jogos követeléseik teljesítése a több­ségi nemzet vagy az állam ellenállásába ütközik. Ugyanis e követelések érvényre juttatásához nem elegendő a szabadság és az egyenlőség deklará­lása. Azzal, hogy egy tömbben élnek, követeléseik az egyéni jogokon kívül kollektív módon - főleg a közművelődésben és a lakóhelyük iránti vi­szonyban -, továbbá a közéleti szerepléssel s a különféle törvények kidolgozásában való rész­vétellel szemben támasztott igényekben is meg­nyilvánulnak. Követeléseik figyelembe nem vétele konfliktushoz vezet. A főleg a többségi lakosságot képviselő állam elutasító álláspontját csaknem mindig a többségi nemzet, illetve a lakosság nemzeti-állami érdekei motiválják. A lakosság e félrevezető érdeklátcsőn keresztül nézve egy idegen hatalom „ötödik hadoszlopának" tekinti a kisebbségeket. Az idegen hatalom többnyire a szomszédos ország szokott lenni, amelyben a kisebbségekkel azonos vagy rokon lakosság képezi a többséget. Az ilyen álláspontra több példát is felhozhatunk napjaink Csehszlovákiájá­ból. Az úgynevezett ptödik hadoszlop szerepét tulajdonítják például a Bős környéki lakosságnak a dunai vízművel kapcsolatos elutasító álláspont­juk miatt. Hasonló jelenség a többségi lakosság egy részében keltett hisztéria is, nemzeti szuvere­nitásának a kisebbség általi állítólagos veszélyez­tetése miatt. Ilyen helyzet alakult ki Szlovákiában néhány hónappal ezelőtt a nyelvtörvény tárgyalá­sának Idején. A kisebbségi kérdések megoldására különféle módszereket próbáltak ki. Negatívakat és pozití­vakat is. Európában a legszörnyűbb a gázkamra volt, amelyet azonnal követ a sajátos nemzeti megoldás, amelyet Csehszlovákiában is alkal­maztak: csaknem az összes német lakosnak és a magyar kisebbség egy részének kitelepítése. Vagy a szlovákiai magyarok erőszakos asszimilá­lására tett kísérlet, úgynevezett reszlovakizálás­sal, anyanyelvük használatának teljes betiltásával - néhol a templomokban is -, az iskolák megszün­tetésével, mindennemű közművelődési tevékeny­ség betiltásával, továbbá ingatlan vagyonuk kisa­játításával, minden állampolgári joguktól való megfosztással és az államon belüli széttelepítés­sel. Ez utóbbi sújtotta a német lakosság maradvá­nyait is, és még nemrég ezt praktizálták a romák­kal szemben. Sajátos nemzetközi megoldás volt az úgyneve­zett lakosságcsere, amely az átélt szörnyűségek után vasárnapi séta volt... Ami a pozitív megoldá­sokat illeti, kevesebb példával szolgálhatunk. 1948 után. fogtak hozzá az úgynevezett kisebbsé­gi megkúlönböztethetetlenség elvének érvényesí­téséhez. Kivételt képeztek a más nemzetiségű szétszórt csoportok, amelyek száma elhanyagol­ható, mint például a szlovákiai horvátok. A Szov­jetunióhoz fűződő viszonnyal kapcsolatos sajátos­ság volt a ruszin lakosság és a görög katolikus egyház totális diszkriminálása. A megkülönböztet­hetetlenség elvét részben kiegészítették kulturális - jellegét tekintve - kollektív jogokkal, például ide tartozott az anyanyelv használata, az anyanyel­ven való művelődéshez való jog és a saját kultúra fejlesztésének lehetősége. Kezdetben ezeket a le­hetőségeket nem szavatolták törvények, csupán a kommunista párt határozatai. Csak 1968-ban deklarálták őket a 144-es számú alkotmánytör­vénnyel, és egészítették ki a közéletben való részvétel jogával - de csupán implicit módon - a törvényhozó testületekben való arányos képvi­selet jogával, amely most nem lehet érvényes. Azonban paradox - vagy jellemző? - dolog, hogy éppen azóta kísérhetjük figyelemmel e jogok gyakorlati korlátozását. Ezek a kulturális „kollek­tív" jogok viszont törékeny garanciák maradnak, ha nem támogatják őket az alkotmányban szilár­dan rögzített politikai jogokkal és nemzetközi ga­ranciákkal. Elég, ha az államban politikai hatalom­váltás után vagy a többségi nemzet körében politikai propaganda nyomására nyugtalanság ke­letkezik és erőfeszítések történnek ezeknek a jo­goknak a korlátozására vagy hatályon kívül helye­zésére - mint ahogyan például a hetvenes évek elejétől fokozatosan korlátozni kezdték a magyar és a ruszin (akkor még csak ukrán), valamint részben a lengyel kisebbségnek az anyanyelvén való művelődését. Vagy a múlt évben, amikor a Szlovák Nemzeti Tanács kisebbségeket diszkri­mináló tőrvényt hagyott jóvá. A nyelvtörvény értel­mében — a magyar kisebbség túlnyomó többsé­gén kívül - egyetlen szlovákiai nemzeti és nyelvi kisebbségnek sincs joga használni anyanyelvét a közéletben. Tudatában kell lennünk annak, hogy a megkü­lönböztethetetlenség elve - bár a törvény rögzíti - nem szavatolhatja a kisebbségek eltérő jellem­vonásainak tiszteletben tartását és fejlesztését. Vagyis a reális megoldás - amely legalább a rész­leges siker reményével kecsegtethet - egyedül az olyan politikailag pluralista rend és jogállam létre­hozásán alapul, amelyben a kisebbségi jogokat - a nemzeti, nyelvi és etnikai pluralitás teljes mértékű tiszteletben tartásának szellemében - az egyéni politikai és kollektív kulturális jogok rend­szere szavatolja, és az állam legfelsőbb törvény­hozó szerve által ratifikált nemzetközi jogi nor­mákra épülő garanciák támogatják. J elenleg vannak ilyen nemzetközi jogi nor­mák és kötelező érvényű ajánlások, az Egyesült Nemzetek Szervezetét és a hel­sinkii folyamatot illetően egyaránt. Sajnos, meg kell állapítani, hogy az alapvető emberi és sza­badságjogokat rögzítő alkotmánylevél elénk ter­jesztett javaslata a kisebbségi jogok szemszögé­ből nézve - ahogyan már említettem - szűkíti a teret ezen elvek érvényesítése előtt. Ha jóvá­hagynánk abban a formájában, amelyben előter­jesztették, csak konzerválnánk azt az állapotot, amely az utóbbi 20 év során jött létre. Ezért - minden körülmény figyelembe vétele után - a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés Politikai Mozgalom parlamenti kép­viselői klubja úgy döntött, hogy néhány módosító javaslatot terjeszt elő a kisebbségi jogokra vonat­kozóan. Aláhúzzuk, hogy indítványaink semmiben sem különböznek azoktól az elvektől, amelyeket a koppenhágai emberjogi konferencián elfogadott dokumentum 4 fejezete, illetve az Európa Ta­nácsnak a kisebbségi jogokról szóló, a tanács parlamenti közgyűlése által 1990. október elsején Strassbourgban jóváhagyott ajánlása tartalmaz. Először az alkotmánytevéi terminológiájához tűznék megjegyzéseket. Az előterjesztett javaslat­ban „nemzetiségi és etnikai kisebbségek" szere­pelnek. A nemzetközi dokumentumokban (az an­gol nyelvűekben) a national minority, vagyis a nemzeti kisebbségek fogalom szerepel. A ná­lunk, valamint Romániában, Bulgáriában és a Szovjetunióban a kisebbségi lakosság megne­vezésére használt nemzetiség fogalom az úgyne­vezett lenini nemzetiségi politika terméke. Ezenkí­vül ez értelmetlen is, mivel minden embernek, aki valamely nemzethez tartozik, nemzetisége is van, s az csak valamely nemzethez való hovatartozá­sára utal. A hovatartozás nem lehet sem többségi, sem pedig kisebbségi. Ha tehetne, a nemzet helyett be keltene vezetnünk a nemzetiségi több­ség fogalmát. Ezért javasoljuk, hogy mindenütt, ahol szerepel a nemzetiségi kisebbség fogalom, azt „nemzeti kisebbség"-re változtassák, és a harmadik fejezet címe ez legyen: A nemzeti és etnikai kisebbségek jogai. Javasoljuk, hogy azokban a rendelkezésekben, amelyekben a kisebbségek nyelvéről van szó, „nyelvük" helyett az anyanyelv fogalmat használ­ják. Ugyanis a nemzetközi dokumentumokban mindenütt az anyanyelv fogalom szerepel. Most pedig előterjesztem az alkotmánytevéi módosítására és kiegészítésre vonatkozó konkrét javaslatainkat. Az első fejezet harmadik cikkelyé­hez a 392-es számú nyomtatványra vonatkozó kiegészítések és változtatások értelmében: e cik­kelybe került át a 25. cikkely első bekezdése, amely a következő mondattal kezdődik: „Mindenki szabadon dönthet nemzetiségéről." Ehhez kiegé­szítést javasolnánk, amely így hangzik: „és be­vallhatja etnikai származását", mivel nemzeti és etnikai kisebbségekről egyaránt szó van. Javasoljuk, hogy a következő mondat így han­gozzék: az eredeti változat - e döntés bárminemű befolyásolása tilos - után pontot tennénk. Majd igy folytatnánk: „Az elnemzetietlenítésre irá­nyuló nyomás minden módszere és az asszi­miláció szervezett módjai megengedhetet­lenek." Továbbá javasoljuk, hogy a 25 cikkely - az eredeti nyomtatvány szerint - 2. bekezdése vál­toztatás nélkül kerüljön át 3. bekezdésként a 3. cikkelybe. Ugyanis ez is általános rendelkezés, s ezért az általános rendelkezések közé tartozik. Javasoljuk továbbá, hogy ebbe a cikkelybe 4., vagyis űj bekezdésként kerüljenek be a követke­zők: „A nemzeti és etnikai kisebbségek önren­delkezésük teljes megőrzéséhez és sokoldalú fejlődésükhöz fűződő jogos érdekeiket szaba­don kifejezhetik, és ezt a többi állampolgárnak az általánosan elismert emberi jogok elidege­níthetetlen részeként kell tiszteletben tarta­nia." E változások nyomán az erédeti második bekezdést mint 5. bekezdést jeleznénk. így az eredeti javaslat 25. cikkelye lényegében hatályon kívül kerülne. A 392-es számú nyomtatvány 26. cikkelyében az alábbi módosításokat javasoljuk: Indítványoz­zuk, hogy némely eredeti etem megőrzésével változtassák meg a cikkely koncepcióját. Javasla­tunk a következő: ELSŐ BEKEZDÉS. A nemzeti és etnikai kisebbségek számára szavatolják a jogot a) saját kultúrájuk fejlesztésére, b) önkéntes adományokra vagy állami támo­gatásra kulturális intézményeik fenntartá­sához, c) megfelelő tipusú és színvonalú iskolákban való művelődésre saját anyanyelvükön, d) információk szerzésére, továbbítására, bir­toklására, reprodukálására, terjesztésére és cseréjére saját anyanyelvükön, tekintet nél­kül az államhatárokra, e) anyanyelvüknek magán- és közéletben, va­lamint hivatalos kapcsolatokban írásban és szóban való használatára. MÁSODIK BEKEZDÉS. A nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó állampolgárok számá­ra szavatolják a jogot a) saját egyesületeikben való tömörülésre, b) korlátlan kapcsolatok felvételére és ápolá­sára az államon belül egymás között és az államhatárokon kívül más országok állam­polgáraival, akikkel közös etnikai vagy nem­zeti származásuk, hagyományaik és kultu­rális örökségük. Ezt a jogot a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság által főleg a közművelődés és a kultúra terén fenntar­tott nemzetközi kapcsolatokban fogják tisz­teletben tartani c) kormányon kívüli, vagyis informatív nem­zetközi szervezetek munkájában való rész­vételre, d) a közéletben és az azon ügyek intézésében való részvételre, amelyek identitásuk védel­mére és fejlesztésére vonatkoznak, valamint az ezzel kapcsolatos döntések végrehajtá­sában való részvételre. HARMADIK BEKEZDÉS. Azok az állampol­gárok, akik nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartoznak, jogaikat éppúgy önállóan, mint cso­portjuk más tagjaival közösen érvényesíthetik és élhetnek ezekkel a jogokkal. Továbbá javasoljuk, hogy iktassanak be egy új cikkelyt, amelyet 25a cikkelynek nevezhetnénk, mégpedig a kővetkező bekezdésekkel: 1) a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak összhangban kell lenniük a többi állampol­gár egyenlőségének elvével. 2) a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak érvényesítésével kapcsolatos nemzetközi kapcsolatokat az állam szuverenitásának megőrzésével összhangban kell realizálni. 3) az állam mellőzni fogja azoknak az admi­nisztratív eszközöknek a felhasználását, amelyek a nemzeti és etnikai kisebbségek lakta területeken hatással lehetnek a népes­ség nemzetiségi és etnikai összetételére. Javasoljuk, hogy e fejezet utolsó cikkelye így hangozzék: A nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetét a nemzeti és etnikai kisebbségi kódex szabá­lyozza. T isztelt képviselőtársak, megismétlem, hogy az általunk előterjesztett minden egyes változtatás és kiegészítés teljesen össz­hangban van - csaknem szó szerinti idézésnek tekinthető - a koppenhágai emberjogi dokumen­tummal, illetve az Európa Tanács parlamenti köz­gyűlésének 1990. október elsején kelt 1134-es számú ajánlásával. Javaslataink elfogadása két­ség kívül megkönnyítené számunkra az európai nemzetek közösségébe való visszatérést. Sze­retnék emlékeztetni Dubček úr szavaira, aki a Szövetségi Gyűlés Elnökségének január 7-i ülésén azt mondta, hogy olyan törvényeket kell kidolgoznunk, amelyek teljesen összhangban vannak az európai demokratikus államok jogi normáival. Tisztelt kollégák, az aikotmánylevél-javaslat, ahogyan már mondtam, nagyon értékes doku­mentumnak tekintjük, amelyet örömmel támoga­tunk. Ezért kérjük önöket, hogy támogassák a mi javaslatainkat is. UP-54 —— Az MKDM - Együttélés prágai parlamenti klubjána k ál lá sfoglalása Az itt közöl t s zöveget az MKDM - Együttélés parlamenti klubjának tagjai saját költségükre, politikai hirdet ésként teszik közzé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents