Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám, szombat

1991. JANUÁR 26. ÚJ SZÓI MOZAIK 6 MÁSOK ÍRTÁK ,A Slušovicei Szövetkezeti Agrokombinát nem halt meg, hanem több szövetkezeti vállalatra osztódott. Létrejöttüket azonban sok-sok indulat és gyűlölködés kísérte. Joset Hurtával, az újonnan létrejött szövetkezetek egyikének, a DAK M OVA vállalatnak gazdasági igazgatóhelyettesével készített interjút a lap munkatársa. Ebből idézőnk. • Tulajdonképpen miért osztották fel a slušovicei agrokombinátot? — Az új viszonyok között már nem állhatta meg a helyét a gazdasági életben. Az elképzelésünk azonban más volt, az egész szövetkezetet új vállalkozási formára akartuk átalakítani, amely valóban szövetkezeti elveken működött volna. Új alapelveket dolgoztunk ki, ezekkel azonban a tagság zöme nem értett egyet. Főleg a kemény munkafeltételek nem nyerték el tetszésüket és az, hogy a szövetkezetet valamilyen részvértytársasággá szerettük volna átalakítani. A belső ellenzéken kívül a kívülről jövő nyomás is lehetetlenné tette a megegyezést. • Végül is a szövetkezet felosztásában egyeztek meg. Ki adott erre ösztönzést? — Az éredeti želechovicei szövetkezet már 1989 januárjában jelezte önállósodási szándékát. A vezetőség ebben nem akadályozta őket, a leválás azonban nem történt meg. Késó'bb egyre gyakrabban hangoztatták, hogy lehetetlen irányítani ilyen kolosszust. Es mivel nem hagyta jóvá a tagság az agrokombinát piaci kö, rülmények közötti helytállását elősegítő' SLUŠOVICEI ÍGÉRETEK ÉS HIBÁK alapelveket, František Čubával az élen egy 80 főből álló csoport kihasználta a földműves-szövetkezetekről szóló törvény adta lehetőségeket, és megalapította a DAK MOVA szövetkezeti vállalatot saját elképzelései szerint. Alapelveikben tulajdonképpen keményebb feltételeket diktálnak az általunk korábban javasoltaknál. Azonnal további igényekkel léptek fel az egyes szövetkezetek, s így a volt agrokombinát 7 földműves-szövetkezetre esett szét. Az emberek zöme azonban (a 6500-ból 4500-an) a DAK MOVA vállalathoz csatlakozott. • Mivel magyarázható a szövetkezetük iránti érdekló'dés? — Az eddigi tapasztalatokkal. Az emberek jól működő' vállalatnál akarnak dolgozni, melynek szilárd a munkarendje. Éppen ezért fogadták el a kemény feltételeket is. Másképpen azonban nem megy, ha a vállalat prosperálni akar. • A vállalat szétesésével sokan munkanélküliekké váltak. Velük mi lesz? — Ez a probléma óhatatlanul jelentkezik minden szövetkezet felbomlásakor. Azok a tagjaink veszítették el munkahelyüket, akik korábban más földművesszövetkezetekhez tartozó munkahelyeken dolgoztak. Körülbelül 450-et bocsátottunk el közülük, akik számára munkahelyet teremtettünk. • Január 11-én a zlíni sportcsarnokban 1350 munkanélküli gyűlt össze, akik azt állították, hogy a DAK MOVA vette el munkájukat... — A valódi munkanélküliek 150-200an lehettek. Elegendő munkahely van ViKI HOGYAN FOGADJA A REFORMOT? A közelmúltban a piacgazdaság lakosság általi megítélését is nagyító alá tette a Szociális és Munkaügyi Kutatóintézet. A reprezentatív felmérések egyik fő kérdése az volt, hogy a gazdasági reform megvalósítása során a lakosság az úgynevezett sokkterápiát, tehát a fájdalmasabb, de rövid ideig tartó átmenetet részesítené-e előnyben, vagy a piacgazdaság fokozatos megvalósítását. A Václav Kiaus nevével fémjelzett gyors és esetleg (vagy inkább valószínűleg?) komoly nehézségeket is ígérő módszer alkalmazását a megkérdezettek 25 százaléka helyesli, 60 százaléka pedig ellenzi, míg a többiek nem nyilvánítottak véleményt... A sokkterápia főképp a magánvállalkozók körében talál megértésre (50 százalékuk mellette voksol). Viszont a munkások körében a megkérdezetteknek csak 23 százaléka ért egyet a pénzügyminiszter elképzeléseivel, a diákok közül 42 százalék, a nyugdíjasok csoportjában pedig 14 százalék tekinti üdvösnek ezt a módszert Érdekes, hogy a szlovákok és a nem magyar nemzetiségűek közül a megkérdezettek 40 százaléka voksolt a gyors átmenet mellett, míg a magyar nemzetiségűeknek mindössze 16 százaléka. A szociológusok azt is felmérték, vannak-e különbségek a reformelképzeléseket illetően Csehország és Szlovákia között Megállapították, hogy az idő múlásával mindkét köztársaságban csökken a reform következményeitől tartók részaránya. Ebből arra következtethetünk, hogy elodázásával egyre fájdalmasabbá válik a piacgazdaságra való áttérés folyamata. A munkanélküliségről való vélekedés tekintetében is figyelemre méltó megállapításokat tettek a szociológusok. Arra a kérdésre, hogy .Hajlandó lenne-e külföldön alantas munkát vállalni?", a megkérdezettek 13 százaléka válaszolt igennel, viszont 48 százaléka felelt úgy, hogy erre semmi esetre sem lenne hajlandó. A reprezentatív mintába bevontak 23 százaléka egyértelműen kijelentette, hogy hajlandó lenne átképzésben részt venni, de 14 százaléka erre semmi esetre nem lenne hajlandó. Munkanélküliségre .gondolkodás nélkül" hajlandó lenne 6 százalék, de zovicében, Zádvefícében és Zelechovicében is. Az Agroszövetkezet kezdeményezői azonban sok embert elcsábítottak ígéreteikkel, és mosťnem tudják ezeket teljesíteni. Tehát nem mindenki munkanélküli, aki ott volt a zlíni sportcsarnokban. Azok maradnak munkanélküliek, akik nem érdeklődnek a munka iránt, s akik nem tudnak választani a felkínált lehetó'ségekből. • Sok kifogás éri a vagyonelosztási. A zádvericei szövetkezet például azt állítja, hogy nyereséges gazdaságként lépett az agrokombinátba, most pedig adóssággal távozik. — Az adósság tavaly keletkezett. A szóban forgó szövetkezet vagyona azonban az agrokombinátban eltöltött évek során jelentősen gyarapodott, és az adósság tudomásulvételével került sor az elosztásra, megegyezés alapján. Ezt aláírások igazolják. • Prosperitást és szociális biztonságot ígértek az embereknek. Nem lesz könnyű teljesíteni... — Tapasztalataink szerint élelmiszeripari cikkeink kelendőek a piacon, ezért bővítjük gyártásukat. A mezőgazdasági termelést színvonalas élelmiszergyártással egészítjük ki. Az elektronika terén a telekommunikációs és az információs technikában akarunk lépni. Éspedig befutott cégekkel együttműködve, s ezek szavatolnák termékeink értékesítését is. Zdenék Hoffmann Rudé právo, 1991/13 semmi esetre nem akar munkanélküli lenni 36 százalék. Tizenhat százalék véli úgy, hogy számára a munkanélküliség katasztrofális következményekkel járna, 35 százalék nagyon fél munkahelye elveszítésétől, 8 százalék azonban egyáltalán nem tart tó'le. Ilyen kérdés is szerepelt a felmérésben: .Jelentősen hozzájárul a munkanélküliség a munkafegyelem javításához?" A kérdésre a megkérdezettek 58 százaléka igennel válaszolt. Ugyanakkor 43 százalék úgy véli, hogy a munkanélküliség következtében romlanak az emberi kapcsolatok. Az emberek fele úgy nyilatkozott, hogy a társadalom nincs felkészülve a várható változásokra, de másik fele szerint az új viszonyok között majd jobban érvényesülhet a rátermettség. A felmérés eredményei alapján a szociológusok azt a következtetést fogalmazták meg, hogy a piacgazdaságra való áttérés gyakorlatilag az egész társadalomnak jelentős nehézségeket okoz. Ugyanakkor az emberek egyes megnyilvánulásai derűlátásra is okot adnak, főképp ami a tudás, a képességek várhatóan jobb érvényesülését illeti. PhDr. Borislav Petrík, Národná obroda 1991/17 KINCSES ELŐD: MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MARCIUSA - 4. Iliescu úr maga elé nézett, és csak annyit szólt: — Da, da securitatea (igen, a szekuritáte). Kitértem arra, hogy a román közvéleményt fel kell készíteni a nemzeti kisebbségek egyenjogúságának elfogadására. Megkérdezte, miért akarunk külön magyar orvosi és gyógyszerészi képzést a kolozsvári