Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-27 / 30. szám

MANAPSÁG SOK SZÓ ESIK A PIACGAZDASÁG ELŐNYEIRŐL ÉS HÁTRÁNYAIRÓL. SZÁMOS NYU­GATI KÖZGAZDÁSZ AZ ÁTÁLLÁS GYORSABB ÜTEMÉT JAVASOLJA. EZZEL KAPCSOLATBAN FIGYEL­MET ÉRDEMELNEK a LE MONDE DIPLOMATIOUE PÁRIZSI HAVILAP FŐSZERKESZTŐJÉNEK, ELAND JU- LIENNEK A KÖVETKEZTETÉSEI. Az utasításos hatalom csak ritkán haj­landó a terep békés kiürítésére. Jóllehet, London eléggé bölcs volt ahhoz, hogy idejében hozzáfogjon a gyarmati rend­szer felszámolásához, a brit birodalom­nak korábban alárendelt országok tragi­kus sorsfordulókon mentek át. A francia és a belga fennhatóság alól igencsak megkésve felszabaduló afrikai területek sorsa sem volt kedvezőbb. A huzamos ideje erőszakosan elfojtott ellentétek robbanásszerűen kerültek felszínre a szabadság első napjaiban. A korábban gyarmatosított népek nagy reményeket tápláltak. A kelet-euró­pai népek vágyai is határtalanok nap­jainkban. A körültekintő emberek mind­két esetben előre látták, hogy az alkal­mazkodás és az átalakítás eleinte sú­lyos áldozatokat követel, de később - szilárd meggyőződésük szerint - be­köszönt a boldogabb, gazdagabb idő. Az eredmény nem szavatolt Kelet-Európa elkerülheti a kudarcok nagy hányadát, ha a „létező szocializ­mus“ jármának levetése után nem vár majd csodát a „létező kapitalizmus“ világába történő belépésétől. A filmek, a tévésorozatok és a folyóiratok felkínál­ják neki a „létező kapitalizmus“ von­zóan ragyogó, de megtévesztő képét. A nehézségekkel is járó átmenet idősza­ka hosszú lehet, és előre egyetlen ered­ményére sincs garancia. Noha Kelet-Európa népessége tudja, hogy Nyugaton nem mindenki él a Foch sugárúton, nem tölti szabadságát vadre­gényes szigeteken vagy arizonai far­mon, mindenképpen szépíti annak a vi­lágnak a képét, amely után oly régen áhítozik. Belépve gazdasági rendszeré­be, igencsak kockáztatja azt, hogy an­nak a húszezer (öt évvel ezelőtt még csak hatezer) embernek sorsára jut, akik mindennapi betevő falatjukat csak a 374 jótékonysági szervezetnek köszönhetik. Kelet-Európa ugyanúgy megszaba­dult a felkészületlen és korrumpált rend­szerektől, mint 1986-ban a Fülöp-szige- tek Ferdinand Marcos diktatúrájától, aki azzal gyarapította vagyonát, hogy kisa­játította a nyugati pénzemberek által országának nyújtott hitelek jó felét. S Aquino elnökasszony, aki jottányit sem tudott javítani honfitársai sorsán, s csak üggyel-bajjal fojtotta el a katonák számos államcsíny-kísérletét, bejelen­tette, hogy 1989 első kilenc hónapjában a kereskedelmi hiány 2,2 milliárd dollár volt, vagyis kétszerese az előző évinek. Ilyenek a világ egyenlőtlen vetélkedésé­nek az eredményei. Persze Kelet-Európa más mint a Fü- löp-szigetek. Az évszázados gazdag ta­pasztalatokkal rendelkező régi földrész­nek talán sikerül elkerülnie az ilyen ka­tasztrófát. Csakhogy a franciaországi nyomor e tekintetben nem bíztat sok jóval. A jövedelmet és a létköltségeket kutató központ nemrég közzétett adatai szerint itt a legszegényebb családok száma kétszerte gyorsában növekszítr a népességnél. Nagy-Britanniában, ahol a virágzását éli a kapitalizmus szabad piacgazdasága, csak egyetlen tél lefor­gása alatt éhen halt 400 egy éven aluli gyerek. A kelet-európai országok az eddigi próbatéteket követően megállapítják majd, hogy az emberek milyen árat fizet­nek a „létező kapitalizmusért.“ Ez az ár elképzeléseiknél is nagyobb. A jövedel­mezőségnek, a korszerűsítésnek és a nyereségnek hajszolása a társadalom­nak komoly kárt okoz olyan körülmények között, amikor eléggé habozva fog hoz­zá a gazdaságfejlesztés szociális céljai­nak megközelitesehéz. Nyugat-Európá- ban általában paradox helyzet állt elő: noha a jelentős tőkeberuházások új munkahelyeket hoznak létre, a munka- nélküliség nem csökken. Kelet-Európá- ban milliószámra vannak potenciális munkanélküliek. A korábbi rendszerek mesterségesen megőrizték foglalkozta­tottságukat, de a jövőben munka nélkül, családjaik pedig létfenntartási eszközök nélkül maradnak. Olyan jelenség kívánja ezt meg, amelyet a Fortune folyóirat „demokratikus kapitalizmusnak“ nevez. Ebben a képletben a féktelen versengés tőkés eleme a „Jaj a legyőzőiteknek!“ jelszó jegyében győzelmet aratott olyan demokratikus elemek fölött, amilyen az emberi méltóság, a személyiség kibon­takozása, a szolidaritás és a jólét igaz­ságos megosztása. Keleten azonban ilyen nézet is hallha­tó: „Elég volt az ábrándokból! A piaci viszonyok valóban kemények. Lesznek csődök, egyenlőtlen jövedelem és a tár­sadalom egyenlőtlen rétegeződése is. Egyelőre azonban beláthatatlan a nor­mális emberi élethez vezető más út. “ Gazdasági és szociális darwinizmus Kezdjük a csődökkel. Az Egyesült Álla­mokban 1986-ban 159 csőd volt 12,7 milliárd dollár összértékben, tavaly csak 133, viszont 70 milliárd dollár értékben. Ebből hasznot húznak nemcsak azok, akik alacsony árakon vásárolhatnak részvényeket, hanem különféle társasá­gok is, amelyek a csődbe jutott cégek át­szervezésére szakosodnak. Még ha ez a vállalkozói kapitalizmus, amely már teret hódít Lengyelországban és Magya­rországon, nem is lenne ilyen kegyetlen, különösképp pusztító lesz Kelet-Európa országaiban. Ezek ugyanis nem rendel­keznek sem olyan gazdasági bázissal, sem olyan tapasztalatokkal és intézmé­nyekkel, amelyek legalább valamiféle­képp garantálhatnák az üzletemberek által teremtett dzsungelben a „ törvé­nyességet és a rendet“. A jövedelemnek és a szociális rétegeződésnek egyenlőt­lensége általában degradálja a társadal­mat, mint több embert hontalanná tesz, gyarapítja a fiatalkorú bűnözök számát, és létrehozza a kábítószerek elterjedé­sének kedvező talajt. A kelet-európai országok nyilván úgy vélekednek, hogy a piaci törvények al­kalmazása következtében feltétlenül nem valósul meg az emberek sorsa iránt olyannyira közömbös kapitalizmus. Csakhogy választaniuk kell az általuk elmarasztalt bénító társadalom és a dar­winizmus legabszurdabb megnyilvánu­lása, a gazdasági és a szociális darwi­nizmus között. Pontosan arról van szó, hogy a sztáli­nizmustól megszabadult népek önere­jükből semmiben sem tudnak változtatni a világkapitalizmuson. Törvényei minde­nütt veszélyeztetik a még meg nem szilárdult demokratikus struktúrákat. így például a 76 milliárd bruttó nemzeti jöve­delemmel rendelkező Argentínának 60 milliárd dollár a külföldi adóssága. S en­nek törlesztését éppen a kapitalizmus, s nem a demokrácia törvényei követelik meg. A szegénység övezetei szélesed­nek, és a nyomorba döntötteknek' kell megfizetniük a megbuktatott diktatúra adósságait. Ez lehet a sorsa az eladóso­dott Kelet-Európának is. A tőke szabad mozgása a Dél sze­gény országaiból az Észak gazdag or­szágaiba azt bizonyítja, hogy a kapitaliz­mus a világ népességének háromnegye­de fölött uralkodik. A gazdag Észak 1989-ben a tőkés világ többi régiója bruttó termékének csupán 0,35 százalé­kát, vagyis 47,6 milliárd dollárt adott. Ugyanakkor azonban ettől a Déltől 178 milliárd dollárt kapott a hitelek megtéríté­se címén. Nincs okunk abban re­ménykedni, hogy a „létező kapializmus“ önmaga elhatározhatja ennek a rend­szernek a megváltoztatását a kommu­nizmussal szakító országok érdekében. Vajon a kelet-európai országok lega­lább valamiképp elkerülhetik-e ezt a dézsmálást? Ezt csak óhajthatják és Nyugat-Európának erre kellene töreked­nie, mivel különben az öreg Európa áldozatává válhat a kibékíthetetlen el­lentmondások kiváltotta viszályoknak, s ez zűrzavarhoz vezethet. S ha ez a kívánság meghallgatást nyer, ami nem nagyon valószínű, akkor mély repedés keletkezik a tőkés stratégia magvában, mivel Kelet-Európa fejlődő országai olyan kedvező körülmények közé kerül­nek, amelyek nem adattak még a Dél INGYENKONYHA országainak. A földrész önzésének ez a formája leleplezi a tőkés rendszer jellemző kétszínűségét. S ez már meg­nyilvánul, mégpedig cinikusan. Jóllehet, Ceausescu rendszerét egyértelműen elmarasztalták, egyesek mégis bizonyos előnyöket vélnek benne felfedezni., Tönkretette ugyan az orszá­got, de az a Nyugat asztalára mégis két adukártyát tett. Először is Románia ki­egyenlítette külföldi adósságát, és ez kezébe adta a második adut - Ceauses­cu aránytalanul nagy exportja (1988-ban értéke 13 milliárd dollár volt) az ország számára világszerte állandó megrende­lőket biztosított. Ők ma egyetlen kérdés­re összpontosítanak: hogyan húzzanak előnyöket az új romániai rendszerből? Egy dolog teljesen világos: a múlthoz hasonlóan ma sem áll szándékukban a demokratikus szabadságjogok tiszte­letben tartása, mivel ez politikai kérdés, s a „létező kapializmus“ világában a po­litikai problémákat alá kell rendelni a gazdasági céloknak. Gazdasági prioritás A prioritásnak ez a megengedhetetlen helycseréje egyáltalában nem új dolog. ,,A jövő Európájában a politikai határok­nak a múlthoz képest kisebb lesz a je­lentőségük. A népek közötti kapcsolatok túlynomórészt a gazdasági cseréhez fognak igazodni". Ezeket a szavakat, amelyek teljes mértékben összecsen­dülnek a napjainkban uralkodó gondolat­tal, Párizsban 1941-ben Friedrich Grimm, a hitleri birodalom egyik jeles jogásza mondta ki. Ez a prioritás szembetűnően megnyil­vánul. K.O. Pöllnek, az NSZK Szövetsé­gi Bankja elnökének az európai valuta- nunió létrehozásával kapcsolatos javas­lataiban. Pöll azt szorgalmazza, hogy az Európai Közösségek számára létreho­zandó központi banknak ne kelljen iga­zodni a nemzeti kormányok „politikai dekrétumaihoz“, esetleg az európai poli­tikai hatalomhoz, vagy a strasbourgi par­lamenthez. Pöll olyan központi független bank létrehozására törekszik, amely meg­szabná az állami szektort és a szociális partnereket mindebben kötelező valutá- ris politikáját, ami összefügg a költségve­tési és a bérpolitikával. A demokratikus képviselők tehát alárendeltjeivé válná­nak az Európa Bank igazgatói technok­rata hatalmának, s ezeket az igazgató­kat olyan tartamú időszakra neveznék ki, amely számukra biztosítaná a pézügyi autonómiát. Egyértelműen elmarasztaljuk a vallási vagy az ideológiai abszolutizmus (náciz­mus, kommunizmus) jegyében elköve­tett bűncselekményeket, és a nacionalis­ta fanatizmus minden formáját. Csak­hogy ugyanilyen nagy bűncselekménye­ket követnek el az olyan káros ideológia jegyében, amilyen a gazdaság prioritá­sa. A gazdasági vetélekedés és az önző számítás döntő szerepet vitt a két világ­háború kirobbantásában csakúgy, mint a gyarmatosítási kalandok, s a harmadik világ országainak kifosztása esetében. Az ökonomizmus a leggyengébb orszá­gok számára épp olyan pusztító, mint a háború. Nyugat-Erópának nem szabad me­gengednie azt, hogy a kelet-európai .né­peknél a piac igencsak viszonylagos törvényei a szabadság abszolút követel­ményei fölé kerekedjenek. Kelet-Európa polgárainak szabadsága jóval többet je­lent az olyan piac „szabadságánál“, amilyet a vállalkozók akarnak megvaló­sítani és valósítanak meg. Senki sem törődhet bele abba, hogy a „létező szo­cializmustól“ csak nemrég megszaba­dult népek egy szép napon kénytelenek legyenek felkelni a „létező kapitaliz­mus“ ellen, amely képes elfojtani de­mokratikus törekvéseiket és a jobb tár­sadalmi renddel kapcsolatos reményü­ket. Ez a veszély annál is nagyobb, mivel ezekben az országokban a de­mokrácia meggyengült, s a totaliltás kí­sértése igen erős Európának azon ré­szeiben, amelyek túl sokáig szenvedtek az autoritarizmus kegyetlenségeitől. NEM PROBLÉMAMENTES A BEILLESZKEDÉS A „LÉTEZŐ KAPITALIZMUSBA“ t A LE MONDE DIPLOMATIQUE FIGYELEMREMÉLTÓ KÖVETKEZTETÉSEI Uj intézmény a piacgazdaságban CSODAVÁRÁS HELYETT - INDOKOLT JÓZANSÁG ................... EGYENSÚ LYHIÁNY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents