Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
AD* ltom... báb halál magamét •m írható rténelem elveszítek m ak 1 hazámnak tán éitj/árja i lányom szik zakában ás ing Htokon temény adom is ok én már elveszítek :r tán » zsebet is ötvenéves költőt I tt márpedig bukfencezni kell! - mondta jelentőség- teljesen a költő. - Mégpedig itt, a zöld asztalon keresztül. - Az építész vendégnek kiguvadtak a szemei, szinte gilisztaként akart belefu- rakodni (elbújni) feleségébe, aki azonnal hajlandó volt ama bukfencre, ott, mindenki előtt, a zöld asztalon. Az építész betojt. Mi már, természetesen, bukfenc után voltunk.- Nesze, cukor! - kattant az irodai fűzőgép, a kockacukor ripityára tört. Két bukfenc között. Valaki pipára gyújtott. Finom Amphora-do- hányillat lopakodott széjjel!- Akkor hát, kezdjük.- Akkor hát, menjünk.- Csak ne olyan gyorsan, kedves- kéim, mi éjjel robogtunk. A sarkon finom rákos hamburgert árulnak. De itt balra fütyölős bableves. Akkor hát, menjünk.- Csakugyan, hol alszunk?- Nem tudom. Majd alszunk.- Nesze, cukor. Főzőgép - csatt. Amphora lopakodik. Az előadó bejön. Mondja. Vitatkozunk. Szidjuk. Elmegy. Ködösen, ködösítve.. Azt hitte, itt 48 van. — Ki ez a vörös?- Nem tudom. Ki ez a vörös? Nem tudom. Kérdezd meg már, ki ez a vörös paró- kás? Nem tudja. Valaki hangosan: „Spicli.“ Spicli, spicli. Minek ide spicli?- Hé, hol a poloskád? Szög a fején találva. Akié, vegye magára. Spicli, vörös hajjal, vörös arccal, vörös aggyal - el. Poloska marad. Tehát fordítunk tőlük. Ők is most alakultak. Ők a Zväz... Megkezdődik a vita, mit akarnak ők, mit mi. Posztolunk a Posztért. Nagy az internacionalizmus. Aki akar fordítani, tegye le a kezét, aki nem, tegye fel. Bulgárosan. A kopasz költő okosan bólogat. Nagyon nagy politikus A nők sustorognak. Süss, Süss, süss, hihi, süss, hihi, süss.- Adj egy cigit. Mindjárt ebédszünet. Adj egy cigit. Ebédszünet. Gong. Csapatokba verődve - szét. Kis pipa - NAGY BOR. Ökörsütés lesz holnap. Holnap? Miért nem ma? Mert ma még az ökör a Tiszaparton ökörködik. Lesz kastély is. Minden lesz. Az ökör, az jó. Szünetnek vége. Vissza. Ki nincs még itt? Addig is hoztam az új kiadványunkból. Tyű, de megnőtt! Milyen szép. Tehát a tárgyra. A TÁRGY HELYSZŰKE MIATT KIHAGYVA Tárgy megbeszélve. További ^megbeszélésre elnapolva. Cukorka ropog. Dugók rejtelmes utat tesznek még mélyebbre - az üvegek feneke felé. Sztori. Az ötlet: a hamutartóból úgy megkínálni, mitha cucus zacskó lenne. A költő: Hátrafordul, rokokó kisujjal kivesz egy csikket. Ham. Megszopja. Pfuj. Tyű, az a derű! Mára vége. A filozófusok folytatják az eszmecserét. Az erkölcsről. Teremből ki. A pipás becsukja. Van benne felelősségtudat. Népklór buli van a Szakszervezetek Házában. Csapatok szerveződnek. Ki erre, ki arra. A sorok írója és még hárman, köztük egy darab nő, a szakszerv, háza felé. (A nő később rejtélyes módon eltűnt.) Az úton effélék:- Tudod, hogy Nitzche egy kis, apró, sutykó, oszkó, hugydrabancs volt?- A sutykó, oszkót pedig Hamvas írta. Karnevál.- Nem tudod, mi van a Le- minggel? Szamócát szed. Idénymunkás Franciaországban. Ott pengeti a Ru- zsena Punkosdiovát a lengyeleknek.- A szamócafejű. Hogy eltűnt azzal a nagy tehetségével. Szakszervezetek Háza: tarisznyák és furulyák. Itt nem az irodalom síkján történnek a viták, hanem csizmákról, mellényekről, szoknyákról, blúzokról. De azért öruiumv másnak. Másnap kávézaccos ébredés. Irány haza, avagy hol vannak a többiek? Kergetik az ökröt a Tiszaparton. Nem baj, hogy elaludtunk. Legalább frissek vagyunk, fiatalok, újra van energia. Lassan elindulunk az állomás felé. Nem sietve, lazán' - trióban. Na most akkor merre? Lerántom a homlokom, bírom-e még a gyűrődést? Igen, csak a torkunkat kell megolajozni. Megolajozzuk. A döntés: megyünk a kastélyba. Mégis, hol az ökör? Ha nem lesz, megsütjük azt, aki ígérte. Pedig nagy veszteség érte volna a csehszlovákiai magyar irodalmat. A középgenerációval buszra szállunk. Meleg van, a végén még mi sülünk meg. Irány a kastély. A fejemről a deklit egyre gyakrabban le kell rántanom - szellőztetek. Az utazó- közönség egyre gyakrabban fordul hátra. Valószínűleg a beszélgetésünk érdekli őket. Errefelé nem szokták meg az ilyen merész beszédet. Az emberek félnek, pedig helyeslik a kritikát. Számoljuk a kommunista reklámokat. 156 km-en 314 reklám. Átlagosan két „Éljen a...“ 1 km-re. Hozzá meg 2 tank, 4 ágyú az út mellett. Csehszlovákia a reklámok országa! És mennyi beton, márvány, vas! Egy egész városra való. Inkább „Éljen... mint lakás. Mérgemben gyorsan egymás után lekapom a homlokom. Szereltem rá fogantyút, mint a buszülésen van. Jól bele lehet kapaszkodni. A társaság egyik tagjának felemás cipője van. Piros, sárga. A helybéliek mindig a lábát nézték. A homlok-lekapás ragadós. Mind a hárman szorgalmasan kapo- gatjuk. Kalandos utunk után megérkeztünk a kastélyba. Nagy, négyszögletes. Kafkás. Vagy inkább Csáthos?- Hol az ökör?- Ökör nincs. Duma van. Az irodalomról. És bor. Ismerősünk kissé megszeppen érkezésünkkor.- Mivel jöttetek?- UFO-val. Téged meg megsütünk. A poén jó. Van tűz (tábor). Lehet diskurálni. Vitázunk Krúdyról. A tűz körül, az erdőben, démonok ordítoznak. Nem messze, a fenyőn, mókusköltő ugrál, ágról ágra. Nemrég kapott kék könyvet. Ünnepel. Szemüveges barátom elvonul. Ezt művészien Judja csinálni. A pázsit puha, csak a sötétben nehéz megtalálni. Jön az éjfél, ébred a kastély kísérte- te. A levegőben valami furcsa sűrűség van. Minden nagyon kontrasz- tos, a madarak még most is csicseregnek. A kutyák nyüszítenek, az égen csillagok, a kísértetek futva suhannak a fák közt. Minden gyanús és titokzatos... Akinek sikerül, lefekszik. Akinek nem, reggel csíkosán ébred. Buszo- zunk a Tiszához. Az ezután történteket már csak hallomásból tudom rekonstruálni, mivel hazautaztam. A társaság a folyóhoz gyalog indul tovább. Kedélyesen - vígan. Az ég tiszta kéksége tengerre emlékeztet. A fák kivirágoztak, a bokrok a vízben kizöldültek. A természet folyamatai meggyorsultak. Aztán valami furcsa érzés ugrott beléjük. A testükbe és az agyukba. Irracionális derűinjekciót fecskendeztek beléjük. Vizeken gyalogoltak végig, mocsáron, iszapos területeken. Legnagyobb természetességgel. Pedig az utat nem ismerték, de a folyó mágnesként húzta őket a legrövidebb úton. Már derékig gázoltak a vízben. Feljutottak a gátra, alattuk ott kanyargóit a folyó.- Hurrá, áztassuk be az orrunkat! — a homlokok a vízen csattantak. Volt, aki az árral szemben úszott, volt, aki az árral vitette magát. Csak úgy, mint a banánhéj. Tavasz volt, a folyó megduzzadva, de ez a csapat nem a félősök táborából jött. Csak az a fura jókedv, az lehetett volna gyanús. Persze, ők még nem tudhatták azt, amit én a rádióból már otthon megtudtam: a csernobili atomerőműnek elrepült a deklije. Szlovákia keleti részein fokozott radioaktivitást mértek. A dolgok elemzése után rájöttem, mi váltotta ki bennem és bennünk az irracionális viselkedést. város központján íaladva arra a yre pillantottam, és Itam. Egy pillanat i több. Egy mosoly, »ly nem a kárörven- ukba feledkező kis- ; mosolyog ily oda- időben távolodó, tarévén bölccsé érett >k ott. Én pedig itt... ígfteza az árnytalan íja. mosoly. iy* * * körkép. A tanácshá- területet a kommu- itt maradt műmár- ;zi emlékezetessé, ívni kell a galambok :, és azok bélsarától, csolják éppen ele- e pedig, akár a jég- zós, emlékezetes, sháza közelségében parkocska. Nem te- ogy ide szorult. Kö- alttenger. :nám az áldásokat. ’ amikor egy órával gint a téren találom negint csak arra yre pillantok. Poéti- etű ember lévén, 1 bennem a „gépe- rtelen vagyok öntartani. zogtál! - szólal meg lem. - Negyven esz- ;y, és mosolyogtál m. Szégyellhetnéd Mosolyogtál! Derül- : ez, ha nem egzisz- lapot! Igen. Eufóri- :ba sodortattad ma- y! Azon vidultál, Szabadulási Emlékbontották! Gyanítom, hogy a derűd elfogult volt, egyszersmind kártékony! Az énem őszinteséget követelt. És sietve beismertem, hogy végül is nem rólam van szó. Hisz egy-egy mosoly leple alatt emberek tízezrei haltak már meg, váltak mártírokká. Gyerünk, hát, elő a farbával! Megadom magam. így természetesebb. Valóban. Amikor egy órával korábban a több teherautónyi betontörmelékre pillantottam: némi elégtételt éreztem mindazért, ami végtére is megtörtént. Ami most már mindig bennünk lesz. Évszázadok múlva is ott lappang majd az utódainkban. Ami most már mindig bennünk lesz. Évszázadok múlva is ott lappang majd az utódainkban. Ami többé génjeinkből ki sem irtható. A kommunizmus élménye. A XX. század szellemi visszaesésének élménye. * * * Négyesztendős vagyok csupán. Anyámmal gyalogszerrel érkeztünk ebbe a városba. Négyesztendős vagyok: de már annyi mindent tudok erről a LÉTEZŐ (tehát materiális) világról, hogy abba izmosabb lelkek is belerokkannának. Tudom, hogy kik vagyunk. Tudom, hogy honnan érkeztünk. Tudom azt, hogy mivé lettünk. Sok-sok rettenetét gyűjtöttem akkorra már magamba, semhogy egyenes derékkal, tiszta fejjel, gyermekhez méltón ődöngjek ebben a városban. S a Mama. Az Anyám, mint valami emberen túli lényt (mondjuk: kiskecskét) végigci- bált a kilenc kilométeres úton. Por. Fülledt levegő. Kánikula. Kora délután. A tágabb időben mérve: a történelem sekélyességében létezve érkeztünk, hogy a szegénységünket csillapítandó - tojást, zsírt, otthoni javainkat hozzuk a városba. •Eladni! Kellett a pénz. Dehogy tellett volna heti két alkalommal buszjegyre, amely két ki- logrammnyi tojásba került volna. Paraszt vagy! A lábad megEmlékmű“ - amely semmitmondó kő-zagyvalék volt, ebből is, abból is, leginkább olcsó semmitmondásokból és merő garanciahiányból összetoldozva: már állt. Jó, jó, nem részletezem! A nagypolitika mindig az ámyjátékok törvényszerűségeire épít: ezt pedig éppen mifelénk régesrég megtanulhattuk volna! Vajkai Miklós A túlélő mosolya fizethetetlen! így kerültem hát abba a miniatűr parkba, ahol már működött a kommunista hagyományokhoz híven picire kivitelezett szökőkút. Két kőmadár mozdulatlankodott a víz felett. S a vízben: valódi és koszos, zsíros tollú kacsák hányták magukra a vizet, és mivel a kacsa nem törődik a társadalmi rendszerek fenn- költ demagógiájával, nem is büntethető. Itt időztem azon az emlékezetes délutánon, amíg Anyám az üzleti ügyeit intézte. Szemléltem az elégedett kacsákat. És undorodtam mindattól, ami itt körülvett. Harminchét év múlott el azóta. De harminchét esztendő zsi- bongása, zajlása sem tudta belőlem kiölni azt a félrebillentett, megtépdesett délutánt. Ott ültem a medencéhez közeli pádon. És csakhamar ráuntam a látványra. A „Felszabadulási Az emlékmű tetején az ötágú csillag. Röhögni való, mert Anyám imakönyveiben hat- és nyolcágú sztaniojpapírból való csillagok vannak, gondoltam. Csakhogy négyévesen még nem tud jóízűt nevetni az emberfia. Ahhoz még több bukás, és még több élettapasztalat szükségeltetik. De Anyám csillagai akkor is szebbek: ott függtek a karácsonyfán az elmúlt esztendőben, amikor meghalt a nagypapa. Szép magyar ember volt. Hatalmas magyar bajusszal. Magyar névvel, magyar gondolkodással élt meg egy hosszú életet. És jól tudta a kerekek törvényeit. Amennyit felfelé, annyit lefelé is. És többek közt azt is tudta, hogy hazai föld csak egy van, és jó, ha az embert az a föld fogadja be, ha megtérni eljött az ideje. Igen. Az előző év karácsonyán láttam először halottat. Aztán néhány hónapra rá Sztálin Atyánk jelképes temetésén is ott toporogtam a helyi iskolaudvaron. Aztán azt hallottam, hogy meghalt Gottwald. Igen, zajlik az élet, gondoltam a téren ücsörögve. És ugyan honnan tudtam volna, hogy erre a térre pakolták ki a nagy- % gazdáknak kikiáltott középparasztok vagyonkáját. Fél zsákocska lisztet, udvari seprűt, fél hasáb szalonnát, szemeteslapátot, stb: „Nézzétek a kulá- kokat! Mi mindenük van! Mennyi mindent összeloptak!“ Ézt nem tudhattam. De azt én is tudtam, hogy még jóval sötétedés előtt Anyám a szoba mé- lélybe veti magát. Magára ölti, mint valami acélmellényt, a szobát, mintha az megvédene bennünket. S aztán, ha motorzúgást hall, az ablakhoz lopakodik,- akárcsak az utca megannyi házában, és félrehúzzák az elsötétült helyiség firhangját, és szinte önmaguk- tól kérdezik: „Ugyan kiért jöttek el ma este, édes Istenem?! Hogy nem tud már a világ megnyugodni!“ Ülvén a szökőkút melletti pádon, magamban ismételgettem: „Hogy nem tud a világ megnyugodni!“ Pedig njit is tudhattam volna akkor Sztálin gulagjairól? Mit tudhattam volna az 1952-es prágai koncepciós per áldozatairól. De ha meghallgattak volna: elmondhattam volna, hogy bizony nem érzem kellemesen magam. Kommunizmus ideája ide, materializmus ideája oda, én most szomjas vagyok, de a Mama még szódavizet sem igen vehet nekem, mert minden PÉNZBE kerül. Ha meghallottam a pénz fogalmát, mintha bárddal ütötték volna le a fejemet! Pénz, pénz, pénz! És éhes is vagyok. És fáradt is vagyok. Négyéves vagyok, de már majd leszakadnak a lábaim a sok gyaloglástól. De látod, én drága jó Istenkém: most is mellébeszélek. Pénzről beszélek. Szomjúságról beszélek. Útjaimról beszélek. Tudhatnád, hogy nem erről van szó! Arról van szó, ami emögött van! A megaláztatásról. Megáll mellettünk egy jótékony sofőr, de Anyám, vagy esetleg Atyám azt mondja: „Csak tessék tovább menni, boldogulunk mi a magunk erejéből is!“ És robog tovább a busz. Viszi a bávatag-bamba, kidülledt szemű ábrázatokat. Mi pedig visszük tovább a földi mocskunkat-szegénységünket- kisemmizettségünket, mintha éppen a gyalázatunk volna! Négyesztendősen önmagam és szüleim nyomorát, szellemi kiszolgáltatottságát láttam. A porbasújtások válfajait. Nem tudtam, hogy tíz- és tízmilliók élik át naponta ugyanezt. Nem tudtam, hogy tengertől tengerig tengernyi a megaláztatás. És ez a vacak kis tér, és ez az időpont akár a történelmi időpont fókuszának is megfelelne. Es, hogy lesz még itt haddel- hadd: hogy rövidesen itt lesz 1956 Budapestje, majd hatvannyolc Prágája. És lesznek még rútabbnál is rútabb események.- És most ezéft mosolyogtál?! - kérdezte az egyik énem. Nem válaszoltam. „Haladni a magunk útján: bármilyen körülmények közt is, amíg létezünk!“
