Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
Két erőforrásból merít: a vallásból és a sportból. Fmheriességét és erkölcsi eríekrend/ef működtet "döMbcéltudó keménységre, becsületes harcra sarkallja az utóbbi. Hite és kitartása a szws* eltet, benne. A színészt, aki önmagabol a legrosszabbat is megmuíalvakegyet/enosan séggel játszik. Adám, Bank ban, István király, Mercutio II. Richárd, Tartuffe - hosok, akik fron helyzetbe sodorták őt. „Hogy rnennyiíadíam,neni tudom - állítja harminckét evesen -, de hogy sokat kaptam, az biztos.“ Bubik István 1981-ben végzett a színművészeíi főiskolán, azóta a budapesti Nemzeti Színház tagja. Nagy tüzek lobognak a lelkében. • Még mielőtt a színészi pályára lépett volna, hogy zajlott az élete?- Izgalmasan, mert rossz tanuló voltam, aki becsületesen csintalankodott. Ezért szerettek a tanáraim is, látták, hogy egy az egyben, nyíltan csibészkedem és nem valami aljas, sunyi módon. Suliba járni élmény volt, hiszen reggel még nem tudtuk, milyen balhé lesz aznap, hogy mit találunk ki, ám ha a tanulásra gondolok, azonnal görcs áll a gyomromba. Nagyon rossz élményeim vannak... a felelések, hogy felhívnak-e... nem is értem, hogy úsztam meg tizenkét évet gyomorfekély nélkül. Ha esténként, színpadra lépés előtt az eszembe jut, hogy hat-hétszáz ember előtt felelek, a nevemet is el tudom felejteni. Nem kell hozzá semmi, látom magam a tábla előtt és már le is jön a redőny. Egyébként magát a tanulást még a papok sem tudták megszerettetni velem. Fizikai fájdalmat éreztem, amikor a könyv fölé kellett hajolni a stúdiumokon. A tudásvágy gyakorlatilag csak most, egy-két évvel ezelőtt jelentkezett nálam, előtte egyáltalán nem foglalkoztatott ilyesmi. • Papok é$ stúdiumok?- Igen, Esztergomban, a ferences gimnáziumban. • Hogyan lesz egy pesti kamaszból esztergomi diák?- Egyszerűen úgy, hogy fizikából, kémiából és matematikából annyira leromlik, hogy az már kriminális... a bukás szélén áll. Nem említettem még, hogy én csak a tornaórákat és a bulikat szerettem? Semmi mást, csak a tornát és a közösségi életet. Ezért kellett nekem fegyelmezettebb helyet keresni... és akkor jött a mamám, hogy vannak neki pap ismerősei, kivett a pesti gimnáziumból és protekcióval bejuttatott az esztergomiba. • Hogy fogadta ezt a fia?- Emlékszem a napra, amikor elvittek megmutatni a papoknak.. . hétvége volt, talán ünnep is, a gyerekek hazautaztak, teljesen üres volt a épület, kongott a csendtől a nyolcvanszemélyes hálóterem. Nyolcvan vaságy a szobában, negyven az egyik oldalon, negyven a másikon. Mint egy lovarda, akkora volt a helyiség, megláttam és egyből tudtam, hogy igen, nekem itt a helyem. Fiúk között egy zárt, különös világban. Mert az volt, érdekes világ, életem első nagy meghatározó élménye. Katona vagy más egyenruhás soha nem volt a családunkban, de a szigorú rend, ami a külsőségekben és a formákban is megnyilvánult, engem mindig lenyűgözött, sőt valósággal vonzott. Még a szigorú katolikus szabályzat sem zavart. Nem zavart, mert annyira szeretem a rendet... igazi balhét csak rendben lehet csinálni, különben nincs sok értelme. Most, amikor feje tetejére állt a világ, minek a nagy stikli? örülünk, hogy botrány nélkül lemegy az előadás. Ma nem volt nagy kunszt ilyen-olyan csínyt elkövetni, most az számít művészetnek, ha össze tudjuk tartani az előadást, hiszen annyi a félamatőr, dilettáns, avatatlan ember a színházban. Tehát a rend és a fegyelem irtóra imponált nekem Esztergomban. A paptanárokkal is jó viszonyban voltam, még azok iránt sem éreztem gyűlöletet, akik ütöttek. • Megesett?- Mi az, hogy?! Napirenden volt a testi fenyítés. Név szerint el tudnám mondani, ki vágott, ki rúgott, ki pofozott, ki használt pálcát. Különben emiatt sem lelkiztem soha. Bennem semmiféle lelki sérülést nem okozott, ha megütöttek. Először is azért nem, mert gyerekkoromban az apám is megsuhintott párszor, másodszor pedig: általában megérdemeltem. Persze hogy fájt, olykor pityergett is az ember, sőt még haragot is érzett, de a haragból sosem lett gyűlölet. Pedig egy mázsán felül nyomott a prefektus atya, ha belefeküdt egy ütésbe, két vaságyon keresztül röpültem, és úgy landoltam a padlón. Nem kell ezen annyira meglepődni. A lovardában, amikor a tested már felmondja a szolgálatot, annyira fáradt vagy, de a gyakorlatot, már csak a ló miatt is be kell fejezned, hiszen ő is élőlény és ő is jó érzéssel akar távozni az edzésről, hát ott nagyon keményen bánnak az emberrel. Üvöltés van, csúnya beszéd és terror, de a cél érdekében senki sem sértődik meg soha. A papok között is az erősebbeket szerettem... engem mindig a kemény fickók vonzottak, a kemény ököl persze nem zárja ki, hogy az illetőnek szíve is, lelke is legyen. • Az esztergomi évek előtt, még Pesten, a kamaszkor küszöbén, Bubik István mennyire volt vallásos?- Egyszerűen hittem Istenben, így neveltek, s nekem meg sem fordult a fejemben, hogy tiltakozzak ez ellen. Esztergomban egyszer megszámoltam, tizenháromszor imádkoztunk egy nap, mindent imával kezdtünk és imával zártunk, a reggelit, a tanítást, az ebédet... volt olyan tanár, akinél még az óra elején és a végén is imádkozni kellett. Ez már nyűg volt, be kell hogy valljam. Amikor kötelezőleg kellett felállni és imádkozni és áhítattal belegondolni a nagy mindenségbe, akkor azért egy- szer-kétszer már ott volt a nyelvemen, hogy na, most aztán elég legyen! Máskor meg annyira magamba szálltam, hogy a végén valósággal elérzékenyültem. Ez is én voltam. Sokan bántják az egyházi iskolákat, tudom. Nem evilágiak, elzárják a diákokat, mondják. Én ezt azért tartom jónak, mert ebben a nagy ten- gés-lengésben, ami ma van, a minden mindegy, a mindent szabad helyzetben nem sok jót tanul a gyerek, a tudást igazából csak egy zárt rendszerben szerezheti meg. Ha egyszer apa leszek, én is egyházi iskolába adom majd a fiamat, olyan körülmények közt fog tanulni, ahol biztosított a rend, a fegyelem, ahol csak jóra nevelik őt és erkölcsi értékeket tudatosítanak benne, ahol az ember- és családszeretet mellett a hazaszeretetei s beleoltják. Mert lehet, hogy a Bánk bán, a Csongor és Tünde nem olyan jó darab, mint bármelyik Shakespeare-mű, sőt biztos, hogy nem olyan jó, de akkor is... a miénk! Bánk bánt játszani, még ha az előadás nem valami ragyogó rendezés, akkor is óriási öröm, mert magyar a hős. Kimész a színpadra, érzed hogy fiatal vagy a szerepre, és rossz előadást cipelsz a válladon, mégsem adod fel. Tudod, hogy nevezik ezt? Izzadásos halál. Nem valami kellemes érzés... ott állsz a pályán és tisztán látod: legjobb esetben döntetlennel végződhet a dolog, de sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy vereséget könyvelsz majd el. Engem a sport nevelt arra, hogy ha nem megy valami, akkor sem szabad megfutamodni, nekem már a véremben a versenyszellem. A vetélytársak se zavarnak soha. Sőt! Én kimondottan szeretem, ha lekettőznek egy szerepet, mert akkor jobb akarok lenni a másiknál. Persze nem az ő rovására, hanem a magam örömére. Nézem Hirtling Istvánt, az István a királyban. Ugyanazt a koreográfiát játsz- szuk mind a ketten... őt nézem és magamat látom, a saját hibáimat. • Zeami mester tanításai szerint a színészet elsősorban jellem kérdése.- Igen, a szakmai tudnivalókat meg lehet tanulni, el lehet sajátítani, de a jellem, az egészen más kérdés. Vannak is harcaim önmagámmal, mert mindent amit elkövetek lelkiismeretfur- dalások közepette követem el. Periódusok váltják egymást nálam. Amikor császárnak érzem magam, akkor elég sokat megengedek magamnak, s általában súlyosnak tartott vétkeket követek el. • Mi ad ezután feloldozást?- Az idő. Az idő sok mindent megszépít, ettől izgalmas minden. Hogy akkor is ki kell állnom a színpadra, amikor rongy alaknak érzem magam. Tudom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy játszhassak és nincs mese, játszanom kell. Három nappal ezelőtt az előadás után pöccentem be. Még rajtam volt a jelmez, s God- spell Jézus Krisztusának jelmeze és ennyin múlott, hogy nem ütöttem meg a kollégámat. Iszonyúan szégyellem magam, de ez is én vagyok. Indulatos, hirtelen haragú és akkor bólintok, hogy igen, a színészet elsősorban jellem kérdése. De akkor ne lazítson mellettem a kollégám, ne dobja az előadást, vegye halálos komolyan, amit csinál. Kegyetlen játék, amit mi játszunk, nekünk a testünket és a lelkünket egyszerre kell megmutatnunk, de ha csak úgy tessék-lássék módra teszi ezt valaki, akkor jobb, ha abbahagyja. • Szeretni mennyire tud Bubik István? 4— Van olyan érzésem, hogy miután sok dologgal és sok emberrel foglalkozom, igazán alaposan és végérvényesen senkit nem szeretek. Szétaprózom még a szeretetemet is. Futnak, szaladnak a napok, s akkor kiderül: egy hete fel sem hívtam az édesanyámat. Ilyenkor iszonyúan gyűlölöm magamat. A barátaimat is elhanyagolom olykor-olykor, pedig már értem, miért mondják azt, hogy szép dolog a szerelem, meg kell is, de barátra nagyobb szükség van. Csakhogy én néha nagyon jól el vagy ok magammal. A színház, a sport teljesen kitölti az életemet. Éjjel, mire hazaérek, olyan fáradt vagyok, hogy ötig sem számolok és már el is aludtam. Középpályás vagyok, ha focizunk, de összevissza rohangálok a pályán, mint egy állat, megyek minden labdáért. A reggeleket futással kezdem, de az utoló méterek után már csak arra gondolok, mi lesz a galopp-pályán. Aztán ott a színészzenekar... nekem a dobolás is szertartás. És örülök, hogy így van. Örülök nagyon mert rögtön a pálya kezdetén mélyvízbe dobtak és kezdettől fogva komoly szerepeket adnak. Hogy nincsenek bennem tüskék és nincs üldözési mániám. Hogy megtarthattam emberi büszkeségemet és méltóságomat. Nekem őrületes szerencsém volt már a főiskolán is. Kazimir volt az osztályfőnököm, kellett neki egy olyan fazon, mint én. Aztán Zsámbékinak és Székelynek kellettem a Nemzetiben, majd miután elmentek, Vámosnak és Kerényinek. Azt is tudom, miért kellek. Azért, mert egy igavonó barom vagyok. Ha belepusztulok, akkor is a vál- lamra veszem a színpadot. Szabó G. László \ 14 1990. XII. 21. ERŐVEL ÉS MÉLTÓSÁGGAL Helyey Zsuzsanna felvétele
