Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-14 / 50. szám
_ _ermekkori ruhatáram egy VJ Y idős úri roma asszony és Anyám lelki indíttatásától függött. A nyolcadik születésnapomra például egy igazi cirkuszt megjárt kékpiros pepita öltönyt kaptam. Igazi klauni öltözet volt!- Bomba jó üzletet kötöttem, mondta Anyám, potom három koronáért vásároltam. - Akkortájt három korona nem nagy pénz volt. Mindössze másfél kilogrammnyi kenyér ára. - És ezért a három koronáért megkaptuk ezt az öltönykét, és hozzá egy pár bakancsot is! - Ugyan mit számított az, hogy a bakancs legalább három számmal nagyobb volt, és a sok foltozástól, talpalástól úgy * nézett ki, mint a rég partra vetett hal. Sápadt is volt, rongyolt is, meg minden. És Anyám:- Na, mire vársz!? Próbáld fel azonnal! Ha kell, még alakíthatunk rajta. A fazonja egész jő... — dörzsölte a kezeit. Sohasem pofozott meg ezekkel a kezekkel; amelyeket rég kicserzett az Idő. Gyökös, girbegurba ujjai sohasem martak az üstö- kömbe. A füleimet sohasem cibálta. ten riogat. Aztán eszébe jut a vallási etika, és a márki lehajtja fejét. Bo- csátassék meg neki: túllőtt a célon! Nosza, a rosszat ellensúlyozzuk valami jóval.- Nemi erőszak! - ordítja a márki, majd, amikor magára marad a képzeletbeli gyönyör után, bocsánatot kér az Úrtól. És az Úr megbocsát fantáziadús fiának, aki éppen azon töpreng: „Vajon miért csakis a rossz a maradandó élményünk...?!“ Vajon miért a rossz a maradandó élményed, pajtás?! - kérdezem én. Valóban a rossz, az elfogadhatatlan, az Istennek nem tetsző dolgok a maradandóak...? * * • *- Kínozni jó! - suttogja szerelmesen a mindenkori ember fülébe a mindenkori hóhér. - Mert kezdetben vala a testi kínzás! Az ősapa egyik ösfia megölé az őstestvérét.- Képzelje el azt a pompás VAJKAI MIKLÓS gósra sült, vörösessárga hullákra a középkorból?!- Emlékeztek a lévágott koponyákra?!- Emlékeztek a vízbe fojtottak halovány, krémszerű sziliére?- Az akasztottaknak kékesszürke színük van! - szól közbe a harmadik hóhér.- A kígyóverembe hajítottaknak zöldeskék...- Na, „és a villanyszékbe ücsörgők szájszegélyének párizsi kékje...! De vajon marad-e szín a lelki, a szellemi kínzások után? Maradnak-e ütések és kopások a szívtájékon, a szívfelületeken, vajon hány nappal rövidítjük meg mások éfetét a szellemi nyomorgatásainkkal?! * * * R.-nétől Anyám egy alkalommal egy melegítőfelsőt, ujjast hozott. Az a kopott, eredeti tulajdonságaitól rég megfosztott ruhadarab éppen annyira megnyomorgatott volt, mint jómagam: barátságtalan, hazátlan, kisemmizett, agyoncincált, tetszhalott anyag. így leltünk egymásra. Sade márki utóda volt. Jól tudta, hogy hogyan kell hatni emberre, állatra, és minden élőlényre és mindmegannyi élettelen dologra. * * * Erőszakosságának záporában mindig magamra maradtam. Előre sejtettem azt a poklot, amelyet a következő napon az iskolában át kell majd élnem! De hát miért is érdekelte vol- volna ez Anyámat?- Na, mire vársz! - így ismételten Anyám. A szemébe néztem, és azt mondtam: '- A felnőttségemre várok, hogy elkotródhassak innen!- Ugyan, hová mennél?! - nevetett a szemem közé. - Azt hiszed, másutt különb sorsod lesz?! - Mintha azt akarta volna mondani: „Ugyan, mindenütt akadnak olyanok, mint én! Tehát nincs menekvés!“ Ha így gondolta, hát igazat gondolt. Nem kell leírnom, hogyan néztem ki másnap délelőtt az iskolában, és miért akadt el bennem mindenki, és miért voltam R.-né és Anyám jóvoltából a közröhej tárgya. És amikor hazaérkeztem, Anyám így szólt:- Rendben van! Többé nem kell felvenned ezt az öltönyt. Különben is, olcsó volt. Három koronát akkor is megért volna, ha egyszer sem veszed fel... De te legalább egyetlen alkalommal megmutattad benne magadat a világnak! Igaz-e? - nézett rám túlexponált ábrázattal. Kölcsönösen egymás áldozatai voltunk. Azóta félek minden erőszaktól. Félek a rosszindulatoktól. Félek attól, hogy mi mindannyian a vesztünkbe rohanunk. Ember. Emberek. Emberiség. Csak az universum játsz- sza el újra és újra békés türelemmel szimultán játékait. Békésen. Nyugodtan. Magába felejtkezve. * * * Kénytelen vagyok a márkira gondolni. Az eszmélésére. Azok közé a szerencsétlenek közé tartozott, akiket az Úr kiválasztott, és ezáltal a dolgok mögé láthatott. Sade márkiról van szó. Csakhogy, mint oly sok úttörő, a márki is csupán felfedező volt. A felfedező pediglen csak a dolgok határvonaláig jut el - általában. Az igazi, tömény TETT nem a felfedezőké, de azoké, akik a nyomában haladnak.- Kínzás! - kiáltja Sade márki, s a testi kínzás gyönyörűségére gondol. És talán habzik a szája, önfelednegyedórát, amíg a kés, a Halál médiuma eljut a nagyreményű ifjúig. És az a velőtrázóordítás...! Csak húny- ja be a szemét és a múlt időből idáig hallatszik!- Kínozni jó - hangsúlyozza mosolyogva a mindenkori hóhér. És színekről papol.- Kínozunk. Kínozgatunk. örülünk, és ölögetünk! Mert megéri! - A szemünkbe kacag. - Mit gondoltok, ha nem érné meg, folytatnánk ezt az ősi mesterséget? A következő hóhér megtoldja?-A világ halad, kedveskéim! És mi is egyre tökéletesebben visszük véghez a feladatunkat!- Úgy, úgy!- Emlékeztek még azokra a ropoNéhanapján félrehűzódtam az udvar távolabbi, gazos szögletébe, hogy gondoltaimat megosszam ezzel a ruhadarabbal. A sorsomról panaszkodtam. A megpróbáltatásaimról. A magányomról. A reám szakadt nehéz esztendőkről. Olykor pedig a tükör előtt állva néztem, hogy a szvetterrel - fokozatosan - magam is elrongyolódom. Az ábrázatom egyre szürkébbé, egyre jellegtelenebbé vált. Az ábrázatom, akárcsak a teljes emberi (gyermeki) mivoltom, csődöt mondott. Jól tudtam, hogy miért van ez így, de nem szóltam senki máshoz, mint ehhez a melegítőujjashoz! Ebben a ruhadarabban jártam iskolába és istentiszteletre. Az anyaga CSONTOS VILMOS Riadt pásztor éneke Riadtan béget a nyáj, s a karám Kerítése recseg-ropog, Ordasok ólálkodnak itt, talán Elűzöm, ha furkóst fogok... Sötét van még, s az ordasoknak Vad vonítása zúg felém. Mi történik, jaj, ha közre fognak, S furkósomat elejtem én?... Te segíts, Uram, téged kereslek: Sok az ordas, s fél pásztorod! Ne engedd meg, hogy prédaként vesszek, Emeld fel védő ostorod! Védd meg a karám kerítéseit, Védd meg a vésztől nyájamat! Hiszen e falka, amíg béget itt; Éltető meleg gyapjat ad! Hozz virradatot, világosságot: Láthassák a dühödt vadak, Ez a nyáj szelíd, másra se vágyott. Csupán arra - legyen szabad! Uram nyugtass meg: az ordasoknak Többé nyomait se lássam... S nyájamnál, nyomán a kolomposnak, Nyugtomat újra megtaláljam. teljesen megroggyant, megritkult és kibővült... Likacsos volt már, mint a rosta: de a gyökös helyiérdekű, szellemi oktalanság nem engedte meg, és a Sade márki-i akaratosság, hogy akár egyetlen, köröttem lévő felnőtt is megkönyörüljön rajtam:- Rendben van, fiú! Hősiesen viselted ezt az időből rég kimúlt ruhadarabot, vesd le, és távolítsd el magadtól a megpróbáltatásokat. Pihenj! Nem! Ilyesmi nem történhetett meg! így aztán az a ruhadarab lassan teljesen rám kövült. A saját szégyenével reám nehezedett. Én pedig magamba irtottam minden szégyenemet. Hitvesztéseimet és egyebeket. Azon a téli reggelen is a lét és a halál kérdéskörével viaskodtam. Tapasztalatom már akkor sem volt kevés. Olyan emberforma lény volt, aki nem érdemelte meg, hogy az ember a szemébe nézzen.- Kettesed, azt mondod, kettesed... Mondd csak: megmondanád nekem, hány lik van a lélekmelegí- tődön?! Büszkén, hogy most valóban megmozdult az agyában valarüi, hogy az agytekervényei közt valami vuikani- zálódott: a többiek felé fordult. Egy téli reggelen éppen ez a melegítő ujjas lett tanúja első parapszichológiái élményemnek. A dérszakállas drótkerítésen - amerre az iskolába haladtam - egy szót láttam nagybetűsen a hóba felírva: „MEGHALT! “ - Igen, villant át a tudatomon, nyilván valaki meghalt az éjszaka. Az iskolában tudtam meg, hogy R.-né ura távozott az élők sorából. Lám, lám: a szenvedés is jó valamire. Mert általa tisztulhat az emberi tudat, s a lélek. Később parapszichológiái élményeim fokozatosan megszaporodtak. Ma már csaknem mindennaposak. Miért?! Talán azért, mert közeledik az utolsó felvonás? Nem tudom ... Tépelődésemet a tanítói katedra felől reám mutató Transzcedens Mutatóujj szakította meg. Az Ujj tulajdonosa csempe-hűvösen rám mosolygott:-Hééü Te, Izé! Légy szíves... Gyere csak ide, ide a közelembe... Csak ide a katedra mellé, meg minden, ahogyan illik... - így Sade márki utóda. Ha nem lett volna any- nyira elvtársiasan elvtárs! Ha nem lett volna annyira el-elvtársiasulva! Igen! Ismertem én ezt az embernek álcázott lét-szerencsétlenséget! A derűjét! A gagyogásait. Sőt, az egész hitvány délelőttöt, a téli hóeséssel, a csallóközi síksággal! Ezt az ásatag Egészet! Ezt a kifehéredett, mindig fénylő, Transzcendens Mutatóujjat, amely Szibériától a Balkánig, és később egészen a Disznóöbölig mindenütt jelen volt! Ismertem én ezt a Mutatóujjat! A kézfejet! A kézfejből kinövő kart! Ez az emberforma lény valahogy így állt elő. És ez már nem kenhető szegény Sade márkira. *- Nosza, gyerekek! A nagyszünet mai attrakciója az lesz, hogy megszámoljátok, vajon hány lik van az osztálytársunk lélekmelegítőjén! - És mivel olyan jól kezdődött a tanítási óra, ebben a hangnemben is folytatódott. Az a tíz teljes perc! Robogtam az orgonasövényen át, megpróbáltam elmenekülni. De visz- szapillantva láttam, hogy az elvtárs hada egyre nagyobb félkört formálva igyekszik bekeríteni. „Ez már a Tömeg!“ - villant át rajtam. Felesleges volt menekülnöm. Mégsem mondtam le erről. Aztán végül is nem bírtam tovább. Elgáncsoltak, a hótakaróra döntöttek, és kevesen voltak, akik nem akartak belém rúgni, belém öklelni, vagy köpetükkel megajándékozni. Megszámláltattam! És a többiek, a népes többség, diadalittasan vonult a tanító elvtárs színe elé, újságolva, hogy -a feladatot maradéktalanul végrehajtották. A népes többség. A minden forradalom hangadói. Az ökölrázók. A szobordöntögetők. A köpönyegváltók. ŐK: ők! Nem. tehetnek róa, hogy ilyenek... L ehet-e v zongsrar a vezetékneve? fiukat Raphaéln a leglégiesebb, U angyal védőszá - meglehet, önti ták a kihívást, f hamarosan olyat zékenynek műtí szebb reménye akkor a zongo amikor még nen ban, hogy forge na. Szőkén, kék arisztokratikusai tett, mint Rapha ne semmi Mód csodagyermek I neestélyek szén te. A hölgyek á rűségtől, amiki - úgy tűnt fel - gyal szárnyain vont finom arc hajolt, és mint v relmi dalt repíti Johann Sebasti. , engem örömöm hang jajt. A gyermek a tett ezekért a h kért. Évről évre ta rámért gyaki zenkét éves_ ko dolgozott, és azoknak a fiúkn részesültek a te sában, és akik r futás ígéretévé Olykor könnyel amikor szép idi hozzáláncolva I '•gáttá a szabad pajtásai kiáltozi Betöltötte ti: hetsége páratla zott ki. O lett a j büszkesége. Ez mekéveket köv látszott, a lege sem óhajtotta t angyalarcot. Au nyomása, hogy gyala odasújtot hogy elpusztít: angyali lényt, a ha. Csontos é kidülledő szem romba szemüvi mosan elhat a kényszerített n képest, hogy ví benet ült az ábr nevetést keltet a külső megjel úgy látszik, tej Raphael felett. A nála két i dicte Prieur ßtl észre ezt a kt szintén a konz ke volt, és kizá virtuózát látta I a muzsikában t a két gyermek. ban legfeljfhb ez a kapcsol; a négykezes ját zison. Raphael, aki ként végezte e leckéket adoga vi szükségletét tel jegyesek vo jobb napokra Csakhogy kiértem a katedrához kezdődött a „dara“: „Mondd csak, tavaly hányasod is volt számtanból?!“- Kettesem, tanító elvtárs!
