Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-23 / 47. szám
Létnyelv Irdatlan egy tűhegynyi elmozdulás is a nyelvből. De megtehetem, mert elgondolhatom: édes kaland, elmozdulás a paráznaságba, ó, érzékeimen túl vérző örömlányok, nemlét szajhái s gőzei! Irdatlan egy tűhegynyi elmozdulás is a létből. Mózes Ki számba adod a leheletet, hogy formát adjak az izzó Egynek, mely szívemből kiragyog, aki Vagy, mert Leszel s aki által vagyok, jajomat és állati dühömet vedd el, undoromat is rettentsd el, ó, sír a fű, a pálma, vérzik körben a hegy, teremtésed irdatlan, vég nélküli seb, imám szava hatoljon szívedbe, mint a kard, pusztító izzásom szűnjön meg, akard, ó, add, hogy a vérengző alkonyat elnyelje nagy haragomat, s tedd édessé sós könnyemet, mert nem lehet - csak így lehet magammal téged megkínálnom, mire minden pillanatban vágyom. Ó, nézd el nekik, hogy felépül az iszonyatos Oltár, te tudod, Uram, hogy szétfeszít a most még és a most már. Üzenet Ki megítélsz majd, polgára jövő évszázaknak, és szavaimon tengerzik mosolyod, mint éjjelenként nagy vizen a hold, akkor, ott majd mégis észbe vedd: éreztem arcomon óvó tenyered, az ősinger, a záporozó fénynyaláb, míg formálta verseim évezres szavát, az életből a létbe, a mindig-létbe vitt, megízlelve lüktető misztériumait, s a léten ütött tűhegynyi, izzó lyukon át idődnek is hallottam pár születő szavát, s némelyük véres volt, síró, mint csecsemő, mint bármi, ami Itten kínban fényre jő. Ó, rettegve bár, mégis elismerem, a század, melyben éltem, örök anyajegyem. Forrás Aki nem kezdődött és nem múlik el, aki nem hallgat és jaj, nem feled, ki változatlan s érzékelhetetlen, élő, aranyos lángok adakozása, ölelkezések súlytalan, izzó láza, befogadó s kiáradó, vakító titok, aki nincs, de léte végtelenné nyitott, az Első fény, akinek van Neve, s elgondolhatatlan a szelleme, ki szótlanul szól és némán árad, s édes tébollyá gyújtja a vágyat, aranyból sugárzó végtelen nulla, fenségesen s folyton megvalósuló s újra, ó, tulajdonságok nélküli semmi, mindenem, kit nem tudok megnevezni! Göncök Áldassék az, aki messze hárít és szélnek ereszt, a Szelíd Barbár, mondván: Semmi vagyok, s íme leszaggatom rólad, mint szélvihar, jajongásaid, a szagló göncöket, a sivalkodást, a heroint, mindmind, a létezés silány díszeit, hogy ennen törvényeid szerint töltekezz, járj-kelj és beszélj- ne tapadjon ragyás ülepével szádra a hallgatás rabszolgasága. Szabó Gyula: UDVAR (olaj) Viktor Koljuskin Most elárulok valami fontos dolgot. Elhatároztam, hogy nem változom meg. Miért is tenném. Vodkát sosem ittam. Gyenge a szervezetem, az első kupicától tökrészeg leszek. A munkából sohasem késtem el. Épp ellenkezőleg, soha nem vágyódtam haza. Feleségemhez soha nem voltam hűtlen. Mióta megnősültem, mindegyik nőtől félek. Ha valamelyik rám mosolyog, a hátamon futkározni kezd a hideg. Mindjárt az jut az eszembe: no megint egy esküvő! És átsietek az utca túloldalára. Munka nélküli jövedelemhez soha nem jutottam. Nagymamám mindig a rendőrökkel ijesztgetett, ezért még most is a zsebemhez kapok igazolvány után, ha meglátok egyet, őszintén szólva a munkából sincs túl sok hasznom. Nem szennyeztem a folyókat. Nem is fordítottam vissza folyásukat. Elég, ha arra gondolok, hogy lapátot kell fogni a kezembe, máris hólyagok keletkeznek a tenyeremen. Amikor a tévében felszólítják a nézőket, hogy kapcsolják ki a feleslegesen világító égőket, az igazat megvallva, én el is oltom a lámpát. Ilyenkor úgy érzem, hogy megkönnyebbülten fellélegzik a turbina és az általam megtakarított energia távoli vidékeknek jut. Sajifá- lom ugyan a lámpát, de ezekben a pillanatokban hazafinak érzem magam és kedvem lenne kikapcsolni még a teafőzőt is. A gyűléseken azért nem bírálom az igazgatót, mert a mai napig nem tudom, hogy ki az. Az elnökségben sokan ülnek, de az én helyem mindig az utolsó sorban van, és olyan messziről semmit sem látok. A pódiumról pedig mindig ugyanazt ismételgetik. Régebben mindent dicsértek, most meg mindent becsmérelnek. A hangból pedig nem lehet megállapítani, hogy ki a főnök és kit kell elbocsájtani. Engem nem lehet megvesztegetni. De vesz raj fain í ’esz, ha egy megtörik és úgy sem kii Pedig néha hogy jó let arcába vágni hogy a bank jenek a helyi Valutaüzéi kai, rockerei zom. Nem v Az egészf a reggelit, az rát egy szem Szemüveget dók, hogy ni bitangságot, kel!. Néha í szemmel né: Ionosén mélj Néha azt hogy nem hí Mivel egyet, mondok. A i valami fonti a technikai r. ben arra goi nap ki kell számlát, kü ják és teljes szék ezen a Egyszóval sen, szürkéi lennék. T izenkét éves lehettem, amikor egy szép napon apám közölte velünk, hogy vett egy farmot. Húgommal, Helennel alig vártuk, hogy meglássuk a birtokot, amely apám szerint huszonhatholdnyi területen feküdt St. Vitaiban, mindjárt Winnipeg külvárosain túl: húszholdnyi erdős rész épületekkel és hatholdnyi szántóföld a folyóparton. Apám ilyen tanyáról álmodoztot hosszú éveken át, míg egy sötét, olajos gépjavító műhelybe zárva kereste a kenyerét. Anyám megnyugodott, amikor kiderült, hogy apámnak nincs szándékában otthagyni az állását azért, hogy családját a birtokra költöztesse. Erre majd később kerülne sor. Ahogy erről volt szó, apám rögtön az álmáról beszélt, egy zsidó településről a Vörös-folyó két partján, egy olyan ideális mezőgazdasági közösségről, ami egyet-mást bebizonyíthatna a világnak. Apám ábrándjaiban mi, a Luria család voltunk mindig a legerősebb, a legszorgosabb és a leglelkesebb pionírok. Most, hogy visszapillantok a múltba, megértem apám földéhségét. Távol a szülőhazájától, Oroszországtól, öntudatlanul is olyan tájakat keresett, amelyek régi otthonára emlékeztették. Ezért határozta el, hogy Manitoba szélfútta síkságain telepszik le. Amikor megpillantottuk a farmunkat, először mélységes csalódást éreztünk, hiszen a látvány a megra- gadóan karcsú ívelésű, régi Salter Street-i hídnak, a csúcsos tornyú Szent Bonifác-templom aranyszobrainak s odébb a vágóhíd nyüzsgő lármájának-szagának friss emlékére következett. Itt meg nem láttunk semmi mást, csak egy kis darab földet, egy fehérre meszelt kunyhót meg egy ócska pajtát. Nem tudtunk apámmal együtt lelkesedni azért, hogy gombaágyás legyen az istálló mögött és uborkavetés a folyó mellett. így aztán ott is hagytuk, hadd tervezgesse, mit akar termeszteni, s ezalatt mi bebarangoltuk a folyópartot. Itt sem találtunk semmit, ami érdekelt volna, ezért elhatároztuk, hogy békára fogunk vadászni. Békavadászatunk során eljutottunk egy kis erdőbe, keresztül-kasul bejártuk, majd egyszer csak egy kis vízmosás fölött találtuk magunkat. Megkerültük, s ahogy a kanyarhoz értünk, aprócska házat pillantottunk meg a fák között. Ámultán torpantunk meg. Olyan különös volt, hogy kerül éppen ide egy házikó. Némán álldogáltunk, és a tyúkólból előtotyogó csirkéket bámultuk, ahogy kapirgálnak a kertben. A sarokból egy kiscica jött elő, azután kutyaugatás hallatszott, majd pedig női hangot hallottunk. A hang öreg volt és erős, akárcsak a tulajdonosa, aki elnyűtt szalmakalappal védekezett a tűző nap ellen, s a szeme égszínkéken csillogott. Az ismeretlen nő ránk mosolygott, barátságosan, jó szomszéd módra köszöntött minket, és nem is vettük észre, hogy máris úgy beszélgetünk, mintha régi barátok volnánk. Elmondta, hogy Miss MacNeillnek hívják, és a bátyja, Dán háztartását vezeti. Helen meg én utánamentünk a házba, odabenn sötét volt és hűvös, s valami kellemes almáriumszag terjengett. Fonott szőnyegek borították a padlót, és élénk színű naptárképek virítottak a falakon. Miss MacNeill nehezen tudta a vezetéknevünket kiejteni, bár a nyelvét pörgetve többször is nekilódult a feladatnak, Luria, Luria. Talán valami külföldi név lenne?- Nos - magyaráztam neki -, nem egész n, mi nem vagyunk külföldiek, hanem az apám, ő bizony nem itt született, ö még Oroszországból jött ide.- És ezenkívül - tette hozzá Helen, mintha valami rettentő titkot táma föl - mi zsidók vagyunk. Miss MacNeill bólintott. - Nahát, ez éppolyan, mint az, hogy Dán meg én Skóciában születtünk, és amióta távol vagyunk, örökké azt tervezgetjük, hogy visszatérünk. Ugyanúgy sóhajtott föl, mint anyám szokott régebben, amikor befejezte az elbeszélést arról, milyen malma is volt az ö apjának Oroszországban. Egy pillanatig szinte úgy tűnt, mintha Miss MacNeill hasonlítana az anyámra. De ez, persze, ostobaság volt, hiszen Miss MacNeill a skóciai farmjukról beszélt, arról, hogyan hagyta ott a farmot azért, hogy a bátyjának, Dannek a háztartását vezesse. Hát így kerültek ők ide ketten, egyedül, kívülük csak John, a lakójuk élt itt, egy útépítő brigád szakácsa. Mi pedig így ismerkedtünk meg a MacNeill családdal. Ahogy telt-múlt a nyár, gyakran meglátogattuk őket. Miss MacNeillt mindig a vezetéknevén szólítottuk, Dán viszont nagyon hamar Dán lett számunkra, ami pedig Johnt illeti, egyáltalán nem is tudtuk meg a csaDan barkácsolt valamit, Miss MacNeill pedig nagy buzgón muskátlihajtásokat vágott nekünk, hogy vigyük haza anyánknak. Helen megpillantotta a sok sárgálló tököt, és megkérte Dánt, segítsen'töklámpást készíteni mindenszentek estéjére. Dán azután belefogott egyik véget nem érő történetébe, s egyre csak beszélt és farigcsált, farigcsált és beszélt. Kisvártatva John, aki addig sen visz el ej amelyet a in volságra rend részvételünk« fogja, hiszen zsidó ünnep. Természet amikor a m tunk, apám lyezkedett, I ünnepelnünk Miriam Waddington ládnevét. Hamarosan kiderítettük, hogy Dan Mr. Marshallnál dolgozik, akinek a földje apáméval volt határos, és akit folyton zaklattunk, engedjen minket a frissen rakott szénakazalban játszani, és ráakaszkodtunk, valahányszor nekiindult, hogy megné/ze, ráharapott-e a hal a horgászzsinórokra, amelyeket ö feszített ki a folyón. Soha életünkben nem volt ilyen csodálatos nyarunk. Kóboroltunk, ástunk, kincset kerestünk, felfedező utakat tettünk, s utunk elkerülhetetlenül a tisztásnál ért véget, ott, ahol a kis ház mindig a maga különös és varázslatos valójában várt ránk, éppúgy, mint az első alkalommal. Aztán eljött a szeptember, ott üldögéltünk a kis ház előtt a kertben. csizmát foltozott a nappaliban, cló- bújt és odajött hozzánk. Néni volt beszédes ember, de mindig tudott a megfelelő helyen bólogatni. Most is többször bólintott, majd kis idő múlva kivette a pipát a szájából, és azt mondta, milyen jó lenne, ha Helen meg én rá tudnánk venni apánkat, hozzon el minket a házukba mindenszentek estéjére. Akkor részt vehetnénk egy valódi, hagyományos összejövetelen - és társaságban sem lenne hiány. Bizonyítékul felsorolt vagy egy tucat gyereket a környékbeli farmokról. Mindez csodálatosan hangzott egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy minket valószínűleg nem fognak elengedni. Nemcsak azért, mert apám esetleg nem szívepet. Bár Hele kodtunk, hog népének sen apám kitartó: egy adott kul MacNeillél dottak voltai Neill szégyer apám szárnál gunk, mint : kozzunk a t azonban élj s mindnyájr a kijelentésé nyok nem tu teni, de egy I valaki nem ; azt, amiért e Dán mély koztató vélei
