Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-14 / 50. szám

bői világhírű sz, ha Mócsing s ingek, amikor evezték el. és lodikusabb ark- alá helyezték inul elfogad- ben a gyermek ;lmesnek és ér­áit, hogy a leg- ogosított. Már i éllé állították, tlt abban a kor- e ülhetett vol- ímel, sápadtan, iesen úgy fes­nem volt ben- Tízéves korára n állt, és a ze- verckedtck ér­ztak a gyönyö- tszellemült és hatatlan arkan- ék árnyékába i zongora fölé : misztikus sze- z ég 'magasába ich Tarts meg ímű koraijának in drágán fize- ágos pillanato- tedett a napon- rák száma. Ti- napj hat órát i megirigyelte arsát, akik nem a zse.w áldá- ragyogó pálya­perednek föl. tek a szemébe, :érlelhetetlenül •eréhez, elhall- ■ö/i játszadozó odik évét. Te- illyel bontako- Conservatoire zmben a gyer- mtaszkor, úgy sbb részletben zni az egykori az ember be- ertás rossz an- rázspálcájával, a romantikus haél volt vala- álytalan arca, eugró álla, ot- nelyét a róha­tó rövidlátás mi volt ahhoz sökönyös döb- , amply inkább áhítatot. Ami Heti, Mócsing, izeimet aratott iatalabb Béné- int nem vette ítést. A leány tűm növendé- jövendő nagy Bénédicte csak zsikáért élt, és ■lragadtatásuk- ínöd^ek, vajon i megy-e túl ín érzett extá­Udő alatt, első­tervatóriumot, gy szerény ha- tsa. Bénédicte- • a házassággal . Semmi sem 'O-o ■3 1 C/5 q1 'S 1 £ Q 3 s sürgette őket. Szerelmen, muzsikán és ^száraz kenyéren éltek, mennyei boldogságé éveket töltve együtt. Amikor elmerültek a közös koncert­ben, amelyet egymásnak ajánlottak. Raphael gyönyörtől és hálától eltel­ten azzal zárta az estet, hogy még egyszer eljátszotta Johann Sebastian Bach korálját, a Tarts meg engem örömömbent. Ezzel nemcsak min­dég idők legnagyobb zeneszerzője előtt tisztelgett, hanem egy füst alatt hő imát rebegett Istenhez, hogy ol­talmazza ezt az oly tiszta és forró egyesülést. így a hangok, amelyek ujjai alól a zongorából felszálltak, mennyei kacajt, isteni vidámságot váltottak ki; a Teremtő mintegy megáldotta az ő teremtményét. De a sorsnak próbára kell tennie az effajta kényes egyensúlyt. Rapha- élnek volt egy barátja, aki, akárcsak ő, szintén konzervatóriumot vég­MICHEL TOURNIER kiteljesítenie és végsőkig fokoznia. Pianínón - tehát azon a hangszeren, amelyen egykor Johann Sebastian Bach korálját is játszotta Egész gyermek- és kamaszkora során csu­pán negatív formában ismerte a rosszat - a levertséget, a lustasá­got, az unalmat és a közönyt. Ezúttal találkozott vele először megtestesül­ve: grimaszokat vágva, perlekedve, és a gyalázatos Hólyagban cinkos­társra lelve. így aztán nem is nagyon lepődött meg, amikor egyik este, mindennapi poklához érkezve, a zenés kávéház ajtaja melletti plakáton Hólyag neve alatt egy kis cédulát pillantott meg: Zongorán kíséri: Mócsing Berontott az igazgatói irodába. A direktor tárt karokkal fogadta. Igen, úgy gondolta, kötelessége ki­rakni a nevét a plakátra. Ez így igazságos. Az ő „zeneszolgáltatása“ a pianínón egyetlen néző figyelmét sem kerülte el, minthogy nagymér­tékben gazdagítja a - valljuk be, kicsit már kopott — számot, amelyet Raphael a leghatározottabban visszautasította az ajánlatot. Soha többé nem száll alá a bűnbarlangba, ahol egy hónapot szenvedett. Ta­pasztalatokat szerzett, .hogy milyen mélyre süllyedhet a muzsika és az előadóművészet. Nagyon jó volt, de már nincs mit tanulnia e tekintetben. Bénédicte hagyta, hadd múljon el a vihar. Majd a következő napokon szelíden visszatér a dologra. Amit Raphaélnek ajánlanak, nem is említ­hető egy napon annak a szánni való Hólyagnak a kísérésével. Szólót játszhat, amit csak akar. Egyszóval azt ajánlják fel neki, ami valójában hivatása. Tény, hogy ez meglehető­sen szerény kezdet, de valahonnan el kell indulni. Van más választása? Bénédicte mindennap türelmesen, fáradhatatlanul visszatért a témára. Egyszersmind lépéseket tett, hogy változtassanak lakóhelyet. Régi stí­lusú és tágas lakásról ábrándozott valamelyik előkelő negyedben. Csakhogy életkörülményeik javulá­sához áldozatra volt szükség. ség előtt ott állt a két darabra széte­sett székkel, amely kalapját vesztett gombához hasonlított. Rendes körül­mények között az ülőke két darabjá­nak összeillesztése csak néhány má­sodpercébe tellett volna. De a fotó­sok villanófényének kereszttüzében, a rémülettől kapkodva újabb csapás érte, leesett a pápaszeme, anélkül pedig nem látott egy fikarcnyit sem. Miközben a ,színpadon négykézláb tapogatózva próbálta megkeresni, a közönség dőlt a kacagástól. Végül hosszú percekig viaskodott az ülőke két darabjával, míg aztán remegő kézzel és teljesen összegabalyodott memóriával leült a pianínóhoz. Mit játszott ezen az estén? Meg nem tudnám mondani. Valahányszor hozzáért hangszeréhez, a nevetőhul­lám, amely már-már kezdett elcsitul­ni, újra és még magasabbra csapott fel. Amikor visszatért a színfalak mögé, úszott a verejtékben, és halá­losan resteilte magát. Az igazgató karjaiba szorította.- Kedves Mócsing - rikkantotta -, zett, és azzal kereste a kenyerét, hogy egy mulatóban a sanzonéne­kest kísérte. Mint hegedűs kevésbé érezte megszégyenítőnek, hogy egy öreg pianínón akkordokat klimpi- rozzon az énekes ostoba kupiéihoz. Nos, ez az Henri Durieu első vidéki turnéja előtt felajánlotta Raphaél­nek, helyettesítse négy hétig, hogy fontos kenyérkeresete veszélybe ne kerüljön. Raphael töprengett. Már az is ke­serves volt számára, hogy két órát* üljön a sötét, rossz levegőjű mulató­ban és hallgassa az ostoba előadást. Hát még minden este idejönni és ilyen lealacsonyító körülmények kö­zött a pianínót nyúzni... A gázsi egyetlen estére annyi volt, mint ti­zenkét magánóra díja - de ez sem ellensúlyozta ezt a szentségtörő vál­lalkozást. Éppen vissza akarta utasítani az ajánlatot, amikor nem kis meglepe­tésére Bénédicte arra kérte, fontolja meg a dolgot. Már jó ideje jegyesek voltak. Raphael csodagyermek-kar- rierje réges-rég feledésbe merült, és senki sem tudhatta, hány évre van szüksége hozzá, hogy a hírnév me­gint szárnyára kapja. Nos, ez a né­hány este megteremthetné számukra a fészekrakáshoz szükséges anyagia­kat. Valóban oly súlyos áldozatról volna szó? Vajon Raphael tovább halogathatja-e házasságukat egy olyan kétségkívül tiszteletre méltó, ám nagyon is elvont eszme nevében, mint a művészete? Raphael megadta magát. A sanzonénekest, akit kísérnie kellett, Hólyagnak hívták, és a nevé­hez illő testalkattal rendelkezett. Ez a hatalmas termetű, puhány ember siránkozó hangon egyre csak arról kántált, mennyi szerencsétlenséggel és méltánytalansággal sújtotta az élet. Humora a következő pofon- egyszerű megfigyelésen alapult: ha balszerencse ér, érdekes vagy, ha kettős balszerencse, szánalmat kel­tesz, ha viszont százszor van pe- ched, akkor nevetést fakasztasz. Te­hát csak a lehető legszánalmasabb és legszerencsétlenebb megjelenési for­mával'kell felruháznod valakit, hogy a tömeg boldog örömrivalgással fo­gadja. Raphael már az első estén felbe­csülte ennek a nevetésnek a termé­szetét. A szadizmus, a gonoszság és az alávalóság iránti vonzalom nyil­vánult meg benne cinikus formában. Hólyag, közszemlére téve balsorsát, közönségét, övön alul támadta, és a lehető legocsmányabb színvonalra süllyesztette. Ezeket a derék polgá­rokat, akik se rosszabbak, se jobbak nem voltak, mint a többiek, sajátos humorával a legalja csőcselékké vál­toztatta. Minden száma az alávaló­ság közérthetőségére és a rosszaság ragályos voltára épült. Raphael a kis terem falát majd kidöntő nevetési rohamokban felismerte az Ördög ka­cagását, vagyis azt a győzelmes rö- hejt, amelyben a gyűlölet, a gonosz­ság és az állati ostobaság tenyészik. És ezt az ocsmány kitárulkozást kellett pianínón kísérnie, sőt nem­csak kísérnie, hanem hangsúlyoznia, ez a szegény Hólyag előad. Külön­ben is a két név csodásán illik egy­más mellé: Mócsing és Hólyag. Ennél jobban hangzó, jellegzetesebb, mu­latságosabb, hóbortosabb párosítást el sem lehet képzelni. És a gázsiját természetesen felemeli. Jelentősen. Raphael azért ment be az igazga­tóhoz, hogy tiltakozzék. És úgy tá­vozott tőle, hogy köszönetét rebe­gett neki, és közben belül magát átkozta félénksége, gyengesége miatt. Este elbeszélte a jelenetet Béné- dicte-nek, aki távolról sem osztotta méltatlankodását; gratulált sikeré­hez, és örült jövedelmük növekedé­sének. Végtére is az egész vállalko­zás célja a pénzszerzés, így hát nem akkor van-e a legtöbb értelme, ha a lehető legnagyobb összeget hozza a konyhára? Raphael úgy érezte, széles körű összeesküvés áldozata. Hólyag viszont komolyan elhide- gült tőle, Eddig leereszkedő pártfo­gással kezelte. Raphael a kísérője ■ volt, tehát fontos, ám háttérben mozgó mellékszereplő, kinek része a lemondás és a tapintat. És, íme, magára vonja a közönség figyelmé­nek, mi több, bravóinak egy részét, olyannyira, hogy ezt már az igazgató is kénytelen volt észrevenni.- Kevesebb buzgalmat, kisöreg, kevesebb buzgalmat - mondta Hó­lyag Raphaélnek, aki mit sem tehe­tett a dologról. A helyzet bizonyára elmérgese­dett volna, ha Durieu visszatérte nem vet véget az ügynek. Raphael föllélegezve újra zongoraleckéket adott; úgy érezte, bevégzett egy fel­adatot, és olyasvalamin esett át, ami legalább annyira volt tanulságos, amennyire kemény. Nemsokára fe­leségül vette Bénédicte-et. A házasság keveset változtatott Raphael életén, de bizonyos felelős­ségérzettel terhelte meg, amellyel eddig nem kellett számolnia. Meg­osztotta a gondokat fiatal feleségé­vel, aki nehezen tudta beosztani pénzüket - annál is inkább, mert minden hónapban a lakbéren felül a kocsi, a tévékészülék és a mosógép részleteit is ki kellett fizetnie. Az esték ezután gyakrabban teltek el számoszlopok összeírásával, mint valamely Bach-korál tiszta szépségé­nek közös élvezetével. Egyszer, amikor Raphael a szoká­sosnál kicsit később jött haza, Béné­dicte nagyon izgatott volt egy né­hány perccel korábbi látogatás miatt. A zenés kávéház igazgatója termé­szetesen Raphaélhez jött, de a távol­létében beavatta Bénédicte-et elgon­dolásaiba. Nem, már szó sincs arról, hogy annak a siralmas Hólyagnak a számait kísérje, különben is, az énekes szerződését a következő mű­sorra meg sem hosszabbítják. De nem akar-e Raphael két humoros szám között néhány szólót játszani a pianínón. Ezzel örvendetes válto­zatosságot vihetne az estébe. A kö­zönség minden bizonnyal jó néven venne egy effajta megnyugtató és elgyönyörködtető közjátékot a más­különben csupa móka és kacagás műsorban. Raphael tehát feláldozta magát, és aláírt egy féléves szerződést, amely­nek felbontása esetén a szakítást kezdeményezőnek jelentős összegű kártérítést kellett fizetnie. Az első estén megértette, milyen iszonyatos kelepcébe került. A kö­zönség még csupa lelkesedés és hév­volt az előző számtól, attól a tangó­tól, amelyet egy óriási termetű nő és egy törpe adott elő. Amikor Raphael a színre lépett fekete, kinőtt öltönyé­ben, szánalmat keltő, meggyötört te­kintetével, hatalmas okuláréja mö­gött félelemtől dermedt arcával, úgy tűnt fel, minden pontosan ki volt számítva valamely rendkívül komi­kus kompozíció szempontjából. Ka­cagóorkán köszöntötte. A balszeren­cse úgy hozta, a zongoraszéke ala­csony volt. Megforgatta a széket, hogy magasabbra emelje, de zavará­ban túlpörgette, és a visongó közön­csodálatos, érti, cso-dá-Ia-tos volt. Maga az évad nagy felfedezése. Hu­moros rögtönzési adottságai páratla­nok. És micsoda megjelenés! Elég bejönnie a színpadra, az emberek máris nevetnek. Elég leütnie egy akkordot a pianínóján, az emberek megtébolyodnak. Egyébként meg­hívtam a sajtót. Biztos vagyok a si­kerben. A háttérben Bénédicte próbálta elhárítani — szerényen mosolyogva - a dicséretek özönét. Raphael úgy kapaszkodott belé, mint hajótörött a sziklába. Nógatva, könyörgőn né­zett az arcába. Az pedig sima, ragyo­gó, rezzenetlen maradt; a kis Béné­dicte Prieur ezen az estén Mócsingné lett, a hírés zenés komikus felesége. Lehet, hogy az előkelő lakásra gon­dolt, amely most elérhető közelség­be került. A sajtó valóban dicshimnuszokat zengett. Azt írta, új Buster Keaton született. Magasztalta emberszabású majomra emlékeztető, rémült ábrá­zatát, katasztrofális kétbalkezessé­gét, groteszk játékát. És mindenfelé megjelent a fotó, amelyen a zongo­raszék két darabja között négykéz­láb a szemüvegét keresi. Lakást változtattak. Majd egy impresszárió vette kézbe Mócsing érdekeinek képviseletét. Filmet for­gattak vele. Aztán még egyet. A har-^ madik után Neuillybe költöztek, ma­gánvillába, a Madrid sugárúton. Egyik nap látogatójuk érkezett. Henri Durieu jött el, gratulálni régi barátja szédületes sikeréhez. Félén­ken haladt az aranyozott faburkola­tok, a kristálycsillárok és a kiváló mesterektől származó festmények között. Mint az alenconi városi zene­kar második hegedűsének, neki nem jutott ki ennyi ragyogás az életből. Panaszra azért nincs oka. Minden­SINKOVITS PÉTER* Közelítő Nem ismerem a vidéket, ahol élsz. Súlytalan időben a látogató. Visszafelé koldulok immár, torzult tolulás: védtelenül. Karnyújtásnyira a nevén-mondás. Bűvölet. Lazuló szótlanság didereg, mert bűn-ölet most a némaság. Lépj, hitvány! Közben virágok pusztulnak szárnyas felhők alatt, sudárulnak bukott reggelek. Végzi számadását a nagy mérlegelő. De azért dajkálom a szót, mint csodát a szelíd istenek. Már feledném a csatorna-évek lassú nekifeszüléseit, a véletlen éden a szédület törvénye, értsd jól, ez az üzenet, légy résen, de ne rontsd el: magányos sirály, ki érti a titkok könyvét, de mozdulatlan. És mire vitték a többiek? Fagyban szilajuló honvágy, alig nyíló palást. Mondanám. S mondanánk mi is. Ha lenne kinek. Ha lenne minek. Árvaságunk testvére, tétova-ragyogású ikercsillag, majdan szólunk. Ha úgy adódik. * Újvidéi költő esetre már nem kell klimpíroznia éjszakai mulatókban, és - nemde- ez a lényeg. Ma már nem tudná áruba bocsátani művészetét, jelen­tette ki határozottan. Felelevenítették a konzervatóri­umban töltött éveiket, reményeiket, csalódásaikat, a türelmet, amely szükséges volt egyéni útjuk megtalá­lásához. Durieu nem hozta magával hegedűjét. De Raphael leült a zongo­rához: Mozartot, Beethovent és Chopint játszott. — Micsoda szólista-karriert csinál­hattál volna - kiáltott fel Durieu.- Igaz, te más babérokra voltál ki­szemelve. Mindenki engedelmesked­jék elhivatottságának. Az újságok most meg Grockot emlegették Mócsinggal kapcsolato­san, és kijelentették, hogy a legendás svájci Augustin benne talált méltó utódra. Mócsing ekkortájt, egész ponto­san karácsonykor lépett fel először az Urbino cirkuszban. Sokáig keres­tek valakit, aki a fehér bohóc szere­pében válaszolgathatna neki. Né­hány nem túl sikeres próbálkozás után Bénédicte mindenkit meglepett, amikor önmagát ajánlotta. Miért is ne? A kis Bénédicte Prieur szűk, hímzett mellényben, franciás térd­nadrágban, lisztes képpel, kérdően és gúnyosan felvont fekete szemöl­dökkel, lenézően és parancsolóan beszélve, ezüstösen csillogó köröm­cipőjében pazar volt, és ettől kezdve a híres zenebohóc, Mócsing nélkü­lözhetetlen partnere lett, komikumá­nak kidomborításában segédkezett. Mócsing rózsaszín kartonból ké­szült koponyával a feje búbján, ékte­len ragasztott krumpliorral, nyakán himbálódzó celluloid ingmellel és hatalmas lábbelijére dugóhúzóként aláhulló pantallóban egy lecsúszott, kontár és egyszersmind naivul elbi- .zakodott zongoraművészt alakít, aki szólóestjének előadására érkezett. De mindenfelől a lehető legkellemet­lenebb bosszúságok törnek rá: a sa-' ját öltözetéből, a forgószékből és főként magából a zongorából. A hangszer a legkisebb érintésre is valami váratlan kelepcét állít neki, vagy katasztrófát idéz elő; vízsugár lövell ki,' füstgomolyag tör élő belő­le, groteszk hangokat hallat: szellen- tést, böfögést, pisszegést. A közön­ség harsogó nevetése zúdult felé az aréna minden irányából, ő pedig szinte megsemmisült saját tréfáinak súlya alatt. Mócsing ezektől a féktelen röhö­gésektől megsiketülve néha szegény Hólyagra gondolt, aki - semmi két­ség - sohase süllyedt ilyen mélyre. Mócsingnak alkalmasint rövidlátá­sa könnyített valamit helyzetén, a maszkja ugyanis nem engedte, hogy szemüveget tegyen fel, és így szinte semmit sem látott; kivéve né­hány nagy, színes fényfoltot. Ha egyszer már ezer és ezer hóhér mos­ta ki agyát állati nevetésével, leg­alább annyi elégtétele volt, hogy nem látta őket. Lehet, hogy a pokoli zongora­szám elérte csúcspontját? Vagy cso­da történt ezen az estén az Urbino cirkusz sátra alatt? A befejezés sze­rint, miután a kétbalkezes Mócsing úgy-ahogy eljátszott egy zenedara­bot, zongorája felrobbant, és kioká­dott magából egy nagy csomó son­kát, krémeslepényt, kolbászfüzért, fehér és véres hurkát. Ámde most más történt. A durva röhej alábbhagyott, ami­kor a bohóc hirtelen mozdulatlanná vált. Majd hirtelen teljes lett a csönd, és ő elkezdett játszani. Áhítatos, áb­rándos, buzgó gyengédséggel Jo­hann Sebastian Bach Tarts meg en­gem örömömben című korálját ját­szotta, amely tanulóéveit beara­nyozta. És a szegény toldozott-fol- dozott, hamisra hangolt cirkuszi zongora csodálatosan engedelmes­kedett kezének; az isteni dallam fel­szállt a kupola alá, ahol a trapézok és a kötélhágcsók sejlettek. A pokol kacaja után a gyengéd és átszelle­mült mennyei vidámság lett úrrá az egybegyűlt tömegen. Hosszú csönd visszhangozta az utolsó hangjegyet, mintha a korái a túlvilágon folytatódnék. Ekkor rö­vidlátásának csipkés felhői közepet­te a bohóc úgy látta, hogy a zongora fedele felemelkedik. Nem robban fel. Nem okád ki semmiféle hentesá­rut. Elterül lassan, mint egy nagy, szomorú virág, és egy szépséges ar­kangyal száll fel belőle, fényes szár­nyakkal; Raphael arkangyal, aki örök idő óta őrködik felette, és meg­óvja őt attól, hogy egészen Mócsing legyen. Barta András fordítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents