Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám, szombat

VILÁGPOLITIKA 1991. JANUÁR 26. SZAMURÁJ A KREMLBŐL Kiváltsága van bó'vsn, talán több is, mint kellene. Harcos szelleméből, amely a csúcsra juttatta, még sok maradt, de rosszul használja. Ám mintha nem a kardjával, hanem a látásával lenne baj. Hiszen küzd, hadakozik, de már nem azért az ügyért, amelyre felesküdött, nem azok ellen, akiket ellenségeként nevezett mog. Társai, támaszai elhagyják. A Kreml szamurája régi dicsőségéből él. Magányos farkas, akit falkája kivetett magából, egy másik pedig nem fogad be. Csak addig tűrik meg ó't, amíg tud védekezni. Amint legyengül, számíthat rá, mindkét oldalról megtámadják. Gorbacsov már nem kell a reformereknek, mert gyáva végigmenni a maga választotta úton. Pedig tudja, hogy ez a jó út, ez vezet célba, s akkor is végig kell menni rajta, ha sokan nem bírják a megpróbáltatásokat. Azokat pedig, akik a kényelmes helybenjárást választották, hagyni kell. Azokat is, akik az ellenkező irányba indultak. Majd megindulnak, majd visszafordulnak. De visszamenni hozzájuk, győzködni őket, segíteni nekik topogni a mindent beborító szürke porban — megbocsáthatatlan vétek. Pedig Gorbacsov ezt teszi. Tolja a szekerüket körbe-körbe a kátyúban. Igy őt hagyják el. Sorra távoznak mellőle azok, akikkel együtt találta meg a helyes utat. S van, akiket maga küld el. Kilenc nagy formátumú politikus és kiváló szakember vált ki az utóbbi hetekben a peresztrojka válogatott keretéből, s helyettük Gorbacsov szinte kivétel nélkül szürke apparátcsikokat, KGB-seket és olyan technokratákat választott be csapatába, akik a változatlanul nagyhatalmú katonai-ipari komplexum kétes hírű neveltjei. Elment Alekszandr Jakovlev, akinek jelentéktelen külseje nagy képességeket rejtett, aki kidolgozta a peresztrojka filozófiáját és feltalálta (igen, a Szovjetunióban fel kellett találni) a glasznosztyot. Miután megszűnt az Elnöki Tanácsadó Testület, nem jutott neki semmilyen tisztség. Ugyanilyen sorsra jutott Jevgenyij Primakov akadémikus, a neves közel-keleti szakértő, aki az utolsó pillanatig tárgyalt Irakkal, kiharcolta.a bagdadi diktátornál a szovjet állampolgárok hazaengedését. így járt Jurij Oszipjan is, az államfő tudományos tanácsadója. Nem jutott hely az új kabinetben Leonyid Abatkin akadémikusnak és Sztyepan Szitarjannak sem, akik a Rizskov-kormányban a miniszterelnök helyettesei voltak. Az új kabinetfó'nök, Valentyin Pavlov nem tagadta meg önmagát, hasonló apparátcsikokat választott magának helyettesekül a reformerek, a piacgazdaság szószólói helyett. Ennek logikus következménye az volt, hogy lemondott Sztanyiszlav Satalin és Nyikolaj Petrakov, az elnök két gazdasági tanácsadója, mindketten radikális reformerek. Á belügyminisztert, Vagyim Bakatyint már korábban menesztette az elnök. Nyilvánvalóan a konzervatív kommunisták és katonák árulkodásai alapján. Azzal vádolták ugyanis a belügyek irányítóját, hogy nagyon gyenge, kicsúsznak kezéből a dolgok, főleg ami a Baltikumot illeti. Eduard Sevardnadze pedig önként mondott le a külügyi tárca éléről — ország-világ megrökönyödésére. Sajnos, egyelőre nincs jele annak, hogy drámai figyelmeztetése a diktatúra veszélyére hatásos lett volna. De Sevardnadze legalább tisztességes utódot kapott Alekszandr Besszmertnih, korábbi helyettese, az eddigi washingtoni nagykövet személyében. A profi diplomata, az elismert Amerika-szakértő, akiről azt is tudni, hogy ügyesen egyezkedett az Egyesült Államokkal folytatott leszerelési tárgyalásokon, valóban képes lehet a Sevardnadze-irányvonal folytatására — ha hagyják. Az nem jelent semmit, hogy egyértelműen elkötelezte magát eló'dje politikája mellett. Ez nemcsak tőle függ. Besszmertnih az utóbbi egy évet, legyen mit felmondaniuk, mert hiszen most nincs ilyen... Kétségtelen, hogy az ötven évvel ezelőtti balti csatlakozási nyilatkozatok az unióhoz nagyjából annyit érnek, mintázok a „dolgozói levelek", amelyek kérik az elnöki rezsim bevezetését a Baltikumban. A „nemzeti megmentési bizottságok" is arc nélküli fantomszervezetek, ugyanúgy nincs felelőse sem a vilniusi, sem a rigai vérontásnak. A kacifánJelcin és Gorbacsov melynek során a Szovjetunióban most akadálytalanul kibontakozó kedvezőtlen tendenciák beindultak, Washingtonban töltötte, nem otthon. Abban a Washingtonban, amely még mindig elismerően szól Gorbacsovról, bár az utóbbi két hétben — Vilnius és Riga után — már keményebb bírálatokat is megengedett magának. Kérdéses tehát, hogy Besszmertnih valóban jól mérte-e fel erejét, amikor elvállalta ezt a tisztséget, nem kényszerül-e majd ő is rövidesen behódolásra vagy olyan lépésre, mint eló'dje. Egy évvel ezelőtt ugyanis Gorbacsov még azt mondta, a szovjet föderáció sosem létezett, most viszont a bismarcki recept szerint vérrel ás vassal akarja összefogni, megszilárdítani ezt a birodalmat. Egy évvel ezeló'tt nem zárta ki, hogy volt titkos záradéka a Molotov-Ŕibbentrop paktumnak, melynek alapján a Szovjetunióhoz csatolták a Baltikumot, ma pedig azt hangoztatja, hogy a három köztársaság az unió szerves része, kiválásáról csak népszavazás dönthet. Ugyanakkor előbb alá akarja velük íratni az új szövetségi szerződést. Nyilván, hogy tos helyzet érzékeltetésére érdemes emlékeztetni arra, hogy Vilnius után, de még Riga előtt Pugo belügyminiszter a parlamentben szinte hősöknek kiáltotta ki ezeket a nemzetmentőket, de nyugodtan beismerte, fogalma sincs arról, kicsodák, kit képviselnek. Ennél cifrábbakat csak Jazov védelmi miniszter mondott. Jogosnak tartotta, hogy egy helyőrségi parancsnok tűzparancsot adjon ki polgári személyek ellen, de nem tudta idézni a helyőrségi szolgálati szabályzat vonatkozó pontját. Tudta, hogy aljas módon hátulról lőttek le egy szovjet tisztet, ezután adták ki a tűzparancsot. De nem tudta a rangját, nevét, kórát... Mintha fantomok harcolnának a halandó, hús-vér emberek ellen. Gorbacsov is, úgy tűnik, ilyen fantomokkal hadakozik. Lassan egyedül. A peresztrojka-csapatból már csak Jelcin maradt a hatalom csúcsán. Csakhogy ő nem fantom, hanem nagyon kemény ellenfél a Kreml ura számára. Ugyanakkor az egyetlen ember, akivel érdemes lenne szövetségre lépnie. GÖRFÖL ZSUZSA GONDOLATOK A HÁBORÚRÓL Három táborra szakadta világ. Az első a keménység, Szaddam fegyverek általi megbüntetésének a híve. A másik különböző erkölcsi megfontolások alapján ezt a háborút is ellenzi. A harmadik, amely összekötötte sorsát vagy csak szimpatizál Szaddammal, a legkisebb. Nem is ez okoz nekem gondot, hiszen érveléséből nagyon kilóg a lóláb. Az első kettő vitája ahhoz a tévébeszélgetéshez hasonló, amelyet nemrégiben a halálbüntetés hívei és ellenfelei folytattak — idehaza. A keresztény szemlélet győzött. Nem is ironikusan, nem is szemrehányóan közölte velem egyik ismerősöm, hogy tévedtem. Három nappal az ultimátum lejárta előtt kommentáromban minden észérvet összeszedve meggyőződéssel bizonygattam, hogy nem lesz, nem lehet háború. Ez az első olyan nyilvános melléfogásom, amelyért nem szégyellem magam, nincs lelkiismeretfurdalásom. Arturo Uit mindenkor és mindenütt meg kell állítani. De abban már kételkedem, hogy itt és most a fegyvert kellett fa világnak?) választani, hogy más eszköz már nem volt. Tudom, van számos BT-határozat, teljesen jogszerű tehát azt állítani, hogy ez a nemzetközi közösség akarata. És mi van, ha sokan azért szavazták meg még tavaly az idei határidőt, mert ők sem hitték igazán, hogy lehet háború, mert Bush többször mondta: az ultimátum lejárta még nem jelent azonnali támadást. Jelentett. Ezek a politikusok is tévedtek? De az ő tévedésüknek beláthatatlan következményei lehetnek. Én viszont csak egy dologban fogtam mellé igazán: azt hittem, okultunk a történelemből. *** Elmúlt az első nagy légitámadások utáni eufória a szövetségesek táborában. Kéziratom közvetlenül az Izrael elleni harmadik, de az első olyan rakétatámadás után került nyomdába, amelynek már halálos áldozatai is vannak a zsidó államban. Hihetetlenül megnőtt a félelem: szétfeszítheti-e ez a konfliktus a régió kereteit? A szövetséges hadvezetés sikerről és hatékonyságról beszél, közben a diktátor elavultnak kikáltott rakétái halált osztogatnak. Már katonai szakértők sem bíznak a villámháborúban. Egy brit miniszter megerősíti: talán elszámították magukat, a légierő nem is az igazi rakétaindítókat bombázta szét, hanem csak a Szaddam által felállított maketteket. A harmadik, a legkisebb tábor, a markába röhög: nesze neked legfejlettebb elektronika és lézertechnika! Persze, a tábornokok is tévedhetnek. Ők sem okultak a történelemből: nem tanulták meg, hogy minden őrültnek vannak zseniális ötletei. Nem lehet, hogy akkor, amikor a nemzetközi kapcsolatokban világszerte a pozitív tendenciák az uralkodóak, büntetlenül le lehessen rohanni egy kis államot. Kuvait szuverenitását helyre kell állítani. Ezt deklarálják az ENSZ-határozatok. De a békepártiak azt mondják: ez a háború az olajért folyik. Felsorakozott volna ekkora haderő például egy kis afrikai országért, ahol nemcsak olaj, de még élelem sincs? Demagógia lenne az ilyen kérdésfeltevés? *** Amerika. A közvélemény-kutatás a háborúról sem maradhat el. A többség, egyelőre, támogatja az elnököt, de lassan fogyatkozni kezd ez a többség, párhuzamosan a fogságba esett, vagy elesett amerikai „fiúk" számával. Hetek óta kérdezik a békepártiak: van-e joga az elnöknek életeket áldozni az olajért? A honatyák felhatalmazták rá. Én mégsem hiszem, hogy Bushnak ne lennének erkölcsi aggályai. De az erkölcs másik oldala: ugyan ki más tudna igazságot szolgáltatni Kuvaitnak? Egyáltalán: kinek mire lehet vagy van erkölcsi joga ebben a világban? 1983 októbere: amerikai tengerészgyalogosok lerohanják a szuverén Grenadát, megdöntve a kormányt. Jogsértés? Az. Kontra: igen ám, de Grenada önálló, szuverén állam maradt. 1989 decembere: hasonló eszközökkel kikényszerített kormányváltás Panamában. Kontra: igen ám, de Noriega diktátor volt, s Panama is szuverén állam maradt. Rekontra: hány diktátor volt és van, akit nem távolítottak el a tengerészgyalogosok, mert nem úgy kívánták a Fehér Ház érdekei? Az erkölcsiség határai addig terjedhetnek, ameddig bele nem ütköznek a nagyhatalmi érdekekbe? Washingtonnak volt Vietnamja, Grenadája, Panamája. Moszkvának Magyarországja, Csehszlovákiája, Afganisztánja. Ez a múlt, ez a történelem. A történelmi az, hogy Kuvaitért már összefogtak. Történelmi tanulság: később. *** Ettől a háborútól függ Szaddam sorsa. Ezért veszélyes, minta sarokba szorított ordas. A tévedés jogát ismét fenntartva állítom: ettől a háborútól Bush jövője is függ. Mert a kérdés: maguk az amerikaiak hány „fiú" halálát tudják majd neki megbocsátani? Mert a gyászolók nem Kuvait szabadságának, nem az olajprofitnak fognak örülni, hanem kárhoztatják majd azt, aki odaküldte a katonákat. Ez a háború még megváltoztathatja a világot. De milyen irányban? MALINAK ISTVÁN MORZSÁK BERLINBŐL KÖLCSÖNGRÁNÁT VISSZAJAR Az eddigi nyugat-berlini rendőrség, amely a szokványos rendfenntartáson túlmenő feladatok megoldására is ki volt képezve, most leszerel. Obsitot ad katonai (hivatalos nyelven: nem tipikusan rendőri) fegyverzetének. Visszaadja a francia hadseregnek a kikölcsönzött 9960 kézigránátot. Természetesen nem az eredetieket, hiszen a kézigránát-állományt időnként kicserélték, felfrissítették. Térítés nélkül átadott a berlini rendőrség a Bundeswehrnek 1462 gondosan bezsírozott, bezacskózott és ládába csomagolt MR A3 típusú könnyű géppuskát. Ez a fegyver a második világháborús német MG 42 Franciaországban gyártott válfaja. Azért kellett annak idején a németeknek francia gyártmányú német géppuskát vásárolniuk, mert Berlin nyugati katonai kormányzata megtiltotta, hogy a város nyugati részében német gyártmányú fegyvereket tároljanak. A második világháború után az akkor még egységes berlini rendőrséget — a győztes hatalmak közötti többhónapos huzavona után — csak 1946 elején fegyverezték fel: gumibotokkal és pisztolyokkal. Akkor a rendőrségnél is sokkal szigorúbb volt a rendszerváltás, mint 1990-ben. Aki a hitleri időkben, 1933 és 1945 között rendőr volt, nem szolgálhatott tovább az új demokratikus rendőrségben. Ilyen általános jellegű tilalom a volt kommunista néprendőrség tagjaira nézve most nincs. Egyéni elbírálás alapján át lehet igazolni őket: demokratikus színekben léphetnek újra pályára. POLOSKA MINT TÁRSSZERZŐ Erich Loest, szülővárosából majdnem tíz éve elüldözött — és időközben hazatért — lipcsei író memoárjainak írása közben poloskák segítségével frissíthette fel gyarló emlékezetét. Lipcsében a múlt év elején két — magát megnevezni nem óhajtó — hölgy megvételre kínálta Loestnek a Stasi (a keletnémet állambiztonság) Loest-anyagát. Loest nem tudott ellenállni a kísértésnek: alaposan megismerkedhet saját magánéletével. Kapva kapott az alkalmon, hisz kevés memoárírónak jut osztályrészül, hogy szó szerint idézheti saját telefonbeszélgetéseit, társalgásait, hogy pontosan, hitelesen emlékezhet: mikor, hol kit látogatott meg, kivel futott véletlenül össze, mikor mit vásárolt. Az állambiztonsági poloskák mindent hangszalagra rögzítettek, a spiclik mindent feljegyeztek. Ki hitte volna, hogy egykoron társszerzőként vonulnak be az irodalomba? TÖBB MINT KÍNOS Németországban az Öböl-háború kapcsán ismét a figyelem központ- . jába kerültek a hazai cégek illegális fegyverüzletei Irakkal. A háború kirobbanása előtt állítólag számos cég vegyi fegyverek gyártásához szükséges hadianyagot szállított Bagdadnak, valamint olyan technológiát, amellyel az irakiak korszerűsíthették rakétáikat, konkrétan meghosszabbíthatták azok hatótávolságát. Bonnban a napokban jelent meg egy lista — ezen azoknak a gyáraknak és cégeknek a nevei szerepelnek, amelyek kapcsolatot tartottak fenn Irakkal. Pellengérre állítottak olyan óriásokat mint a Siemens, az AEG, a Messerschmitt—Boelkov— Blohm, a Thyssen, a Dynamit Nobel, vagy a Hochtief. Amerikai és brit források szerint több mint száz német cég gyanúsítható azzal, hogy megsértette a tavaly ősszel meghirdetett nemzetközi embargót. Helmut Kohl, a múlt héten újraválasztott kancellár kormánya a titkos fegyverüzletek elleni tüntetések nyomán rendkívüli ülést hívott össze, s ennek eredményeként szigorították az ellenőrzést és az előírásokat. TRUGLY ÖDÖN