Bolyai Egyetem keretében. Elmondtam, a lényeg az, hogy visszaálljon az önálló magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés, s nem a szervezeti hovatartozás. Sajnos, a román profeszszorok olyan lelkesen alkalmazták a numerus clausust, hogy az első évfolyamon csak 14 magyar van, a hatodik évfolyamon pedig több mint 80, azonos beiskolázási szám mellett. Számunkra nyilvánvaló, hogy csak saját intézmények biztosíthatják a nemzetiségi jogok érvényesülését, az értelmiség kinevelését Iliescu elnök megjegyezte, hogy Marosvásárhelyen régebben magyar rektor volt; legyen most is megint magyar. Azt mondtam, ezt sokkal nehezebb keresztülvinni, mint a magyar oktatást jogaiba visszaállítani. Egyébként sem lenne helyes egy román többségű intézmény élére magyar rektort állítani. A megoldás: két intézmény, két rektorral. Annak tudatában, hogy az eredetileg •kiszemelt budapesti román nagykövet nem vállalta a megbízatást, azt javasoltam, ha valóban új kapcsolatokat akarnak létesíteni, akkor egy olyan személyiséget nevezzen ki Budapestre, aki erre - igazán alkalmas, és megnyeri az egész magyar közvéleményt. A Bukarestben akkor még teljesen ismeretlen Smaranda Enachét tartottam a legjobb megoldásnak. Iliescu elnök azt válaszolta, ha ennyire kitűnő személyiség, hasznosítsuk Marosvásárhelyen. A külpolitikánál maradva elmondtam: nagyon furcsállom, hogy az a Constants Oancea a külügyminiszter-helyettes, aki 16 éve irányítja a magyarellenes Ceausescu-féle külpolitikát. (Egy órával azelőtt Romulus Neagu külügyi államtitkárnál is kifogásoltam Oancea átmentését. Azt válaszolta, hogy Oancea volt az. aki letartóztatta a külügyminisztérium vezetőit. így lett a rablóból pandúr. Gyerekjáték!) Arról is beszéltem, hogy rengeteg volt évfolyamtársam van a külügyminisztériumban, s Igy tudom, hogy csak az maradt külügyes, aki .belügyes* is volt. Javasoltam, hogy a szekuba való beszervezés megtagadásáért eltávolítottakat hívják vissza, s a szekusokat irányítsák más területre. Ha nem így jár el az elnök úr, nemigen lesz új román külpolitika — tettem hozzá. Figyelmesen végighallgatott, jegyzetelt, s annyit mondott: — Bine (jó). A 30-35 percig tartó megbeszélés után kedvező benyomásokkal távoztam. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor január 25-én este Ion Iliescu a televízióban szót emelt a magyar .szeparatista" törekvések ellen. Másnap reggel felhívtam telefonon, és tiltakoztam, mondván, hogy ennél szerencsétlenebb kifejezést nem használhatott volna. Iliescu úr azt válaszolta, hogy ő két részről megjelent szélsőséges megnyilvánulások ellen emelt szót. Közben elkezdődött a bolyais diákok ülősztrájkja: az anyanyelvi oktatás azonnali visszaállítását így akarták kicsikarni. Január 30-án elmentem régi iskolámba (édesapám, öcsém, húgom is ott érettségizett), és az igazgatói szobában Lőrincz László professzornak, az NMF nemzetiségi bizottsága alelnökének társaságában megpróbáltam meggyőzni a diákválasztmányt és a szülői bizottságot, hogy fogadják el az NMF megyei tanácsának január 19-i határozatát, és csak őszre állítsák vissza a magyar líceumot. Olyan szülő is akadt, aki azt vágta a szemembe, hogy a magyarság árulója vagyok, s politikai karrieremért nem vagyok hajlandó a jogos magyar követeléseket érvényesíteni. Szavait megtapsolták. Matei professzor, a Bolyái román aligazgatója, csak ámult-bámult (jól tud magyarul). Jellemző, hogy román fórumon sehol, soha el nem mondta: álljatok meg, Kincsesről pont az ellenkezője igaz annak, amit a Vatra hazudik, Kincses határozottan ellenezte a román diákoknak a Bolyaiból való azonnali eltávolítását. Most, hat hónappal késó'bb nem mondhatok egyebet, mint azt, hogy a magyarok nem tévedtek, amikor azt gondolták: ha azonnal nem lesz magyar iskola a Bolyaiból, a választások után se lesz, mert az új kormány nem fogja teljesíteni az NMF ígéreteit. Egyben viszont tévedtek: az ígéreteket a szintén Petre Roman vezette NMFkormány sem teljesíti, pedig az 1990 januárjában megfogalmazott NMF-program tiszteletben tartásáról lenne szó! (A szerző által szerkesztett részlet a Püski Kiadónál megjelent azonos című kötetből. A folytatást lapunk jövő keddi számában közöljük.) PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ úttörő, s a csehszlovákiai magyarság múlt- és identitástudatának megtartása, illetve az 1968-hoz és az 1989. november 17-hez elvezető út szempontjából felbecsülhetetlen jelentőséggel bír. Na és persze - a maga egyszeriségével és kikerülhetetlenségével — A vádlott megszólal is, amely az 1945-1949 közti eseményekről szóló tudósítások fókuszában áll — a „hallgatás éveinek" mármár tudatmeghatározó ténnyé rögzülő legendájaként. Mindennek ellenére mégis elmondható, hogy a csehszlovákiai magyarság jogfosztottságának éveit — legalábbis az alapkutatások szintjén —, a törtéSZEMLÉLŐDÉS, AVAGY JEGYZETSOROK TRAGIKUS ESZTENDŐKRŐL I. Legutóbbi jegyzetemben Asta leveléről beszéltem. S beszéltem arról a jegyzékről is, mellyel az utóbbi hónapok litván sajtójának legizgalmasabb történet- és társadalomtudományi, illetve publicisztikai közleményeit ajánlja a (csehszlovákiai) magyar olvasók figyelmébe. Nem említettem viszont, hogy a fiatal litván hungarológus hölgy listáján milyen nagy számban szerepelnek azok a publikációk, melyek a litván nép 1940-ben végrehajtott, nagy kitelepítésének történetét, annak különböző vonatkozásait és következményeit dolgozzák föl. Ezeket az anyagokat, dokumentumokat már csak az is érdekessé teheti számunkra, hogy — széttekintve magunk körül — bennük s általuk egy újabb párhuzamosságra lelhetünk a mi sorsunk, valamint szűkebb és tágabb régiónk más népeinek sorsa között. Ugyanis történelmünknek, tehát a csehszlovákiai magyarság történelmének is tudvalevőleg máig meghatározó szakaszát képezik az üldöztetés, a jogfosztottság, a gátlástalan magyarellenesség, a deportálások és kitelepítések 1945 és 1949 közé eső évei. Mindezt azonban máig nem dolgoztuk (nem dolgozhattuk) fel igazából, annak minden részletére és vonatkozására kiterjedően, így nincs mit csodálkozni azon, ha tőlünk távolabb élő népek, népcsoportok történelmének a miénkével megegyező mozzanatairól szinte semmit nem tudunk. Pedig az ilven mozzanatok összehasonlító vizsgálata is nem mindennapi tanulságok levonását tenné lehetővé. Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy történelmünk eme súlyos és kellőképpen máig fel nem mért, sőt, valamennyi összefüggésében talán fel sem mérhető következményekkel járó fejezetét egyrészt a jelenség tágabb, európai összefüggéseinek, másrészt elvi-elméleti vonatkozásainak tükrében is megvizsgáljuk. Egyébként is, nem kell nagyon eltúloznunk a dolgokat ahhoz, hogy azt mondjuk: századunk első felének európai történelme bizonyos értelemben a lakosságcserék, néptelepítés történelme is. 1946-ban, a párizsi béketárgyalásokra készülő Magyar Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztálya összeállította ezeknek az 1913. szeptember végén kötött, a bolgártörök béke következményeként a határ két oldalán 15 kilométeres sávban élők kölcsönös átköltöztetésének lehetővé tételével kezdődő, emberek millióit érintő lajstromát. Ebből kiderül, hogy ami részünkről annyi megaláztatással, szenvedéssel és pótolhatatlan veszteséggel járt, az a nemzetek, népek közti konfliktusok (politikai) rendezésének egyik, korántsem egyedülálló és kizárólag a mi esetünkben alkalmazott eszköze; és tragédiánk szorosan illeszkedik századunk gyászos eseményei közé. Ez újabb okot szolgáltathat arra, hogy gondjaink s bajaink közt nyűglődve is állandóan raita tartsuk szemünket a világon; és okuljunk abból, hogy mások — más népek, népcsojDortok — miként élték túl, miként dolgozták föl magukban az őket ért, a miénknél semmivel sem kisebb és semmivel sem alábecsülhetőbb csapásokat, illetve merítettek azokból erőt a túléléshez s továbblépéshez. A csehszlovákiai magyarság szóban forgó három-négy esztendejének sorsfordító eseményeiről odahaza, tehát Csehszlovákiában, jobbára csak a szépirodalom tudósít, tudósíthatott eddig. Kezdetben igencsak kőrülményeskedve, sokféleképpen (de leginkább sehogyan sem) értelmezhető virágnyelven; később mind egyértelműbben, tárgyszerűbben. Igaz, e megnyilatkozások nagy többsége vitathatatlanul nettudomány mára már viszonylag részletesen és megbízhatóan feldolgozta. (Igaz, 1989. november 17-ig ezek a munkák - talán csak Juraj Zvara kezdetben tárgyilagosan vizsgálódó, ám később az objektivitástól mind messzebbre és egyre inkább a husáki történelemmagyarázat s ideológia szolgálatába szegődő könyveitől eltekintve -, nem nagyon jelenhettek meg Csehszlovákiában. így csak nyugati kiadásban vagy Magyarországon, illetve különböző szamizdat kiadványokban és az érdeklődők szűkebb köréhez szóló szaktudományos publikációkként láthattak napvilágot.) Gondolok itt elsősorban Arató Endre Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975 (Budapest, 1977) című kötetének vonatkozó fejezeteire; Balogh Sándor alapvető munkáira, főleg A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945-1947 (Budapest, 1982) címmel megjelentre; Janics Kálmán úttörő és példamutató monográfiájára, az Illyés Gyula előszavával Nyugaton kiadott A hontalanság éveire (München, 1979); Fényi Tibor történeti kronológiájának ide illeszthető passzusaira a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának Jelentéséből (Párizs, 1982) és a Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetéről (Budapest, 1988) című tanulmánykötetekre; Albert Gábor Emelt fővel (Budapest, 1988) című szociográfiájának velünk foglalkozó fejezeteire a Medvetánc című társadalomelméleti folyóirat tematikus különszámának (88/4-89/1) minket érintő tanulmányára (Závada Pál: Hazátlanok, sorakozó!); Karel Kaplan első ízben Münchenben s minap már Prágában is megjelent Pravda o Československu 1945-1948 (Az igazság Csehszlovákiáról 19451948, Praha, 1990) című monográfiájára; s legutóbb Gyönyör József, Mi lesz velünk, magyarokkal? (Pozsony, 1990) című nemzetiségtörténeti vázlatára; továbbá néhány szórványosan közzétett publikációra és dokumentumra; valamint Dobossy László és Molnár Imre egynémelyik dolgozatára; s újabban a Regio egyes számaira. E vázlatos felsorolásból bizonyára kihagytam ezt-azt — e helyen nem is volt s nem is lehetett célom a hiánytalan címjegyzék —, ám a téma történettudományi feldolgozottságénak mértékére és szintjére talán mégis sikerült utalnom. S az asztalomon tornyosuló, áttanulmányozásra váró könyvek, folyóiratok között már itt van a két legújabb szerzemény: Balogh Sándor nagy lélegzetű, targyának genézisét taglaló tanulmánya. A nemzeti, nemzetiségi kérdés és a kollektív felelősség Közép- és Délkelet-Európában az 1940-es években, a Múltunk című politikatörténeti folyóirat legutóbbi (1990/2-es) számaban; s a párizsi béketárgyaláson a csehszlovák küldöttség tagjaként részt vett Dalibor Miloš Krno máig alapműnek számító, a Jednali sme o mír s Maďarskem című, 1946-os könyvének a Rákóczi Szövetség jóvoltából (belső használatra) készült, Käfer István munkáját dicsérő fordítása (A békéről tárgyaltunk Magyarországgal). A kétségtelen eredmények azonban — miként az általában lenni szokott — a hiányosságokra, mulasztásokra, tisztázatlan részletkérdésekre és /ön/ellentmondásokra is irányítják a figyelmet. így van ez a jelen esetben is. Éppen ezért jegyzetem következő részében ezek közül veszek szemügyre néhányat. Ezúton adva hangot abbéli reményemnek, hogy tisztelt olvasóm e további szemlélődésemben, töprengésemben is velem tart.