Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
i/asúrnap 3 1990. VII. 27. A HARMADIK EMELET Itt tulajdonképpen csaknem mozgásképtelenek vannak, akiket pelen- kázni, etetni kell. Jelenleg tizenhárom ágy foglalt. A szobák kórteremre hasonlítanak. Vaságy, éjjeliszekrény. A betegek nyűgösek, vagy apatikusak. Éjjel-nappal mellettük kell lenni. SORSOK Knap bácsi tizenegy gyereket nevelt fel, közülük tíz él. Egyikük sem vállalta a gondozást, sőt a házat is eladták a feje fölül. így került ide. Az év háromszázhatvanöt napján gyereknek, unokának egyszer sem jut ideje arra, hogy az öreget meglátogassa ... Sokan elmondják életüket, sorsukat, csak arra kérnek, ne írjam meg a nevüket. Mintha szégyenlenék, hogy e házban laknak. Restellik, hogy ide jutottak?- Ha az öregek összeszólalkoznak, egymás fejéhez vágják: „Te csak ne beszélj, ide löktek a gyerekeid“ - mondja Bukovsky Erzsébet, az otthon rokonszenves igazgatónője ennél nagyobb sértés nincs.- Az öregek türelmetlenek, zsörtölődök, irigyek. Sőt, egyesek az ebédlőben sem akarnak egymás mela látogatókat. Sokan hiába - hónapokig. Sőt, egyesekre soha senki ajtót se nyit. Néhányan, főként a jó íizikumúak megtalálják a helyüket. Naponta bejárnak a városba, sétálnak, vásárolnak, fodrászhoz, látogatóba mennek. Vannak, akik a kocsmába térnek be. Úgy van ez, mint általában az életben, ki ezt szokta, ki azt. Otthonunk nem börtön, nem nevelde, tulajdonképpen mindenki azt tesz, amit jónak lát. PANZIÓ Ruzena Szabovához kopogtatunk be. Két barátnőjével kinn üí az erkélyen és horgol.- így telnek napjaink - mondja derűsen, miközben figyelmeztet szép pelargóniáira. Gyerekeiről és unokáiról beszél.- Rokkant vagyok, nem tudtam magam ellátni. A gyerekeknél, három lányomnál és egy fiamnál nem volt elég hely a számomra. Ezt a megoldást választottam. Jól érzem magam, bár valahol a szívem mélyén visszavágyom volt környezetembe, lakásomba. Ez van, ezt kell szeretni... Lányaim gyakran meglátogatnak, a fiam ritkábban, ő meg a két unokám pilóta. Ahányszor repülőt látok, három puszit küldök a felletranzisztoros rádóját hallgatja éjjel- nappal, mert még mindig érdekli, mi történik a nagyvilágban. Az ó világa leszűkült egy szobára, egy konyhára - amelyet úgysem használnak - meg Nelli néni siránkozására: gyerünk haza. A folyosón karosszékbe süppedve ősz hajú anyóka morzsolgatja rózsafüzérét. Két mankó van mellétámasztva. Néhány órával később a konyhaasztal mögött bóbiskol, fejét mélyen a mellére hajtva egyenletesen szuszog. Ajtaja tárva-nyitva: itt nincs titok, itt mindenki mindenkiről mindent tud. Még azt is „ki kivel tart“, mert bizony, a szeretetszomj sokakat összehoz. Néha teljesen érthetetlen módon egy tanárnőt egy kocsissal, ötvenéves hibbant lányt kilencvenéves tehetetlen aggastyánnal, délceg úriember nyomorék vénasszony- nyal... Nincs borzasztóbb érzés a kiszolgáltatottságnál. Ennél rosszabb csak a magány lehet. Az öregek valahol gyerekekké válnak. A számunkra piszlicsári ügyeknek tűnő dolgok nekik létfontosságúak. Vissza-visszabarangolnak a múltba, és megértő társra van 1. AZ ÉTTEREM - AKÁR EGY LUXUS SZÁLLODÁBAN 2 A BUGYI HÁZASPÁR A MÚLTBÓL ÉL ÉS HAZA VÁGYIK... i lOKEDVÜ NEVETGÉLÉSRE « nem egyszer van ok VICCMONDÁS VAGY TITOKMEGOSZTÁS? / 4. HOL VAN AZ A NYÁR?- 5 RUZENA SZABÓVÁ (A HÁTTÉRBEN) SOK IDŐT TOLT barátnőjével a kés kény erkélyen, horgoljak ÉS beszélgetnek.- Jutái Dániel felvétele. Ha egyszer majd megöregszünk, sose veszekszünk, ülünk a kandallónál, fogjuk egymás kezét... Ez a régi sláger jutott az eszembe, amikor utamat a galántai öregotthon felé vettem. A vissza-visszatérő dallam ott csengett a fülemben és a szavak fölött filozofálgattam: van olyan ember, aki ne vágyna nyugalmas, derűs öregségre? Aki nem a szerettei között kívánná eltölteni élete utolsó napjait? Aki ne igényelné a szeretetet, dédelgetést? KERTES HAZBAN ELTEK Végighaladva a városon, jó mesz- sze a központtól, épülő panelház- dzsungel csücskében húzódik meg az igazán szép, háromemeletes „aggház“. 1986-ban költöztek be az első lakók. Ma az otthonban kilencvenKÖZELEDIK A DÉL lett ülni. Akadnak olyanok is, akik le se jönnek étkezni, csakhogy ne lássák vélt ellenségüket. Sokéves fájdalmukat, sérelmüket szeretnék or- vosoltatni, ám nincs rá mód, mert nincs rá törvény, nincs megoldás. Kiszolgáltatottak. Nem lehet a gyereket tehetetlen anyjáról, apjáról való gondoskodásra kötelezni. A bentlakók többsége foggal-körömmel védi leszármazottját, bizonygatja, hogy jószántából jött ide, pedig tudjuk, hogy nem volt más megoldása. Valamennyien únos-untalan lesik gekbe, azt gondolom, ők szállnak fejem felett... A két pilóta unoka tipegője ott van a vitrin polcán... Sramová asszony nyolcvan éves. Ujjait a reuma görcsbe húzta. Bár járása fürge, dolgozni képtelen. Van két fia, de a mamát egyik sem vállalta. Ide jött, mert itt élt egyik unoka- testvére. Gondolta, majd segítik, támogatják egymást. Úgy is történt. HÁZASTÁRSAK Bugyiék Nagymácsadról. Ignác bácsi 87, Nelli néni 81 éves. Három fiút neveltek fel, mindhárman a faluban élnek, van nyolc unokájuk és négy dédunokájuk. Egyikük sem akarta elvállalni az öregeket. Falujukban áll a házuk, ott a szőlő, a kert - elhagyottan, elhanyagolva...- Haza akarok menni - ismételgeti únos-untalan Nelli néni, aki tehetetlensége miatt a galántai otthon szobájából február óta ki se mozdult. Ignác bácsi rászól:- Ugyan asszony, ki viselné gondodat? ... Aztán mesélni kezd életéről. Cseléd meg béres volt, elhurcolták a Szudétákba, vagyonkáját elkobozták, 1948-ban visszatérve újra kezdte életét. És most ismét... Az első emeleten, egy szobában, ahol semmi sem az övé, ahol arra vár, mikor hozzák az ebédet, a vacsorát. Kis szükségük. Szomorú, hogy akiket a világra hoztak, felneveltek, épp azok nem hajlandók tisztelettel, alázattal életük alkonyán gondoskodni róluk. A galántai öregotthonban élőknek mindenük megvan. Ágyuk, ételük, orvosuk, tiszta szobájuk, társalgójuk, játéktermük, kertjük, szökóku- tuk, imaházuk... Mégis. Sokan az elmúlt tegnapból élnek. Hazavágynak. Áz öreg fát bajos átültetni. És ha beszélni tudna, minden bizonnyal arról vallana, hogy visszakívánkozik oda, ahol felcseperedett, belombosodott... Az ittlakók legtöbbje bizonyára fiatalkorában nem is álmodott arról,' hogy utolsó napjait öregotthonban éli le. Komfortban, de idegenként. Ha egyszer majd megöregszünk... így kezdődik a dal, de ne folytassuk, hogy, sose veszekszünk, ülünk a kandallónál, fogjuk egymás kezét, mert ki tudja, igaz lesz-e. Lehet, hogy elhagyatottan és szomorúan várjuk majd az ebédet, a vacsorát... a véget. És akkor is szomorúak leszünk; ha mindent elénk tálalnak, ha mások ágyaznak helyettünk, ha az orvosságot rendszeresen adagolják, megmosdatnak bennünket, jó reggelt köszönnek ránk, mert valami, a legfontosabb kiesett az életünkből: szeretteink ragaszkodása. Ozorai Katalin nyolcán és a panzióban negyvennyolcán vannak. A kettő között van különbség. Az előbb említettek nyitott ajtók mellett teljes gondoskodásban - takarítás, orvosi ellátás, koszt - részesülnek. Az utóbbiak megőrizhetik függetlenségüket, főzhetnek, süthetnek, kosztot hozathatnak akár vendéglőből is, s ha nem akarják, ajtót sem nyitnak a kopogtatónak. Kötelességük csupán az, hogy havonta egyszer helyben mosassák ágyneműjüket és negyedévenként egyszer kitakaríttassanak. Természetesen, a ház szolgáltatásait igénybe vehetik. A bentlakók csaknem, kilencven százaléka kertes családi házban élt... Konyha, egyszoba, esetleg kettő, kamra nyári konyha, néhol istálló, udvar, konyhakert, gyümölcsös, szomszédok, templom, kocsma. Ez volt a világuk. No meg a munka és a családról való gondoskodás. Most: süppedő szőnyegek, klubhelyiségek, mély karosszékek, hatalmas étierem, hosszú folyosók, felvonó, állami bútor, állami takaró. Mondhatnánk, kényelem, gondtalanság. Annak ellenére, hogy valameny- nyien önként jöttek ide, és amint mondják - soha ilyen jó dolguk nem volt -, lelkűk mélyén visszavágynak megszokott környezetükbe. Csakhogy - nem lehet. Képtelenek önmagukat ellátni és a család fiatalabb Akkor nyitják az éttermet. A szakácsnők háromfélét főznek: a cukrosoknak, a diétázóknak, meg a külön kosztra nem szorultaknak. A kisöre- gek gyakran egymás tányérját lesik és a másik ételét ennék szívesebben. De nem lehet, nem szabad, a diétás nővér szigorú. A süteményt, a déligyümölcsöt felviszik a szobára, elrakják abban a reményben, hogy majdcsak jön az unoka... Jóval fél órával az ételosztás előtt ott ülnek a folyosón. Várnak. Ételcentrikusokká váltak. Mintha a világon fontosabb nem létezne. Itt az életet reggelivel, ebéddel, vacsorával mérik... A mozgásképtelenek kosztjukat saját lakosztályukon fogyasztják el. A nővér felviszi, feltálalja. Sokan panaszkodnak, hogy míg megeszik a levest a másik fogás kihűl. Ez így is van. Az egyformán berendezett szobák mellett van egy „szomorú“ konyha. így neveztem el önmagámban. Konyha a szükséges bútorral, de hiányzik az edény, az étkészlet, az ételszag. Ahol nem főznek és nem mosogatnak - csupán esznek. Szó nélkül elfogyasztják, amit kapnak, majd szunyókálnak és várják a vacsorát... Ütána keveset totyognak- motyognak, aztán alvásra hajtják fejüket... És várják a reggelt, a reggelit ... tagjai nem vállalják gondozásukat. Dolgoznak, építkeznek, pénzt hajszolnak, gyermekeket nevelnek, fóliáznak, a mamára, papára nem jut idő...
