Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-17 / 14. szám, csütörtök

5 MOZAIK ÚJ szól 1991. JANUÁR 17. PERBEN A HATALOMMAL Beszélgetés Soóky László íróval, Marcelháza polgármesterével — Megvallom neked, elcsodálkoztam, amikor meghallottam, hqgy Marcelházán te lettél a polgármester. Betyárból pandúr, jutott mindjárt eszembe. Hivatalt vállalt az a Soóky, aki világéletében — költőként, íróként, népművelőként, színházrendezőként, publicistaként és mint magánember is — a hatalom, a hivatal ellen lázadt?! — Nincs itt ellentmondás. Ezúttal is a hatalom manipulációja ellen léptem fel, amikor egy órával a határidő lejárta előtt úgy döntöttem, hogy indulok a választásokon. Tudniillik, Marcelházán addig szervezték, szervezgették a dolgokat, míg végül csak egy jelölt lett* Azt akartam, hogy választhassanak az emberek. — Számoltál azzal, hogy te győzöl? — Egyáltalán nem. Tulajdonképpen korteshadjáratot sem folytattam. Olyan váratlanul ért az eredmény, hogy egy üveg borom sem volt otthon, mellyel megkínálhattam volna a gratulálókat. — Győzelmed mindenesetre jelzi, hogy ismernek az emberek a faluban, ahol idestova másfél évtizede élsz, úgy, hogy közben növelted hírnevét a Jé! Színházzal és a Prücsök gyermek kisszínpaddal. — Te is tudod, amikor azelőtt a kultúrában tevékenykedtünk, az is valami ellen volt, de valamiért is, nemzeti kisebbségünk, anyanyelvünk fennmaradásáért dolgoztunk, egyéb lehetőségek híján. A rendőrség mindig a nyakunkon volt. Most más a helyzet, de én továbbra is valami ellen ténykedem, az a valami pedig a tunyaság, mely a hatalom műve, ugyanis sem a kormány, sem a parlament nem tartja be, amit ígért. A falu életén keresztül látom, mennyire működésképtelen Szlovákia, mind politikai, mind gazdasági szempontból. Az első eufórikus percek után teljesen elbizonytalanodtak a megválasztott polgármesterek, nem kapunk sem módszertani, sem anyagi, sem erkölcsi támogatást. A községek működését szavatoló törvények, részben a nyelvtörvény körüli huzavona miatt, nem születtek meg, elsősorban a községi tulajdonról szóló és a földtörvényre gondolok. Lehetetlen így elkészíteni a költségvetést, csak a kiadási oldalról van elképzelésünk, a bevételről nincs. — Ha megengeded, szeretnék még a személyednél maradni. Búcson születtél, ötvenkettőben. A komáromi gimnáziumban érettségiztél, aztán... — ... Kassára jártam, állatorvosira. Elsős voltam, amikor illegális határátlépést kíséreltem meg. Két év börtön következett. Nem vagyok rá büszke, de hozzátartozik az életemhez. — Ebből csináltak aztán később olyan pártügyet, hogy még a nyolcvanas években sem volt szabad leírni neved az Új Szóban, nemhogy publikálhattál volna. — Az embernek könny szökik a szemébe, amikor visszagondol azokra az időkre. A börtön után tolmács voltam, Párkányban és Liptovská Marán, a plzeňi Skoda művek alkalmazottjaként. Beszélek németül, szerbül, horvátul, csehül és természetesen magyarul, szlovákul. A börtönben tanultam meg az előbbi nyelveket, kitűnő könyvtára van az ilavai börtönnek, a tizennyolcadik század közepétől gyűjtik és őrzik ott a könyveket, melyek között nagyon sok a magyar. Artán levelező tagozaton zootechnikusi szakot végeztem, közben rövid ideig inszeminátor voltam, majd hetvenhatban a járási népművelési központhoz kerültem, először Dunaradványon, majd hetvenhéttől nyolcvannyolcig a marcelházi művelődési házban dolgoztam. Utána szabadúszó lettem. A budapesti Rádiószínháztól ösztöndíjat kaptam, megírtam három hangjátékot, a Jókai Színháznak eladtam egyik darabomat. — Ha jól emlékszem, Magyarországon megnyertél egy drámapályázatot, s hogy teljesebb legyen a sor, három versesköteted és egy mesekönyved jelent meg eddig, és szerepelsz több antológiában. Persze, aligha ezért választottak meg polgármesternek. Érdekelne, hogy szerinted miért? Pláne, hogy efemkásként, a Független Magyar Kezdeményezés komáromi lapjának, a Reflexnek a szerkesztőjeként sok embert magadra haragítottál. — Úgy vélem, azért, mert a falu mást akart. Nem kimondottan Soókyt, hanem Mást, nagy emmel. És merték vállalni a Mást, egy komoly összefonódásokkal bíró maffia ellenében. Igen, a forradalom utáni tevékenységem először ellenszenvet váltott ki, mindenekelőtt az értelmiség körében, de később kezdtek megbizonyosodni, hogy nem mondtam ostobaságokat, sem a sajtóban, sem más fórumokon. Annak a régebbi, ominózus Fólifalu című írásomnak kapcsán is beigazolódott az emberek szemében, hogy az államon keresztül a zöldségmaffia keményen kizsákmányolja a termelőt. — A Me&iar kormányfőhöz írt és az Új Szóban publikált leveled, tapasztalatom szerint, kedvező visszhangot váltott ki honi magyarságunk köreben, pártállástól függetlenül. Hangvételében és tartalmában jómagam első jelét láttam, ha nem is az FMK és az Együttélés közeledésének, de annak mindenesetre, hogy van kérdés, melyben a két mozgalom között nemcsak az álláspont lehet azonos, hanem a megközelítés módja is. — Nézd, én középlíberálisnak tartom magam, és mint ilyen írtam azt a levelet. A másik, parlamenti választásoktól szeptemberig terjedő időszak bizonyos megnyugvást hozott a lakosság körében. Mégha jó néhányan szították is közben a nemzetiségi viszályokat. Ha Marcelházában gondolkodom, úgy vélem, a falu zöme továbbra is az Együttélés Politikai Mozgalomhoz kötődik érzelmileg, de nem támogatja a helyi vezetőit, akik közül egyesek azelőtt a falu vezetői voltak, a kommunista párt tagjai. Nem véletlen, hogy az Együttélésen belül kenyértörésre került sor. Az sem, hogy a mozgalom radikálisabb, megújulást akaró szárnya engem támogatott. A munkásréteg. A másik szárnyat a nemzetieskedő, önmagát átmenteni akaró réteg alkotja. — Hadd kérdezzem így: hogy ízlik a hivatal? És egy másik kérdés: mi ment vagy véd meg attól, hogy az előző cézárokhoz hasonlóan te is visszaélj a hatalmaddal? — Pillanatnyilag izgalmas feladatnak tartom a polgármesterséget, lehetőséget látok benne a kreatív alkotómunkára, melyet azonban egyelőre gátol, hogy semmiben nem támogat az állam, még szerencse, hogy a kormányban és a parlamentben elnökhelyettesi szinten vannak efemkés kollégák, akik révén hozzájutok a törvényekhez. Ami nem engedi meg, hogy visszaéljek a belém vetett bizalommal, az az eddigi magatartásom. Abban a pillanatban, amint az első figyelmeztetést kapom, hogy túlmentem egy erkölcsi határon, melyet azért magam határozok meg, feladom a helyet. Viszont eltökélt szándékom: végigcsinálom a négy évet úgy, hogy a törvény adta lehetőségek között megszilárdítom a falu helyzetét, ne kelljen a következő bírónak kétségbeejtő körülmények között dolgoznia, mint amilyenben most nekem. Annak ellenére, hogy itt van gazdasági, és úgy tűnik, erkölcsi tartalék is, így lényegesen nagyobbak a lehetőségek, a gazdasági fejlesztés lehetőségei is. A kézművesítés befejezése miatt vállalkozunk, bérbe adunk, nyugati cégekkel, a Skála Coop-pal kötünk szerződést, discorit áruházat, községi sorsjegy kibocsátását tervezzük, hogy legyen mitoből fejlesztenünk, ós mindenek-előtt megpróbáljuk elérni, hogy az emberek, azöldségtermelők munkáján ne mások gazdagodjanak, hanem a falu, és természetesen, akik kitermelték a pénzt. —A képviselőtestület, azaz a helyi parlament partnered, segítőtársad lesz-e? Az Együttélésből tizenkilenc, az MKDM-ből hat, a Demokrata Pártból három, a VPN-ből két képviselő jutott be a helyi parlamentbe, én, mint egyetlen az FMK-ból, ellenzékben vagyok. A gyakorlat egyértelműen megmutatta, hogy az Együttélésből néhányan a falu érdekei fölé helyezik a politikai, illetve pártérdekeket. A polgármester személye elleni tevékenységben nyilvánult ez meg; még nem tudtam, hogy megválasztanak, amikor Komáromban megtörtént az első kísérlet a megbuktatásomra. Az alakuló gyűlésen aztán úgy láttam, hogy a képviselői testület nagy része komolyan veszi feladatát, az egyik képviselő, az Együttéléstől, felkérte kollégáit és az egész parlamentet, hogy a falu érdekeit helyezzék előtérbe. Ez jólesett. Plénumunk, valamint a tanácsadói testület működőképes. Marcelháza azelőtt külön ország volt az országban, itt más törvények uralkodtak. Meglepődtek sokan, amikor kijelentettem, hogy ezentúl Marcelházán is az országos törvények érvényesek. Ott van, látod, amit eddig elfogadtak. Áttanulmányoztam mind, és most látom, mennyire el van tőlük maradva a valóság, meg az egész ország. — Amikor megérkeztem, említetted, hogy gyakran reggel héttől késő éjszakáig foglalkozol a falu ügyeivel. Azt nem kérdezem, hogy halászatra, vadászatra jut-e idő ezután is, de azt igen, hogy mi lesz a költővel, íróval, rendezővel, népművelővel? — Mi lesz Soóky Lacival, mi? Önmagammal azért nem szüntetem meg a kapcsolatot. Folytatom alkotói tevékenységemet, mint eddig. Azóta megírtam már egy rádiójátékot, a feleségem vezette bábegyüttes, a Prücsök idei játékának szövegkönyvét, verset is írtam. Tavasszal, ezúton Paton, a Jótékat szeretném megrendezni. És még valami: naplót írok, attól kezdve, hogy átvettem a polgármesteri hivatalt. Arról szól, hogy miként perlekedem a hatalommal, nap nap után. BODNÁR GYULA ECCE HOMO Dudor István rimaszombati állandó kiállításáról Idestova négy év telt el azóta, hogy reménytelen, a környező' világ és a saját démonaival vívott egyenlőtlen küzdelemben, földi életében a szó szoros értelmében elesett, ám hitében, szellemében és művészetében, ha van ilyen: győzedelmeskedett. Aki Dúdor Istvánt még személyesen ismerte, jól tudhatja, hogy minden eszközzel — egy meredek, veszélyesen meredek élettechnika testi és szellemi élvezeteinek-ártalmainak bevetésével — a közvetlen társadalmi, emberi valóság lehető legmélyebb, legintenzívebb megtapasztalására törekedett. Mindezt szokszor jó humorral fűszerezve, de bennső céltudatossággal tette, csakhogy az alkotó szempontjából legfontosabb éietjelenségekró'l megbizonyosodjon és elmondhassa, ezt és ezt most már papírra, vászonra rögzíthetem, mert intenzív jelenléttel bizonyosodtam meg feló'le. Ki tudja, most, hogy a múlt év december 19-én a Rimaszombati Gömöri Múzeumban állandó kiállítása nyílt, elvitatja-e valaki hátrahagyott művei egy részének ilyen fokú megbecsülését? A tárlat látogatói mindenestre meggyőződhetnek a még 13-14 éves korában készült munkáin is átütő magabiztosságról, kivételes razjtehetségéről, a szintén korai A la Van Gogh című kis tanulmányműveibő'l áradó, a nagy mesterhez hasonlítani akaró, ragyogó színérzékéró'l. A kiállítás szervezőinek munkáját dicséri, hogy felismerték, az ilyen sokrétű, már-már szertelennek tűnő anyag bemutatásánál mennyire komoly funkciója van a megfelelő világítótestek kiválasztásának és beállításának. Viszont kisebb hibának tekinthető a képek zsúfoltsága, helyenként zavarják egymást, sajátosan izgalmas expresszivitásukkal. A közszemlére tett festmények, pasztellek, temperák, akvarellek, tus- és tollrajzok elrendezési koncepciójuk szerint (Farkas Veronika munkája), a rendelkezésre álló anyagon keresztül megpróbálják mintegy keresztmetszetét adni a Dúdor-életmű fő vonulatának. Hogy ez csak részben sikerül, az elsősorban annak tudható be, hogy a mai napig rengeteg kallódik közülük ismeretlenül, magánkézben. Ugyancsak hiányoznak játékos, szatirikus rajzai és a merev művészetelméleti, nem alkotó természetű rálátásokat pellengérező képei, rajzai (

Tehénmenyasszony-sorozat). Egészében véve, az előző, időszaki tárlatokhoz hasonlóan, ez az állandó kiállítás szintén inkább olyasféle posztumusz tiszteletadás, a szülőföld utólagosan ragaszkodó megbecsülése, nem pedig a legjobb Dúdor-alkotások egyenletes színvonalú, átfogó, gyűjteményes tárlata. Mindenesetre a legfőbb érdeme a Gömöri Múzeum igazgatójának, B. Kovács Istvánnak van abban, hogy sok utánajárással és ügyszeretettel létrehozta az állandó kiállítás alapfeltételeit, és arra törekszik, hogy a mostaniakkal a még kallódó műveket is egy állandó Gömöri Dúdor Galériában láthassuk együtt. BETTES ISTVÁN KINCSES ELOD: MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MÁRCIUSA -1. A fenti címmel e napokban jelent meg a Püski Kiadónál Kincses Előd könyve, amely visszafogott és mégis drámai erejű sorokban vázolja föl a tavalyi tragikus marosvásárhelyi események tényeit, előzményeit és politikai hátterét. A szerző a Ceausescu-diktatúra idején Tőkés László ügyvédje volt, a decemberi népfelkelést követően a Nemzeti Megmentési Front Maros-megyei bizottságának alelnöke lett, s aktív szerepet vállalt a romániai magyarság kollektív Jogainak, elsősorban oktatási Intézményeinek visszaállításáért vívott harcban. Emiatt a román nacionalisták magyarellenes hecckampányának egyik céltáblájává vált. Többször is életveszélyesen megfenyegették és zaklatták. Kincses Előd jelenleg Bécsben tartózkodik. A dokumentumkötetből a szerzőhozzájárulásával és az őszerkesztésében tizenkétoldalas folytatásban közlünk részletet. December 19-én Bukarestbe utaztam, a Legfelsőbb Törvényszéken 20-án tárgyalásom volt. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy a bukarestiek mennyire nem tudják, milyen szörnyűségek történtek Temesváron, és milyen erős még a kollektív félelem. Egy kolléganőnek csak annyit mondtam, én is nagyon félek, mert én vagyok Tőkés László ügyvédje. Azonnal elnézést kért, sürgősen tárgyalásra kellett mennie... December 21-én reggel érkeztem vissza Marosvásárhelyre. Délben hazafelé menet láttam, hogy a régi városháza épületét, ahol a megyei RKP és a néptanács székelt, erős katonai kordon őrzi (még páncélautók is védték). Délután összegyűltek a tüntetők, K. Rékával és Robival együtt ón is odamentem. Mi a járdáról mint szimpatizánsok figyeltük az eseményeket, gondoltam, exponált helyzetemben nem ajánlatos tüntetőként a hatalom kezére játszanom magam. A tömeg rendkívül fegyelmezetten és csak román nyelven skandálta a jelszavakat — a népi bölcsesség így jelezte, nem vagyunk irredenták, revizionisták, nem Erdélyt akarjuk elszakítani, csak a diktatúrától szeretnénk megszabadulni. Legjobban az tetszett, amikor azt skandálták, skandáltuk: Doina Cornea, László Tőkés. Este kilenckor hazamentünk. Otthon telefonon figyelmeztettek, az éjszakát töltsem házon kívül, így egy szomszéd udvarán állva elborzadva hallottam a lövöldözést. Hat hősi halottunk volt. Bodoni Sándor (33 éves), Hegyi Lajos (25éves), Hidos Adrián (21 éves), Muntean llie (30 éves), Pajkó Károly (33 éves) és Tamás Ernő (38 éves). Másnap bementem az ügyvédi irodába, de 11 órakor már a főtéren voltam, mert megtudtam, hogy újabb tüntetés kezdődött. Itt 10 órakor, amikor még Ceausescu hatalmon volt, Király Károly beszédet intézett a tömeghez, de gondos kezek, észrevéve, hogy a páncélautó géppuskájának csövét feléje fordítják, lerántották arról a székről, amelyre felállva szónokolt. Biztonsági okokból az egyesített szekuritáte, milícia és katonaság erői mellől a tömeg átvonult a főtér másik oldalára, az Avram Jancu-szoborhoz. Hozzájuk csatlakoztam a főtérre leérve. A szobornál Király Károly bejelentette, hogy saját kezünkbe vesszük sorsunk irányítását, elegünk volt a diktatúrából, s megalakult a demokratikus Roméniáért, az egyenjogúságért küzdő „Fratia—Testvériség" Demokrata Fórum. Egy órakor a híreket hallgattuk édesanyámék lakásén (a Városházával szemben, a Grand szálló mögött), s akkor hangzott el a Kossuth rádióban életünk legjobb híre: Ceausescuék elmenekültek. Gyorsan futottunk a főtérre, ahol sín/a ölelkezett román és magyar, hihetetlenül boldogok voltunk és őszintén, nagyon szerettük egymást. Amikor Király Károly lépett a mikrofonhoz, óriási ünneplésben részesítették. Egymást váltották a romén és magyar szónokok, s egyszer csak az ifjúságnak egy nagy csoportja a helyszínre hozta Sütő Andrást. O fogalmazta meg azt, hogy a történelemben először, teljes egyetértésben és érdekazonosságban együtt harcoltak magyarok és románok. Figyelmeztetett, hogy ezt az egységet meg kell őriznünk, ez boldogulásunk egyedüli járható útja. A két nyelven elmondott beszédre a tömeg így válaszolt: Niciodata sovinism! (Soha többé sovinizmust!) Bodolai Gyöngyi űjságírónőtó'l megtudtam, hogy a Vörös Zászlóból Népújság lett. Mivel a Vörös Zászló utolsó, december 22-i száma Papp László „oradeai" püspök Tőkés Lászlót aljasul befeketítő cikkét közölte, arra gondoltam, milyen szép lenne, ha a Népújság beköszöntő száma lehozhatná az igazat a Tőkésügyről. Hazamentem, nekifogtam a cikknek, de telefonáltak, hogy Bukarestbe kell utaznom, mert engem jelöltek a hattagú (3 romén, 3 magyar) küldöttség vezetőjévé. December 23-án Bukarestig az úton csak boldog embereket találtunk, mindenki „V" jellel üdvözölt, és sehol sem láttunk (még az országúton sem) Ceausescu-idézetet, portrét stb. — úgy tűnt a diktátor mintha a világon se lett volna. Sötétedéskor érkeztünk Bukarestbe. Csak nagy nehezen engedtek be a televízió kettes kapujához (lekapcsolt fényszórókkal kellett mennünk, nagyon benne voltunk a harcok sűrűjében). Végül is Jakabffy Attila és Pol Vasile valahogy bejutott a főépületbe, és rövidesen, úgy 20.15-kor meg is jelentek az adásban. Jakabffy magyarul beszélt, mindketten hangsúlyozták, milyen nagy egyetértés alakult ki a románok és a magyarok között. Szó volt az egyenjogúságról is. (Szombaton folytatjuk)