Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-23 / 47. szám

rí néha erőt gtalanság, mi ellenállásom ogadom? De enki semmit, 'vem támad, valakinek az köteg pénzt, lkáig röpköd- en.

:/, pankok- lem barátko- k kalandor.

7 jól szolgál: let és a vacso- \ tudom enni. kt nem horam azt a sok ellen harcolni ét is csukott Ilyenkor kü- Iszom.

i úgy tűnik, ok magamra, olok, és mást ában például Igot mondok ókról és köz- k, hogy másni a telefon- rn kikapcsol- hagyatott le- n.

élek: csende- ;ntha nem is

1 Éva fordítása

in összejövetelre, inktól ekkora tá- :, de azért is, mert dósán ellenezni idenszentek nem

gy is történt. Este, íssal előhozakod- iz álláspontra hetem szabad meg- keresztény ünne■ amellett kardos- indenszentek ün- ize a valláshoz, goztatta, hogy ez :lképe.

nem olyan csaló- t mi. Miss Mac- ek tartotta, hogy osabb a zsidósá- gy együtt szóra- yerekekkel, Dán kozva püfékelt, meglepett azzal szerint az asszo- ! ilyesmit megér- ;nis belátja, hogy ílveszíteni mind- etében élt. tó és elgondol- e bizonyára nem

A

mikor reggel felébredtem, minden olyannak tűnt, mint máskor, csak mintha a napsugár fintorrá változtatta volna a mosolyomat az esküvői fényképen, amely ott függött a falon, az ággyal szemben. A napsugár ironikussá és bizonytalanná varázsolta ezt a mosolyt. Júlia - szokás szerint - fél órával előbb kelt fel, hogy elkészítse mindkettőnk reggelijét, melyet éppen ma fonott kaláccsal és sonkás szendviccsel tett gazdagabbá, úgy, ahogyan ünnepnapokon szokta. A mai nap valóban különös nap volt, bár ünnepnapról szó sem volt. Esetleg a reggel hasonlított az ünnepnapok reggeleire. Ez volt az utolsó reggel, melyet együtt töltöttünk, s az első olyan, melyet veszekedés nélkül, valamiféle nosztalgikus, döbbenetes harmóniában töltöttünk el. Még Fülöp is hiányzott, a zsarnokoskodó kis tanúnk. Ma hiányozni fog az oviban, mert Júlia még tegnap este elvitte őt a tudtomon kívül, hogy engedelmes- kedve az erős ösztönzésnek és az anyai érzésnek, megvédje őt a mai nap eseményeitől. ízlelgettük hát a csendet és a mazsolás fonott kalácsot. Persze, ez a harmónia törvény- szerű volt, mint a kockázatos taktikánk eredménye, s éppen ezért meglepő.- Fülöpöt sajnálni fogom - elmélkedtem hangosan. - Hiszen a gyereket nem kérdezte senki, lehet, hogy ártunk neki. De járni fogok hozzá.- Csak hozzá... ?

Nyolc óra volt, és Júlia sokkal gondosabban vasalta ki a legszebb ingemet, mint máskor. Ruha - mint mindig - alig volt rajta. Még melltartót sem viselt. A nyakában fityegő tizennégy karátos medalion a belevésett „én és te“ szavakkal néha eltakarta az anyajegyét, és utoljára gerjesztette birtoklási vágyamat valami kesernyés, kellemes szomorúsággal.

Mindent itt hagyok neked, Júlia, nekem nem kellenek ezek a vacakok. Csak nem fogunk osztozkodni, mint a koldusok? Meg aztán azt akarom, hogy a gyerek bőségben érezze magát. Neki semmiben sem szabad hiányt szenvednie.

Júlia szemrehányóan tekintett rám:- És nekem? Miért csak Fülöpről

beszélsz?- Neked sem - feleltem. - Természetesen neked sem. Sokkal nyugod- tabb leszel, ha nem fogsz rám várni mindig, mint azelőtt. Rendbe jön a bioritmusod, s ez végeredményben Fülöpnek is javára válik. A gyereknek szüksége van a pontosságra, mint az órának. Majd én is mindig pontosan megjelenek.

Ebben a reggeli órában az utca teli volt fiatalsággal és szép lányokkal. Szokásosan megfogtuk egymás kezét, ujjaink összefonódtak, s ez az esküvőnket, a mézesheteinket juttatta eszembe. Ezek az emlékek úgy villantak fel bennem, mint a karácsonagyon figyeltem volna oda, ha nem követi a bejelentés, hogy Dán személyesen kíván beszélni apámmal.

Helennek meg nekem szerencsénk volt, mert éppen vödröket keresgéltünk az istállóban, amikor Dán ösz- szefutott apámmal. Meg se próbáltunk ellenállni a kísértésnek, hogy hallgatóddzunk, így aztán hallottuk, amint Dán azt mondja:- Mr. Luria, szeretnék valamiről beszélni önnel.- Igen? És vajon miről? - kérdezte apám.- Nos hát a gyerekeiről. Azt hiszem, tud róla, hogy azt szeretnénk, ha a gyerekek eljönnének a mindenszentek! összejövetelünkre a többiekkel együtt, akik a környéken laknak.

Kikémleltünk az istállófal hasadé- kán, és láttuk, hogy apánk elmosolyodik.- Tudom, hogy jót akar, Mr. Mac- Neill. Maga és a húga is igazán kedvesek. Helen meg David mindig mondják, mennyire élvezik, ha az önök házában lehetnek — és nem szeretném, ha azt hinné, bármi kifogásunk van önök ellen mint emberek ellen.

nyi csillagszorók. Felszikráztak, majd ellobbantak. Megszorítottam Júlia sorsvonalakkal barázdált tenyerét, amely mintha még most is forró lenne a vasalótól. Észrevettem, hogy a legszebb ruháját viseli, a pirosat, amely nagyon illett neki.

Éveken át veszekedtünk, s most nem volt egyetlen szavunk sem egymáshoz.- Kihívó vagy - böktem ki valamiféle különös kiábrándultsággal, s ez öntelt mosolyt csalt Júliám arcára, amihez nem voltam hozzászokva. Eszembe sem jutott, hogy mások csípőjét bámuljam a villámzáras

szoknyák ráncaiban. Éhes tekintettel néztem a saját feleségemet, Júliát, s ez, ebben a pillanatban, nem egészen egy órával szétválasztásunk írásbeli rögzítése előtt gondolataimat más irányba terelte, mint azt a körülmények kívánták volna. Szinte éreztem a kombinéjából áradó édeskés szappanillatot. Csábítónak éreztem magam, aki nyúlugrásokkal távolodik a puritán erkölcs béklyóitól.

A tárgyalóterembe úgy léptünk be, mint a jegyesek. Júlia a rá jellemző pírral szép, nőiesen naiv arcán, jómagam pedig alig titkolt izgalommal. A tárgyalásra jól felkészültem, és előre tudtam, hogy úgy fognak bennünket elválasztani, mint olyan embereket, akik tulajdonképpen sohasem tartoztak egymáshoz, s ezért minden egyes további nap ebben a téves kötelékben tulajdonképpen nyílt erőszak csupán. Persze, mindent vállaltam, ahogyan az a hasonló esetekben illik, tehát a családban én voltam az agresszív típus, az idegen és a bomlasztó, aki csapodár természetemmel zavarólag hatottam Júlia lelkiállapotára és kisfiam egészséges fejlődésére. A feleségem viszont tiszta volt, mint a menyasszonyi fátyol. Mindamellett szenvedélyes volt, mint a kárminpiros ruhája. Intelligencia terén felülmúlta az összes többi nőt és feleséget. Júliával tehát teljesen értelmesen megegyeztünk. Egyszerűen nem a házasságra termettem.- Ó ragyogó nő - mondtam pátosszal, miközben a bíró szemébe néztem -, többet érdemel, érti?

Megértőén elválasztottak bennünket. Talán azért is, mert nem veszekedtünk. Mintaszerű válást

Dannek szemlátomást semmi gondot nem okozott, hogy megértse apám kiejtését, és nyomban azt felelte, örül, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. - Nem fogjuk későig ott tartani a gyerekeket, és ha ön talán ezért aggódik, hát a lehető legszívesebben látjuk, ha Mrs. Luriával együtt szintén eljön!

Apám nevetett.

— De hát köszönöm, nem - mi keresnivalónk lenne egy mindenszentek esti összejövetelen? Nem, erről sincsen szó.

Apám ekkor lassabban folytatta a beszédet, s összehúzta a szemöldökét, ahogy akkor szokta, amikor komolyan gondol valamit.

— Becsületes embernek tartom önt, Mr. MacNeill, ezért megmondom az igazat. Nem szeretném elkezdeni az ilyesmit. Nem akarom, hogy a gyerekeim megünnepeljék a karácsonyt, vagy hogy mindenszentek esti összejövetelekre járjanak. Ha az ember egyszer elkezdi, még ha csak egy mindenszentek esti, kicsiny összejövetellel is, minden elveszett. Tudja, mi zsidók vagyunk, és én ezért mnegszenvedtem. Nem akarom, hogy a gyerekeim elfeledjék, kicsodák, és hová tartoznak. Pedig itt, ebben az országban köny- nyű elfelejteni. Olyan sokan vannak, akik elfelejtik. Ön most azt hiszi, Mr. MacNeill, hogy én meg akarom nehezíteni a gyerekeim életét, ijgye?

— Nem, én ezt nem gondolom - mondta Dán. - Ön nem megnehemutattunk be, amilyet a haladó világ és a civilizáció kíván a második évezred végén. Ez vitathatatlanul győzelem volt. Győztünk önmagunk felett, a bíróság és mindenki más felett, akik hosszú hónapokig gyötrődtek a válóperes tárgyalásokon. Kint sütött a nap, s ebben a napsugaras és megérdemelten emelkedett hangulatban tekintetem Júlia ringó csípőjére tapadt, mely a kárminszínű szoknyában még kifejezőbb volt, mint esküvőnk napján. Csábítóbbá tette ezt a csípőt az a tény is, hogy ettől a mulatságos és soha nem ízlelt pillanattól kezdve ez a csípő számomra hozzáférhetetlenné, igazi tiltott gyümölccsé vált. Az első utcasarkon kardvirágot vásároltam neki, olyat, amilyen a menyasszonyi csokrában is volt. A visszanyert szabadság tudata régi, elfelejtett, kissé romantikus érzelmeket idézett fel.- A reggel még messze van - mondtam -, de három nap múlva visszajövök.

Júlia hallgatott. Nem válaszolt. Apró cipősarkai ritmikusan, flegmán kopogtak a járdán, mintha Júlia nem fogná fel az új valóságot, holnapi távozásomat, s nem érezné volt férje tolakodó tekintetét, amely bizonyára égeti őt. Hirtelen sajnálni kezdtem a feleségem féltékeny tekintetét, amely elkísért engem bizonytalan útjaimra.

Ünnepi ebédet javasoltam egy előkelő éttcrcmbeh. Otthonos kis hely volt, udvarias pincérrel, s olyan csillárokkal, amilyenek az operaházban vannak. Aperitív után ebéd következett partnernőm választása szerint, s olyan évjáratú vörösbor, melytől nemcsak volt feleségem pupillái nyíltak tágra, hanem a pénztárcám is kiürült. Júlia ott ült velem szemben, elegánsan. Feltűnő volt és elérhetetlen. Több idegen szempár meredt rá, s ez annyira idegesített, hogy a homlokomon apró veríték- cseppek jelentek meg. Izgalom vett rajtam erőt, olyan, amilyen még soha. Éreztem, hogy a velem szemben ülő, kárminszínű ruhát viselő hölgyet meg kell szereznem, és újra ki kell érdemelnem.- Gyönyörű vagy, mondtam már? suttogtam zavartan, s amit máskor

nem szoktam csinálni, hirtelen csókolgatni kezdtem vékony, tüzes ujjait, melyek tegnap még a zoknijaimat

zíteni akarja a dolgot. Azt hiszem, ön úgy véli, magától is elég nehéz - azt hiszem, tudom, mire gondol -, ön azt akarja, hogy a gyerekek szembenézzenek vele.

Apám sóhajtva helyeselt.- Hát igen. Ők még nem tudják, mennyi bajuk lesz ebből.

Dán bólintott, azután elmondta apámnak, hogy tudja, mennyire nem könnyű, ő is elhagyta az otthonát, és új országba jött. Igaz, hogy a nyelv ugyanaz, de száz apró dolog - a dalok, az ételek, az emberek -, minden egészen más.- Folyton azon töprengek, vajon ezek a külsőséges dolgok, mint a mindenszentek, számítanak-e, meg tudják-e változtatni az embert belülről? A teremtésit, ez olyan, mintha megkérnénk egy prédikátort, öntsön hitet valakinek a leikébe, mikor abban a lélekben nyoma sincs a hitnek többé. Vagy mintha azt mondanánk a sátánnak, vigye el a hitet, ha a hit még megvan abban a lélekben. Nem, uram - már megbocsássa a példát nem lehet hívővé tenni egy ifjút pusztán azzal, hogy megmutatjuk neki a templom belsejét.- Arra gondol, hogy ha a gyerekeim nem érzik a lelkűk mélyén azt, amit én szeretnék, hogy érezzenek, akkor abból, hogy távol tartom őket a mindenszentek esti összejöveteltől, még semmit sem fognak megtanulni?- Valami ilyesmire. Ezek a dolgok mélyen rejtőzködnek, sokkal méstoppolták. Titokban kacérkodtam a gondolattal, ho^ elteszem azokat a zoknikat, mint értékes emlékeket.

Szerencsére Júlia értékelni tudta a bókokat, s elbűvölő mosolya, mely mindenkihez szólhatott volna, ezúttal csak az enyém volt. Azt hiszem, e nevezetes nap királynőjének neveztem öt, majd kellő udvariassággal afelől érdeklődtem, parancsol-e még valamit.- Kitűnő volt, de elég is - mondta. - Egészen elfáradtam.

A pihenés gondolata szinte simogatott.- Júlia, mi értjük egymást! - kiáltottam fel lelkesen. - Ez kitűnő ötlet volt - mondtam, mintegy bátorítva önmagamat. - Biztosítlak, hogy az emberek irigyelni fognak minket!- Igen, bizonyára, értjük egymást- felelte Júlia tömören, s azzal a különös mosolyával adva nyomatékot szavainak, amellyel mindig két lépésnyi távolságra kényszerített. Egészen belezavarodtam.- Veszekedtünk mi valaha is?- kérdeztem. - És miért, kérlek? Nem emlékszem semmire.- Nem veszekedtünk. Persze hogy nem veszekedtünk - mondta kegyesen a kárminruhás hölgy.- Boldog volt a házasságunk, Marián.- De hát akkor, miért? Látod azokat a tekinteteket? Hiszen eszményi emberpár vagyunk"!- Boldog volt a házasságunk, de talán elég volt... - tette hozzá ismert, és mégis új mosolyával, mely akkora hatással volt rám.

Emlékezni kezdtem. Feleségem kegyetlen féltékenysége miatt váltunk el, meg azért, mert nem tudta eltűrni a hibáimat. Ez volt a lehető legjobb megoldás, nyugtatgattam magam. Ragyogó, sőt zseniális gondolat. Valóságos sebészi beavatkozás volt ez, amely megakadályozta a tudathasadást és a meggyöngült szellem sorvadását. Az új felismerés gyönyöre igazolta ezt a feltevést. Az az érzés, hogy élettársam elérhetetlenné vált számomra, valami megmagyarázhatatlan, jóleső érzést jelentett számomra. Kiabálni szerettem volna, beleordítani a széles nagyvilágba: „Emberek, váljatok el, ez gyönyörű dolog!“

lyebben, mint egy mindenszentek esti összejövetel. Ha önök elmondják, amit el kell mondani, és megteszik, amit meg kell tenni, akkor a gyerekek az elkövetkező években csak arra fognak emlékezni, milyen remekül érezték magukat MacNeii- lék egyik mindenszentek esti összejövetelén. De ha nem engedi, hogy eljöjjenek, csak a gyermeki fájdalom marad örökre a lelkűkben.

Apám hallgatta Dánt, és vakargat- ta az állát. Tudtuk, ha erre rákezd, akkor már van remény, hogy beadja a derekát. így aztán kimásztunk az istállóból, és eliramodtunk a kis ház felé, hogy megvigyük a jó hírt Miss MacNeillnek.

Mint kiderült, Dannek igaza volt. Elmentünk a mindenszentek esti összejövetelre, és a többi gyerekkel együtt mi is versenyeztünk, ki tudja foggal megragadni a dísznek felaggatott almákat. Miss MacNeill jövendőt mondott nekünk, John meg egy medvecukorral díszített, gyönyörű narancstortát remekelt. Mindenféle játékot játszottunk, karamell szörplét kortyolgattunk, puncsot ittunk. Később pedig, mikor apám teherkocsijának a végében hazaindultunk, s én álmos voltam és kimerült, mégis, csak úgy sistergett bennem az izgalom: folyton a színes papírfüzérekkel földíszített és vigyorgó töklámpásokkal teliaggatott kis házat láttam magam előtt, és szorongattam a boszorkány-seprűnyelemet és elöntött a boldogság.

E. Gábor Éva fordítása

Kissé lehűtött a gondolat, hogy a válást az esküvő előzi meg. Utána pedig következik a végeláthatatlan sivatagra emlékeztető útszakasz. A hosszú utazás teveháton, oázisok nélkül, homokkal a lábunk alatt.

Gyorsan fizettem, s nehéz szívvel borravalót is adtam. Júlia érdektelenül figyelte, s ez a pénztárca tartalmával kapcsolatos szabadságomnak savanyú keverékbor mellékízét kölcsönözte. Kiittam az utolsó kortynyi vörösbort is a poharamból, melynek köszönhettem, hogy titkos nadrágzsebeim is kiürültek. Júliára pillantottam, abban a reményben, hogy nem vette észre kicsinyességem megrendítő jeleit. Ám ő gyönyörű és elérhetetlen volt, annyira, hogy a hideg kezdett futkosni a hátamon.

Amikor egészen átszellemültél! hazakísértem őt, a nap égette a fejemet. Már vagy egy jó órája két személy viaskodott bennem: az előrelátó, zseniális, elméleteket alkotó ember, valamint a bolond, aki a legérthetetlenebb okokból eltulajdonította a saját feleségét. Amint becsapódott a lakás ajtaja, nyoma veszett észbeli ösztönzéseimnek és nagy gondolataimnak. Júliára néztem, a szerencsétlen ember mohó tekintetével, és ruhájának kánnintengeré- lien sietve keresni kezdtem a gombok által jelzett nyílásokat. Júlia megértett. Egyre csak azt üvöltöztem, hogy megörülök, s a két karomban vittem őt a hitvesi ágyra.

Aztán kinyitottam a szemem. Még egyszer kóstolgattam hófehér hattyúnyakát, és sampontól vagy szappantól illatos haját, az anyajegyet a két melle közti árkocskában, és összes gyönyörű domborulatát, melyeket házasságunk idején nem is érzékeltem. Ismét sóhajtottam egyet gyönyörtől ittasan.- Fantasztikus voltál mondtam -, mint még soha. Elragadó voltál.- Talán azért, mert már nein vagyok a tiéd - felelte.

Örömittasan felnevettem, mintha kitüntettek volna. Ez az én érdemem volt, és Júlia elfogadta. Az esküvő nagyszerű dolog - morfondíroztam , de a válás! Valaki lentről megkopogtatta a mennyezetet. A szomszédok irigyeltek. Az is lehet, hogy sajnáltak. Az emberek nem ismerték a partnerkapcsolatok újjászületését, s főleg annak a válás utáni harmadik stádiumát.- Te is fantasztikus voltál - mondta Júlia elismeréssel - Komolyan. Kár, hogy ez volt az utolsó.

Valami megdermesztett, de szépséges exfeleségem tekintetéből megértettem, hogy nem viccel. Mi történt tulajdonképpen? Nem értettem. Valóban bolond vagyok, vagy rossz az elméletem? Talán valamiféle nevetséges hiba csúszott az elgondolásomba?- Lehetővé fogom tenni számodra a találkozásokat Fülöppel - mondta komolyan, mint aki nem kíván jeleneteket rendezni. - A kisfiú semmit meg nem érez majd, hiszen eddig is örökösen egyedül voltunk. Lehet, hogy gyakrabban el fogsz jönni hozzá, mint eddig. Ezért hálás lennék neked, hiszen nekem is szükségem lesz szabadnapokra.- Júlia! - mondtam rekedten, s képtelen voltam megmagyarázni, hogy az igazi válást, végleg és mindörökre, biztosan nem élem túl. Szomorúan hunytam be a szemem, s amikor ismét kinyitottam, Júliám, ellenállhatatlan exfeleségem már ismét kárminszínű ruháját viselte. Mintha bevágták volna előttem a legnagyobb gyönyör és élvezet kapuját. Uvölteni szerettem volna, szétverni mindent, de valami visszatartott: hiszen úgyis hiába minden. Talált valakit, töprengtem magam- bhn, mintha láz gyötörne. Talált valakit, de én egészen biztosan meg fogom ölni az illetőt.- Megölöm őt, hallod?! - üvöltöttem tehetetlenül.

Valaki felzörgetett alulról. Egyszer, kétszer, aztán • még egyszer, jóval erősebben. Az emberek irigyeltek, s ez szörnyű banális volt. Szerettem volna szétverni mindent, ha arra gondoltam, hány héten át készültem a győzedelmes és köny- nyed válásra, úgy, mint a legmodernebb mesékben.- Járni fogok hozzád, érted? - magyaráztam elerőtlenedve. - Újból összeházasodunk.

Válasz helyett az exfeleség, a királynő csupán gúnyosan kacagott. Gyorsan számolni kezdtem, hány hétre, hónapra, esetleg évre lesz szükségem, míg ismét a kegyeibe fogad...

Sági Tóth Tibor fordítása