Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
A ugustusi ünnepnap... azokból a sugárzó, szikkadt, lustán zsivajgó és égszínkék elmúlt nyarakból visszaemlékszem egy augusztusi hétfőre, a foltos és felséges város fölötti napkeltétől a tengerparti vásár ringlispil-zenéjének fátyolos kifulladásáig, könnyűbenzines kisre- pülőinek felhőkbe fúródásáig: a hullámlovagló visongástól az utolsó ho- mokcsikordító vajas kenyérig. Annak az ünnepnapnak a reggelén az eltunyult fiúkra nem kellett rákiabálni, jöjjenek le a reggelihez; kikászálódtak az összekuszált ágyból, begyömöszölték magukat összegyűrt ruhájukba: a fürdőszoba mosdójánál gyors macskamosdást végeztek, épp csak arcot-kezet mostak, de mindig ügyeltek rá, hogy a víz hanSzerkeszti Kövesdi Károly dig elvittek a gyönyörű strandra mindnyájunkat. A homokon krikett volt, és a piskótában homok, a vízitorma közt bársonylegyek, és mindenfelé kényszeredetten bóklászó, bohókás-nya- kas, vallásos szamarak. Lányok vetkeztek a lekívánkozó illedelem sátraiban; láthatatlan ernyők alatt roppant hölgyek öltöztek föl az erkölcstelen, hímnemű tengernek. Csupasz kis földmunkások csatornát ástak; gyerekek építettek ásóval s különösebb becsvágy nélkül tiszavirág életű várakat; a kabinok előtt keszeg ifjak füttyögettek vaskos fiatal nők és kutyák után, s a kutyák jobban meghabarodtak egy elhajított kőért, mint ha elefánt csontját dobják elébük. Mogorva bácsikák kuporodtak tigrisgosan és hosszan folyjék, mintha itt szénbányászok mosdanának; a kincsekkel teli hálószobában, a cigarettadobozokból csent reklámképecs- kékkel körülragasztott, repedt tükör előtt sebtiben végighúzták a foghíjas fésűt morcos hajukon; és ragyogó arccal és orral és nyakukon a dagályjelző határvonallal, hármasával ugráltak le a lépcsőn. De hiába a gyömöszölés, a száguldás meg a csatakiáltás földet éréskor, a macskamosdás meg a fogpaszta- pöckölés, a hajhúzgálás meg a lép-® csőtoma, lánytestvéreik mindig hamarabb érkeztek. Szűz hajnalban keltek, cicomázkodtak, hajat bodo- rítottak, ruhát vasaltak, belekényes- kedték magukat virágzó ruháikba... nyugodtak voltak; erényesek voltak; megmosták a nyakukat; nem hancú- roztak, nem is fészkelődtek; és csak a legkisebb lánytestvér öltött nyelvet a lármás fiúkra. •Ezen a reggelen történt, hogy apa betömött egy lyukat a termoszon, ami újabb három helyen kilyukadt; hogy a napfény hadat üzent a vajnak, s a vaj kicsurdogált; hogy a kutyák, a szaglászni- és nekivadulni való, csupa-édéscsöbör hátsóudvarok emlékével saját farkukat kergették a zsúfolt konyhában, strandpapucsokat nyúztak, legyeket kapdos- tak, bevonaglottak a lábak közé, szétcincálták a törülközőket, derűsen ráültek az elemózsiás kosarakra. És ha az ember odaállt volna fülelni az utca egy-két házának nyitott kapuja elé, ilyesmiket hallott volna:- Owen bácsi azt mondja, nincs meg a sörnyitó.- Megnézte már az elöszobafogas alatt...?- Willy elvágta az ujját!- Megvan már az az ásó?- Ha valaki agyon nem vágja ezt a kutyát...-Ówen bácsi kérdezted, mért kellene a sörnyitónak az előszobafogas alatt lenni.- Soha többet! Soha többet!-Tudom, hogy beraktam ide valahova a borsot...- Willynek, vérzik az ujja!- Na, eridj innét, eredj már!- Nézzük csak meg a cipőfűzőt itt a vödörben...!- Ha egyszer a kezembe kapom ezt a kutyát...-Owen bácsi megtalálta a sörnyitót!-Willy vére ráfolyik a sajtra. A gúnársziszegésű villamosok pecsíkos, nagy sátrak árnyékában, langyos sör felett. Feketébe öltözött anyák mint rázkódó hegyek lihegtek lányaik odavetett ruhája alatt, s a lányok sivalkodva szálltak szembe a lidérchullámokkal. És az apák az egyszer-egy-évben-én-is-napo- zom eszméjével bóbiskoltak el. Ó, gondoljuk csak végig, hányán bóbiskoltak így a papírzacskó lepte fövenyen! Ánizs- és pemeteízű cukorkák ol- vadoztak, s a mentolos nyalókák, amelyeket mindnyájan szopogattunk, olyanok voltak, mint a rebarbarából készült borbélycégér. A távolban, csalódott teoretikusok egy dobot cipelő drótostót között, dühös férfi kiáltozott egy narancsosláda tetejéről, hogy a munkaszünet helytelen. És a hullámok továbbgörögtek, tetejükön gumikacsák és hivatalnokok. Visszaemlékszem a türelmes, szorgos, szenvedélyes időtöltésre - vagy hivatásra -, ahogy családtagjaimat a homokba temettem. Emlékszem a fejedelmi hóbortra, ahogy vödörből vagy tölcsérre formált tenyérből homokot öntöttem gallérok mögé mély ruhakivágásokba; emlékszem a sikításra, az összerezzenésre, a pofonra. Emlékszem a tenger és a hínár szagára, a nedves test, a nedves haj, a nedves fürdőruhák szagára, arra a meleg szagra, amely olyan, mint a nyúljárta földé eső után, a szénsavas szörp, az összefröcskölt napvédők, a tejkaramella szagára, a forró, szétdobált, szétbukdácsolt, feltúrt, széttiport homok istálló- és szalmaszagára... a lehántott héjú kagylókon az ecet szagára, a parti csigák, az apró rákok szagára, az újságpapírban árult szalmakrumpli csöpögőolajos mellékutcai télszagára, a homokdomboktól ugrásnyira napba- bódult rakpartokon, a hajók szagára, az ismert és meglubickolt tenger szagára, a bolygó tengerére, amely teli vizbefúlttaí és heringgel, ott kinn és távol és messze és azon is túl, egészen a másik féltekéig, amelyről le- csüngenek a koalamedvék és a maorik, a kenguruk és a bumerángok, fejjel lefelé, a csillagok háta fölött. És a püfölködö Paprika Jancsi lármája, és Julis lepottyan, s az óra megkondul, vagy időtlenül kong a kihalt város fölött; újra meg újra harang üt az elveszett toronyból, vagy vonat fut mögöttünk a sínen, torkát reszelve, és mindegyre a sirályok reménytelen, falánk káromkodása és könyörgése, szamárbőgése, házalórikoltás, harmonika és játéktrombita, kiáltozás meg nevetés meg énekszó, és vontatógőzösök és teherhajók tülkölése, a padfelügyelő lyukasztójának csattogása, motorcsónak köhécselése az öbölben, és ugyanaz a zsolozsma és tengercsapó- dás, mint amit a Bibliában hallottak.- Ha mindig csak így, ha mindig csak így - ismételte újra meg újra az ajkad, amint lapátoddal beletúrtál a rostély-forró homokba. - Ha mindig csak így lehetne, örökkön örökké, ámen. — Augusztusi hétfő szerte a kerek világon, Makkoshotykától, ahol úgy teremnek a nénikék, mint hölgyek a tengerparti fán, a bocsbar- na ölelésü Hahót-földön át a teknő- cöktől hemzsegő Bancsók-szige- tekig...- Van szamár a lakatlan szigeteken?- Csak olyan szamárféle.- Mi az, hogy szamárféle?- Bennszülött szamár. A hátán ülnek és mindenfélére vadásznak.- Rozmárfélére meg fókára meg hasonlókra?- A szamár nem tud úszni.- Ez a szamár tud. Úgy úszik, mint a cethal, úgy úszik, mint a sicc, úgy úszik, mint...- Hazudós!- Hazudós, aki mondja! S két kisfiú verekedett vadul és némán a fövenyen, kezük-faruk gombócba összegabalyodva. Aztán fölkeltek s megnézték a bohócokat, vagy vaníliafagylaltot vettek. Ácsorogva vagy csavarogva, ennek a közönséges napnak a mocsok- talanul sistergő szépségét atlétatrikójuk fölött nadrágtartót viselő, hatalmas istenek énekelték, almamagot köpködtek, darazsakra füstöt pöfékeltek, nyeldestek és kacsingattak, megfeledkeztek a lakbérről, átkarolták egymást, pózba merevedtek, „itt repül a kismadár“, durvák voltak, a hónaljuk szivárványszínű, hunyorogtak, böfögtek, a retekre fogták, átnéztek Ilfracombe felé, zsoltárokat játszottak selyempapíros fésűn, banánt hámoztak, vakaróztak, hínárt fogtak a panamakalapjukban, papírzacskókat fújtak fel és pukkantottak el, és nem akartak az égvilágon semmit. De az egész gyönyörű strandból a legjobban a gyerekekre emlékszem, ahogy játszanak, fiúk és lányok, csupa nyüzsgő, eleven drágakő; talán soha többé nem lesznek ilyen boldogok. Mert az, hogy „boldog, aki a partra épít“, olyan igaz, mint, hogy melegít a nap. Gergely Ágnes fordítása Nagy Zoltán rajza mint halk eső ha alkonyul a vas tetőn ver bús zenét a múlt a fényben felderül, s mi szörnyű volt az ködbe vész csak ez marad e drága szó csak ez lehet mi mégis ép minden vers mely megfogant te adtad ezt és újra szép a lelkünk lett mi benned élt s mi élhetünk tán épp ezért nélküled jaj nélküled ki mondaná ha fájva fáj MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Attila hány emberre hány árvára borulna rá a táj lásd a végzet elkerül te adsz hitemhez még erőt élni újra emberül szeretve mindenek előtt Üzenetanyám a szavaknak nincs már hatalma lehet hogy versem is csalás az értelmet újra kényszer tagadja s a lélek mélysége zuhanás... Szabó Ottó rajza ZIRIG A mon fuvallat se ágyamban közben én szájtáti a i mondható ki törődik eladható ízlés szerii manapság mindéi ház épült i hírek meg hű fia mos hogy legy< reám telep csak üljek mint ajri a miközben elbolyong a zimankó hát épp ez szólni kell hisz mién1 a fehér mit díszva viseltek és miénk t hogy ezt 1 kicsit tán i mert úgy i hogy mine remélve e/ még a vés: * Köszönti SZÉN- elmosi műve, Ez a dőé. J gyere] adássí paszta embei - ■fl'sS lélek 1 Tel A r Egy zát öv nizmu vány Nyara repülé Öntöz get. T pálya: A I afféle hét ró rülöttí Sor Tény, későbl magan a szén kus 1 megm zet‘f: vizsgá -M az egy tendös a láb magad tél! M tendál kus ál gadat! hogy í művet
