Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
sár Ferenc Kaleb naligetek, mandulafák, fügék ■elmes illata, búzamezők tengerző síje kísérte akkoron Názáretbe. S Mária és Mária nevetett: kit ölében ’etett s szoptatott, s kit nge válla, karja meg nem tarthatott, leli most, a Várva Várt, ki ön, Vízen átment, és most hazatalált. egölelvén Jézus Máriát, izáreti vérző otthon udvarán :állt. Véle voltak mind a tanítványok. hajolt ő ekkor a sovány kiskutyához, rcához emelte a túláradót, a hűséges tbet. >, miért, hogy a boldog őrült, az eb, a Sei^ki tanít, miért, hogy ő tudta, Van: az aranyos lángokat édes illatot, a Tüzet, amely rja a Tengert, s élővé tesz minden vizeket? dás szivében miért a rettenet? Gecsemáné st elmúlik tőlem életem. Lefoszlik ►, mint pestisesről a hús, lerohad :n álom és gondolat. Élsz-e még? lecsuklott már végleg megcsúfolt, toronás, vérben ázó fejed? Sötétben habzó dék hívta születésemtől lelkemet. A mérhetetlen rám meredt, s rühes kutyaként, n, dermedt szívvel éltem, mégis äsen. Róma volt, az Impérium én az álmom, s hogy Jezékiel, Salamon és Dávid légekből buzgó, boldog vizeiben em meg istenarcú gyermekeimet. : Úr, aki megjelölt az anyaméhben n. Hozzád rendelt, hogy életem jó pusztaság s rémület legyen. Hogy búb fiának, Kígyónak mondjalak, éti ocsmánynak, idegen nemzette fattyának, ki zathan él és lerombolni készül •ni. ami ősi törvény, mindent, ami szent: :nt, ami megmaradást, Életet jelent. Ó, tnék kitörni a magzatvízböl újra, lábad elé hullva magammal megkínáljalak, testemből az isteni lánggal! De a, már nem lehet. Áruló csókom k arcodon, míg kiszenvedsz lassan ■>s halál fáján, a kereszten, mit nra venni érted gyenge voltam. De most megteszem. S élmúlik tőlem n. Lefoszlik rólam, mint pestisesről , lerohad minden júdás-gondolat. Tiszta yk, végtelen és szabad. Teljesül, íme a jóslat: amikor kialszik bennem a Nap, köröttem áak a sugarak: halálom által ■etlenbe árad szét a lelkem, s szeretni n sorsomat. Az életből a létbe szállók nert megfizettem mindenért, Ádám magához ölel. Caravaggio: Krisztus Emmauszban H uszonhárom éves koromig nagyon nehéz lett volná határozott választ adnom erre a kérdésre. Nem mondhatom, hogy nem tudtam Jézus Krisztusról, hiszen hallottam róla otthon édesanyámtól, a gyermekistentiszteleten, a hittanórán, konfirmációra készülve, meg a templomban az istentiszteleten is. Az általános ismeret azonban nem jelentett számomra hitnek mondható bizonyosságot, meggyőződést. Sok társamhoz hasonlóan én is sokfélét megpróbálva kerestem helyemet a világban és létem értelmét. Huszonhárom éves voltam, amikor egyik munkatársam nyári táborozásra hívott. Mivel más tervem nem volt, elmentem. Ezen a táborozáson történt életemben az az esemény, személyes találkozás, amelynek alapján nem csupán ismeret szerint, de hittel válaszolhatok a kérdésre — Jézus Krisztus Isten Fia az én Megváltóm. Itt értettem meg azt, hogy nemcsak nekem lehet véleményem Istenről, Jézus Krisztusról, de neki is van véleménye róla. Kezdtem érteni Isten szeretetét, azt, hogy egyetlen ember sem közömbös Isten számára, hogy az a Jézus, akinek a születését Karácsonykor ünnepeljük, Isten Fiaként, Isten szerete- téből és szeretetét hozva jött a világba, hogy aki keres, az találjon. Ettől kezdve megváltozott az életem, gondolkodásom. Jézus "Krisztusban súlypontot és más irányt kapott az életem. A Biblia üzenetté vált számomra, Jézus Krisztus által IGAZSÁGGÁ lett. Elmúltak azok az idők, amikor a hiábavalóság érzése volt bennem. A belső szabadságig jutottam el, amely kitöltötte sok megválaszolatlan kérdés helyét. Jézus Krisztus azzá a követendő igazsággá vált számomra, amely nem változik, érvényessége nem függ kortól, emberi szempontoktól, ma is úgy igaz, mint kezdetben volt, ma is úgy életmegoldás, mint kétezer éve, tanítása ma is ugyanúgy életet jelentő üzenet, mint amikor a földön járt. Ezt az IGAZSÁGot emberi érdek szerint nem lehet megváltoztatni, mert akkor az már nem EZ az igazság. Igazságként Jézus Krisztus a maradandóságot és a biztonságot jelenti számomra. Jézus Krisztus jelenti számomra az EMBERt, csupa nagybetűvel írva. Pilátus állította őt így vádlói elé: íme az ember! Az igaz és teljes EMBERség hordozója. Nem esik el a kísértésben, amikor éhezik, bár kenyérré változtathatná a követ, mert tudja, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Nem szédül meg, nem imádja Isten helyett a kísértőt a világ minden dicsőségéért, sikeréért, Kiss László felvétele SZABÓ ANDRÁS református lelkész: emberi elismeréséért sem. Nem él vissza kiváltságos helyzetével, nem a könnyebb megoldást választja, hanem vállalja és éli a gondokkal és szenvedésekkel terhes emberi életet. Emberi lényéből békesség sugárzik, biztos küldetésében. Akkor győz, mikor legyőzöttnek látszik. Szelídsége nem gyengeség, alázata nem gyávaság. Tudja, mit miért tesz, mit miért kell tenni. Amikor követésre hív, nem járatlan útra hív, nem jelszavakat ad, de maga jár elöl. Sokszor tapasztaltam már, hogy - Ady szavaival - előttem járt, megelőzött. És ez érvényes nemcsak az evilági életre, hanem azon túl is. Jézus Krisztus, a Feltámadott, számomra az evilágon túli reménység is. Házasságomban, családi életünkben is Hozzá igazodunk. Feleségemmel együtt már sokszor megtapasztaltuk útmutatását, segítségét, ő életünkben a változatlan közös nevező. Döntéseinkben, életünk problémáinak megoldásában sok olyan bajtól őriz meg, amelyek mások életében sokszor válságot jelentenek. Nagy reménységet ad számunkra az a tudat, hogy Jézus Krisztus szereti a gyermekeket. Az evangéliumban halljuk hívását: Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, ne tiltsátok őket...! Van mondanivalója a gyermekek számára, hatni akar rájuk. A jó példaképekben szegény világunkban Jézus Krisztusban látom gyermekeink jó életmegoldását, ezért engedjük és visszük gyermekeinket hozzá. A világ sokféle hatása között, amelyeknek ők is ki vannak téve, úgy állhatnak meg, hogyha a nevelés mellett életük hitben is szilárd alapokra épül. Lelkészi hivatásom teljesítésében Jézus Krisztus a cél és a mérték. Tudom, hozzám hasonlóan nagyon sokan vannak, akik keresnek egy hitbeli bizonyosságot. Azért mentem teológiára, hogy a keresőknek segíteni tudjak, miután a Jézus Krisztussal való találkozásban megoldást találtam életemre. Tőle vettem a megbízatást: „hirdetni kell a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között“ (Luk. ev. 24, 27). Ezt az üzenetet nem kell szépíteni, nem lehet megkerülni és nem szabad mellőzni. Jézus Krisztusnak, a legnagyobb igehirdetőnek egyértelmű és világos szavai ezek, így akar segíteni az emberen. Hallgatói közül sokan nem fogadták el, mert kemény beszédnek tartották és elfordultak tőle, de Péter vallomása az én bizonyosságom is: Kihez mennénk, Uram, hiszen az örök életnek beszéde van tenálad. Jézus Krisztus üzenete, lénye mindig kihívás volt és marad az embei, az egyház és világ számára is Mindig több ő, mint amit az ember elérhet, vagy megérthet, ezért mindig cél is marad. Jézus Krisztus számomra a történést jelenti, mert kizár minden megszokottságot, megdermedt, változni képtelen formát, az ember önző önmegvalósítását. Isten országa a cél, amelyről azt mondja, hogy közöttetek van, Pál apostol szavai szerint nem az evésben és ivásban, hanem az igazságban, békességben és a Szentlélek által való örömben. Ezt kívánom szolgálni a gyülekezetben, de a világban is, akkor amikor a kereszténység értékeit újra keressük. Meggyőződésem azonban, hogy kevés a keresztyénség értékeit keresni akkor, amikor a minden érték hordozóját, a teljességet is megtalálhatjuk, amit Isten az ő Fiában jelentett ki a világnak. Karácsonykor így induljunk Jézus Krisztus keresésére, hogy a pásztorok öröme a vele való találkozás által bennünk is teljes legyen. Nagymegyer, 1990 decemberében MÉSZÁROS ANDRÁS filozófus: Amikor idestova harminc évvel ezelőtt (korengedménnyel) Krisztus „testét és vérét“ először vehettem magamhoz a konfirmáció után, ezen a kérdésen nem gondolkoztam el. A tízegynéhány éves fiúnak az egész aktus egy misztikus élmény és - ne tagadjuk - jó mulatság volt. Azóta elfelejtettem a katekizmust, de elolvastam a Bibliát. A hitvallás érzelmi alapja alaposan meggyengült, átadta helyét az ismereteknek, valamint a filozófiai meditációknak. Az így kialakult világképben megvan a helye a transzcendenciának, de ez nem szűkül le a revelációban megnyilvánuló vallásos hitre, hanem belső egységet alkot a mindennapi- ságon felülemelkedő profán erkölcsi elvekkel, az esztétikum és az etikum talán szétbogozhatatlan hatásával, a bölcseleti kategóriák tiszta szépségével,'és nem utolsósorban azzal az - egyént önmagán túllendítő és érdekmentes megértést megalapozó - életérzéssel, melyet a régi görögök „szophia“ névvel jelöltek, magyarul pedig szeretet, szerelem néven neveznek. Mivel pedig a fenti kérdést most szegezték nekem - a felsze- gezés kifejezés bennem újszövetségi képet asszociál: én vagyok a keresztfa, és rajtam szenved ki vagy nyer új életet a kérdés -, a válasz is elkerülhetetlenül magán hordja máig kimunkált és megélt meggyőződésemet. Talán Szentkuthy Miklós egy gondolatával kezdeném, aki azt mondja valahol, hogy Jézus Krisztus az Isten morális oldala, a jóság, a szeretet kifejeződése. Vagyis az Atya, mint a teremtő mindenhatóság, valamint a Szentlélek, mint az Isten értelmi aspektusa mellett ő testesíti meg azt az enyhét adó erőt, amely nélkül elsüllyednénk a mindennapokban, vagy egy rideg dogmatika prizmáján keresztül szemlélnénk a világot. Ebben az elképzelésben van egy jó adag klasszikus teológiai műveltség és benne van a magyar nyelv ismerete és átérzése (a hit szó történetileg bizonyított kapcsolata a felüdülés, enyhülés, enyhely, védelem, oltalom, bizalom, remény kifejezésekkel). Továbbá: az ilyen konstrukcióval a filozófia is nagyon jól elboldogul, mert elvont fogalmakra és bölcseleti logikára támaszkodik, no meg az Isten és az ember viszonyát az ember Istentől való függőségén keresztül magyarázza. (Lásd: a Lét és megnyilvánulási formája, az ember.) A probléma számomra - és gondolom minden, a világot gondolatilag rendszerezni kívánó tevékenység (így a teológia számára is) - abban rejlik, hogy amint Isten és ember viszonyát a szeretetre alapozott hiten belül maradva kezdjük értelmezni, rá kell jönnünk, hogy a dogmatikai rendszer tarthatatlan. Ez a rendszer ugyanis minden eleganciája ellenére szikár elméleti váz, míg a hiten nyugvó szemlélet az életszerűséget és a rugalmasságot menti át. A dogmatika számára az egész a fontos, míg a hit számára az egyedi bizonyság szükséges ahhoz, hogy e hit fennmaradhasson. A hit az Istent nem önmagából érti meg, hanem abból, hogy lehet és érdemes így élni. Persze, a Krisztusban való hit, • mint a jóba vetett meggyőződés is, többféle formát ölthet magára. Aki látta, annak szemléletes példát nyújt erre Joffe filmje, A misszió. Ebben a telepvezető misszionárius minden gondolatát és tevékenységét egyértelműen (sőt, egy-értel- műen) a regulában megtestesülő hit alá rendeli, míg a vezeklő zsoldos a hitet rendeli alá az emberi (értsd: humánus) lét megmentésének, a pápai nuncius pedig a hit egyedi formáját semmisíti meg határozatával, az egyházpolitikai érdekek nevében. Meggyőződésem - ha igaz Szentkuthy feltevése Krisztusról, mint a moralitás megtestesítőjéről hogy a vezeklő zsoldos cselekedete az igazi krisztusi tett, mert az emberért harcol az embertelenség ellen. Krisztussal kapcsolatban az ember kerül kitüntetett helyzetbe, mert Krisztus kereszthalála csak példaadó tett, ha személyének semmi viszonya nincs az örökléthez. Az öröklétben ugyanis az erkölcs elveszíti minden jelentőségét. Az, aki végtelen hatalommal bír, nem tud áldozatot hozni. Ha a lét nincs behatárolva az időben, akkor a lemondás nem tragikus jelentőségű. A halhatatlan lény csak gesztusokat tehet, míg a halandó ember számára minden morális cselekedet az önfeldáldozás jegyét hordozza magán. Vagyis Jézus Krisztus számomra csak akkor lehet az isteni moralitás kifejezője, ha emberi létében tudom őt felfogni. Krisztus számomra egyenrangú az emberrel, és az ember ővele, mert ha nem így van, akkor a sze- retetben fogant hit elsorvad. Valódi szeretet csak ott van, ahol a másik iránti önfeláldozó odaadás kétirányú; ennek hiányán csak megalázkodásról beszélhetnénk. Ennek nem mond ellent az, hogy számomra Jézus az emberi archetípusok legszebb és legkövetendőbb megtestesülése, azé az örök álomé, hogy megszüntethe- tetlen önzésünk is legyőzhető a moralitásba vetett hit és az önfeláldozó magatartás révén. Ez a hit azonban az esendöségében is halhatatlan embert és a heroizmu- sában is haladó egyént célozza a kierkegaardi „végtelen rezjgná- ció“ értelmében. Pozsony, 1990 decemberében /
